1970. május 4.: az ohiói Kent State University forradalma

„soha nem felejtjük a kenti négyeket”

A fenti mottó, tulajdonképpen a világhíressé vált ohiói Kenti Állami Egyetem (Kent State University, avagy a továbbiakban KSU) nem hivatalos szlogenje lett az 1970. május 4-i hétfői tragikus diáktüntetés után, amikor a kivezényelt ohiói Nemzeti Gárda lövészszázadának fiatal és tapasztalatlan katonái lelőttek 13 egyetemistát az egyetemi kampusz főterén, akik közül négyen, mindössze 19–20 éves diákok a helyszínen életüket vesztették. A véres esemény velejéig megrázta az amerikai társadalmat, és az Egyesült Államok történetének legnagyobb egyetemi és főiskolai sztrájkját és tüntetés-sorozatát eredményezte az elkövetkező hetekben.

Az alábbi cikkben választ keresünk néhány fontos kérdésre. Milyen események is történtek azokon a május eleji napokon Kentben? Miért tüntettek a kenti hallgatók és sok más amerikai egyetemi kampusz diákjai már hetek óta? Milyen társadalmi, politikai következményekkel jártak a tragikus egyetemi események?

Ma már kijelenthetjük, hogy a történet minden KSU-s diák identitásának része lett az utóbbi fél évszázad során, és különösképpen fontos eseménnyé vált az idei 50. évfordulós megemlékezések kapcsán. Ezt a sajátos érzést és helyi kisugárzást (mondhatnánk genius locii) a szerző személyesen is megtapasztalhatta a KSU-n töltött 2 hónapos Fulbright-ösztöndíja folyamán 2019 őszén, ahol a médiatudatosság és nemzetközi kommunikáció oktatását tanulmányozta. Az idén 110 éves Kenti Állami Egyetem festői környezetben, a közép-ohiói Kent kisváros legfontosabb intézménye, ahol a 25 ezres kertvárosban ugyanennyi egyetemista éli sajátos életét. A több mint 3500 amerikai felsőoktatási intézmény közül a KSU a 90–100. helyezés között mozog és világszinten is a legjobb 200 egyetem közé rangsorolják, ami igazán tiszteletreméltó tudományos teljesítmény a tehetséges hallgatók és kimagasló akadémiai oktatógárda révén. A KSU fő profiljaként a tanárképzést, a médiaoktatást és a műszaki, repülőmérnöki képzést a legjobbak között tartják számon az Egyesült Államokban, ennek folytán az egyetem saját TV-rádió állomással és repülőtérrel is rendelkezik a közel 100 hektáros kampuszán.

A KSU kampuszának bejárata, saját egyetemi rendőrjárőrrel, 2019 őszén.

(A szerző saját felvétele, 2019.)

Ugyanakkor az egyetem sok szempontból igencsak különbözik az őt körülvevő felettébb konzervatív ohiói környezettől, elsősorban a hallgatókra és számos oktatóra jellemző, szabadgondolkodás, mondhatni toleráns, pacifista, libertáriánus mentalitás tekintetében, amely éles kontrasztban áll a többnyire republikánus, mélyen hazafias érzelmű ohiói lakossággal, és ez a vietnámi háború viharos évtizedeiben is megnyilvánult és felszínre tört. Fontos megjegyezni, hogy Ohio az egyik legfontosabb és sokak szerint a legtipikusabb amerikai állam, amely több mint 200 éves államisága során számtalan kimagasló személyiséggel gazdagította az Egyesült Államok történelmét. Többek között Ohioból származott 7 amerikai elnök (William Harrison, Ulysses S. Grant, Rutherford B. Hayes, Benjamin Harrison, William Taft, William McKinley és Warren Harding), számtalan katonai vezető (például Moses Cleveland, U. S. Grant, W. Tecumseh Sherman, Ph. Sheridan, W. Foster, Curtis LeMay hadseregtábornokok, vagy épp az első fekete amerikai légierőtábornok Benjamin O’Davis), feltalálók (a Wright testvérek) és az első Holdra-lépő űrhajós (Neil Amstrong).

