Polifónia – A kánonképzésről. Emlékezés R. Várkonyi Ágnesre

A tanulmánykötet R. Várkonyi Ágnes historiográfiai munkásságának tiszteletére, a Közép-európai Egyetemen szervezett 2014-es konferencia tanulmánnyá érlelt előadásaival állít emléket, a konferencia után szűk egy hónappal elhunyt, egy egész történésznemzedéket a szárnyai alá vevő és felnevelő, kitűnő, iskolalapító történésznek. Professzor asszony éppen tíz éve nincs köztünk. A szomorú évforduló ad lehetőséget arra, hogy tiszteletünk kifejezése mellett a terjedelmi korlátokra tekintettel a kötetet recenzió formájában bemutassuk, amely a tizenhét szerző, négy nagy tematikus egységbe foglalt tanulmányainak főbb megállapításait összegzi.

A Dénes Iván Zoltán szerkesztő által írt, önálló recenziónak is beillő Bevezetés után, amelynek többször kinyilvánított célja, hogy elhatárolódjon az ítélkezéstől, a kinyilatkoztatást tartalmazó, hitvitázó irodalom jellegzetességeitől, a kánonná szilárdult és szentté magasztosult szövegek megalkotásától, a kötet tanulmányainak sorát a Kánonképzés részbe sorolt négy tanulmány nyitja.

Gyáni Gábor: Kánon, ellenkánon és politikai megfelelés c. írása a fogalmi tisztázáson, a kánonfajták bemutatásán túlmenően az első részében arra vállalkozik, hogy a személyek szintjén főként Leopold von Rankét, Gustav Droysent és Karl Lapmrechtet, míg a fogalmak szempontjából a historizmust, a történeti kánon mibenlétét,  a történetírás hivatásként kezelt tevékenységét, majd a historizmus és a pozitivizmus történetírói iskoláit vesse össze. A fejezet második részében Gyáni Gábor a kánonpluralizmushoz eljutva a hazai történetírás kánonharcaiból Tagányi Károly munkásságát, majd Hajnal István és Mályusz Elemér harcait Szekfű Gyulával és Hóman Bálinttal, végül Molnár Erik és Szűcs Jenő kísérleteit mutatja be, hogy a bevett kánonon túllépjenek. Gyáni Gábor ehhez Szajbély Mihály négy kánonfajtáját veszi alapul (nyílt kánon, nyílt ellenkánon, negatív kánon és lappangó kánon).

Kontler László: Győztes kánon – vesztes kánon. Rehabilitált kánon? c. fejezetében bevallottan Gyáni Gábor írására kíván reflektálni. Már a címben jelezve, hogy a kánonfajták tekintetében más kategóriákat is elképzelhetőnek tart. Írásában a historizmust és Rankét megelőző, a 18. században alkotó Siegmund Jakob Baumgarten és Johann Salomo Semler munkásságát mutatja be, amelyben meggyőzően bizonyítja, hogy a 18. századi német egyetemeken (főként Halléban és Göttingenben) a „kritikai-filológiai módszert” már a historizmus színre lépése előtt tudatosan alkalmazták. A hallei pietisták a teológiai látásmódot a történeti események és ezáltal a történeti ismeretszerzés érdekébe állították, miközben a filológia szerepe, egyben humanista örökség sem halványult el, sőt. Ezzel a Szentírásból olyan bizonyított tényeket nyertek, amelyek a hitet is elősegítették, miközben a tudományosság módszere is áthatotta a gondolkodásmódjukat. Írása végén Kontler László a történeti megismerést, egyben a történészek társadalmi funkcióját a demokratikus kultúra kiterjesztése szolgálatába állítja, kifejezve, hogy a 18. századi, látszólag vesztes hagyományt is ápolni kell, tekintve, hogy többek között mind a hermeneutikával, mind a posztmodernnel kapcsolatba hozható.

