150 éves a Magyar Történelmi Társulat – konferencia és díjátadó az Akadémián

Az 1867-ben alapított Magyar Történelmi Társulat, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya 2017. december 6-án ünnepi konferenciával (Hét társulati elnök címmel) és díjátadóval emlékezett meg a Társulat múltjáról. A Magyar Tudományos Akadémián lezajlott esemény Zsoldos Attila osztályelnök köszöntőjével és Hermann Róbert társulati elnök megnyitójával vette kezdetét.

Az MTA épülete. Forrás: Wikipedia Commons

Hermann hangsúlyozta, hogy a Társulat civil szervezet, tehát a vezetőség összetételénél és a tudományszervezésben általában nem a politikai, hanem a szakmai szempontok döntöttek: ezt bizonyítja például, hogy a ’48-as nézeteiről ismert történész, Horváth Mihály is bekerülhetett az intézmény berkeibe a dualizmus idején. Az intézmény elnökei között – néhány, alig publikáló vezetőjét leszámítva – több olyan személyt találhatunk, akik jelentős szakmai munkásságot tudhattak magukénak. A téma fontosságával kapcsolatban megjegyezte, hogy az elnökök jelentős befolyással voltak a tudományirányításra, ám szerinte a hasonlóan fontos szerepkörben dolgozó társulati titkárok történetét is érdemes lenne egyszer feldolgozni. A beszéd után a konferencia moderátora, Gyáni Gábor szólt néhány szót, reagálva az elhangzottakra. Hermann beszédéhez képest Gyáni sokkal inkább a politika és a tudomány szoros összefüggéseit emelte ki. A politika mindig kihívást intézett a történettudomány felé és igyekezett azt felhasználni céljai elérésére, ebben a relációban pedig szerinte egy fő kérdés lehet az, hogy miként tudott, tudott-e egyáltalán ellenállni a tudomány a politika nyomásának? Végezetül reményét fejezte ki arra nézve, hogy a konferencia előadói ezeket a szempontokat is elemezni fogják előadásaikban. A konferencia szervezői igyekeztek olyan személyekről szóló előadásoknak teret biztosítani, akik a Társulat „életének” emblematikus figurái voltak, vezetőségük pedig – valamilyen szempontból – csúcspontként értékelhető időszakokra esett.

A témák többnyire kronológiai sorrendben követték egymást, így először Egyed Ákos gr. Mikó Imréről (1867–1876), az intézmény első elnökéről szóló előadását hallhattuk. Egyed leginkább azt a kérdést próbálta megválaszolni, hogy miért éppen a döntően inkább politikusi szerepet betöltő Mikó, és miért nem a történetíró Horváth Mihály került 1867-ben az elnöki székbe. A választásnak volt egy politikai és egy szakmai oka. Feltételezhetően szerepet játszott, hogy Mikó politikailag mérsékeltebb álláspontot foglalt el, mint a radikálisabb (azaz ’48-as) Horváth Mihály. Mikó nevéhez fűződik a komoly szakmai színvonalat képviselő és az erdélyi történészeket az országos tudományos élet „vérkeringésébe” bevonó Erdélyi Múzeum Egyesület megalapítása 1859-ben, amelyet az előadó kiemelt fontossággal bíró történészi intézménynek tartott: szerinte ez a tudományszervezői eredményesség és tapasztalat nagyban hozzájárult a kortárs történetírók elismerésének kivívásához és a Társulat vezető pozíciójának elnyeréséhez. Erdély tudományos életben játszott szerepe után Bécs került terítékre. A második előadás során a Thallóczy Lajos (1913–1916) életművét régóta kutató Ress Imre az egész pályafutásról áttekintést nyújtott, hogy érthetővé tegye a „Thallóczy-jelenséget”. A híres bécsi „büzértanya” házigazdája ugyanis nem feltétlenül egy intézményes pozíciónak köszönhetően lett 1913-ban a Társulat elnöke, hanem saját összeköttetései és tekintélye eredményeképp. Az előadó meggyőzően érvelt emellett: Thallóczy a saját korában modern történetírást művelt, tehát szakított a nemzeti romantikával és a forráskritikára helyezte a hangsúlyt, bár a pozitivizmus és a darwinizmus is hatott történeti gondolkodására. Óriási szerepe volt a bécsi magyar történészi közeg intézményes kereteinek létrehozásában és a kutatási feltételek biztosításában, az általa kialakított rendszernek pedig olyan haszonélvezői voltak, mint a később jelentős történészi karriert befutott Szekfű Gyula, Eckhart Ferenc és Miskolczy Gyula. Az első szekció utolsó előadója Ujváry Gábor volt, aki Klebelsberg Kuno (1917–1932) társulati tevékenységét állította mérlegre. Annak ellenére, hogy Klebelsberg elnöki megválasztását Kunfi Zsigmond a tudományos munkásság hiányára hivatkozva erősen ellenezte, Ujváry véleménye szerint a mérleg egyértelműen pozitív. Klebelsberg gyakorlatiassága, tudományszervezői, valamint a tudományos munkálatok finanszírozása számára oly fontos pénzteremtői képességei miatt „víziót” adott a kor történészei számára, akik közül még a sokakkal összevesző Mályusz Elemér is tisztelgett előtte. Az előadó Klebelsberg maradandó eredményei közé sorolta többek között a Fontes-kiadványokat, a külföldi ösztöndíjasok támogatását, az újabb kori források kutatásának szorgalmazását és a Bécsi Magyar Történeti Intézet „sikertörténetét”.