A 12 millió lakosú, dimbes-dombos Ohio, állami jelképpé vált vadgesztenyefáival és fekete mókusokkal, szarvasokkal a tipikusan vidéki, önellátó, vadászgató amerikaiak lakhelye, amely ugyanakkor jelentős nehézipari komplexumokkal is rendelkezett Cleveland, Toledo és Acron központokkal, ahová több százezres számban érkeztek Közép-Kelet-Európából magyar, cseh, szlovák, lengyel, román és délszláv bevándorlók, ipari munkások. Így válhatott Cleveland, az Erie-tó partján nem messze Kenttől, a 20. század közepére a legnagyobb lélekszámú magyar várossá a nyugati féltekén, több mint 120 ezer fős magyar közösségével.

Az amerikai rozsdaövezethez tartozó nehézipar és a kisgazdálkodó igencsak vallásos konzervatív és elkötelezett hazafias lakosság mellett (az úgynevezett Biblia-övezet nyugati nyúlványa) Ohio a szellemi fejlődés és a tudomány, oktatás egyik fellegvárának is számít, amely sok tekintetben verseng a világhíres keleti parti New York-i vagy massachusettsi egyetemi központokkal. A kimagaslóan fontos clevelandi Case Western Egyetem és a Kenti Állami Egyetem mellett a gigantikus Ohioi Állami Egyetem Columbusban közel 70 ezer hallgatójával a legnagyobb felsőoktatási intézménynek számít az USA-ban.

Ilyen társadalmi és szellemi kontextusban érdemes megvizsgálnunk, hogy 1970. április végén, május elején milyen társadalmi, politikai és egyéb tényezők álltak a kenti események hátterében. Közhelyszerű kijelentés, hogy az 1960-as évek végére az amerikai társadalom jelentős része belefáradt az értelmetlennek tűnő vietnámi vérontásba, amelynek amerikai áldozatai elérték az 50 ezer katonát, közel egymillió vietnámi halott mellett, de azt nem igazán hangsúlyozta senki. A demokrata Kennedy-és Johnson-adminisztráció a háború befejezése helyett félmillióra növelte a Dél-Ázsiába vezényelt amerikai katonák számát néhány év alatt, többek között a háború önbeteljesítő törvénye és a híres-hírhedt eisenhoweri Dominó-elv bekövetkezésétől való félelmükben.

Az 1968-as választást megnyerő, mélyen vallásos, konzervatív republikánus Nixon elnök, illetve nagyhatalmú tanácsadója és külügyminisztere, a reálpolitika és diplomácia nagymesterének számító Henry Kissinger a háború befejezését ígérte az amerikaiaknak. Ehhez képest, Nixon és Kissinger sajátosan torz és igencsak militáns logikája mentén a háborút részben kiterjeszteni Laoszra és Kambodzsára is, kvázi terrorbombázással próbálva rávenni a vietnámi vezetést a béketárgyalások elkezdésére, illetve előnyösebb alkupozíciók kierőszakolására 1969 végén és 1970 elején. Ezek a háborús stratégiai fordulatok még tovább fokozták a háborúellenes hangulatot és társadalmi ellenállást, főleg a kormányellenes, liberális egyetemi értelmiségiek körében. A Nixon-kormányzat mindenképp szerette volna befejezni a háborút, ahogy meg is tette azt 1973-ban, csak egy nagyhatalomhoz mérten minél kisebb arc- és presztízsvesztéssel és annál nagyobb anyagi kár és emberáldozat okozásával az elvetemült kommunista ellenségnek. Ugyancsak előző év 1969 novemberében az amerikai nyilvánosság és a média tudomására jutott a Mỹ Lai-i mészárlás, egy dél-vietnámi faluban elkövetett borzasztó tömeggyilkosság híre, amerikai háborús bűncselekmény, amely megrengette Amerikát és a megtépázta a nagybecsű amerikai haderő nimbuszát. Az amerikai hadsereg egyik gyalogsági századának frusztrált, elcsigázott katonái 1968. március 16-án közel 500 fegyvertelen vietnámi falusi civilt, rengeteg kisgyereket, nőt és időst lemészároltak néhány óra alatt.