Mester Béla: Adalékok a magyar filozófiatörténeti kánonképzés kialakulásához c. írásában a hazai, 19. századi filozófiai historiográfia, három, kánonképzést segítő személyiségének és munkásságának elemzését végzi el. Almási Balogh Pál filozófiája kapcsán látszólag meghökkenhet az olvasó, mivel „a barbárok filozófiája”, Johann Jakob Bruckertől átvett fogalma révén a szkíta és kun filozófiai hagyomány innovatív módon való beépítését végzi el a hazai filozófiai őstörténetbe azzal a céllal, hogy az egyetemes filozófiatörténet minden pontjához tudjon kapcsolódni. Almási Balogh Hegelre is építve ezzel régi, egyetemes toposzt alkalmaz, miközben a kortársak éppen magyar őstörténeti fantáziákban dédelgették a nagyság álmát. Ez a kapcsolódás és ismét csak Hegel hatása, amely a reformkorban elhíresült hegeli pörben testesült meg, a következő nemzedéket elvezette ahhoz a problémához, miszerint létezhet-e az egyetemes filozófiának nemzeti története. Erdélyi János ezt a vitát nyitja meg újra, miközben önálló, korszakokra bontott filozófiai rendszert is kíván alkotni a hazai szerzők között. Szontagh Gusztáv már nem csak Erdélyivel, hanem kora történészeivel és irodalomtörténészeivel is vitába száll filozófiai kánonjában, melynek fő pontja, hogy a magyar hegeliániusokat eljelentéktelenítse. Írása végén tisztelettel adózik R. Várkonyi Ágnes előtt, aki mértékadó Szontagh-kutatásaival jelentős szolgálatot tett a hazai filozófiatörténetnek is.

Rácz Sándor: A nemzeti történelem dekanonizációja és a politikai közösség rekonstrukciója c. írásában Romsics Ignác: Clio bűvöletében. Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel c. nagyívű monográfiáját teszi kritika tárgyává, majd erre építve kísérel meg problémaérzékeny empátiával elméleti kiutat ajánlani Lyotard, MacIntyre és Habermas gondolatait felhasználva. A modern és posztmodern filozófiai megállapításokkal erőteljesen átszőtt írása kettő központi gondolat, leginkább kérdés köré csoportosítható. Mennyiben különbözik a naiv, laikus elbeszélők által hagyományozott történetek ismeretszerzési és társadalmi funkciót betöltő szerepe és igazságértéke a hivatásos, szakmabeli történészekétől? Amennyiben a történész éppen a tudományosság álarca mögé bújva ítél, a szakmabeli nézőpont valóban olyan objektív-e, mint amennyire vélt és valós társadalmi presztízse predesztinálja? Másként megfogalmazva, miközben a laikus történetmesélő funkciója és szubjektivitása nyilvánvaló, addig a történészi hivatás és a modern szakmaiság kialakulása során végig húzódó elvárások, jelesül a modern nemzetállam és benne a történettudomány identitásformáló szerepe elsikkad. Ez a megállapítás pedig a történészekre is helytálló. Így hiába célozza meg a történész az objektivitást, éppen a rá háruló elvárások miatt a nézőpontja szükségszerűen torzul. Tehát a történész sem vonhatja ki magát abból a társadalmi közegből, amelyben még oly’ kiválóan is alkot.

Az első részt tudományos toposszal, mégis képiségében úgy lehetne összefoglalni, hogy jóllehet nincs királyi út (historizmus és pozitivizmus), hiszen az utat már a királyok előtt az elméleti szakemberek (filozófusok), majd aprómunkával az elfelejtett építők (a pietisták) hozták létre, mégsem mindegy, hogy királyként (történészként) vonul, avagy egyszerű gyalogosként bandukol rajta az ember. Az azonban biztos, hogy az utakat folyamatosan, árgus szemmel figyelni és megújítani kell.

A második rész, az Ellenkánon – alternatív kánon tematika köré épül, és öt fejezetet tartalmaz.

