1956 emlékezete – három könyv a forradalomról

2016-ban kerek évfordulója kapcsán emlékévet hirdettek az 1956-os események feldolgozására. Több műfaj is alapanyagul vette a hatvan éve történt eseményeket, mint a film, zene, festészet. Természetesen a történelemtudomány és más társadalomtudományok sem maradtak semlegesek. Cikkünk szerzője ennek kapcsán ismertet három (egy korábbi, két újabb), témájában az emlékévhez szorosan kapcsolódó kötetet (a szerk.).

Az 56-os emlékév hivatalos zárása alkalmával izgalmas empíria a mindennapi emlékezet társadalom-közeli kutatása, a szakralitás és ünnepfelfogás recens változásának nyomon követésé, a terepkutatások és másodelemzések nyomán megszülető interferencia-kérdések szakmai tálalása. A történészek szakvitái és a sodró időben újra-keletkező forrásértelmezések egyre inkább, mint az emlékezet konstrukcióinak részei, témakörei kezdenek figyelem-fókuszba kerülni, ha az 1956-os és azt megelőző vagy követő társadalomtörténeti tüneményekről kívánunk tájékozódni. A lokális ünnepfelfogás és emlékezetkutatás példáinak keresésekor érdemes figyelmet szentelni a szegedi néprajzos-antropológus tanszéki kiadványsorozat tematikus kötetének, melyben egy kutatószeminárium tapasztalatait Barna Gábor szerkesztette kötetbe az ünnepek és megemlékezések formáit fölkutatni törekvő, elemző és értelmező, rítusokat és közösségi szertartásosságokat átlátni próbáló törekvések, az október 23-át, mint a változó szimbolikájú, korábban tiltott napként értelmezett, felejtésre ítélt, helyi emlékezetből kitörölni próbált jelenségek témakörét. Hasonló kortárs „nyomolvasati” vállalkozás Oláh Sándor könyve, mely a kényszerek tanúságtevőinek körét veszi alapul, amikor a diktatórikus uralomgyakorlásban szoros függőségi viszonyokba vetettek világába vezeti olvasóit. Az emlékezet-törlési és re-konstrukciós folyamat fontossága a jobb- és baloldali politikai aspirációk terén, a narrációk mentén megoszló, az ideológiai és politikai tagoltságot is kifejező sajátos emlékezet-konstrukciókban mutatkozik meg a munkáslét és munkás-státus 1956 utáni, egészen a rendszerváltási évekig követhető transzformációját engedi áttekinteni az 56-os Intézet évkönyvében.

Történeti tudat, újra-elbeszélés, emlékezet-antropológia

Az 56-os emlékév alatt és előtt a történészek szakvitái és a sodró időben újra meg újra-keletkező forrásértelmezések egyre inkább, mint az emlékezet konstrukciói kezdenek izgalmasak lenni. E lokális ünnepfelfogás és emlékezetkutatás példáinak keresésekor érdemes figyelmet szentelni a szegedi néprajzos-antropológus tanszéki kiadványsorozat egy korábbi tematikus kötetének, a Barna Gábor szerkesztette 1956 Emlékezés és emlékezet-nek.

A kötet szerzői: Pázmándi Judit, Schill Tamás, Kovács Anna, Kiss Nikolett, Hugyecz Krisztina, Szabó Katalin, Iancu Laura, Felföldi Edit, Tóth Antal, Fábián Balázs, Jung Orsolya, Paréj Gabriella, Kulik Melinda, Gatti Beáta, Gyöngyössy Orsolya, Kovács Orsolya, Bajáki Bernadett, Tóth András és Barna Gábor.

A múlt mint tapasztalat, az ünnep mint funkció és megemlékezési szertartás megannyi formában és környezetben nyer értelmet/értelmezést, s ennek mindenkori, helyben aktuális és szimbolikusan „nemzeti”, szemtanúságra és jelenlétre visszatekintő (sőt visszaható) mivolta szerepel a kötet tizennyolc írásában, melyek tanulmányok vagy közlemények, elemzések vagy értelmezések sokféleségében hivatottak e tematikus körben fogant kutatásokat felmutatni (1997 és 2005 között keletkezett dolgozatok révén). A kötet a szerkesztő összefoglaló tanulmánya (241–261. old.) szerint is az SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológia Tanszéke az ünnepek és megemlékezések formáit fölkutatni törekvő, elemző és értelmező, rítusokat és közösségi szertartásosságokat átlátni próbáló, kortárs felfogásmódokat és kritikai törekvései jelennek itt meg hallgatói dolgozatokban. Ezek tükrözik mindazt, amellyel október 23-át mint a változó szimbolikájú, korábban tiltott napként értelmezett és a felejtésre ítélt, helyi emlékezetből kitörölni próbált jelenséget járták körül e kutatószeminárium diákjai. E törlési és rekonstrukciós folyamatnak fontossága a jobb- és baloldali politikai aspirációk terén, a narrációk mentén megoszló, az ideológiai és politikai tagoltságot is kifejező sajátos emlékezet-konstrukciókban mutatkozik meg, de jelen van az élethelyzet-függő, szimbolikus terekben és időkben formálódó egyéni emlékezetben is mint önálló érték vagy mérték.

