„Salgótarjánban nem volt egy pofonütés sem, és a válasz ez volt?!” Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz

Az 1956. december 8-án lezajlott 46 áldozatot számláló sortüzet tekinthetjük fordulópontnak Salgótarján, illetve Nógrád megye forradalmának történetében. A véres leszámolással azonban a hatalom célja még nem a forradalom és szabadságharc aktív résztvevőinek, tényleges vezetőinek a meghurcoltatása volt, hanem a munkástanácsok hatalmának megtörése, a mögöttük felsorakozott dolgozók megfélemlítése. Írásomban a 62 éve lezajlott salgótarjáni eseményeket ismertetem a résztvevők visszaemlékezéseinek felhasználásával.

A szovjet emlékmű ledöntése Salgótarjánban 1956. október 27-én. (Központi Bányászati Múzeum)

Salgótarjánban az 1956. október 27-én lezajlott első forradalmi megmozdulástól, a november 4-i szovjet intervención, valamint az első Kádár-kormány megalakulásán keresztül oda vezettek az események, hogy november végére kettős hatalom alakult ki a városban és Nógrád megyében egyaránt. A november 4-e után visszaállított tanácsok csak abban az esetben tudtak napi kérdésekben dönteni, ha együttműködtek a volt forradalmi szervekkel. December elejére a kialakult állapotok miatt, a Kádár-kormány elsődleges feladatának a kettős hatalom megszüntetését, a kizárólagos hatalom megszerzését tartotta. A munkástanácsok mögött felsorakozott munkások megtörésére egyetlen módot találtak: a fegyveres testületek bevetését. Ezt a politikai döntést Marosán György december 8-án a következőképpen közölte a Steigerwald Ottó vezette Nógrád megyei munkásküldöttséggel:

„Vegyétek tudomásul, hogy ti nem forradalmárok vagytok, hanem piszkos, rohadt ellenforradalmárok. Mától kezdve nem tárgyalunk veletek, mától kezdve lövünk! És takarodjatok innen addig, amíg takarodhattok.” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 63.)

Steigerwald Ottó visszaemlékezéséből kiderül, hogy mire a küldöttség kijutott a Parlamentből és visszaért a SZOT székházba, ahol aznap tartották a budapesti munkástanács kibővített értekezletét, Salgótarjánban már lezajlott a sortűz. Itt bizonyosodott be, hogy a kormány a munkástanácsok hatalmának megszüntetésére elhatározott fegyveres fellépést nem a fővárosban, hanem Salgótarjánban, az ország egyik nagy vidéki munkásközpontjába hajtotta végre. Kahler Frigyes és M. Kiss Sándor könyvükben, a hatalom „forgatókönyvét” három pontban tárgyalják, – erő koncentrációja, tömegek aktivizálása, leszámolás – melyek mentén ismertetem a december 8-i nap történéseit.

A kormánypárti erők megerősödése november közepén vett lendületet és december első napjaira érte el csúcspontját Salgótarjánban. A szovjet beavatkozást követően megalakult, Darázs István által vezetett fegyveres csoport mellett, a városban november 14-e óta jelen volt páncélos alakulatával Salupin alezredes, aki a Salgótarjáni Katonai Városparancsnokság parancsnoki feladatát látta el. 1956. november 15-én az Országos Rendőrfőkapitányság, a kormány szempontjából megbízható tiszteket küldött ki a megyei főosztályok újjászervezésére, így érkezett a salgótarjáni kapitányságra Ladvánszky Károly és Koltai őrnagy. Uszta Gyula parancsára december 3-án érkezett a városba Házi Sándor vezérőrnagy, aki felvette a kapcsolatot Darázs Istvánnal és, az MSZMP megyei első titkárával, Jakab Sándorral. Házi Salgótarjánba érkezésével a kormánypárti erők megerősödése teljessé vált.

A munkástanácsokat támogató tömeg aktivizálására a leghatékonyabb módszernek, a forradalom egyes vezetőinek a letartóztatása bizonyult. Házi Sándor parancsára december 8-án hajnalban egy pufajkás alakulat, Kisterenyén letartóztatta Gaál Lajos tröszti munkástanács tagot, illetve Viczián Tibort, akit 1950-ben egy koncepciós per keretében 12 évre ítéltek el. Gaál ellen az volt a vád, hogy sztrájkra buzdító röplapokat terjesztett, Viczián pedig csak rosszkor volt rossz helyen, ugyanis a karhatalom Kelemen Károlyt akarta letartóztatni, azonban Gaál elfogásakor ő elrejtőzött, így valószínű ekkor esett a választás Vicziánra. A pufajkások előtt nem volt ismeretlen Viczián lakhelye, ugyanis novemberi szabadulását követően jelentkezett a rendőrségen, így a karhatalom előtt már annak ellenére ismert volt, hogy az iparmedencében alig tudtak róla valamit. A letartóztatott két személyt a salgótarjáni BM főosztály zárkájába szállították.