Miru György: Pozitivizmus, prezentizmus, kánonrombolás – Schvarcz Gyula történetírása c. tanulmányában a kitűnő jogász munkásságát veszi sorra. A Comte-i és Spencer-i tudományos paradigmaváltás ismertetése után, Schvarcz Gyula életútjának, tanulmányainak felvázolását követően, a kortárs tudományos kánonba ágyazva értékeli jogtörténeti módszertanát. Schvarcz Gyula abban tért el kortársai többségétől, hogy a politika- és hadtörténet, majd az esztétizáló,  idealizáló nagyívű elbeszélések helyett, táradalom-, mentalitás és művelődéstörténeti, pozitivista szemléletet alkalmazott, ugyanakkor jelentős jogászi aktivizmussal. Utóbbi során a történelmet hatalmas forrásbázison nyugodva teleologikusan értelmezte és a jelennel összekötve, prezentista módon arra kívánta felhasználni, hogy a liberális demokrata politikai programját, elméleti-tudományos igénnyel megalapozza. Ennek a célnak rendelte alá, kitűnő, a hazai irodalomban ma is párját ritkító összehasonlító alkotmány- és intézménytörténeti tanulmányait. Miközben a deheroizáló és mítoszromboló attitűd sem hiányzott a munkáiból, stílszerű hasonlattal élve, szofistaként viselkedett a kiszemelt személyekkel.

Babarczy Eszter: Háború után c. írása elméletek helyett kifejezetten a történelmi válsághelyzetekben megjelenő egyéni magatartásokat vizsgálja. Jelesül, hogy az első világháborút követő összeomlásban ideáltipikusként kiválasztott személyeken keresztül olyan életutakat mutat be, amelyekben politikai oldaltól függően az a közös, hogy tisztként vagy altisztként fegyveres erővel rendelkeztek vagy azok felett irányítást szereztek. Megismerkedhetünk többek között liberális történelemtanárral, antikommunista zsidó tiszttel, zsidó kommunistával, vörös- és fehérterroristával, arisztokratával, regényíróval, római katolikus lakatossal. Babarczy Eszter tanulmányában azt a feltételezést alkalmazza, miszerint a fenti karakterek eredetileg eltérő eszmei háttérrel, de többnyire hasonló háborús élmények hatására alakították ki hol egyező, hol hasonló, hol eltérő megküzdési stratégiáikat abban az anómiás térben, ami Magyarország volt. Bár ideológiailag a Károlyi-kormány és a Tanácsköztársaság távol állt egymástól, a kortárs, hivatalos emlékezetpolitikában ezek együttesen szerepeltek és ismét szerepelnek a háborút követő összeomlásért. Az életutakból azonban egyértelműen látszik, hogy azonos eszmei háttérrel érkező személyek különböző, míg eltérő szocializációval rendelkezők hasonló tetteket vihetnek végbe, amennyiben magatartásuk közege alól kicsúszik a talaj és megszűnnek azok a normák, amelyek addig determinálták őket.

Balog Iván: Hajnal István alternatív kánonja c. írásában Hajnal István két kulcsfogalmát vizsgálja. Nevezetesen, az emberi gondolatok, magatartások tárgyiasulását, másként a társadalom megformáltságát (objektiváció) és ezen magatartások szokásszerűségét, tehát azt, hogy azok a magatartások, amelyek a társadalmakat előre lendítik mennyiben tekinthetők elterjedtnek, szokásosnak, általánosnak. Végső soron, hogy a társadalmi fejlődést mutató teljesítmény mennyiben szerves, avagy a fejlődést mutató vívmány csak megtévesztő, mivel szó szerint csak egy-egy kivételes elme csúcsteljesítménye, tehát esetleges. Előbbire a középkor, lassú érlelődésével, látszólagos mozdulatlanságával, míg utóbbira az antikvitás a legjobb példa Hajnal szerint. A tanulmány harmadik részében a szerző nemcsak a Hajnalra ható gondolkodókat, elméleteket veszi számba, hanem a hazai kortársakat, majd az utódokat is. A paletta sokak mellett Max Webertől Erdei Ferencen át Bibó Istvánig terjed. Balog Iván Hajnal személyiségére, hibáira és erényeire is kitérve, négy fő tanulmányának megállapításait és módszertanát összegezve meggyőzően bizonyítja, hogy bár Hajnal alternatív kánont teremtett, abból ellenkánon éppen Hajnal személyisége miatt nem válhatott.