„A mai hatalom legitimációját mégis innen eredezteti, s önmaga megerősítése érdekében felhasználja az ünneplést, valamint az újra-elbeszélést az iskolai oktatásban és nevelésben egy ’közös értelmi világ kialakításához’, (…) mely az elemzések, anyagközlések, falusi, városi, iskolai és pártünnepségeket, illetőleg fővárosi és vidéki emberektől rögzített visszaemlékezéseket” mutatnak be.

Minthogy a szerkesztő, nem mellesleg tanszékvezető egyetemi tanár, néprajzkutató főképpen a vallásos népélet, a rítusok, szokások, hiedelmek témakörében alaposan járatos szakember, a kötet címével egyező tárgykörű összegzésében épp az idő és az emlékezet, az ünnepfelfogások és rítusmegélések értelmezésében nemcsak az 50. évfordulót „köszönti”, hanem az október 23-ához kapcsolódó emlékezet-rétegek fölfejtésében, tipológiájában is alapozó fontosságú különbségeket ír körül. Az emlékező rítusok, a hatalomhoz lojális magatartást elváró szertartásosságok, a rituális ismétlések, csoportszintű tér- és időbeli összetartozások identikus elemeit vonultatja fel, nem mellesleg a legitimációs eljárásmódok történeti emlékezetet és kulturális normatívákat erőltető mentális stratégiáinak természetrajzára irányítja a figyelmet. Ez a történetkezelési gyakorlat a „hideg” (elidegenítő) és „meleg” (serkentő, késztető) magatartási szabványok manipulálására vállalkozó hatalmi viselkedésmódot intézményesíti, hogy az ünnep magával ragadó, „az időből az örökkévalóságba” átlépő kommunikációs eljárásmódjait segítse uralmi technikává válni. E téren az ünnepek lebonyolítását és emlékezési szertartásosságuk karakterét meghatározó törekvések az emlékezet lehorgonyozását, a mitizálható jelenségek térnyerését, az emlékművek és tárgyi szimbólumok révén csoportidentitást is kínáló eszköztárat mozgatnak. Szoborparkok cseréjét, emlékmű-váltást, emléktáblák vagy emlékezési helyszínek újjáavatását és létesítését is magukba foglalják, a kollektív emlékezetet a biografikus emlékezet segítségével mintegy átkódolni is igyekeznek, s az emlékezet-építést a konnektív (kapcsolatokra és kapcsolási viszonyokra építő), illetve kötelék-emlékezetté (a megosztó helyett a közösséget formálni szándékozó) rítusok újraformálásával szabályozó alakzatokat teszi ceremoniális viszonyrendszer nagyívű építményévé, a kulturális emlékezés szakralizálási szertartásává is. A kötet tanulmányainak, esetleírásainak záró tanulságait Barna Gábor e szavakkal fejezi be: „1956 nem szerepel a nemzeti emlékezet építő és erősítő történelmi események között. Megdöbbentő tárgyi tudatlanságról tettek tanúságot a kérdőíves vizsgálatokban megkérdezett tanulók. De ugyanez a negatív elutasító vagy közömbös viszonyulás tükröződhet az ünnepség alatti viselkedésben is. Ma semmi jel nem mutat arra, hogy emlékező rítusainkból egyfajta ’civil vallás’ épülne Magyarországon. A jelenbe szövődve szakadatlanul folyik a múlt újjáalakítása” (259. old.).

