1919 forró tavasza a pesti Múzeumkertben

1919 tavaszán egymást érték a tömegrendezvények a Múzeumkertben. Hogyan zajlottak ezek a demonstrációk, kik és miért tüntettek, mennyire hivatkoztak az 1848-as előzményekre, és miként ünnepelték meg március 15-ét száz évvel ezelőtt?

A pesti Múzeumkert 1848 óta „a forradalom tere”, amely örökre összefonódott a jeles nappal, nemzeti ünnepünkkel. A Nemzeti Múzeum előtti – akkor még rendezetlen – terület „Petőfi napja” után még hónapokig népgyűlések színtere volt. Az ötvenedik évforduló, 1898. március 15-e óta pedig állandó és központi emlékhelyévé vált az 1848/49-es forradalomnak és szabadságharcnak. E történelmi előzmény következményeként a későbbiekben nemcsak kokárdás forradalmunk ünnepségeit tartották itt, hanem – felhasználva a helyszín szimbolikus voltát – különböző politikai követeléseket megfogalmazó nagygyűléseket is.  A legnagyobb, a korabeli híradások szerint harmincezres tömeget összegyűjtő rendezvényre 1912. március 24-én került sor a Múzeumkertben (a kerten kívül a Múzeum körút is tele volt). A később véres tüntetésbe torkolló politikai nagygyűlést az általános, egyenlő és titkos községenkénti választójog követelése céljából hirdették meg. Justh Gyula és Batthyány Tivadar gróf beszédeikben utaltak is az 1848. évi forradalom és a helyszín kapcsolatára. Utóbbi a hatvannégy évvel korábbi forradalmi gyűlésen megjelentek számát százakban mérte csak, amellyel azt kívánta érzékeltetni, hogy a választójogi gyűlésen sokkal nagyobb tömeg van jelen (Pesti Napló. 1912. márc. 26. 73. sz. 4.). Valójában Petőfiék is tízezres tömeget láttak maguk előtt.

Választójogi gyűlés a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, 1912. március 24. (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár)

A következő években ugyan nem vált tüntetőhellyé a Nemzeti Múzeum előtti tér, de 1919-ben eljött az a tavasz, amikor sokszor hivatkoztak 1848 forradalmára. Már az év úgy kezdődött, hogy az őszirózsás forradalom rendszere a nemzet nagy halottjaként temette Ady Endrét a múzeumpalota előcsarnokában felravatalozva. Hatalmas tömeg kísérte a Múzeumkertből utolsó útjára az „Új Magyarország költőjét”. Ez a gyászesemény a régi, 1918 előtti rendszer kegyeleti kultúrájához sok szállal kötődött, de a gyászoló tömeg összetétele, viselkedése és a rendezés bizonyos részletei már jelezték, hogy más szelek fújnak.

A gyűlésezések sorozata száz éve, február 23-án, egy vasárnap délután kezdődött a budapesti házfelügyelők megmozdulásával. A Múzeumkertben több mint ezren jelentek meg, ahol elhatározták, hogy díjazás nélkül több szolgálatot nem tesznek a hatóságoknak, azaz például nem osztják ki ingyen a lisztjegyeket, viszont ettől fogva érdekvédelmi szervezetbe tömörülnek. Meg kell jegyeznünk, hogy ekkor már két hete túl voltak a házmesterek egy jelzésértékű megmozduláson (és egy tüntetésen, amit az Almássy téren tartottak február elején). Hogy mennyire volt összehangolva tiltakozó lépésük, azt nem tudni, mindenesetre a fővárosban több helyen megszűnt a vízellátás, mert a házmesterek nem zárták el éjjelre a vízvezetékeket, és így a rossz vezetékeken elfolyt a város vize. (Világ. 1919. febr. 21. 45. sz. 6.) Hatósági utasításra ezt a munkát is térítés nélkül kellett végezniük. A múzeumkerti nagygyűlésükön aztán azt is elhatározták, hogy mivel a főváros néptanácsának szociáldemokrata képviselői ügyük rendezését kilátásba helyezték, ezért még március hónapra vállalták a hatóság által rájuk mért munkákat. A gyűlésen arról is határozatot hoztak, hogy sérelmeiket a Házfelügyelők Országos Szövetsége által a belügyminiszter elé terjesztik. A gyűlés résztvevői ezután még a Népszava székházához mentek tüntetni. Ezzel a rendezvénnyel párhuzamosan a viceházmesterek a Parlament előtt vonultak fel. Követeléseik között szerepelt a vice elnevezés eltörlése és helyette a segédházmesteri (-felügyelői) megnevezésének bevezetése (8 Órai Ujság. 1919. febr. 25. 48. sz. 6.). Ezeknek a követeléseknek a kormányzat nagyrészt még 1919 tavaszán eleget tett.