Meggyilkolt civilek Mỹ Lai-ban. (Forrás: hu.wikipedia.org)

A sajátos háborúellenes és igencsak botrányos, polgárpukkasztó (könnyű drogok, szabad szex, hosszú haj és rock’n’roll), hippi szubkultúrában élő fiatalok, és főképp az egyetemi kampuszok lakói körében felettébb népszerű és követendő példának számítottak az 1968-as nyugat-európai események, a párizsi diáklázadások és mindezekhez kapcsolódó inkább szélsőbaloldali, anarchikus eszmék, a fennálló rend (establishment) ellen szóló társadalmi üzenetek és mozgalmak.  Érdekes módon, a vasfüggöny itteni, keleti oldalán a szintén ’68-as prágai tavaszi forradalmi események csak épp ellentétes előjellel a kommunista állampárt és diktatúra elleni lázadás jegyében nem igazán jutottak el Amerikába vagy hagytak maradandó nyomot az ottani rend ellen lázadó fiatalok körében. A hidegháborús megosztottságra és paradox állapotokra jellemző módon a nyugati egyetemi értelmiség, és különösképpen az anarcho-szocialista francia diákok végső soron, a békés, emberarcúnak tartott internacionalista szocializmusért harcoltak a fennálló konzervatív, jobboldali, berögzült és maradinak (unalmasnak) tartott rend ellenében. Arról nyilvánvalóan nem volt tudomásuk – és ha igen, nem akarták elhinni –, hogy a békés, és emberarcú szocializmus csak a fejükben és az eszmék világában létezik, a valóság sokkal kiábrándítóbb és durvább, hiszen a kommunista tömb országaiban a pártállami terrorban sínylődő értelmiségiek és fiatalok bármit hajlandóak lettek volna megtenni, hogy olyan életük lehessen, mint nyugati kortársaiknak.

Hasonló eszmei csaták és politikai társadalmi viták zajlottak a KSU-n is a vietnámi háború utolsó éveiben, amikor a konzervatív republikánus többségű ohiói lakosság sem lelkesedett már a haza kétes érdekében folytatott háborúért, és egyre több fiatal veszett oda. Ugyanakkor a lakosság és a politikai vezetőség többsége republikánus szimpatizáns vagy párttag volt, akik a háborúnál még jobban elutasították a hippi mozgalom eszmeiségét és az egyetemi diákság körében elterjedő baloldali kötődésű mozgalmakat, mint a befolyásos és népszerű Diákok egy Demokratikus Társadalomért Társaság (Students for a Democratic Society) vagy a Yippie mozgalom, avagy a Fiatalok Nemzetközi Pártja (Youth International Party) tevékenységét. Mindkét társaság komoly bázissal rendelkezett a Kent State University-n.

1970. május 1-én, pénteken a semleges Kambodzsa bombázásának hírére, amit előzőleg kvázi egyszemélyben, a Kongresszus és miniszterei mellőzésével Nixon elnök rendelt el április 29-én, ezen hallgatói szervezetek mintegy ezer tagja ülő demonstrációt szervezett a kampuszon a háború kiterjesztése és elhúzódása ellen tiltakozva. Nagyhírű és meghatározó jelentőségű tettnek bizonyult, amikor az egyetemen működő Tartalékos Katonatiszt Továbbképző Intézet (ROTC) előtt a történelem-államtudomány szakos hallgatók elégették az amerikai Alkotmány egy példányát és egy fára tűzték, mondván, hogy az elnök maga érvénytelenítette azt, illetve felvetették a tisztképző intézet lerombolásának szükségességét. A Kent városi polgármester LeRoy Setron ekkor már úgy érezte, hogy nagyobb megmozdulásokra is lehet majd számítani, ezért bezáratta a városi italárusító helyeket és pubokat, amellyel még inkább magára haragította a polgárokat és a KSU-s diákságot. A kisszámú helyi és Portage megyei rendőrség ekkor már könnygázzal oszlatta fel a hangosan tiltakozó és kirakatokat is betörő felháborodott diákokat.