A kötet az emlékezés mítoszaira épülő, azok stratégiáiban időleges és pragmatikus eljárásrendeket követő gyakorlatok sokaságát kínálja helyi, települési és csoportminőségi példák révén. Az évtizedekig tiltott, de magánemlékezetben magtartott október 23-a (mint ’56 szimbolikus megfelelője) az alternatív emlékezet egyik kiemelt/kiemelhető példája is volt, mely egyértelműen rámutat:

„az ünnepek értékkötöttségeik révén megosztják a társadalmat, más és más érdekeket szolgálva. S gyakran ezek az értékek/érdekek másokkal nem összeegyeztethetőek, vagy egymást kizáróak…”. Barna Gábor: Ünnep és ünneplés

Idői kényszerek, történeti tanúságtevők

A „kizáró érdekek” és emlékezeti terek kérdéseit persze közvetlen módon a térben s időben lét függelmei is befolyásolják. Valamely „jó” térben lenni, vagy a hosszú időtartamok lehetőségeit a kényszerek tantörténeteivel is egybevetni ma már nemcsak történészi, földrajzos vagy antropológusi feladat, hanem mindezek együttesét igénylő vállalás. Kevés erre elszánt elme és kutatói program adatik meg, hacsak nem életmű-értékűen merészkedik valaki részkérdések belső és kiterjedési tereiben is járatosnak mutatkozó attitűd révén olyan összegzésbe fogni, mint Oláh Sándor tette Csíkszeredában. Kényszerek – tanúságtevők. Történetek a legrosszabb évszázadból című kötete (Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016.) pontosan erre vállalkozik.

Az eltűnő (vagy eltűnt) életforma vonzásából kényszerekkel és vágyakkal a Nagy Háborútól a szocializmuskori életformaváltásig és az ügynökjelenség „alulnézeti” elbeszéléséig számos olyan dimenzióra lehetünk figyelmesek, melyeknek Oláh Sándor az életformák és életvilágok tapasztalattörténeteit egybeszerkesztve formál emlékezet-könyvet. Célja nem utolsósorban az, hogy a történelem valódiságában már szinte elbeszélhetetlen történései ne tűnjenek a névtelenség feledésébe, s ne legyen megszépítő emlékezet része „a meggyötörtek, megkínzottak, üldözöttek, vagy az erőszak enyhébb formáival uralom alá hajtottak, a diktatorikus uralomgyakorlásban szoros függőségi viszonyokba vetettek” megannyi története, hanem megmaradjanak „a hóhéroknak segítők története is”, „hátha kevesebb rosszra lesznek kaphatók a későbbi nemzedékek” (6. old.).

Mint számos korábbi kötetének, seregnyi tanulmányának, tájgazdasági és térségtörténeti vizsgálódásainak ismerője, szakmai életútjának tisztelője is úgy látom, a „névtelenség feledésébe” nem száműzött témakörök edzették imhol erőteljesre és jelentésteljesre ezt a könyvet. Oláh abból indul ki, hogy megannyi történész szerint a 20. század az emberiség történelmének eddigi legrosszabb, kivételesen kegyetlen időszaka volt: diktatúrák és genocídiumok, tömegpusztító háborúk és ideológiai gyilkosságok, embertelen életminták és mérhetetlen brutalitás söpört végig rajta, s e megrendítő tapasztalatok a különféle életvilágokban élő és cselekvő emberek tömegei számára maradtak jelképes és történeti hitelű tudások. A kötetben ezek számos verzióját, egyéni történeteket jeleníti meg, egyértelműen a történetmesélés legújabbkori narratív trendjeinek megfelelően, s a küzdelmes időben, sugaras térben szólva a külső hatalmi kényszerek és belső, egyéni döntések metszéspontjairól. Portréi, alakjai közelbe-hozásával a személyesből a közéleti felé kalauzol, az átélés tónusán át vezet a falusi vagy városi környezet, a fölművelők vagy kisiparosok, munkások vagy értelmiségiek életútján át betolakodó hatalmi relációk felé. Igaz meséiben, a narratív történetmondás talán típusos, az alávetett egyént a maga csoportminőségében feltárulkozóvá tevő életpályák bűvkörében vonultatja föl, nem utolsósorban épp a létformák elbeszélőinek, értelmiségi közvetítőinek térben és időben behatárolódó emlékezéseire hagyatkozva. Kiemeli az egyéni életutakban személyes emlékanyagként megmaradt dokumentumok, levelek, sőt irodalmi feldolgozások jelentéstereit is, magát a létbeni „hogyanlétet” tudja így tükrözni, hisz ezek a források, mint a korszak „lenyomatai” nem „maguktól” beszélnek, hanem a hallgató tekintete, a kutató pillantása és értelmezési keretbe emelő gesztusa révén nyerik el életvilág-leírási arculatukat. A múltbéli valóság-fogalmak és a torz vagy hamis ideologikus képeket tükröző életvilág-hazugságok kritikai áttekintése ma még és már nem halogatható tovább: Kurkó Gyárfás életpálya-modellje, egy falusi kisvállalkozó narratív emlékanyaga, egy pap az ügynökhálózatban, vagy a közösségi emlékezetet, a székelyföldi életmódváltást áttekintő nagyívű résztanulmány pontosan a 20. század megrendítő tapasztalatát, magatartásmodellek és erkölcsmintázatok sokféleségét hozza terítékre, nem másképp, mint ahogy Ők Maguk, mi magunk vagy a korszak leíró és interpretáló tanúja elbeszélheti. A könyv az előző, Kivizsgálás című művének gondolati folytatása, s már az alaposabb olvasás előtt is figyelemre érdemesnek látszik e téren, hogy a köztörténeti írás, a látleletekben nevet találó és a kutatói „öntörténet” feladattudatát, önreflexióját is ellátó vállalás mennyire fontos részeleme a tapasztalati párhuzamokat kínáló más munkáinak, meg ennek az újnak is.