Forrás: Érdekes Ujság. 1919.

A házmesterek után a kávéházi pincérek, illetve a velük szolidaritást vállaló kávéházi zenészek foglalták el a Nemzeti Múzeum előkertjét. A kávéházi pincérek 1919. március 6-án léptek általános sztrájkba Budapesten, miután a kávéházak tulajdonosai, azaz a munkáltatói oldal nem adta meg a megfelelő béremelést. A tárgyalások már korábban elindultak a pincérek követeléseiről, amelyek – mai szemmel meghökkentő módon – a borravaló-, illetve a főpincéri-rendszer eltörléséről szóltak. Az új rendszer, az ún. revier-rendszer minden pincért (elvileg) egyenlővé tett, hiszen mindenki kapott egy egyenlő, általában négy-hat asztalt számláló körzetet, amelynek ő lett a fizetőpincére is. További részletekbe itt most nem mennénk bele, de e követeléssel együtt járt, hogy a pincérek így egyenlő fizetést kapjanak a bevétel bruttó 15 százalékát elosztva, valamint biztosítva számukra a heti száz korona bérezést. Utóbbiba kezdetben a munkaadói oldal nem ment bele, mert az ehhez szükségesnek tartott áremelésekhez ekkor még nem adta meg jóváhagyását az Ármegállapító Bizottság. Ezért aztán a sztrájk első napján, az esti órákban tartott egyeztetésen nem tudtak a felek megegyezni. A sztrájk másnap a kávéházi alkalmazottak tüntető felvonulásával folytatódott. A gyülekezés fél 10 körül volt a Nemzeti Színháznál (Blaha Lujza tér), és innen indult el aztán a menet a Múzeumkert felé Rácz Laci cigánybandájával, valamint a Magyar Országos Zenészszövetség zenekarával az élen. A vonulás folyamán többször is eljátszották a Marseillaise-t. A pincérek sztrájkjához csatlakozó kávéházi zenészek mellett ott volt a nyolc-kilencezres tömegben az összes katona- és civilpincér, valamint a kávéházak segédszemélyzete, a kávéfőzőnők, a kenyereslányok, továbbá képviseltették magukat a szállodákban és vendéglőkben dolgozó alkalmazottak is. A menet vörös zászlókkal és a következő transzparensekkel vonult: „Le a borravalóval! Éljen a revier! Éljen a sztrájk! Le az uzsorásokkal!” Miután a tüntetők a Múzeumkertbe értek, betöltötték a múzeumlépcsőt és a Múzeum előtti teret, Fodor Pál mondott lelkesítő beszédet a szervezőbizottság, majd Gál Pál a zenészek, Kálmán Imre pedig az éttermi és szállodai személyzet nevében. A nagygyűlés ezután befejeződött, és a pincérek nyolcfős tárgyaló küldöttsége az Ipartestület helységébe ment, hogy folytassa a tárgyalásokat a munkaadókkal („a kávésokkal”). (Magyarország. 1919. márc. 8. 58. sz. 3.; vö. Pesti Napló. 1919. márc. 8. 58. sz. 6.). A sztrájk végül öt napig tartott és március 11-én megegyezéssel, a pincérek követeléseinek elfogadásával és a kávéházi árak emelésével zárult.