Társulati elnökök. Fent: Thallóczy Lajos, Ember Győző, Kosáry Domokos. Lent: Mikó Imre, Klebelsberg Kuno. Képek forrásai: Magyar Nemzeti Levéltár (Ember Győző) és Wikipedia (többiek)

A második szekcióban először Romsics Ignác tartott előadást Kosáry Domokosról (1999–2007). Romsics a történészi pályafutását még a második világháború előtt kezdő Kosáry életművéből döntően arra az időszakra koncentrált, amikor a neves történész társulati elnök volt. Bemutatta a nem is olyan rég szervezett konferenciákat (pl. egy 2001-es rendezvényt a két világháború közötti magyar történetírásról), a kiadott könyveket (pl. A magyar történelem vitatott személyiségei című tanulmánykötetet), a különböző vitanapokat. A konferenciák és az előadás-sorozatok alkalmával a szervezők igyekeztek minél szélesebb közönséget megszólítani és a történészeken kívül az egyetemistákat is bevonni. Az előadó szerint voltak azonban meghiúsult kezdeményezéseik is: a külföldi történész-folyóiratok (amelyeknél a kritikai rész gyakran az adott szám felét teszi ki) mintájára megpróbálták a Századok recenziós rovatát terjedelmében felduzzasztani, hogy a kritikának jobb minőséget biztosítsanak, hiszen szerinte e rovat egyre inkább formalitássá vált. Törő László Dávid előadásában arra tért ki, hogy milyen hatalmi harcok előzték meg Eckhart Ferenc főszerkesztői (1943–1944), később elnöki (1946–1949) kinevezését, és hogy milyen befolyást gyakoroltak a történész történelemmel kapcsolatos nézetei a Századok arculatára. Az előadó Eckhart társulati működésének historiográfiai jelentőségét abban látta, hogy vezetősége idején nem szorultak háttérbe a társadalomtörténeti szempontok a magyar történetírás vezető folyóiratában és a Társulat programjában. Azt is hozzátette azonban, hogy Eckhart szerkesztői pozícióba kerülése egy rivális diskurzus (Hajnal István, Domanovszky Sándor) ideiglenes kiszorításával és a Teleki Intézet történészeinek (pl. Deér József, Kosáry Domokos) előtérbe kerülésével vette kezdetét, ami azt mutatja, hogy a Társulat történetében az épp aktuális elnök személyén kívül hatalmas szerepe volt az intézményes konfliktusoknak és az egyes szakmai csoportok szembenállásának. Jóllehet Andics Erzsébet (1949–1958) hagyatéka nem kutatható, Baráth Katalin rendkívül széles körű forrásanyagra támaszkodva (pl. korabeli filmhíradók Andics életének fontosabb állomásairól, így a Kossuth-díj átvételéről 1949-ben) tárta a hallgatóság elé a magyar történetírás sztalinizációját lelkesen megvalósító elnök különböző arcait/alakjait. Baráth foglalkozott Andics illegális kommunista szervezkedésben való részvételével és perével, amelyben az akkor 18 éves gimnazista lány rendkívül tudatos és eltökélt személyként tűnt fel. A Társulat élére hasonlóan tudatos párttagként és