Gaál és Viczián letartóztatásáról már a kora reggeli órákban értesültek az üzemek és bányák dolgozói, ugyanis a tröszti munkástanács ötös bizottságának elnöke, aki aznap vett volna részt Gaállal a munkástanács ülésén, mikor tudomást szerzett a letartóztatásról értesítette a környező üzemeket. A megyei munkástanács elnöke, Szabó Ervin felhívta a kisterenyei bányaüzemet, akik közölték vele, hogy a helyi bányászok Salgótarjánba akarnak menni a fogvatartottak kiszabadítására. Szabó ezt ellenezte, helyette egy pár tagból álló delegáció felállítását javasolta, hogy ott személyesen győződjenek meg a letartóztatás tényéről, azonban amíg ő telefonon tárgyalt a bányászok már elindultak Salgótarján irányába.

Eközben a BM megyei főosztályán is értesültek a bányászok indulásáról, ezért Szabó István és Ladvánszky Károly civil ruhás rendőröket küldött ki a városba a helyzet felmérésére. Salupin alezredes azt az utasítást kapta, hogy védje meg az épületet, így megszervezték a belső védelmét, valamint a szovjet alakulatok megszállták a rendőrség előtti területeket, a helyi karhatalom emberei a megyei tanács épülete előtt foglalták el állásaikat. Házi Sándor telefonon jelentést tett a honvédelmi miniszter első helyettesének, Uszta Gyulának a készülő tüntetésről, aki azt válaszolta, hogyha a fejlemények radikalizálódnak, akkor újból tegyen jelentést. Házi ennek a parancsnak eleget téve, az események súlyosbodásakor ismét telefonált Usztának, aki Tompa István belügyminiszter-helyetteshez irányította. Tompa felszólította Házit, hogy nem azért vannak ott, hogy meghátráljanak.

Németh Pál – Tálos Gyula (KÖZTI): Megyei Tanács, Salgótarján, archív felvétel 1952. MÉM Boda Gábor hagyaték (meonline.hu)

A tüntetők reggel 9 óra óta folyamatosan érkeztek a megyei rendőrkapitányság elé. Először a Kisterenyéről elindult bányászok, mintegy 100-150 fős csoportja érkezett a helyszínre, ahol egy rendőrtiszt tartott nekik beszédet. A tiszt többek között azt kérte a bányászoktól, hogy állítsanak ki egy 5 fős delegációt, akikkel tárgyalni tud a rendőrség. A felvonult tömeg a delegáció lehetőségét elutasította, így a rendőr távozásra szólította fel az összegyűlteket, akik azonban nem hagyták el a helyszínt, mert ekkorra egy körülbelül 800 fős tömeg csatlakozott hozzájuk. A felvonultak elfoglalták a rendőrség, illetve a megyei tanács épülete előtt elhaladó útszakaszt, számuk 11 órára 3-4 ezer főre duzzadt. Jelszavakat skandáltak, követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok kivonását és hangoztatták, hogy nem ismerik el a Kádár-kormányt, valamint többen a kivezényelt karhatalmistákat is szidalmazták.

Az összegyűlt tömegben a város legnagyobb üzemének, az Acélárugyárnak a dolgozói, habár készültek elindulni a tüntetésre, nem voltak jelen, ugyanis a „K” vonalon egy titokzatos telefonáló parancsoló hangon felszólította Mándoki Andort, a gyár akkori igazgatóját, hogy akadályozza meg az Acélárugyáriak kivonulását. Erre Mándoki a következő képpen emlékszik:

„…egy parancsoló durva hang volt ugye, […] kiadta a parancsát és akkor lecsapta a kagylót, és azt már én se tudom magamnak megmagyarázni, hogy miért hatott ez úgy rám, hogy nekem egy ilyen telefonra cselekednem kellett valamit. A lényeg az, hogy cselekedtem, és amit tudtam azt megtettem.” (Beszélgetés Mándoki Andorral. 2017. november 15.)