Forrás: Uj Idők. 1919. 201.

A házmesterek és a pincérek után a magyar hajósok foglalták el a Múzeumkertet. A március 13-án délután „ezrekre menő” tömeg azért jelent meg a forradalmi helyszínen, hogy tiltakozzon a csehek azon aspirációi ellen, hogy a Dunát és a teljes magyar hajóparkot kisajátítsák. A nagygyűlésen összesen nyolcan tartottak rövidebb-hosszabb beszédet, köztük ott volt Zerkovitz Emil hajózási kormánybiztos is. A gyűlés a következő, Zádor Pál, az Ipari és Közlekedési Tisztviselők Országos Szövetségének elnöke által megfogalmazott határozati javaslatot fogadta el egyhangúlag:

A Muzeum kertjében összegyűlt tízezer magyarországi hajós az imperialista, kapitalista cseh kormány hajóinkat elrabló szándéka ellen ünnepélyesen tiltakozik. A cseh államon uralkodó nagyburzsuázia telhetetlenségében már nem elégszik meg Magyarország területének szétosztásával, hanem szomszédainak gazdasági életét is megfojtani törekszik. A csehek már a Dunát is el akarják tőlünk venni – és Amerika és Anglia jóhiszeműségét arra akarják fölhasználni, hogy a Dunán olyan hajózási jogot követeljenek, amely az összes többi népek létérdekével szemben a cseh imperializmust szolgálja. Ha ez a terv sikerülne, ugy a dunamenti Magyarország minden jog, igazság és gazdasági szükségesség ellenére a dunai forgalomból kizáratnék, ez pedig az ország életerének elvesztését jelentené és a fenyegető gazdasági katasztrófát siettetné. A magyar hajósok minden kategóriája egyhanguan tiltakozik ez ellen és a cseh imperiumtól szerzett jogait és azok kiépítését félti, cseh lobogó alatt semminemű szolgálatot nem vállal, – kenyerüket és exisztenciájukat biztosító hajóikat pedig a csehek önkényének nem engedik kiszolgáltatni. A magyarországi hajósok összessége a világ népeinek igazságérzetéhez appellál és a wilsoni elvek jegyében szabad Duna követelése mellé állítja akaratát.” (Népszava. 1919. márc. 14. 63. sz. 4.)

Forrás: Érdekes Ujság. 1919. 11. sz. 29.

A tiltakozást az antant budapesti hajózási vezetőjének, Ernest Troubridge angol admirálisnak is benyújtották, és elkezdődtek a tárgyalások. A Duna magyarországi szakaszára (is) kiterjedő cseh hajózási monopóliumot sikerült végül megakadályozni.

A forró múzeumkerti tavasz öt nappal később, 1919. március 18-án délelőtt folytatódott, amikor kétezer leszerelt egyetemi hallgató gyűlt össze a Nemzeti Múzeum előtt, ahol – ahogy az eseményről beszámoló 8 Órai Ujság fogalmazott – „sérelmeiket megbeszélték”. Ezt követően a hadügyminisztériumhoz vonult a tüntető tömeg, de a kijelölt küldöttség hiába kereste a hadügyminisztert, csak Pete Márton államtitkárt találta hivatalában. Ő teljes együttérzéséről biztosította az egyetemi ifjúságot, de jelezte a küldötteknek, hogy rossz ajtón kopogtatnak, mert az ügyük a közoktatásügyi vagy a népjóléti minisztérium hatáskörébe tartozik. A tömeg ezután – nyilván azért, mert a két említett minisztérium épülete igen messze volt – inkább a közeli miniszterelnöki palotához (ld. a Sándor Palotához) vonult és ott előadta sanyarú szociális helyzetét Berinkey Dénes miniszterelnöknek, aki megígérte, hogy az átnyújtott memorandumot a legközelebbi minisztertanács elé terjeszti. (8 Órai Ujság. 1919. márc. 19. 67. sz. 6.) Végül ez valóban megtörtént és a március 20-i kormányülésen a közoktatásügyi miniszter beterjesztett egy javaslatot, amely munkanélküli segélyt tartalmazott minden két éves katonai szolgálattal rendelkező főiskolai hallgató számára.  A javaslat megszavazása a Berinkey-kormány egyik utolsó döntése volt, hiszen a következő napon, 1919. március 21-én Kun Béláék puccsszerűen megdöntötték az egész rendszert és kikiáltották a Tanácsköztársaságot.

