„1944-ben tragikus fordulatot vett a sorsom” – M. Imréné jóvátételi ügye

Köztudott, hogy a holokauszt során nem csak zsidókat deportáltak Magyarországról: szép számmal voltak az elhurcoltak között romák és olyanok is, akik nem származásuk vagy vallásuk miatt kerültek a náci táborokba. Vajon az utóbbiak között csak politikai okokból letartóztatottak voltak? Vagy máshogyan, „véletlenül” is kerülhettek olyan emberek a transzportokba, akik egyébként nem tartoztak az üldözött csoportokba? Ha igen, mi történt velük, és kaphattak-e jóvátételt az átélt szenvedésekért? Erre keresi a választ ez a cikk M. Imréné történetén keresztül.

A mauthauseni koncentrációs tábor egyik bejárata (Bundesarchiv/Wikipedia)

M. Imréné jelentkezése német jóvátételért

1962 decemberében szokatlan történetet tartalmazó levél érkezett a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezetéhez (NÜÉSZ). A levél írója, M. Imréné született B. Margit a következőkről számolt be:

„Árva kis cselédlány voltam, és becsületes, szorgalmas munkával nagy nehezen fenntartottam magam. 1944-ben tragikus fordulatot vett a sorsom, üldözöttek segítségére siettem (Gödöllőn) a szárítómajorban, amikor elfogtak és átadtak a német SS alakulatnak, ezek bevagoníroztak és vittek a kínzókamrába. Itt hogy mi mindent kísérleteztek velem 19 év után ilyen csekély emlékezőképességgel, mint amivel most rendelkezem, pontosan leírni nem tudnám, de azt tudom, hogy Mauthausenben szabadultam, de akkor már hús is alig volt a csontjaimon. Előzetesen német orvosok kísérleteztek rajtam, és a szomszédom, Neufeldné a kísérletekbe bele is halt. Én csak leromlottam és az emlékezőtehetségem romlott le. Egy hosszú rémregény borzalmai meg sem közelíthetik szenvedéseimet. 1945 végén kórházi vonattal Budapestre hoztak. Ekkor 5 hónapig Budakeszin voltam, és egy év után elbocsátottak, de teljesen máig sem gyógyulhattam fel.” (MNL OL XIX-L-20-o, 4-210122 – a továbbiakban minden idézet innét származik)

A mauthauseni koncentrációs tábor Ebensee-i altáborának foglyai a tábor felszabadulását követően, 1945. május 7. (NARA/Wikipedia)

Levele végén M.-né kérte, hogy szükség esetén hallgassák meg személyesen is, és utaljanak ki részére soron kívüli segélyt.

Nem véletlenül küldte kérelmét a NÜÉSZ-nek: a Nyugat-Németország által 1951-ben indított, a náci álorvosi kísérletek áldozatainak megsegítését célzó jóvátételi programot 1960-ban terjesztették ki, így már magyar holokauszttúlélők is jelentkezhettek egyszeri jóvátételi összegekért. A felhívás az 1960-as évek elején jelent meg a nagy lapokban. A jelentkezéseket a NÜÉSZ és a Magyar Vöröskereszt bírálta el: előbb a NÜÉSZ belső szabályzata alapján értékelték őket, amely szerint segélyezhetők voltak azok a túlélők, akik saját személyükben szenvedték el az álorvosi kísérletet, deportálták őket és annak során estek át a beavatkozáson, valamint az 1969-es beadási határidő előtt jelentkeztek. Amennyiben a jelentkező megfelelt ezeknek a kritériumoknak, hosszú ügymenetnek nézett elébe: előbb egy tízoldalas űrlapon rögzítették az adatait – nemcsak a személyes adatokat, hanem információkat a holokauszt előtti, alatti és utáni körülményeiről, az üldöztetés részleteiről és annak következményeiről. Felvették a tanúvallomását is, amelyben saját szavaival kellett mesélnie az átéltekről, különös tekintettel a kísérletre. Az így nyert adatokat kórházi, orvosi dokumentációval egészítették ki, és a jelentkezőnek legalább egyszer találkoznia kellett egy független orvossal. Szükség esetén a NÜÉSZ munkatársai igazolást kértek a náci táborokból előkerült dokumentumokat őrző Nemzetközi Keresőszolgálattól (International Tracing Service – ITS), illetve megkérték a jelentkezőt, hogy hozzon tanúkat, akik alá tudják támasztani az általa elmondottakat.

A NÜÉSZ ezután a teljes aktát elküldte Svájcba. Ott a Nemzetközi Vöröskereszt által felállított háromtagú semleges bizottság vizsgálta ki az ügyeket, majd döntött arról, hogy a jelentkező kaphat-e jóvátételt. A dokumentáció és maga az eljárás, majd a Nemzetközi Vöröskereszt vizsgálata gyakran évekig is elhúzódott, így előfordult, hogy valaki az 1960-as évek elején jelentkezett, és csak tíz évvel később kapta meg a jóvátételi összeget. Olyan esetekben, amikor a NÜÉSZ vagy a Nemzetközi Vöröskereszt valamilyen oknál fogva nem támogatott egy beadványt, ám a holokauszt utáni egészségkárosodás kimutatható volt a jelentkezőnél, a NÜÉSZ dönthetett úgy, hogy ő maga juttat segélyt.