A Mándokival készített interjúm során kiderült, hogy az egykori igazgatónak a későbbiekben sikerült rájönni, hogy ki lehetett a titokzatos telefonáló, és miért akarta ennyire megakadályozni az Acélárugyáriak kivonulását.

„…aki telefonált valószínűleg, sőt egészen biztos a gyárnak a dolgozója volt, egyik dolgozója és ő volt a pufajkásoknak a vezére. [Darázs István] Tehát ő tudta, mert ő ott volt azon a tanácskozáson, ami a sortűz előtt elhangzott és ahol kiadták a sortűzre a parancsot. […] Darázs volt, akinek ugye rokonai voltak a gyárban…” (Beszélgetés Mándoki Andorral. 2017. november 15.)

A visszaemlékezésből látszik, hogy Mándoki álláspontja az, hogy a sortűz egy előre eltervezett esemény volt, így Darázs István tisztában volt azzal, hogy a felvonultakra tüzet fognak nyitnak, ezért személyes indíttatásból hívhatta az Acélárugyár igazgatóját, hogy az ott dolgozó rokonai és barátai életét megkímélje. Azt, hogy a sortűz előtt valóban lett volna egy tanácskozás, amin elhatározták, hogy tüzet nyitnak a demonstráló tömegre, azt az eddigi kutatások alapján kijelenteni nem lehet.

A munkástanácsok mögött felsorakozott tömeg aktivizálása rövid idő alatt nagy eredményt ért el, a hajnalban őrizetbe vett személyek kiszabadítására, már 11 órára 3-4000 fő gyűlt össze. Ennek ellenére akadtak olyan dolgozók, akik nem hallottak a reggeli letartóztatásról, illetve a tüntetésről, csak a sortűz pillanatában értesültek róla. Ezt támasztja alá Csákvári László következő visszaemlékezése:

„Szombat volt, dolgoztunk munkahelyünkön, a nagyállomás melletti telepünkön. Tizenegy óra után hagytuk abba a munkát, s indultunk haza. A vasúti pálya mellett jöttem, amikor a Tűzhelygyárral egyvonalba értem, sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van.” (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 48–49.)

Önéletírásában is hasonlóképpen gondol vissza a december 8-i délelőttre.

„1956. december 8-án, szombaton is benn voltunk a munkahelyünkön, a „Saját telepen”. 11 óra körül hagytuk abba a munkát (12 óra helyett) s indultunk haza. Gyalog mentem, amikor sorozatlövéseket hallottam. Nem tudtam, hogy tüntetés van.” (Csákvári László: Tarjáni történetek. Életem fejezetei. Salgótarján 2001. 112.)

A fenti emlékezésből kiderül a „leszámolás”, azaz a sortűz megkezdésének az időpontja is, amely tizenegy és fél tizenkettő közé tehető. Mihalik Ferenc visszaemlékezéséből megtudhatjuk, hogy a lövések megkezdése előtt Házi Sándor még távozásra szólította fel a tömeget, de sikertelenül járt.

„Pár perccel fél tizenkettő előtt kijött a rendőrség épületéből egy alacsony köpcös ember, tábornoki egyenruhában, felállt egy földhányásra és próbálta csillapítani az embereket. A felvonulók azonban nem tágítottak…”  (Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002. 101.)

Az első lövések a megyei tanács épülete előtt felsorakozott pufajkás alakulat adta le, majd ezt követően dobta Ferencz István az Autóközlekedési Vállalat garázsmestere a nála lévő gyakorló hanggránátot a karhatalmisták háta mögé, azzal a szándékkal, hogy megakadályozza a további lövéseket. Páles Lajossal való beszélgetésem során kiderült, hogy ő gránát robbanásra nem emlékszik, sőt lehetetlennek is tartja, mert a karhatalmisták 40 méterre helyezkedtek el a tömegtől.

„Azt mondja, hogy egy kézigránátot dobnak […] a pufajkásokra. Pufajkások ugyan nem messze vannak. 40 méterre. Oroszokra. Oroszok meg 80 méterre vannak. Hát kétszeres olimpiai bajnok sem tud ennyit dobni.” (Beszélgetés Páles Lajossal. 2017. november 3.)

