A búvárrégészet magyarországi úttörője – interjú Csepregi Oszkárral

Oszd meg másokkal is:

Portré

Eredeti végzettségét tekintve kohómérnök, mégis komoly búvárrégészeti eredmények fűződnek nevéhez. Csepregi Oszkárral fordulatokban gazdag életéről, az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetéről és az S.M.S. Szent István csatahajó feltárására vezetett expedícióról Illik Péter beszélgetett.

Újkor.hu: Egyetemi végzettségedet kohómérnökként szerezted, mégis számos történettudományi munka került ki a kezeid közül. Hogyan lettél kohómérnökből történész?

Csepregi Oszkár: Már a beszélgetésünk elején ellent kell mondanom. A kérdés időrendjével van gondom: nem lettem kohómérnökből történész, hanem egy nagyon komolyan a történelem eseményei és összefüggései iránt érdeklődő felnőtt férfiből lettem kohómérnök. Nincs történészi végzettségem, a szakma eszerint is kezelt. Úgy tekintettek, mint aki egy-egy témakörben hoz új leleteket, megállapításokat, könyvek közt és a valóságban búvárkodva egyet-mást tovább ad. S majd lesznek, akik a szakszerű feldolgozást a saját nevük alatt elvégzik. De sokszor felidéződnek bennem Arany János sorai: „Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, / Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” Közben fejcsóválva nézem, hogy egyesek, ha megírnak egy-két cikket, már történésznek mondják magukat.

Ha viszont a történelem iránt érdeklődtél, hogyan lettél kohómérnök? Politikai okból esetleg?

Várható volt a kérdés. Nem örülök neki. Előjön egy olyan fogalom, amely már a fiatalok, sőt a középkorúak nyelvéből is hiányzik: az „osztályellenség”. Életem során sok olyan esetet láttam, amikor egyesek visszaéltek annak súlyával, és láttam olyanokat, akik ezt még jobban megszenvedték, sőt, az életükbe is került. Az én esetem egészen egyedi. Édesapám, mint zászlóaljparancsnok sebesült meg a keleti fronton, és így került haza. Ezért 1945 után én osztályellenség lettem. Ez meghatározta már a középiskolai továbbtanulási lehetőségeimet is. A családi tanács – hogy rajtam segítsen –, úgy döntött, hogy egy jogi trükköt alkalmaznak: szüleim formálisan örökbe adtak nagyszüleimnek. Ez vér szerinti adoptálást jelentett, ezért újra anyakönyveztek, így kategóriát váltottam és osztályidegenből értelmiségi származású lettem. Az örökbefogadás hivatalos indoklása az volt, hogy szüleim anyagi helyzetüknél fogva nem tudtak eltartani. Ez közel állt az igazsághoz, szegény édesapám többet volt munkanélküli, mint nem. Volt gazdánál harmados, vákáncsos, vasút-, távvezeték- és traverzépítő, de mindig utánanyúltak, ezért elbocsájtották. Végül több mint tíz éven át szakadt gabonás zsákok foltozásával kereste a kenyerét. Az itteni viszonyok nagyban hozzájárultak korai, keserves halálához.