Kecskeméti Károly: Felejtés-kánonok c. írásának alapvetése, hogy a kánon lényege, hogy a történész spontán módon, automatikusan, észre sem vett módon alkalmazkodik a történelmi kérdések megszokáson nyugvó tárgyalásához. Így nem tartja kánonnak a hatalmi szónak vagy éppen konformizmusnak való behódolást. Munkájában a nyugati kánonokból Louis de Jacourt, az Enciklopédia elfelejtett, pedig a felvilágosult politikai eszméket ismertető cikkek szerzőjének és Henri Grégoire-nak, a minden embert megillető méltóságért síkra szálló, ún. filantróp áramlat vezéralakjának életútját és elfelejtésük okait mutatja be. Hasonlóképpen jár el a szerző a filantróp áramlat és az európai liberalizmus belga történetével. Kimutatta, hogy mivel sem a felvilágosodás, sem a liberalizmus nem tudott a rabszolgaság fennmaradásának tényével mit kezdeni, ezért elhallgatta, a felejtés kánonjává vált. Belgium pedig jóllehet az 1831-ben hatályba lépett liberális alkotmány majd a nemzetközi kongresszusokat összefogó szerveződés szülőhazája, csakúgy a múlt homályába veszett. A hazai felejtés-kánonokból a felvilágosodás-reformkor kontinuitásának vitáját,  az osztrák-magyar viszony mibenlétét, végül a zsidókérdés kétségtelenül előbb-utóbb eltűnő kánonjait vázolta fel. A felejtés ellenszerét, egyben a szakmaiság követelményét a már említett Henri Grégoire-tól vett idézettel nyomatékosítja, ti. mind az olvasónak, mind a történésznek kényelmesebb ismételni, mint utánanézni. Valamint megállapítja, hogy mivel a kánonok a kollektív emlékezet és felejtés képződményei, a történész feladata, hogy lerázza magáról a kollektív emlékezet gyámságát.

Kende Tamás: Párttörténet: kritika és program c. tanulmányában arra vállalkozik, hogy a rendszerváltás előestéjén a marxista (leninista) kánon lezárását követő, pártörténetírást megújító kísérleteket rekonstruálja. Végig veszi a történészek által írt, a pártvezetés által szentesített hivatalos háttérmunkálatokat, és bemutatja azokat a módszertani hiányosságokat, ideológiai-hatalmi determináltságot, amelyek alapján megállapítja, hogy a marxista párttörténetírásból éppen a marxista jelleg hiányzott, a mozgalmiság és a rendszerkritika szemlélete. A szerzők egy része, ha meg is akarta újítani a párttörténetírást, arra már képtelen volt, éppen a párttörténet akkori műfaji jellege miatt. Tanulmánya második felében a párttörténetírás módszertanát vagy üdvtörténetként, azaz a megvalósuló kommunizmusba való egyenes útként, vagy nagy tervként, összeesküvésként, tehát egy mindenre kiterjedő szovjet, pontokba szedett cselekvési sorrendként kezelő munkák tendenciózusságát rója fel. Felhív továbbá a valóban marxista szemléletű és erős társadalomtörténeti alapokon nyugvó párttörténetírás szükségességére.

A második részt úgy lehetne összefoglalni, hogy ha mindenáron a mára akarunk hatással lenni (prezentista szemlélet, újítási kísérletek), akkor vagy vizsgáljuk meg, mit nem mondtak el korábban (felejtés), vagy hagyjunk annyi időt, amennyi alatt az újra való hajlam annyira beépül, hogy már nem tűnik újnak (szokásszerűség), máskülönben egy kataklizma szükségeltetik az azonnali változáshoz.   