Erre a jóvátételre jelentkezett tehát M. Imréné 1962-ben.

A „halállépcső” a mauthauseni koncentrációs táborban (Bundesarchiv/Wikipedia)

M. Imréné sorsa a holokauszt során

Beadványa alapján M. Imréné 1908-ban született Visontán; árva gyermekként fiatal korától kezdve dolgozni kényszerült. Mivel nem járt iskolába, alig tudott írni–olvasni, és saját bevallása szerint emlékezőtehetsége már a háború előtt is igen rossz volt. Ez nagyban megnehezítette története rekonstruálását, nem csoda hát, hogy ügye dokumentációjában annak többféle változata is megtalálható. Habár maga M.-né azt írta levelében, hogy üldözöttek segítése közben fogták el, máshol az szerepel, hogy „mint cselédlány, gazdájával önként ment a gettóba (Gödöllő), onnan deportálták”, tízoldalas űrlapján pedig, hogy Valkón tartóztatta le egy nyilas alakulat. A második verziónak ellentmond, hogy Gödöllőn nem hoztak létre gettót, ugyanis a helyi zsidókat egyből a hatvani gyűjtőtáborba vitték át; továbbá a történet folytatása is, ami szerint M.-nét elfogatása után a Markó utcai börtönbe vitték, majd a Komáromi csillagerődbe, amely a holokauszt során gyűjtőtáborként és deportáló központként működött. Innét hurcolták el Auschwitz-Birkenauba, onnét Bergen-Belsenbe, majd végül Mauthausenbe. 1945 májusában itt szabadult fel, és hazatérte után hónapokig feküdt kórházban. A beadványhoz csatolták kórházi zárójelentését 1945 júliusából, amely szerint kétoldali tuberkulózissal és szívbillentyűelégtelenséggel kezelték.

A NÜÉSZ munkatársai igyekeztek kideríteni, hogy mi történhetett azalatt, amíg M.-né egyik táborból a másikba került. A jóvátételi igények elbírálásához kiadott szabályzatban mind Auschwitz-Birkenau, mind pedig Mauthausen szerepelt azon táborok listájában, amelyekben kísérletek folytak. Auschwitzban dr. Carl Clauberg és dr. Josef Mengele vezetése alatt folytattak fajbiológiai „kutatásokat”, míg Mauthausenben dr. Eduard Krebsbach, a tábor főorvosa és dr. Hermann Richter végeztek élveboncolási és egyéb kísérleteket.

M.-né aktájában a következő leírás állt:

Dr. Sajó Sándor ismerőse, aki a deportálás előtt és utána is jól ismerte, egy lakásban laktak, elmondja, hogy a deportálásból való hazaérkezés után M. Imréné azt mondta neki, hogy meztelenül hideg vízzel leöntötték az egyik táborban és hagyták megfagyni, eszméletét elvesztette. Kórházba vitték, és ezt többször megismételték (nem tudja melyik lágerban). Előtte is, utána is injectiokat kapott.”

A leírást kiegészítette az űrlapon feljegyzett adat, miszerint a bal combjába kapott injekciósorozatot. M.-né rossz emlékezőképessége miatt információértékű adatokat és események helyszíneit ugyan elfelejtette, egyes epizódok, érzelmileg fontos részletek azonban megmaradtak benne. Így például felidézte, hogy „láttam, hogy fogolytársam Neufeld Jenőné sírt és menekülni próbált, másodszorra olyan injekciót kapott, hogy vérzett és másnapra meghalt. Én féltem, és nem is sokat tudtam magamról.” Állítása szerint a kezelések miatt amnéziás lett, sokat rontottak amúgy is rossz emlékezőtehetségén. A maradandó egészségkárosodás megállapítása végett 1964-ben M.-nét is behívták, hogy a kijelölt független orvosszakértő megvizsgálhassa.

Dr. Carl Clauberg, Dr. Josef Mengele, Dr. Eduard Krebsbach (Wikipedia)

A jóvátételi kérelmek hitelessége

Azok a jelentkezők, akik dokumentumokkal alátámasztott, pontos és ellentmondások, homályos részletek nélküli beadvánnyal jelentkeztek, 30–40.000 márka jóvátételben részesülhettek. Jóllehet az átváltásnál az állam nyomott árfolyam alkalmazásával megrövidítette a túlélőket, azonban a számukra átutalt összeg még így is igen nagy volt: elegendő egy külföldi útra, jobb egészségügyi ellátás kifizetésére vagy akár kis lakás megvásárlásra. Természetes, hogy ennek a híre gyorsan elterjedt, és több túlélő úgy jelentkezett, hogy az általa átélt atrocitásokat kísérletnek állította be. A jóvátételi folyamat fennmaradt forrásai között található egy 1971-es statisztika, amely szerint 56-an jelentettek be nem az álorvosi kísérletek által okozott egészségkárosodást, 88-an olyan táborról állították, hogy ott hajtották végre rajtuk a kísérletet, amelyben valójában nem végeztek kísérleteket a nácik, de fennmaradtak olyan akták is, ahol a bejelentők a kísérlet teljes történetét csak kitalálták, közülük egy ember még deportálva sem volt.