Az 1956. december 13-án kiküldött bizottság által készített helyszíni rajz. (1956 Forradalom és megtorlás Nógrádban NML Blog)

A megyei tanács előtt eldördült lövések után, az épület mellet elhelyezkedő rendőrkapitányság elé kivezényelt orosz alakulat fegyverei is megszólaltak. A sortűz következtében a helyszínen 27-en vesztették életüket, velük együtt 135 személyt szállítottak be a bányai kórházba. A kórház személyzete alig győzte ellátni a sérülteket, így rádión keresztül mozgósították a vöröskeresztes véradókat, és az ápolói végzettséggel rendelkezőket. Erre Fancsik János, aki pályakezdő orvosként volt jelen december 8-án a kórházba, önéletírásában így emlékszik vissza.

„A sebészeten minden műtőt befűtöttek, a belgyógyászatokról a sürgős ellátást nem igénylő betegeket hazabocsátottuk, megkezdődött a véradás, melyre az utcáról bejövők, a hozzátartozók és az egészségügyi dolgozók tömegesen jelentkeztek. Behívták a szabadnapos vagy szabadságon lévő dolgozókat is, mivel azonban így is kevesen voltunk, a Pásztói Kórház orvosai, nővérei, műtősnői közül is átirányították az ott éppen nélkülözhetőket.” (Fancsik János: Rokkantteleptől a Vásártérig. Salgótarján 2016. 192.)

A műtétek során további 19 ember vesztette életét, így a rendelkezésre álló források alapján 46 áldozatról tudunk, 33 férfiról, 2 gyermekről és 11 nőről. A visszaemlékezők azonban gyakran 131 halottról beszélnek. Ha valóban több áldozatot számlált volna az 1956. december 8-án lezajlott sortűz, akkor így több mint 60 évvel az események után, elő kellett volna kerülnie több forrásnak is a további áldozatokról, azonban erre nem került sor, így az áldozatok száma körüli vitában, a december 10. és 16-a között, a kórház által készített kimutatást tartom helytállónak, amely a már fent említett 46 halottról számol be.

A rendőrkapitánysággal szemben elhelyezkedő bérház, melynek falába a legtöbb lövedék

fúródott (1956 Forradalom és megtorlás Nógrádban NML Blog)

Arra kérdésre, hogy ki vagy kik adták a tűzparancsot egyértelmű választ nem lehet adni. Ha egyáltalán volt parancs, az érkezhetett Budapestről, hiszen a párt hatalmának megszilárdítása érdekében, elhatározta a munkástanácsok mögött felsorakozott munkásság erőszakkal való megtörését, de az sem kizárt, hogy a parancsot a rendőrség épületében tartózkodó rendőri-, katonai- vagy politikai vezetők adták ki. Az is előfordulhat, hogy a kialakult feszült helyzetben a karhatalmisták nem bírták tovább az összegyűlt, őket is szidalmazó tömeg nyomását, és önkényesen lőttek a felvonultak közé.

A véres eseményt követően a karhatalmisták elvonultak a helyszínről. A rendőrségen Salupin szovjet parancsnok parancsára egy röplapot fogalmaztak meg, amelyben a valóságot tudatosan meghamisítva, ellenforradalmi provokációnak minősítették az eseményeket. A röpirat az esetért a felvonult tömeget tette felelőssé, miszerint a tüzet ők kezdeményezték, a karhatalmisták csak erre adtak választ. Az álláspont megerősítése érdekében december 11-én a Népszabadság hasábjain „Ellenforradalmárok felháborító provokációja Salgótarjánban” címmel jelent meg cikk.

A salgótarjáni események interpretációja a Népszabadságban (Népszabadság, 1956. december 10./ADT)

A kormány álláspontját cáfolni látszik egy 1956. december 16-án, a megyei kórház által keltezett jelentés, amelyben dr. Bódi László igazgató főorvos leírja, hogy a kórházi felvételre került betegek közül egy sem viselt karhatalmi egyenruhát, valamint egyről sem tudtak, aki az alakulathoz tartozott volna. Álláspontom szerint, ha a felvonult munkások tüzet nyitottak volna a felsorakozó karhatalmi alakulatra, akkor a sebesültek között lenni kellet volna egyenruhás személynek.

A kórházi jelentés mellett, a Budapesti Rendőr-főkapitányság által, december 13-án kiküldött szakértői bizottság beszámolója is cáfolja a kormány propagandája révén terjesztett információt, miszerint a demonstrálók tüzet nyitottak a kivezényelt alakulatokra. A szakértők tüzetesen átvizsgálták a megyei főkapitányság és a mellette elhelyezkedő épületek homlokzatát és arra a következtetésre jutottak, hogy a rajtuk található sérüléseket nem fegyverből kilőtt lövedékek okozták. Mivel a bizottság megállapítása nem támasztotta alá a kormány által terjesztett verziót, így a jelentést hosszú időre titkosították.