A harmadik, Mesterelbeszélések részt Dénes Iván Zoltán: A magyar nemzet története és a Magyar történet kánonjai c. tanulmánya nyitja. A köznyelvbe az előbbi, a Szilágyi Sándor szerkesztésében megvalósult, tízkötetes, külsejében is reprezentatív munka millenniumi magyar történetként vonult, míg utóbbit Hóman-Szekfűként ismerhetjük. Dénes Iván Zoltán az átértékelés szempontjai során Szekfű Gyula addigi munkásságába és a szellemtörténetet övező, A Nyugatban lezajlott vitába ágyazza a két sorozat témáit és korszakolását. Megállapítja, hogy a korszakolás nem pusztán a szerzőt vezető tagolási, szerkezeti kérdés, hanem a tartalmat is meghatározó módszertani szempont. A témákat és korszakolást a kiadásokban külön veszi sorra, visszatérve Szekfű Gyula fogalomkészletének és ezáltal vizsgálata nézőpontjának változásaira, különös tekintettel a politika-, had- és közjogtörténet eseményközpontú meghaladására és a magyar történeti fejlődésen végig vonuló törésvonalak feltárására.

Gergely András: Kísérlet mesterelbeszélés megalkotására: a „tízkötetes” Magyarország története c. tanulmányában az összességében, normaszövegként is funkcionáló és mesterelbeszélésként kudarca fulladt sorozat létrejöttének lépéseit vázolja fel, miután megteremti a tudományos folyamatosságot a korábbi szintézisekkel, azaz megalapozza a paradigmaváltással is járó, új szintézisek megalkotásának lehetőségeit. Tanulmányában kitér a tízkötetes munka koncepciójára, a személyi adottságokra, a főbb szerkesztési, módszertani elvekre és a hiányzó kötetek elmaradásának lehetséges okaira, valamint a sorozat apropóján született háromkötetes Erdély története munkára. A torzóban maradt sorozat egyes darabjai azonban önálló kézikönyvként a mai napig haszonnal forgathatók és forgatandók állapítja meg Romsics Ignácra hivatkozva a szerző. Gergely András végül arra a megállapításra jut, hogy amennyiben mind a szakma, mind a szélesebb olvasóréteg elfogadja, hogy egyetlen mesterelbeszélés helyett, a hazai történetírásban is nemzeti pluralizmus létezik, akkor és csak akkor létrejöhetnek mesterelbeszélések.

Mészáros András: Lehetséges-e a magyar filozófia történetének „szinoptikus szemlélete”? c. tanulmányában a 18-19. századi hazai filozófiai kezdetekre és a 17. századi előtörténetre is kitérve az iskolai, az egyéni, a nemzeti és kis részben, utalásokkal, az egyetemes filozófia fogalmai között kísérli meg értelmezni tulajdonképpen azt, hogy mi a magyar vagy magyarországi filozófia. Előbbi nemzeti nyelven születik, utóbbi pedig Magyarországon, de nem magyar nyelven. A kettő alkotási körülmény a külföldi filozófiai problémák és fogalomkészlet eltérő recepciójában is megmutatkozik, főleg, ha a Habsburg, majd Osztrák-Magyar Monarchia országaiban született munkákat nézzük. A szerző a 19. századi Kant-, majd Hegel-probléma (-pör) kapcsán megállapítja, hogy elutasításuk miatt beszélhetünk hazai filozófiáról. Az a kérdés, hogy az emigráns magyar filozófusok, külföldön és idegennyelven született munkái minek minősülnek, csak záró és a jövőben megoldandó problémafelvetésként kerül elő a tanulmányban.

Hatos Pál: Nyugatról Keletre? A köztes lét bukásai Szekfű Gyula történeti narratíváiban c. tanulmánya Szekfű Gyula A száműzött Rákóczi, 1715-1735 polemikus munkájától egészen a Forradalom után írásáig veszi számba azt az örökké aktuális kérdést, hogy a magyarság helye vajon hol van, nyugaton avagy keleten. Mennyiben tekinthető a magyar történelem a keresztény-germán kultúrába tartozónak és mennyiben húzza vissza a keleti, ázsiai eredet? Hatos Pál érzékletesen bemutatja, hogy Szekfű erősen prezentista, a múltat éppen az aktuális jelennel összekötő, mert az adott jelent a maga pillanatában megérteni akaró gondolatai miként minősülnek az adott jelen fényében nyugatosnak, ókonzervatívnak, liberálisnak stb. Így hiába vannak Szekfűnek állandó vagy csak a megállapítások sarkosságában árnyalt nézetei, azok szükségszerűen értékelődnek át. Ez a jelenség természetesen a magyarság adott korszakbeli hovatartozására (nyugat-kelet) is igaz. Ennek fényében mind a kortársak, mind az utókor számára megemészthetetlen és a tudomány számára is feldolgozatlan, szinte érintetlen Szekfűnek a keresztény-germán kultúrához tartozást és a magyar hídszerep betöltését elvető gondolata, ti. az, hogy a keleti birodalom győzött a nyugati felett, valamint az a társutas, kollaboráns magatartás, erkölcsi pálfordulás, hogy a Szovjetunióba ment nagykövetként. Ugyanakkor mivel a jelen változik, és a nyugati vagy az orosz oldal melletti politikai állásfoglalás könyörtelenül időszerű, Szekfűnek ez a gondolatisága bármikor a tudományos vizsgálódások homlokterébe kerülhet.