El lehet képzelni, milyen skizofrén helyzet volt, hogy új nevem lett, és hivatalosan nem a szüleim a szüleim. Édesanyám a testvérem lett, édesapám pedig a nagybátyám. Rossz rágondolni, ne részletezzük tovább. Egy a lényeg, hogy a megoldás hosszú ideig jól működött. Debrecen elit középiskolájában, a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban érettségiztem. Azt tudtam, hogy továbbtanulási szándékomat régészként sohasem tudom megvalósítani. Egyedül Budapesten lett volna erre lehetőség, és a keretszám is igen alacsony volt. A fővárosban nem voltak megfelelő kapcsolataim, a költözéshez nem voltak megfelelő anyagi lehetőségeim. Így a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre jelentkeztem, latin-történelem szakra, ahol sikeres felvételi vizsgát tettem. Ekkor felrobbant a ketyegő bomba. Debrecen nem olyan nagy, hogy az emberek ne ismerjék egymást és ne legyen emlékezet. Hosszú lenne elmesélni, hogyan és milyen módon derült ki hirtelen a múltam, ezért eltekintek tőle. Hiába volt adaptálásom törvényes, a rendszer rögtön az álságosan befurakodottat látta meg bennem. Beindult a gépezet. Két hét múlva felvételemet felfüggesztették. (Ne felejtsük el, alig két évvel voltunk túl ’56-on!) Az egyetemi vezetés jóindulatú volt hozzám. Mivel a legmagasabb pontszámot értem el, és az országos történelem tanulmányi versenyen hatodik helyezett lettem, nem zártak ki. Hogy a maguk helyzetét ne veszélyeztessék, végső döntésre felküldték az anyagomat az oktatási miniszter asszonynak, Benke Valériának. Vártam a levelet, hogy ő elfogadja a felvételemet. Nem így történt. József Attila versét idézve: „Ön, amíg szóból értek én, / nem lesz tanár e féltekén.” Vagyis kitiltott mindörökre az ország összes bölcsészet-, természet- és jogtudományi karáról, egyetlen egérutat hagyva: ha postafordultával válaszolok, a minisztérium továbbküldi a jelentkezésemet Miskolcra, a Műszaki Egyetemre, vagy Pécsre, az építőmérnöki karra pótfelvételire. Mondanom sem kell, mekkora traumát okozott ez a döntés. Feltételeztem, hogy a kísérőlevél tartalmazni fogja a különleges elbánás okát, ezért nem bíztam abban, hogy felvesznek.  Nem akartam megkockáztatni, hogy „nem felelt meg” minősítéssel elutasítsanak, mivel ezt rendkívül megalázónak éreztem volna. Más utat választottam, elkezdtem fizikai munkát keresni. Elég nehéz feladat volt. 1958-ban a téeszesítés második nagy hullámában felduzzadt az iparba menekülő falusi, tanyasi, iparilag képzetlen munkaerő. Protekcióval sikerült a Debrecentől húsz kilométernyire eső Tégláson, a Hajdúsági Iparműveknél anyagmozgatóként elhelyezkednem. Innentől teljesen megváltozott az életem. Belecsöppentem egy általam teljesen ismeretlen világba, közösségbe, amely végül is igyekezetem, alkalmazkodóképességem következtében befogadott. Egy évi kemény három műszakos munka után „műszaki tanuló” azaz, érettségizett ipari tanuló lettem. A „hőkezelő-edzői” szakmát az országban egyedül végeztem. S íme, eljutottunk az első kérdéshez: hogy kerültem a kohó bűvkörébe?

Az új pályám innen indult. A kohómérnöki kart levelező tagozaton végeztem el. Akkori helyzetem, beosztásom nagyon komoly lehetőségeket biztosított számomra. Hogy ezt kamatoztassam, jártam az egyetemeket, jelentős múzeumokat, mint egy vigéc, és ajánlgattam mindazt, amit én tudok biztosítani, amihez nekik nem volt sem műszerezettségük, sem szakemberük. Régészeti tárgyak roncsolásmentes anyagvizsgálatáról volt szó, természetesen ingyen. Szakdolgozatomat is ebből képzeltem megírni. De úgy néztek rám, mint a mérges kígyóra: „Mit akar ez az ember? Csak nem gondolja komolyan?” Én meg közben olvasgattam a külföldi (német) szakirodalomban azt, amire nekem azt válaszolták, hogy „értelmetlen, szükségtelen”. Azért ne csak panaszkodjak, mára ezek a vizsgálatok a régészet természetes részei. Minden, valamit magára adó közleményben benne foglaltatnak. S hogy mit változott a világ azóta? In situ kiállítóhelye van az egykori honfoglaláskori kohóknak; magukról az őskohókról, a termékek metallurgiájáról és metallográfiákról könyvek, tanulmányok jelentek meg. Sőt, az egykori szakismeretem egyik szép eredménye, hogy kandidátusi dolgozat is született ebből a témakörből.

Egy dolgot le szeretnék szögezni. Fontosnak tartom elmondani, hogy már nincs harag. Nem az lettem, ami szerettem volna lenni, helyette viszont kaptam egy teljesen más világot.

Miként definiálod magad? Régészként? Történészként? Művészettörténészként?