Egy nappal ezután, 22-én – immár egy új rendszerben – ismét nagy tömeg lepte el a Múzeumkertet. Eredetileg erre a napra, délután 5 órára, a Régi Képviselőház (ma: Olasz Intézet) üléstermébe hirdetett meg nagygyűlést a Szocialista Diákok Szervezete. Végül azonban az egyetemi hallgatók olyan nagy számban jelentek meg a rendezvényen, hogy a többség kinnrekedt a Múzeumkertben, ahol párhuzamos gyűlést tartottak. Az ülésteremben – ahol többek közt ott volt Vámbéry Rusztem dékán is – Simay Miklós, a műegyetemista hallgatók bizalmi testületének elnöke sorolta fel követeléseiket, majd az esemény végén elhatározták, hogy másnap 11 órakor a Múzeumkertben újra összegyűlnek, és innen együtt vonulnak Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztoshoz, hogy benyújtsák demokratikus követeléseiket. (Pesti Napló. 1919. márc. 23. 70. sz. 7.) A Népszava hangsúlyozta, hogy a rendezvény eredeti célja az „újabbi forradalom”, azaz a proletárforradalom melletti kiállás volt, ami azért sántított egy kicsit, mert a gyűlést már március 21-e előtt több nappal meghirdették, tehát ilyen célja aligha lehetett. Viszont másnap a népes küldöttség a Múzeumkertből valóban a kultuszminisztérium épületéhez vonult, ahol Simay Miklós átnyújtotta a szocialista diákok memorandumát Kunfi népbiztosnak. Ebben nem kevés dolgot követeltek: állami diáktelepet, menzát, napközi otthonokat, állami fogyasztási szövetkezet létrehozását, amely révén a szegény diákok ingyen ruhát és tankönyvet kaphatnak. Követelték továbbá az ösztöndíjak és segítőalapok egységesítését, a diákegészségügy radikális megoldását, diákbetegpénztár létesítését, tanulmányi reformokat, ingyenes oktatást, a nőknek az egyetemen minden fakultáson való egyenjogúsítását és a szocialista diákok szervezetének elismerését. Nem kevés követelés, de azért volt még ezeken kívül is olyan, amely erős éllel rendelkezett, mint például az egyetemi teológiai fakultás megszüntetése vagy a többi diákegyesület feloszlatása. Kunfi nagy örömmel fogadta a diákok küldöttségét és az erkélyről rövid beszédet is intézett – Lukács György helyettes népbiztossal együtt – az épület előtt összegyűlt több ezres tömegnek. Még a diákok küldöttségével folytatott megbeszélés folyamán megígérte, hogy eltörlik az érettségi vizsgát. (Pesti Napló. 1919. márc. 25. 71. sz. 5.) Ennek követelését ekkor már egy ideje a baloldali kötődésű szervezetek zászlójukra tűzték. A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárában fennmaradt egy gyűlésre hívó röplap 1919-ből a Magyarország Középiskoláinak Bizalmi Testületének aláírásával, amelyen öt pontban szerepelnek a követelések, és ezekből az első az érettségi eltörlésére vonatkozik. A röplapról kiderül, hogy a gyűlést a gimnáziumok és reáliskolák hatodik-nyolcadik, a tanítóképzők második-negyedik, valamint a kereskedelmi iskolák középső és felső osztályai számára hirdették meg, a Múzeumkertbe, folyó hó 6-a délelőttjére. Hónapot nem írnak, csak a csütörtöki nap megjelölés szerepel a meghívón, illetve felhíváson, amely 1919-ben februárra és márciusra is megfeleltethető.