Május 2-án a helyi híresztelések, hallomások szerint baloldali diákszervezetek újabb radikális tagjai érkeztek a kampuszra Ohio más részeiből, hogy még nagyobb tiltakozást tartsanak a háború és a kormányzat ellen. A megriadt polgármester ekkor már kapcsolatban volt a keményvonalas republikánus ohiói kormányzóval, Jim Rhodes-szal Columbusban. Rhodes megfelelően határozott, kemény fellépést ígért a polgármesternek, akár a Nemzeti Gárda bevetésével is. Erre sajnos már aznap este sor került Kentben, ugyanis este 8 órakor mintegy ezer diák gyűlt össze a kampuszon, és valakik felgyújtották a hadsereggel azonosított szimbolikus jelentőségű Tisztképző épületét (ROTC), majd a kiérkező tűzoltókat és gárdistákat kövekkel megdobálták.

A Szabadság harang a Kenti Állami Egyetem kampuszterén.

(A szerző saját felvétele, 2019.)

Másnap már a szomszédos acroni FBI kirendeltség is felfigyelt az egyre nagyobb méretű és drámai eseményekre. Rhode, a hippi és kommunista-gyűlölő kormányzó tajtékzott a dühtől a telefonban a kenti polgármesternek és a rendőrfőnöknek, „hazafiatlan, baloldali forradalmi és zavaros eszű csőcseléknek” nevezte a diákokat, akiket rendre kell utasítani bármi áron, mert, amint mondta, azok láthatóan szét akarják verni az ohiói felsőoktatást és az államot. A bevezetett esti kijárási tilalmat az egyetem rektora, Robert White még támogatta, de a Nemzeti Gárdisták durva fellépését már nem tartotta megfelelő válasznak. A gárdisták csak éles lőszert kaptak (a gumilövedék tömegoszlatásra csak 1974-től voltak használatosak), és túl sok könnygázt, illetve szuronyt használtak a tömegoszlatáskor a kampuszon ülő és álldogáló diákok ellen.  A többnyire csak nézelődő, érdeklődő diákok ezrei nem értették a helyi rendfenntartó szervek és a gárdisták túl heves és erőteljes fellépésének okát a saját egyetemi kampuszukon, csupán a gyülekezési szabadság megsértése és a „vétlen” tűzeset okán.

Tiltakozásképp, az egyetemi diákszervezetek a radikálisabb társaságok mellett békés ülő demonstrációt szerveztek másnap, május 4-én délelőtt a népszerű Szabadság-haranghoz (Freedom Bell) a Taylor Hall oktatási központ előtti tágas füves térre.

A dombon lévő Taylor Hall, körülötte a kb. 7 hektárnyi területtel, ahol az események történtek.

(A szerző saját felvétele, 2019.)