Az eddig elmondottak alapján talán nem lepődsz meg a válaszon: egyikként sem. Megpróbálom eddigi 75 évem alapján körülírni, hogy milyennek tudom magam. Adva van egy kifejezetten humán beállítottságú fiatal, aki külső okok miatt nem tudta megvalósítani eredeti terveit, életcélját, de többszöri kényszerű irányváltoztatás, újrakezdés közben sem feledkezett meg régi szerelméről, a történelemről, és mindig sikerült ezzel kapcsolatban kihasználnia a lehetőségeket, kíváncsiságát, tenni akarását. Hosszú lenne a leltár, így tehát csak röviden: 1979-től az egykori Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) vezetésében töltöttem be különböző pozíciókat. A legutolsó a Szövetség főtitkárának technikai- és sporthelyettese volt. Hozzám tartoztak a technikai, képzési, feladatok mellett az MHSZ sportágak (rádiós-, modellező-, lövész-, könnyűbúvár-) sportok irányítása, kézbentartása.

A rendszerváltoztatás után megválasztottak a Búvárszövetség (MBSZ) elnökének. Tizenkét éves elnökségem alatt sikerült nemzetközileg elismert búvárversenysportunkat továbbfejleszteni. Az ifjúsági és felnőtt Európa Bajnokságokon, világbajnokságunkon közel 100 arany-, ezüst-, bronzérmet nyertek sportolóink. A Világszövetség (CMAS) a nemzetek szövetségei közt az első három között tartott nyilván bennünket. Természetesen az általam vezetett lelkes szakemberek kemény munkájával elkészültek a szövetség szabályzatai, a minősítési rendszer és a CMAS elismeréseként megkaptuk az önálló oktatási és búvárvizsgáztatási jogot.

Létrehoztam a Magyar Búvárszövetség keretein belül a tudományos bizottságot, amely a búvárrégészetet jelentette. Ennek a tevékenységnek az első igazi nagy próbája a Duna menti Bölcske községnél végzett több éves víz alatti feltárás volt. A Szekszárdi Wosinszky Mór (akkor még Béri Balogh Ádám) Megyei Múzeum régészeivel együtt egy ma már a víz alatt található római erőd felhozott oltárköveiből egy csodaszép lapidárium, azaz látogatható kőtár létesült. Erről filmek, írásos anyagok, könyv, tanulmányok születtek. Nemzetközileg is híre terjedt, hazai előadások mellett külföldi szakelőadásokat is tartottam, illetve tartottunk Németországban, Svájcban, Ausztriában, Elismerésül pedig beválasztottak a baden-württembergi Taucherarchäologische Gesellschaftba.

A nagyobb volumenű hazai munkákról beszélve, mindenképpen szólnom kell az 1723-ban Szegeden a tiszai sóraktáraknál elsüllyedt feliratos római kövekkel megrakott dereglyével kapcsolatos több éves feltáró- és kutatómunkáról. Sikerült az egész szállítmány történetét feldolgozni. Az erről szóló tanulmány éppen a szerkesztésedben megjelent „A történelem peremén” című kötetben látott napvilágot 2012-ben. Szilárd meggyőződésem, hogy a levéltári források, elszámolások, egyéb intézményi dokumentációk egyértelműen megcáfolják a szállítmánnyal kapcsolatos írások megdöbbentő, gyakran hatásvadász hibáit, trehányságait.

Beszélgetésünk egy irányba csúszott el, a búvárrégészet irányába, mintha mást nem is csináltam volna. Az időben kicsit visszaugorva, azért büszke vagyok a kohómérnöki szakmában elért eredményeimre is. Ezek közül a legismertebbek a melegkamrás nyomásos öntéssel kapcsolatos vizsgálataim. Máig ezek számítanak a legátfogóbbnak, pedig több mint negyven éve történt. Nemzetközi konferenciákon, kongresszusokon számoltam be róluk. De ugyanígy eldicsekedhetnék a sárgarézzel, valamint a hidegen hengerelt acéllemezekkel kapcsolatos vizsgálataimmal és eredményeimmel. Az 1970-es évek első felében tízmilliókat hoztam vissza a munkahelyemnek. Szólhatnék még a – kedvtelésből – bronzkori kemence rekonstrukcióban végzett öntési kísérletekről, szövetszerkezeti vizsgálatokról. Nekem is meglepetés így együtt sorolni a történteket Az igazat megvallva eddig sohasem csináltam részletes leltárt a munkáimról.