Múzeumkerti diákgyűlés röplapja 1919-ből (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár)

A kérdés azért sem eldönthető, mert nem ismerünk jelenleg olyan forrást, amely pontosan datálná a tervezett múzeumkerti gyűlést. És mivel a korabeli újságok egy szóval sem említik, ezért arra gondolhatunk, hogy a gyűlésre végül valami miatt nem került sor. Talán elhalaszthatták, és az egyetemista és főiskolás diákok március 23-i demonstrációjába kapcsolódtak be, erre utalnak azok a korabeli tudósítások (ld. pl. Kis Ujság. 1919. márc. 25. 71. sz. 3.), amelyekben „középiskolai és főiskolai diákok” gyűléséről szólnak. Meg kell még jegyeznünk, hogy ez esetben is csak gyülekezési helyként szerepelt volna a Múzeumkert és nem a népgyűlés helyszíneként, mert a cél a kultuszminisztérium elé vonulás és a követeléseket tartalmazó memorandum átadása volt, akárcsak a fentebb leírt szocialista diákmegmozduláson.

Az ifjúmunkások március 23-i múzeumkerti gyűlésének röplapja (Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Tár)

A diákok e gyülekezésével egyidőben március 23-án, vasárnap 10 órától került sor Múzeumkertben az ifjúmunkások gyűlésére is, amelyet a meghívó röplapon olvashatók szerint három témában: 1. Bérmozgalom, 2. Az üldöztetés, 3. A zsoldos hadsereg és a proletáriátus hirdettek meg. A gyűlésen Lékai János – aki a Tisza István ellen megkísérelt sikertelen merénylettel vált ismertté – bejelentette az ifjúmunkások két szervezetének, a szociáldemokrata és kommunista szervezetnek az összeolvadását (ami ténylegesen március 21-én éjjel történt meg, hivatalosan azonban csak április 6-án Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége néven – ezt tartja majd később a KISZ az elődszervezetének). Ezután – mint mondta, együtt kívánják megvalósítani a munkásképző internátusok felállítását, ahol az ifjúmunkások szellemi és gyakorlati kiképzését végeznék. Az Előre c. újságból tudjuk (1919. ápr. 12. 15. sz. 3.), hogy még Bergmann Géza elnök mondott beszédet. Az itt és a Tolnai Világlapjában is megjelent képen kivehető, hogy a szónokok nem a szokásos helyen, azaz nem a múzeumlépcsőn vagy annak egyik mellvédjén álltak, hanem az Arany János szobor talapzatán.

Forrás: Tolnai Világlapja. 1919. 14. sz. 6.

Nem ez volt az ifjúmunkások szervezetének utolsó múzeumkerti összejövetele, mert három hónappal később, június 25-én újra nagyszabású gyűlést tartottak a Nemzeti Múzeum előtti téren (MNM Történelmi Tár – röplap).