Nagyobb ünnepi eseményekkor megkongatják az egyetemi harangot, illetve valahányszor a Kent State Golden Flashes nevű egyetemi focicsapatuk győzelmet arat. A rendezvényt a rektor, a polgármester és a rendőrség is megpróbálta betiltani, de csak félsikerrel jártak. A várt tízezer diák helyett „csak” körülbelül kétezren jöttek ki a kampusztérre a háború, az Elnök és a helyi rendvédelmi szervek erőszakos fellépése ellen tiltakozni. A kormányzó és a polgármester kivezényelte az Ohioi Nemzeti Gárda 145. Gépesített Ezredének és 107. Páncélozott Lovasságának mintegy két századnyi katonáját, akik elfoglalták pozíciójukat a tér alatti Prentice Hall épület parkolójánál és a Szabadság-harang fölött magasodó Blanket Hill nevű dombon, mintegy bekerítve a skandálva tüntető és néha köveket is dobáló diákokat. Dél körül, miután egy H. Rice nevű gárdista katonai terepjáróját a tér közepén megdobták kővel, a civilben ott lévő parancsnok, Robert Canterbury tábornok parancsot adott az egyre hangosabb diáktömeg feloszlatására, elsősorban könnygáz, bajonett, és ha az önvédelemhez szükséges, az M1-Garand típusú gépkarabélyuk használatával. A diákok szidalmazták, disznóknak és vietnámi gyilkosoknak gúnyolták a fiatal és erre a feladatra teljességgel felkészületlen Nemzeti Gárdistákat, akik többnyire huszonévesek, tapasztalatlan újoncok voltak és a későbbi beszámolók szerint nagyon féltek.

A Taylor Hall előtti kampusztér gárdistákkal, 1970. május 4-én délelőtt.

(Forrás: KSU Archives)

Nem tudni ki és miért kezdte a lövöldözést – orvlövész provokátorról, illetve a diákok közé beépített titkos FBI-informátorról is beszéltek –, aki miatt a dombtetőn álló mintegy 30 gárdista nagyon fenyegetve érezte magát, és vaktában tüzet nyitott, fejmagasságban a diákok felé célozva. Körülbelül fél percig tartott a fegyverropogás, és mintegy 69 lövés után 13 sebesült és 4 halott diák maradt fekve a téren és a távoli parkoló környékén. A lövöldözést követő döbbenet, majd elementáris felháborodás és düh majdnem totális összetűzésbe és további vérontásba torkollott, hiszen a több ezer diák rá akart rontani a saját tettüktől is megriadt, visszavonulóban lévő Nemzeti Gárdistákra. Glenn Frank geológus professzor, amúgy kari hallgatói csapatvezetőnek (faculty marshall) perceken keresztül kétségbeesetten könyörögve sikerült meggyőznie a lázongó diákok kemény magját, hogy a biztos vérontást elkerülendő inkább menjenek haza vagy vissza a kollégiumokba.

Az egyetemi Prentice Hall épület parkolójában menekülő diákok a lövöldözés után.

(Forrás: KSU Archives)

Amint a későbbi katonai vizsgálatok megállapították, a Nemzeti Gárdisták önvédelemszerű lőfegyverhasználata teljességgel alaptalan és a vaktában lövöldözés indokolatlan, ésszerűtlen döntésnek bizonyult, hiszen a legközelebbi sebesült diák, illetve áldozat is mintegy 80 méterre volt a dombról tüzelő katonáktól. A legtávolabbi áldozat, Sandra Lee Scheuer közel 150 méterre kapott halálos nyaklövést, míg a legtávolabbi sebesülés 230 méterre történt az életüket féltő felfegyverzett gárdistáktól. Egy kommunikáció szakos diák amatőr hangfelvételén amúgy kivehető a tüzelésre felkészül és tűzparancs a katonák felé, de ezt érdekes módon nem fogadták el bizonyítékként a vizsgálatok során.

A négy áldozat mindegyike KSU-s első-, illetve másodéves hallgató volt, és ketten vettek részt a békés tüntetésen, míg a másik két áldozat valamilyen egyetemi foglalkozásra sietett. A tragikus történet furcsa fintoraként egyikük, a 19 éves William Knox Schroeder tartalékos katonatiszt is volt, a felgyújtott ROTC kenti egyetemi zászlóalj tagja, amely a háború ellen tüntető radikálisabb diákok dühének egyik célpontja volt az előző nap.