Tehát az öndefiniálás. Tömören, egy szóval megfogalmazva: mindenevő. A világon minden újdonság érdekel. Elsősorban az információk igazságtartalma érdekel, legyen az humán vagy műszaki terület. Lényeg, hogy ismereteim gyarapodjanak, és ez által több legyek. Fontos ezeket az ismereteket minél szélesebb körben tovább adni, mert úgy van értelme az egésznek! Edith Piaffal szólva „Je suis comme je suis”.


A süllyedő S.M.S. Szent István csatahajó, forrás: Wikipedia.hu

Mi vezetett az S.M.S. Szent István csatahajóhoz? Miért tartod fontosnak ezt a témát?

Na igen. Mint tapasztalhattad, a jó öreg csatahajóról eddig nem tettem még egy megjegyzést sem. Tudtam, hogy előbb-utóbb önálló kérdés lesz. Nem csoda. Elsősorban erről az oldalamról ismernek az emberek.

Szégyenkezve be kell vallanom, hogy nekem is, mint az utóbbi hetven évben szocializálódott millióknak, fogalmam sem volt a közös osztrák-magyar haditengerészetről, az I. világháború tengeri eseményeiről, az S.M.S. Szent István csatahajó létéről, pusztulásáról, valamint a Horthy Miklósnak tulajdonított cattarói matrózlázadás leveréséről és a megtorlásról. Az is igaz, hogy később Horthy érintettségét már többen cáfolták, tehát nem én voltam az első, viszont alaposan utánanéztem a dolgoknak. Pontról pontra igazoltam a cseh Egon Erwin Kisch, a „száguldó riporter” szemenszedett hazugságait. Sőt, annak is sikerült nyomára bukkannom, hogy milyen események összekeverése okozta a köztudatban a hamis állításokat.

Az eredeti, alapvetően szükséges információkat a legtehetségesebb magyar búvártól, Czakó Lászlótól kaptam. Szerelmese volt az S.M.S. Szent István csatahajó történetének, s minden vágya az volt, hogy egyszer merülhessen a hajótesthez. Ezt a gondolatot magamévá tettem. Teljes erővel, minden elképzelhető trükköt bevetve próbáltam létrehozni egy expedíciót. Több mint három évig vergődtünk, amíg sikerre jutottunk.  Közben megtanultuk, hogy a folyamatosan hirdetett országok, népek közti barátság mit jelent a gyakorlatban. A teljes bizonytalanságot, az állandó kicsinyességet, az ígéretek be nem tartását tapasztaltam. Magyarul: a horvát fél mindent megtett, hogy elvegye a kedvünket az expedíciónak még a gondolatától is. Az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből származó ellentétek még most is hatnak.

Tehát visszatérve az alapkérdéshez – mármint mi vezetett a S.M.S. Szent István csatahajóhoz – egy szóval tudok válaszolni: neveltetésem. Eddigi kutatásaim minden esetében a valóság felderítésére vonatkoztak. Különösen az szomorított vagy dühített, hogy az eltelt száz év alatt mennyi legenda, tévhit tapadt a történelemre. És legnevesebb történészeink igen sok téveszmét tartottak és tartanak ma is életben. Egyértelműen látszik, hogy nem minden esetben nyúlnak vissza az eredeti dokumentumokhoz. De volt más okom is: mániákusan törekszem arra, hogy ismereteimet minél szélesebb körben megosszam. Ezt jelentette a számtalan előadás határon belül és kívül (Pola, Erdély, Szlovákia, Ausztria, Németország, Svájc). Látva a polai magyar közösség helyzetét, S.M.S. Szent István csatahajó előadásokat tartottunk nekik, illetve Magyarországról kiállítási anyagot vittünk ki (Liszt, Bartók élete és munkássága stb.). Mindezt ingyen, a saját költségünkre. A II. világháború, aztán a következő új rendszer – miként történelmünk oly sok eseményére, személyére – a „bús feledékenység koszorútlan alakját” tette. Az újraértékelés elfeledtette azt a tényt, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiának volt tengerpartja, nagyon gyümölcsöző tengeri kereskedelme (Ázsia déli partjai, Dél-Amerika). Az osztrákokkal volt közös haditengerészetünk, benne több magyarországi hajóval. S ami a legfontosabb: mind a kereskedelmi hajózásban, mind a haditengerészetnél ott dolgoztak, szolgáltak magyar gépmesterek, tisztek.