E népgyűlésdömpingről olvasva azonban sokaknak egy gyűlés nagyon hiányozhat: március tizenötödike múzeumkerti rendezvénye. Az ötvenedik évforduló, 1898 óta rendszeressé vált ünnepi nagygyűlésről hiába keresünk korabeli tudósítást. Az újságok alig, illetve szűkszavúan emlékeznek meg egyébként is a ’48-as forradalom megünnepléséről, noha az ünnep most először igazi állami ünnepként kerülhetett megrendezésre, hiszen a minisztertanács február 26-i ülésén március tizenötödikét a Népköztársaság nemzeti ünnepévé nyilvánították (október 31-dikével, az őszirózsás forradalom napjával együtt). A lapok jelezték, hogy az ünnepségeket, amelyeket március 15-én és 16-án tartanak, a forradalmi pártok (a Károlyi-párt, a Kisgazda, a Szociáldemokrata és a Radikális Párt) együtt fogják előkészíteni és megszervezni (Pesti Hirlap. 1919. febr. 23. 47. sz. 2.) Már az érdekes, hogy a március 15-i budapesti megemlékezések közül a legjelentősebb, mondhatni központi rendezvényt nem a napján, hanem március 16-án tartották. A forradalom évfordulóján az egyetemi diákság szokásának megfelelően a pesti Vigadóban tartotta ünnepségét, de míg korábban a Múzeumkertben is ünnepeltek, ez ezúttal elmaradt, valószínűleg, hogy ne válhasson központi, illetve a legnagyobb, konkurens tömegrendezvénnyé. Azt ugyanis másnapra tervezték a hatalmon lévők. 15-én este a budapesti színházakban díszelőadásokat tartottak. A központi jellegű ünnepi előadásra a Vígszínházban került sor, ahol Károlyi Mihály köztársasági elnök és felesége mellett a kormány összes fővárosban tartózkodó tagja jelen volt. A díszelőadás előtt, amely ez alkalommal Molnár Ferenc Liliom c. darabja volt, a zenekar eljátszotta a Himnuszt, majd egy-egy Petőfi és Ady vers következett, végül a Marseillaise. (Pesti Hirlap. 1919. márc. 16. 65. sz. 5.) Magát a központi ünnepi nagygyűlést a pesti rakparton, a Petőfi szobornál tartották március 16-án délután 3 órától a Szociáldemokrata Párt (tehát az eredeti tervekkel szemben nem több párt együttes) szervezésében több ezer ember részvételével. Az ünnepi szónok Landler Jenő, a Tanácsköztársaság későbbi belügyi és kereskedelmi népbiztosa volt, aki többek közt ezeket mondta:

A magyar ugaron a tavaszi szél sohasem súgta még biztatóbban a proletárfülekbe, hogy »lesz még egy március«. És ha tudjuk, hogy közel az idő, amikor álmaink valóra válnak, akkor elmondhatjuk, hogy a mi munkánk nem volt hiábavaló. Ez az utolsó március, amikor arról beszélünk, hogy lesz még egy március. Ebből a forradalmi ájerből, amely Tokiótól Debrecenig és Debrecentől a tulsó Óceánig perzseli a régi világot föltámad diadalmasan a világ proletárjainak a harmadik Internacionáléja, amely a világot fölszabadítja.”

Landler után még Hegedüs Pál negyvennyolcas honvéd szólt a közönséghez. Egyéb kisebb ünnepségek is voltak, a budai munkásság például a Vérmezőn ünnepelt. (Népszava. 1919. márc. 18. 66. sz. 6.)

1919 tavasza – lehet úgy mondani a tömegdemonstrációk időszakát jelentette Magyarországon, elsősorban persze Budapesten. Tüntetett vagy legalábbis gyűlést tartott majd mindenki, az említetteken kívül még például a pesti huszárok, a bérkocsisok vagy a rendőrségi alkalmazottak. Ezzel kapcsolatosan jegyezte meg még Berinkey Dénes miniszterelnök március 18-án a leszerelt egyetemi hallgatók tömegének a miniszterelnökség erkélyéről:

Kérem önöket, hagyjanak dolgozni, mert ez a küldöttségjárás tovább tart és a küldöttségek minden időmet állandóan lefoglalják, ugy sem az önök, sem az ország érdekében dolgozni képes nem vagyok.” (8 Órai Ujság. 1919. márc. 19. 67. sz. 6.)

Debreczeni-Droppán Béla

A címlapkép címe és adatai: A kávéházi pincérek sztrájkjához csatlakozott zenészek a Múzeumkertben „akik demokratikus alapon (karmester nélkül) muzsikáltak a pincéreknek” (Érdekes Újság) Müllner János felvétele, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára

Ezt olvastad?

A megszálló román hadsereg kivonulásának második szakaszára – az antant elvárásai szerint – november közepén került sor, amikor kiürítették a