ideológusként érkezett és így is távozott onnan: az előadó fő következtetése szerint a Munkásmozgalmi Panteonban nyugovóra helyezett Andicsnál az ideológus soha nem adta át helyét a történetírónak, így elnökségével éppen nem segítette, hogy a Társulat tudományos munka terepévé váljon. Rácz György nagyban hasznosította Ember Győző (1967–1975) MOL-ban található hagyatékát, így érdekes adalékok segítségével mutatott be egy ellentmondásos személyiséget. Az ellentmondás abban rejlett, hogy bár a tudományos karrierjét még a két világháború között kezdő Ember a kommunizmus idején számos vezető tisztséggel bírt (ráadásul kuriózumként 1949 után még az akadémiai tagságát is megtarthatta, Andics Erzsébettel pedig jól kijöttek egymással), az új hatalom számára mégsem volt ideológiailag teljesen megbízható, mindig ott lebegett felette a reakció gyanújának árnyéka – igyekezett például segítségére lenni a rendszer által marginalizált „polgári” történetíróknak. Rácz értékelése szerint Ember elsősorban az Országos Levéltárban tudott igazi és maradandó tudományszervező tevékenységet kifejteni, a Társulatra korlátozott hatása volt. A korlátozott lehetőségeit egyébként jól szemlélteti az a tény, hogy Ember egyik tanulmányát (ezt éppen a Társulat múltjáról írta a Századokba) megjelenés előtt a hatalom nevében Pamlényi Ervin „átstilizálta”, tehát még a társulati elnök írását is cenzúrázták.

A konferenciát követően díjátadóra került sor. A Társulat emlékérmét az intézmény korábbi elnöke, Orosz István (2007–2015) vehette át „a magyar történész szakma és a magyar történettudomány érdekében végzett sokirányú, fáradhatatlan és hiteles tudományszervező tevékenysége elismeréséül„.

A Társulat 2017 tavaszán pénzjutalommal járó tanulmánypályázatot hirdetett a 150. évforduló alkalmából, amelynek témája a „Magyar Történelmi Társulat 1867 és 1914 közötti történetének egy-egy epizódja vagy a Társulat egy-egy jelentős tagjának életpályája, életműve” volt. A maximum 40 ezer karakter terjedelmű írásokat egy öttagú zsűri pontozta, amelynek tagja volt a Társulat elnöke és főtitkára is. A pályázat eredményét és a zsűri értékelését a rendezvény végén Csukovits Enikő főtitkár hirdette ki, az első három helyezett pedig tőle és Hermann Róbert elnöktől vehette át a díjakat. Az eredmény szerint Törő László Dávid első, László Andor második, Tamás Máté pedig harmadik helyezett lett.

A konferencián elhangzott előadások írott változata külön kötetben fog megjelenni, a Századok pedig részletes beszámolóval jelentkezik majd az eseményről.

Törő László Dávid

Ezt olvastad?

2023. szeptember 7-én és 8-án rendezte meg a NEPOSTRANS, vagyis „Negotiating post-imperial transitions: From remobilization to nation-state consolidation. A comparative
Támogasson minket