Milyen új kutatási eredményeket sikerült hoznod az S.M.S. Szent István csatahajóval kapcsolatban?

Most egy hosszú előadást kellene kezdenem az Osztrák-Magyar Monarchia hajóhadáról, a magyarok szerepléséről stb. De szerencsére csak a Szent Istvánra kérdeztél rá. A Szent István és a hajóosztály többi tagja: a Viribus Unitis, Tegetthoff, és a Prinz Eugen a kor legmodernebb csatahajói közé tartoztak. Modernsége, a hajóágyúk teljesen új típusú elrendezése nemzetközi elismerésben részesült. A későbbiekben ezt másolták, fejlesztették tovább a tengeri nagyhatalmak.

Mielőtt felsorolnék egy pár dolgot, le kell szögeznem: ezeket az eredményeket nem én értem el, hanem a lelkes csapat, amelyik három alkalommal is vállalta az éves szabadság terhére, saját pénzen, saját felszereléssel az alapjában veszélyes feladat végrehajtását. (64 m mélyen van a tengerfenék!) Különösen Czakó László és Kovács György búvárok szerepét, munkáját kell kiemelni, akik többször is bejutottak a hajótestbe, és rengeteg információt, valamint sok tárgyat hoztak fel.

Sok korábbi, külföldön és magyar honban elterjedt, megkövesedett „biztos” hírünk volt. Ezek megjelentek a szakirodalomban is. Sikerült néhány túlélő visszaemlékezését is megszerezni. Rögtön látszott, hogy az évek múltával az emlékezet sok esetben a mesék világába torkollott: például a hajótestből Tiziano képek, csodás keleti szőnyegek úsztak fel. A tényleges 89 halott helyett 890-ről tudtak stb. Viszont azt is látnunk kellett, hogy az eseményeket – attól függetlenül, hogy a hajó mely részén tartózkodtak – a visszaemlékezők szinte teljesen egyformán írták le. Ezt az ellentmondást sikerült feloldani. A matrózokat egy üres szénszállító hajón, az S.M.S. Polán helyezték el, ahol egy hétig összezárva, minden külső kapcsolat nélkül várták, hogy elszállítsák őket. Ezalatt a történeteket többször elmesélték egymásnak, és lassan – függetlenül attól, ki mit látott, tapasztalt –, kialakult egy viszonylag egységes történet. Így keletkezett az általuk magalkotott S.M.S. Szent István legenda.

Az olasz Luigi Rizzo kapitány, a két MAS hajó parancsnoka könyvében leírta, hogy az utasítása értelmében 2-2 torpedót indítottak el. Kettőt az S.M.S. Tegetthoffra, kettőt az S.M.S. Szent Istvánra. Búváraink pedig azt dokumentálták, hogy a Szent István jobb oldalán négy komolyabb sérülés van. Mivel a környezetben semmi olyasmi található, amely ilyen nagy sérülést okozhatott volna, ezért felmerült annak gyanúja, hogy Alonso, a MAS 21 parancsnoka nem a Tegetthoffra irányította torpedóit, hanem szintén a Szent Istvánra. A valóságot csak egy újabb expedíció alapos munkája dönthetné el. Viszont a süllyedéskor a hajó orrésze a mederbe csapódáskor legalább 2/3 részben letört.

Sikerült a süllyedés minden fázisát pontosítani, a korábbi eredménytelen olasz expedíció tévedéseit és ferdítéseit kiigazítani. Az ő állításuk az volt, hogy a hajótest felfordulásakor a kupolák az ágyúkkal együtt kiestek, és jelenleg a roncs körül fekszenek a tengerfenéken. Természetesen ez lehetetlen, mert a kupolák szuronyzáras megoldással voltak a helyükre behelyezve. De ha csak a be lettek volna engedve az ágyúkba, akkor is helyükön maradtak volna, mert a „cső a csőben” megfeszül, nem tud mozdulni se be, se ki.