Társai ellátják John Kleary hallgató sebét a mellkasán, megmentve ezzel az életét.

(Forrás: KSU Archives)

A faji probléma és feketék diszkriminációja a kenti áldozatok tekintetében nem vetődhetett fel, hiszen mindannyian fehér, középosztálybeli szülők gyermekei voltak. Nem úgy, mint tíz nappal később a Mississippi állambeli Jackson State University-n történt drámai tüntetés során, ahol két fekete hallgatót agyonlőttek, és tizenkettőt megsebesítettek a helyi rendőrök. A jacksoni esemény egyáltalán nem váltott ki olyan nagy visszhangot és elsöprő felháborodási hullámot, mint a kenti incidens, hiszen a Jacksoni Állami Egyetem úgynevezett hagyományosan fekete egyetemnek számított (Historically Black University), ahol számos tiltakozás és véres konfliktus történt, és a kenti események után már nem volt különösebb hírértéke.

A legmegrázóbb, ikonikussá vált és Pulitzer díjat is elnyerő fotót John Filo készítette Jeffrey Glenn Miller 20 éves hallgató haláláról, akinek a holtteste fölött egy Mary Ann Vecchio nevű, otthonról elszökött, mindössze 14 éves hippilány sikoltozik kétségbeesetten.

Jeffrey Miller holtteste fölött Mary Ann Vecchio segítségért sikolt. A Newsweek magazin 1970. május 18-i számának címlapja.

(Forrás: britannica.com)

A tragikus eseményt követően az egyetem kampuszát közel két hónapig bezárták és vizsgálatok, nyomozás és véget nem érő egyetemi tüntetések, diáksztrájkok vették kezdetüket Amerika-szerte. Felháborító módon egyetlen gárdistát sem vontak felelősségre, mindössze megrovásban részesültek az indokolatlan és túlzott fegyverhasználat miatt. A kilenc évig tartó polgári peres kártérítési eljárás után a sérült diákok szüleinek az Ohiói Nemzeti Gárda 675 ezer dollár kártérítést fizetett. Sokat elmond az akkori állapotokról és társadalmi viszonyokról, hogy a kenti incidens után egy héttel az amerikai és ohiói lakosság körében végzett Gallup felmérés eredményei szerint a történtekért elsősorban a diákokat tartották felelősnek, és csupán 18% gondolta úgy, hogy a gárdisták vagy a kormányzó rosszul kezelték a kialakult helyzetet. Ma már meglepőnek tűnhet, de még ilyen drámai események után is újraválasztották a republikánus polgármestert és a kormányzót, hiszen a katonai hagyományt nagyra tartó konzervatív ohiói lakosság úgy értékelte, hogy a rendfenntartó erők csak a dolgukat végezték (még ha kissé véresen is), míg a feltüzelt radikális forradalmi diákok csak zűrzavart, káoszt és rendetlenséget akartak okozni a városban és a felsőoktatásban. 

A tragikus kenti események után a radikálisan háború- és kormányellenes KSU-s diákság mondhatni híresebb és népszerűbb lett Amerikában, mint otthon, Ohióban, hiszen soha nem látott szolidaritási hullám és tüntetés-sorozat vette kezdetét több ezer amerikai főiskolán és egyetemen. A felsőoktatási sztrájkhoz több mint 800 egyetemi kampusz csatlakozott Amerikában, 4 millió diákkal, és úgyszintén ikonikussá vált a New York-i Egyetem ablakából lelógatott lepedő a „They can’t kill us All!” felirattal, vagyis „Úgysem tudnak megölni mindannyiunkat!”.