A NÜÉSZ tagságát holokauszttúlélők alkották, akik a források alapján igen empatikusan álltak a kérelmezőkhöz, igyekeztek tisztázni a kétséges állításokat, és gyakran olyan beadványok útját is egyengették, amelyeknél egyértelmű volt, hogy a bejelentőt nem vetették alá álorvosi kísérleteknek. A szervezet tagjai ugyanis tudták, hogy min mentek át a túlélők, és hogy valójában valamennyien megérdemelték volna a jóvátételt az átélt szenvedésekért. Mindazonáltal a beadványoknak a Nemzetközi Vöröskereszt bizottsága előtt is meg kellett állniuk a helyüket. Ezért a túlságosan nagy csúsztatásokat tartalmazó vagy valószínűtlen történeteket kiszűrték, a jelentkezőket megkérték arra, hogy hozzanak tanút, illetve más módon próbáltak bizonyítékokat találni.

A túlélők körében tehát már ekkor elterjedtek az álorvosi kísérleteket leíró, bevett narratívák, olyan részletek, amelyeket hihető, autentikus történetté állíthattak össze azok, akik valójában nem estek át kísérleten. Honnét tudhatjuk tehát, hogy M. Imréné valóban deportálva volt és elszenvedte az általa említett kegyetlenségeket?

Ebben az esetben más forrást kell keresni, ami alátámasztja a történetét. Az ITS adatbázisában megtalálható B. Margit mauthauseni regisztrációs kártyája, amely szerint 1945 márciusában került ebbe a táborba (ITS ref. kód 01012604 oS). Neve, születési dátuma és helye is fel van vezetve a kártyára, ami alapján beazonosítható, hogy valóban róla van szó, sőt, az is kiderül, hogy 1296 volt a fogolyszáma.

M.-né elbeszélése alapján a NÜÉSZ munkatársai eleinte fagyási kísérletre gyanakodtak, azonban mivel ezt semmi nem támasztotta alá, később már azt írták egy külön feljegyzésben, hogy inkább kegyetlenkedés lehetett az, ami vele történt. 1964-ben levelet küldtek az asszonynak, amelyben értesítették, hogy az általa leírt körülmények nem feleltek meg azoknak a feltételeknek, amelyeket a kártalanítási igény elismeréséhez Nyugat-Németország előírt. Végül 1971-ben, amikor Nyugat-Németország és Magyarország átalányszerződést kötött a túlélők jóvátételét és kárpótlását illetően, az így biztosított 100 millió márkából a NÜÉSZ 50.000 forintnyi segélyt juttatott M.-nének.

M.-né története hasonlított sok holokauszttúlélőéhez, akik az álorvosi kísérleten átesetteknek járó jóvátételre jelentkeztek. Ily módon, Nyugat-Németország által, és a NÜÉSZ segítségével olyanok is egyszeri segélyösszeghez juthattak, akiken ugyan nem kísérleteztek a náci orvosok, viszont megtapasztalták a kirekesztést, a deportálást és a koncentrációs és haláltáborok borzalmait. A magyar túlélőknek pedig különösen nagy segítséget jelentett ez, mivel a magyar államtól sem a háború utáni években, sem pedig a kommunizmus alatt nem kaptak kárpótlást.

Források:

Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, XIX-L-20-o, 4-210122, Markovics Józsefné aktája.

Dr. Bács Pál: Az álorvosi kísérletek magyar vonatkozásai. https://www.szombat.org/archivum/az-alorvosi-kiserletek-magyar-vonatkozasai

Dunai Andrea: Kárpótlás, devizabevétel, diplomácia. Múlt és jövő, 15. évf. 2004. 4. sz. 55–73.

International Tracing Service, https://collections.arolsen-archives.org/.

Kádár Gábor, Vági Zoltán: Táborok könyve – Magyarok a náci koncentrációs táborokban. Budapest: Könyv&Kávé, 2017.

Müller-Hill, Benno: Murderous Science: Elimination by Scientific Selection of Jews, Gypsies, and Others in Germany, 1933–1945. Plainview: Cold Spring Harbor Laboratory Press, 1998.

Ezt olvastad?

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának külügyi munkacsoportja immár harmadik alkalommal szervezett konferenciát az 1945-öt követő évtizedek diplomáciája, illetve hírszerzése témakörében