A szovjet városparancsnokság és a rendőrkapitányság december 8-i közös parancsában, azonnali hatállyal feloszlatta a megyei munkástanácsot, és a város egész területén kijárási tilalmat rendelt el. Azzal szemben, aki a tilalmat megszegte, a karhatalmi erők tüzet nyithattak. A délutáni órákban kezdetét vette a forradalom vezetőinek letartóztatása, illetve megindultak az emigrálások.

A salgótarjáni szovjet városparancsnok és a megyei rendőrkapitánynak a sortűz után, röplap formájában kiadott parancsa. (1956 Forradalom és megtorlás Nógrádban NML Blog)

A véres eseményt követő napon a szovjet katonai parancsnok és a megyei rendőrkapitány egy közös felhívást tett közzé, melyben bejelentették, hogy a sortűz következtében elhunyt áldozatok közös temetését nem engedélyezik, a hozzátartozókat kérték, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra halottjukat.

A salgótarjáni sortüzet követően az ország több pontján is megszólaltak a fegyverek. Sortűzre többek között Miskolcon, Hódmezővásárhelyen, Egerben és Csepelen került sor. 1956. december 10-én, Miskolcon és Hódmezővásárhelyen nyitott tüzet a karhatalom a tömegre. Miskolcon a tüntetők közül hárman vesztették életüket, Hódmezővásárhelyen egy férfi sérült meg életveszélyesen, aki sérülésének következtében december 12-én elhunyt. December 11-én és 12-én Egerben is megszólaltak a fegyverek. December 11-én a nyomda épülete előtt tüntetők között egyesek szerint egy, mások szerint kettő halálos áldozat volt, a december 12-i lövöldözés nyolc halottat és számos sebesültet követelt. Az utolsó sortűzre 1957. január 11-én került sor. Itt a karhatalom a gyár falain belül nyitott tüzet a munkásokra, melynek következtében egy személy vesztette életét.

Az igazi megtorlás a sortüzeket követően vette kezdetét. Nógrád megyében a forradalom és szabadságharc aktív szereplői ellen 319 esetben indítottak eljárást. A bírósági tárgyalások során, másodfokon 32 esetben a hírhedt Vida Ferenc hozott ítéletet, akinek a nevéhez fűződik Nagy Imre és társainak a halálra ítélése is. A rendszerváltást követően eljárást kezdeményeztek a sortüzekben tevékenyen résztvevő személyek ellen, a Fővárosi Bíróság 12 vádlottból 3 karhatalmistát talált bűnösnek.

Ma az áldozatokról való közös megemlékezésnek Salgótarjánban az esemény helyszínén, 1992-ben felállított emlékműnél nyílik lehetőség. A park, ahol a szoboregyüttes áll a December 8. tér nevet viseli, ezzel is emléket állítva a hatvankettő esztendeje lezajlott eseményeknek.

Emlékmű a salgótarjáni December 8. téren (Köztérkép.hu)

Felhasznált irodalom

Á. Varga László – Dupák Gábor – Tyekvicska Árpád: 1956 Nógrád megyei kronológiája és személyi adattára. Salgótarján 1996.

Csákvári László: Tarjáni történetek. Életem fejezetei. Salgótarján 2001.

Dávid János – Geskó Sándor – Schiffer Pál: Forradalom, sortűz, megtorlás. H.n. 1990.

Fancsik János: Rokkantteleptől a Vásártérig. Salgótarján 2016.

Kahler Frigyes – M. Kiss Sándor: „Mától kezdve lövünk” Tíz év után a sortüzekről. Bp. 2003.

Szokács László: 1956. Salgótarján véres decembere. Salgótarján 2002.

Á. Varga László – Pásztor Cecília: Az 1956-os forradalom Nógrád megyei okmánytára II/2. Salgótarján 2002.

Kahler Frigyes (szerk.): Sortüzek 1956. Lakitelek 1993.

Gyebnár Kristóf

Ezt olvastad?

Az idén 80 éves, Széchenyi-díjas történész, M. Kiss Sándor életművének esszenciáját veheti kezébe az érdeklődő olvasó a Szembesülés című kötettel.
Támogasson minket