A harmadik részt összességében néhány kérdéssel lehet a leginkább összefoglalni. Létezik-e egység a sokféleségben? Ha igen, akkor lehetséges-e annak megírása? Ha lehetséges, akkor ki/kik írja/írják meg? Ha többen írják, akkor valósabb szintézist nyújt-e a munka, mint ha egy vagy kétszerzős műről beszélünk? Az írás feladat, küldetés, jog vagy már hatalom kérdése?

A negyedik, Regionalizmus – összehasonlítás részt Egry Gábor: Lehet-e története az erdélyi és felvidéki szellemnek? Regionális képzetek és regionális történetek a magyar történetírásban c. tanulmánya nyitja. Írásában bemutatja, hogy a feltett kérdésre attól függően kaphatunk eltérő válaszokat a historiográfiában, hogy mi a régió fogalma, szub- vagy szupranacionális, földrajzi vagy személyegyesítő fogalom. Valamint, hogy miként viszonyul a központ és a periféria egymáshoz, melyik viszonyítási pont hordozza a modernitás avagy a meghalani kívánt struktúrákat, melyik oldal a nemzeti autenticitás birtoklója. Mi történjen a nemzetépítés, a nemzetállam létrejötte előtti időkkel? Mennyiben lehet visszavetíteni politikai, nemzeti struktúrákat, és végül, de korántsem utolsó sorban, mi Trianon és a politika szerepe a tudományos vizsgálódásban? Miközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy az adott történész miként tekint magára, amikor az adott témát megírja? Mi adja az identitását és milyen szemüvegen keresztül látja saját magát, amin keresztül nézi a (saját) történelmét? Milyen módszertannal lehet ezeket a léptékváltásokat tudatosítani?

Ábrahám Barna: Vármegye, Szlovákföld, Hungaria, Szlávia. Kanonizált nemzeti terek a szlovák nemzetté válás évszázadában c. tanulmánya elején leszögezi, hogy a szlovákság történelmi útjának árnyaltabb megértéséhez szükséges a „történelem nélküli nemzet” vagy a „csonka társadalom” tévképzeteinek eloszlatása, miközben össznemzeti nyelv és történelem valóban nem jött létre az együttélés századaiban. Problémafelvetésében miszerint milyen értelemben beszélhetünk egységes szlovák identitásról, Ábrahám Barna szlováknyelven alkotó szerzőket idézve feltárja, hogy a szlovák nemzeti felfogás mind a nyelv, mind a térhasználat tekintetében nehézségekbe ütközik, hiszen a nyelvjárások sokaságát, a területi egység hiányát, legalábbis a mai Szlovákiáétól eltérő és kisebb voltát az irodalom is elismeri, miközben a mai nemzetállam koncepciójának megfelelően olyan kizárólagos nemzeti tér jött létre, amelynek bizonyos részein a szlovák történelem soha nem létezett. A szerző leírja a mai napig megoldatlan a cseh és a szlovák nyelv és eredet kérdését, nevezetesen, hogy a nemzetépítés korszakában adott esetben (hungarus-tudatú) szerzők holt-biblikus, cseh-nyelvet akartak a szlovákkal vegyíteni, hogy szlovák irodalmi nyelvet alkossanak, vagy a délszláv vándorlás és eredet elmélete alapján akarták igazolni a szlovákság déli eredetét. A tanulmány a szükséges előzményeket is tárgyalva, a 19. századra koncentrálva, forrásban gazdag idézetekkel mutatja be az eltérő identitásokat, tudatokat és adott esetben logikai ellentmondásokat is, amelyek abból fakadtak, hogy egy területen több, eltérő nyelvű, identitású nép élt.