A politikai következményekről röviden annyit érdemes megjegyezni, hogy Nixon elnök és a vietnámi háború ügyének népszerűsége jelentősen zuhant, és az 1971-es Watergate-botrány idején elérte a mélypontot. Az 1970. május 9–10-i washingtoni diáktüntetés idejére a titkosszolgálat biztonsági megfontolásokból inkább Camp Davidbe menekítette az elnököt, hiszen a több mint 100 ezer dühös egyetemista valósággal feldúlta a főváros kormányzati központját, üzleteket, luxus éttermeket és hivatali épületeket is megrongálva. Nem kis döbbenetet okozott a washingtoni politikai elitben, hogy a 82. Különleges légideszant ezred katonáinak kellett megvédeniük a szövetségi állami hivatalokat, méghozzá nem Amerika külső ellenségétől, hanem a nemzet saját diákjainak haragjától.

Washingtoni diáktüntetés a Fehér Ház előtt, 1970. május 9. (Forrás: KSU Archives)

Oliver Stone híres, Nixonról szóló filmjének nagyszerű jelenete május 9-én hajnalban valóban megtörtént a Lincoln Emlékműnél virrasztó diákok és az elnök találkozásáról. Washingtoni források szerint állítólag Nixon kissé megrettent és visszahőkölt a diákok elkötelezettségét és határozottságát tapasztalva, sőt a későbbiekben még jobban megfigyelés alá akarta vonni a háború ellen tüntető zavaró aktivistákat és hangadókat, ahogy tette azt a Demokrata párti ellenfeleivel is. Nixont nagyon sok bírálat érte a kenti tragédia kapcsán mondott visszafogott, majd nem sok együttérzést tartalmazó és megkésett nyilatkozatai miatt, amelyekben ő is elsősorban a „lázadozó, elkényeztetett diákságot” és a baloldali diverzánsokat, kommunista Amerika-ellenes ügynököket hibáztatta.

A drámai kenti események hozzájárultak a vietnámi háború gyorsabb befejezéséhez, habár még három évet kellett várni a békekötésig és Nixon elnök kényszerű lemondásáig. Az egyetemi autonómia kérdése és a gyülekezés szabadsága is napirendre került, akárcsak a rendvédelmi technikák és a tömegoszlatás módszertanának újragondolása, például nem halálos gumilövedékek rendszeresítése által. A Kenti Állami Egyetem 1970. májusi eseménysorozata sok tekintetben egyedülálló és valóban forradalmi jellegű incidens maradt, és szerencsére hasonló mértékű és hatású tragikus esemény a diákok és a rendfenntartó szervek között azóta sem történt egyetlen amerikai felsőoktatási intézményben sem.

Némi idő múltával, a sajtó és főképp a diákújságírók kissé elfogultan és túlzó módon „kenti mészárlásként” (Kent Massacre) kezdték aposztrofálni a történteket, mintegy hasonlítva egy másik híres történelmi eseményhez, a bostoni mészárláshoz. Akkor is, némileg hasonló módon, de teljesen más körülmények között a brit királyi haditengerészet katonái félelmükben belelőttek az őket dobáló és inzultáló kisebb tömegbe Boston belvárosában 1770. március 5-én, megölve öt helybélit, és ezzel megalapozták a britellenes forradalmi hangulatot az amerikai kolóniákon.

A május 4-i áldozatok egyik emlékműve a KSU kampuszon. (A szerző saját felvétele, 2019.)

Történelmi visszatekintésből ítélve, az ohiói Kent State University kampuszán történt tragikus események és az azokat követő diáktüntetések az értelmetlen háború és az állami terror elleni küzdelem metaforáivá váltak az amerikai egyetemi közvélemény és emlékezetpolitika szemében.

Csutak Zsolt

Felhasznált online források:

KSU May 4 Collection & Archives

KSU May 4 Visitor Center

Kent State Shooting on History

Personal Remembrances on KSU Shootings on Slate

Kent State shooting effects

Ezt olvastad?

Cikksorozatunk előző részében áttekintettük az Egyesült Államok különleges erőinek létrejöttét, és azt az utat, amit bejártak az 1980-as évek közepéig.