Oláh Sándor új opusza, s benne Szabó Gyula Gondos atyafiság-a, Füzi Lászlónak a parasztéletforma ellehetetlenüléséről vallott nézetei, Márton Áron és az ügynöklétbe bevont Pálfi Géza kapcsolathálója, a székelyföldi munkamigrációk sorsdöntően személyes mozzanatai, de még további megannyi kérdéskör megfélemlítés-történeti narratívája talán nem az egyetlen, de bizonnyal állíthatóan egyike az utóbbi évek lokalitáskutatási, térségkutatási és faluantropológiai szempontú feltárásai közüli legjobbaknak. További, részletesebb elemzésére még érdemes lesz többször is visszatérni, akkor talán már a kötet piacra kerülése és szélesebb körű olvasása után megsokasodnak a válaszok, reflexiók, továbbgondolások, kritikai hangok és pártoló elfogultságok is…

Oláh Sándor megérdemli – mert megszolgálta, kimunkálta, végigvitte, folytonosan felmutatta a Homoród-menti tájak népének, gondjainak, életút-kanyarulatainak és nyűglődéseinek, sikereinek és küzdelmeinek látleleteit (munkáiból a java többség elérhető ezen a honlapon), hogy kifejezzük legintenzívebb tiszteletünket munkái, vállalása, eredményei iránt. Aligha marad más további, mint végre olvasni Őt…

Már csupán azért is, hogy – mint legutolsó írása erre hitelesen utal – emlékezetkultúránk metamorfózisai immár a nyílt beszéd és a közösségi emlékezet történeti időbe vetett felelősségét mutatják fel megnyerő-meggyőző érvekkel. S mi több is: hitellel.

Munka- és munkásvilágok mozaik-emlékekben

Ha a történész-agrárkutató-antropológus opusza épp az erdélyi tájak és népek kollektív emlékezeti miliőjét jeleníti meg portrékban és vallomásos elemekben, az 56-os időkről pedig egyre sorjáznak az értelmiségi-írói-historikus elemzések, akkor talán a történész gyűjtő- és közlőmunkája kellő távlatból (is) érdemes-értelmes egészet alkothat, midőn úgy látja: egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, ha társadalomtörténeti dimenziók között vizsgáljuk. Ezzel tudniillik alapkérdéssé válhat: mitől is másabb-kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári közösség, a „munka világa” és szereplőinek szorgos mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?

Az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) kiadta kötet három nagyobb blokkban jelenítette meg multidiszciplináris üzenettel azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet (Szerk. Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017.) – mely egyúttal az 56-os Intézet 20162017-es évkönyve is (XXII.) –, az évforduló ürügyén „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13–54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57–153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157–259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén. A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK honlapján.

Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapképlet szerint az előadók/szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt: lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére/háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott rákérdezés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tüntette ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonatai, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de a nyomtatott kötetben az eredeti 258 jelentkező előadóból (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, kutatókból) válogatott tematikus szerzői írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők, mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.

A tanulmány-válogatás két és félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód-kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig néhány. Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.

A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, többször lenne érdemes aprólékosabb figyelmet fordítani Évkönyv-sorozata felé, s bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemléltető opusz született idén is.

 

Az ismertetett kötetek adatai:

  1. 1956 Emlékezés és emlékezet. Október 23-a megünneplése és a forradalom történelmi emlékezetének megszerkesztése napjainkban. Egy kutatószeminárium tanulságai. Szerk. Barna Gábor. Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, (Szegedi vallási néprajzi könyvtár, 17.) Szeged, 2006. 264 old.
  2. Oláh Sándor: Kényszerek – tanúságtevők. Történetek a legrosszabb évszázadból. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016. 334 old.
  3. A Munkások ’56. Szerk. Rainer M. János és Valuch Tibor. Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017. 259 old.

A. Gergely András

Ezt olvastad?

2017. június 20-án került sor a Történész Sörest utolsó, évadzáró előadására a Klisé Bárban, melynek témája a Francia Idegenlégióban szolgált