Trencsényi Balázs és Sorin Antohi: A kelet-közép-európai antimodernista politikai diskurzus sajátosságai c. tanulmányában a szerzők a fogalmi alapvetésükben meghatározzák, hogy az antimodernizmus egyszerre tekinthető a modernizmus negatív párjának és a modernizmus modernizmuson belüli kritikájának, valamint rögzítik, hogy a modernizáció alatt folyamatot, modernitás alatt a folyamat eredményét, míg modernizmus alatt e kettőre vonatkozó attitűdöt és elképzeléseket értse az olvasó. A szerzők a modernizmus-antimodernizmus nemzetközi irodalmát követően, az antimodernizmust globális jelenségként értelmezik, és mutatják be annak dél-európai és skandináv megjelenési formáit. Írásuk központi részét a közép-kelet- és kelet-európai térség két világháború közötti antimodernista áramlatainak komparatív feltérképezésére szánják. Ebben alapvetően három eltérő irányzatot megkülönböztetve, rögtön az első világháborút követő, a húszas évek és a harmincas évek végi áramlatokat. Írásukat végül az 1989-es rendszerváltásokat követő eszmeáramlatok sajátosságaival fejezik be, majd a jelenkori kultúrharcok megértésének érdekében felhívnak a modernizmus és antimodernizmus tanulmányozásának további szükségességére.

A negyedik részt akként foglalhatnánk össze, hogy bár a történelemről és még inkább benne egymás szerepéről vallott felfogása a közép-kelet-európai országoknak eltérő, hiszen ami az egyik országnak pozitívum, a másiknak sorcsapás vagy vice versa, főleg ha ezt a történelmet zéró összegű játékként fogják fel. Éppen a közös problémák és érdekellentétek ugyanazon események megítélésében mutatják, hogy mégiscsak egyazon Közép-Kelet-Európának vagyunk a részesei. Ezeket a problémákat lehetséges, hogy külső szemlélő tisztábban látja, mivel nem vezérli érdek és nem torzítja sérelem, de mindenképpen nekünk kell feldolgozni, ha megoldani nem is lehet. Ez a megoldás lehet egyirányba tartó, avagy széttartó. Bár a kötet címe és szerzői a kánon szó törvény, norma értelmét alkalmazzák, a kötet értékelésében helyénvaló a kánon szó zenei jelentése is. Ti. kis időbeli eltéréssel azonos vagy hasonló vagy eltérő dallamok éneklése. Az a szerzők érdeme, hogy a kötet a magyar dallamot fő motívumként, míg az egyetemes és regionális, közép-kelet-európai történelem dallamát is megszólaltatva harmonikus kötetet alkottak.  

Végezetül egy személyes, de másodkézből kapcsolódó élménnyel zárjuk az ismertetést. A Rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig c. kötet bemutatóján Gebei Sándor felidézte, hogy a Rákóczi-szabadságharc gyűléseit országos gyűlésnek, és nem országgyűlésnek kellene hívni, mivel hiányzott a legalitást és általában a jogi jelleget biztosító király általi összehívás és ezt R. Várkonyi Ágnessel is hosszan megvitatta. Mire professzor asszony elismerve a terminológiai javítás jogosságát, végeredményben azzal nyugtázta a vitát, hogy ő már annyira megszokta ezt a szóhasználatot, hogy majd a következő nemzedék átírja, ha akarja.

Rigó Balázs,
ELTE – ÁJK – Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék

Ezt olvastad?

„A hősöknek minden megbocsátható?” – Ungváry Krisztián Mindszenty-mítosz című könyvéről

A híres olasz író, Giovannino Guareschi, néhány hónappal 1969-es halála előtt fejezte be az utolsó Don Camillo történetét, mely Don

X