Forrás: kriegsmarine.hu

A már említett Egon Erwin Kisch a korabeli sajtó képviselőjeként a Viribus Unitisen tartózkodott. A Szent István elsüllyedéséről csak hallomásból szerezhetett tudomást, mivel több mint száz kilométer választotta el a két hajót. Ő követte el a legaljasabb rágalmat a későbbiekben, hogy Horthy Miklós személyét befeketítse. Azt írta, hogy a két hajó látótávolságban volt, és a flottaparancsnok hagyta a Szent Istvánt elsüllyedni és az embereket ott pusztulni. A világ az ő írását ismerte meg, és sajnos még napjainkban is hat, hivatkoznak rá. A két hajó mozgását követve ismételten bizonyítottuk, hogy Kisch tudatosan hazudott.

Ugyancsak elterjedt vélemény volt, hogy a Szent István parancsnoka, Heinrich Seitz sorhajókapitány lövetett a „Hajót elhagyni!” vezényszó előtt a tengerbe esett, illetve ugrott matrózokra. A korabeli dokumentumok részletes tanulmányozása ezt egyértelműen cáfolta. A félreértést az okozta, hogy a sötétben a vízbe esett csáklyák nyelének vége kiállt a vízből, és ezeket tengeralattjárók periszkópjaként azonosították. Tehát nem emberekre, hanem a nem létező tengeralattjárókra lőttek a tüzérek.

Még lehetne tovább folytatni a sort, így csak két dolgot szeretnék röviden megemlíteni.  A horvát muzeológusokat leginkább az a rémhír izgatta, miszerint a hajótesten elhelyezett SZENT ISTVÁN felirat betűi aranyból vannak. Egy hadihajó oldalán! Még viccnek is rossz! Jókat derülve figyeltük, hogyan bontották le keserves munkával a betűket és vitték bevizsgálásra! De a sárgaréz csak sárgaréz maradt.

A másik dolog nem vicces, hanem inkább szomorú. A harmadik expedíció végére ünnepséget szerveztünk és jegyzőkönyvileg abban állapodtunk meg a horvát partnerekkel, hogy a roncsot I. világháborús emlékhellyé és katonai temetővé nyilvánítjuk. Ez megtörtént. A roncs ezáltal védettséget kapott. Csak tudományos vagy kegyeleti célból lehet hozzá lemerülni. A következő évben terveink ellenére pénzhiány miatt nem tudtuk a feltárásokat folytatni. Ekkor a horvátok egyedül mentek, semmi újat nem tudtak megállapítani. A merülésükről készült szép, színes kiadványból tudta meg a régész- és búvárvilág, – így mi is – hogy ez alkalommal egyedül – tehát nélkülünk – végezték el az általunk kezdeményezett és közösen proklamált kegyeleti aktust. Azt, ami már egy éve érvényben volt!

Végezetül arra lennék kíváncsi, mik a jövőbeni terveid?

Nekem már óvatosan kell hosszú távra tervezgetnem. Mire ez a beszélgetésünk megjelenik, betöltöm a 75. évemet.  Elsősorban kisebb feladatokkal töltöm az időmet. Kellő mennyiségű jegyzetanyagom van a Magyar Haditengerészeti Egyesület történetének megírására. A bécsi Kriegsarchivban megtaláltam a Szent István tisztjeinek jelentését az elsüllyedés körülményeiről. Különösen izgalmas téma, hogy az Adria partvidékén szolgálatot teljesítő magyar katonák, tengerészek miként jutottak vissza a szülőföldjükre. De legyen elég ennyi. Viszont szót kell ejtenem egy nagyon fontos, komoly feladatról. A „nagy háborúról”, vagyis az I. világháborúról. Centenáriumi megemlékezések sorozatára gondolok. Minden esztendőben meg kell emlékeznünk a tengeren történtekről. A szárazföldi eseményekről minden bizonnyal lesznek állami megemlékezések. Az Adria viszont mindig háttérbe szorul. Nagy szükség lenne komoly szponzorokra. Így 2018-ban ismét sor kerülhetne egy expedícióra és a még megoldatlan kérdésekre is meg tudnánk adni a válaszokat. Ahhoz, hogy a leírtakból bármi is megvalósuljon, Ferenc József jelmondatának szellemében kell cselekednünk: VIRIBUS UNITIS, azaz EGYESÜLT ERŐVEL.

Illik Péter

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket