A Conan kapitány (1996) című film történész szemmel

„A jók be vannak vésve az emlékművekbe, a többi mind majom!”

A filmtörténelemben kevés olyan film született, amely a lelki demobilizálás folyamatának nehézségeit és/vagy a háborús mindennapokból a békébe tartó átmenet korlátait olyan plasztikusan mutatná be, mint az 1996-ban született Conan kapitány. Az olyan ellentétek, mint a jó és a rossz, hősiesség és a barbárság, bűn és az erény a háború poklában időnként összemosódnak.

A történetírás a gyökereitől a szakszerű – saját szabályokkal és princípiumokkal rendelkező – diszciplínává válásáig hosszú utat járt be. Azok, akik a múlt eseményeinek rögzítésére vállalkoztak, a „nagy” emberek életrajzainak írása mellett évszázadokig nagy kedvvel fordult(n)ak a háborúk megörökítése felé, és szövegeikben ennek tulajdonképpeni tárgyára, a lezajlott ütközetek különböző értékszempontú bemutatására fókuszáltak. A háborúk mint a történelmen markáns nyomokat hagyó jelenségek vizsgálata – napjainkig is (éppen ezért aligha véletlenül) – először döntően hadtörténeti szempontú. Nem volt ez másként az első világháborúval foglalkozó munkákban sem. Ez fokozatosan egészült ki diplomáciatörténeti vizsgálatokkal, majd a szenvedéseknek a társadalmakra gyakorolt hatását, mára pedig döntően ezek kulturális lecsapódásait és a harcosok pszichéjére gyakorolt lelki-mentális lenyomatait kutatják.

A francia rendező, Bertrand Tavernier 1996-ban készült filmje, a Conan kapitány is ez utóbbi – a nyolcvanas évektől egyre divatosabb – kutatási irányzat szemszögéből tekint a világháborúra. Az aspektus, amit bemutat, csak mellékesen francia, a háború előtti normák és az emberi élet értékének villámgyors devalválódása ugyanis teljesen általános, minden háborús félre jellemző vonás volt. Ha a rendező a filmes eszközök helyett kérdezhetne, nagy valószínűséggel ezeket a kérdéseket tenné fel: Mi történik a katonával a háborúban? Hogyan hatnak vissza a közvetlen háborús tapasztalatok azokra, akik ezeket átélik, és részben előidézik, vagyis hogy hatnak a gyilkosságok a gyilkosra? Rossz ember-e az, aki gyáva, és jó-e, aki túlságosan is bátor? Hogyan változtatja meg az ember személyiségét a háború? És persze a nagy klasszikus: véget ér-e, egyáltalán véget érhet-e a háború a fegyverszünet beálltakor és a békeszerződések aláírásakor?

A rendező nem először nyúlt a háborús tematikához: 1989-ben rendezett filmjében,  Az élet és semmi másban (La vie et rien d’autre) a dráma hátterét szintén a Nagy Háború adta. Ahogy ebben, a Conan kapitányban is – bár számos statiszta szerepeltetésével nem maradunk híján az emberanyagnak – döntően néhány szereplő személyiségén keresztül mutat be általános jelenségeket. Cseppben a tengert, írhatni.

A balladisztikus főcímzenét (egy lírai román sanzont) követően rögtön a háború közepébe, 1918 szeptemberének egyik kései órájába csöppenünk. Conan – a balkáni francia haderő egyik osztagának kapitánya – és emberei a lövészárkok fedezéke helyett az éj leplét kihasználva elszántan kapaszkodnak fel egy magaslatra, hogy szétzilálják a bolgár ellen állásait. A nézőben hamar világossá válik, hogy Timur Conan és csapata számára a háború már nem pusztán a kötelező rossz („Ez nem háború! Ez mészárlás. Kimész, és öt perc múlva már halott vagy…”), ahova kivezényelték őket, hanem valósággal személyes ügy. Magukra felsőbbrendűségi tudattal gondolnak, és a többi bakától némileg el is különülnek. „Ő katona, én harcos vagyok!” – halljuk is ezt a kibuggyanó ars poeticát az egyik vita hevében.

Conan különös figurája a francia hadseregnek. Az izgága, folyton siető, nyughatatlan kapitány tiszteletnek örvend a katonai vezetés körében is, de legszívesebben sajátjai között tartózkodik, rohamosztagos katonái pedig feltétel nélkül követik. „Igazi” franciaként a vitákban heves, a harcban pedig mindig elöl jár. Pihenni és szórakozni csak az állomáshelyek könnyűvérű nőcskéi között látjuk, ahol rendre csapja valakinek a szelet. Ezt se középiskolás fokon persze. A katonáival a végletekig szolidáris, ilyen-olyan kihágásaikat gyakran próbálja elsimítani a vezetésnél.

A bolgár kapitulációt követően a harcnak egy időre vége szakad, és a hadszíntérről az egész hadsereget átvezénylik. Az új állomást sokáig ők sem tudják. Jellemző a tétovaság, az egymás utáni találgatások a lehetséges célirányokról a hosszú zötykölődés alatt. A katonaélet vesződségei, a nélkülözés és a megpróbáltatások (patkányok, malária, vérhas) rövid jelenetek vagy párbeszédek formájában kerülnek bemutatásra, a rendező mesterien kerüli el a direkt, szájbarágós közlést. Miközben a vonatút alatt az egyik a mosakodási szokásairól, és a vízzel való spórolás mikéntjéről tart kiselőadást, a másik jókedvűen énekel, de a háborúból való kiábrándultság általános. Többen hangot adnak abbéli reményüknek is, hogy a fegyverszünet beálltával („most, mikor véget ért a háború”) talán hazatérhetnek. De nem így történik, az otthon helyett Bukarestbe kerül az egész transzport. A civil lét továbbra is elképzelhetetlenül távolinak tűnik („Mit csináltál civilben? Civilben? Ki emlékszik már arra?”).

Az új hely a.m. új vadászmező elve alapján rögtön adja is magát a konfliktus: a frontélet viszontagságai közt edződött és folyamatos életveszélyhez szokott bakák nehezen bírnak fölös energiáikkal, és ez óhatatlan ellentétet szít a civil társadalom és a randalírozó kimenősök között. Különösen Conan katonái keresik a bajt. Fosztogatások, mértéktelen alkoholizálás, a raktárkészletek megdézsmálása, kisebb-nagyobb lopások, a nőkkel – többnyire a folyvást körülöttük lebzselő prostituáltakkal ­– szembeni erőszakoskodások szegélyezik útjukat. Miután az egyik szállásukon eltüzelik az emeleti szobáik parkettáit is, és az ezekből rakott tűzön a hotel konyhájáról lopott vacsorát készítgetik, a szállodavezetőnél betelik a pohár. Conan csak fenyegetéssel, legénysége azonnali kivezénylésével és „éjszakai büntetőmenetnek” álcázott járőrözéssel tudja megmenteni őket a feljelentéstől és a nyílt lelepleződéstől. Tanulva a hibából, és talán megelőzni akarva a következőket, később százada tagjait betegséget színlelve (malária) igyekszik kimenteni a szolgálat alól.

A „felül lévők” és az egyszerű katonák világa a filmben antagonisztikusan eltér: a „piszkos munkát” végző közkatonák nem sokra tartják a díszkocsiban utazó, fölényes gőggel átláthatatlan döntéseket hozó, ráadásul fogadásokon parádézó hadvezetést („Szólj, hogy viselkedjenek! Igaza van, hogy figyelmezteti őket: négy év öldöklés után egy ilyen fogadás nevetséges.”). Az ellenséget talán még többre is becsülik, mert azok legalább kiszámíthatók, sok szolidaritásra mindenesetre nem számíthatnak saját parancsnokaiktól („Csak nem fogsz átállni az ellenséghez? Az ellenséghez?! Miről beszélsz, nincs már ellenség Conan! Azt mondod? Én meg azt, hogy csak átváltozott: már nem bolgár, nem török, nem német, ez igaz. De csak tegyél egy lépést az elöljáróid ellenében, majd meglátod, hogy megfingatnak! Hallottad Bouviert, nem? Meg De Scéve-t is. Ez nem a mi világunk! Ha meg beszállsz a nagy vígjátékba, téged is bedarálnak.) Ez utóbbiak pedig arisztokratikus allűrökkel viseltetnek a közkatonák alantas erkölcsei iránt.

A filmben szereplő katonai felsővezetés többnyire rugalmatlanságával, a katonai szabályzat életszerűtlen érvényesítésével és kínos pedantériájával tűnik ki. Itt jócskán aránytévesztéssel él a rendező, hisz a néző „nem kap” a filmben egyetlen valamire való felsővezetőt sem. Olybá tűnik, mintha nekik a „háborúsdi” csak afféle úri passzió volna. Szórakozásukból időnként csak a katonai pecsétek eltűnése, a vonatszerelvényről lelőtt vaddisznó elkészítésének gasztronómiai fortélyai, vagy egy nyakukra járó özvegyasszony zaklatása miatti pánik zökkentik ki. Egyedül talán De Sceve főhadnagy tűnik ki közülük, aki a kissé már „korszerűtlen” lovagi erények utolsó letéteményeseként és kérlelhetetlen számonkérőjeként szerepel. Sok szimpátiát mindenesetre nem ébreszt azzal, hogy egy, a saját arisztokrata osztályából származó, az ütközetekben viszont rendre elgyávuló, sőt a háború poklából még dezertálással is kikerülni próbált katonát kíméletlenül kivégeztetne.

A katonai fegyelem lazulását és a sorozatos lakossági panaszokat („Ha ennyire féltik a spinéiket, nem kellett volna idehívniuk minket. Mert én kihasználom a helyzetet. Sajnálom, de ilyen vagyok!”) a hadvezetés is felhánytorgatja. A kínos precizitással megkövetelt közös tiszti étkezések egyikén („Az étkezés is a szolgálat része, amin kötelező a megjelenés! Három nap elzárás.”) a parancsnok és Conan között heves vita zajlik le, amelyben sűrűsödik a film tulajdonképpeni esszenciája:

Parancsnok: – „Én fölteszek ezer frankot egy gatyagomb ellenében, hogy senki sincs maguk között, senki nincs, akit ne lehetne bármikor hadbíróság elé állítani! Eltávozást kapnak. Túllépik a három napot, ez már dezertálás. És az engedély meghamisítása? A pecsétmásolás a szénnel? Okirathamisítás? Mennyit adhatnak érte?

De Sceve főhadnagy: 5–10 év börtönt.

Conan kapitány: Na nem, azért ez túlzás! 10 év börtönt egy hamis engedélyért?

Parancsnok: És amikor maga megkérdezte a tüzérparancsnoktól, hogy a lövésziskolából jött-e vagy valamelyik elmegyógyintézetből?

Conan: De hát ránk lőtt! Hárman meghaltak a századomból.

Parancsnok: Igen! Becsületsértés a felettesével szemben.

De Sceve: 5–10 év börtön.

Parancsnok: Állítom hát, hogy egy tévesen elítéltre ezer olyan jut, akinek bíróság elé kellene állnia.

De Sceve: Osztom a véleményét parancsnok úr. Meggyőződésem, hogy minden egyes ítélettel példát statuálnak.

Conan: Hát ez szép! Kivégeztetnél valakit, hogy mások elgondolkodjanak?

De Sceve: Nem csak kivégzésekre gondoltam: a bűnös úgy is bűnhődhet, hogy ott marad a lövészárokban.

Conan: – Ezt nem csak neked mondom: igaz, hogy az én katonáim közül sokan kerülnek börtönbe, de amit ők vállalnak, ahogy ők harcolnak, azt nem sokan csinálják utánuk. Nem sokan!

De Sceve: És?

Conan: És, mielőtt példát statuálnának velük, talán vegyenek példát róluk!”

Conan is a mulatóban ül, amikor álarcos katonák betörnek és kifosztják Palais de Glace-t. Ráadásul a rablás során szerzett súlyos sérüléseibe az egyik táncosnő pár nap után belehal. Előbb csak suttogják, majd egyre bizonyosabb, hogy ennek a felelősei is Conan osztagából kerültek ki, a vezetőségnél pedig ezzel végképp betelik a pohár. Már nem hagyják, hogy bírósági tárgyalásnak álcázott tárgyalás keretén belül elmossák a felelősséget, Conan közbenjárása ellenére igazi tárgyalást és súlyos verdikteket akarnak, a vizsgálóbiztos szerepét pedig a Conanhoz közel álló, de ebben a kérdésben szintén elmarasztaló állásponton lévő (irodalmár végzettségű) Norbert főhadnagyra testálják. A konfliktus adott, az álláspontok távolodnak, az ellentétek felerősödnek. Conan számára Norbert áruló lesz, aki az elvárt mismásolás helyett valóban „nyomozgat”, pedig ahogy Conan a szemébe vágja: „Te is odavoltál a katonáimért: bátrak, kitartóak, sosem futamodnak meg. Most hogy már nem kell, hogy fedezzenek, nyugodtan félreállíthatod őket, igaz? Most, hogy már nem kell kockáztatniuk az életüket, gyerünk, csukjuk le őket három évre! Csak azért, mert kifosztottak egy bordélyt!? Lehettek akár a leghősiesebb katonák is…”. Ugyan – tett hozzá – „A lövészárkok mélyéről lőni az ellenségre mindenki tud. Bombával, ágyúval, gépfegyverrel bárki tud harcolni. De mi verekedtünk, nekünk késsel kellett leszúrni az ellenséget. A katonák többségének fogalma sincs arról, milyen érzés hasbaszúrni valakit. Kiontani a vérét a saját kezeddel: az a háború! És mi így harcoltunk vagy háromezren. És mi nyertük meg azt a háborút! Mi, mi!”…

A filmben vannak ugyan csatajelenetek, de ezek némiképp elnagyoltak maradnak, és a közelharcok technikai kivitelezései is hagynak kívánnivalót maguk után. De betudjuk annak, hogy a hangsúly nem ezeken, hanem a háborús lövészárkokból a fegyverszüneten át a békébe tartó hadfik lelki demobilizációs (leszerelési) folyamatán van.

Conan csapatát végül más kontingensekhez hasonlóan a bolsevikok ellen vezénylik, ahol egy ütközetben maga a kapitány is megsebesül. A korábban említett gyáva katona viszont halálában megdicsőül, amikor a lecsukott foglyokkal együtt maga is részt vesz az ütközetben.

A háború véget ér, a túlélők az „élményeikkel” hazatérnek. Az évekkel ezelőtt eljött és megváltozott emberek – az otthon hagyott, időközben jócskán átalakult új világba. A beilleszkedés folyamatának bemutatására ugyan nem jut idő, de ennek korlátozott sikereit mindenesetre előre borítékolhatjuk. Az alkalmazkodás kényszerű logikája nehéz feladatot rótt a hazatérőkre. („Vége a háborúnak, mások a szabályok, alkalmazkodni kell. Hát persze, alkalmazkodni. Mintha egy kutyát akarnál zöldségre szoktatni.”) Norbert, aki felkeresi volt barátját, füstös kis kocsmában talál rá.  A közösségben is magányos, italával üldögélő Conant látva állíthatjuk, hogy a „lelki fegyverszünet” még jó ideig várat magára. Már halálos beteg, az orvos fél évet jósolt neki („Fél évet?! Azt hitte, örülök neki.”). Harag már nincs benne, és talán megbocsátott azoknak is, akiket örökre el akart felejteni.

Egy magányos ember hiszi görcsösen, hogy nem volt hiába az áldozat. („Nincs kivel beszélgetnem. A jók be vannak vésve az emlékművekbe, a többi mind majom! A tetejében nős vagyok…”). És hiszi azt is, hogy ők voltak a jók, mások pedig a rosszak. „Háromezren voltunk maximum, akik megnyertük ezt a háborút. Igen. Ha járod az országot – tette hozzá –, biztos találsz közülünk még egyet-kettőt. Nézd meg őket jól, Norbert! Nézd meg jól! Olyanok, mint én. Mindegyik.  Na menj.”

A csoszogós, de összetörten is rátarti egykori kapitánnyal a rendező a harcokba belerokkant veterán sztereotip alakjának szolgáltat erkölcsi igazolást. Mindezt úgy, hogy közben egyszerre ítél el minden háborút, amik végős soron nem oldanak meg semmit.

Az ablakból kibámuló Conan cigarettázó alakja és távolba révedő fátyolos tekintete az utolsó kép, amit látunk. Nézi, gondoljuk, hogy épp vihar közeleg, szürke felhők gyülekeznek az égen és tarajokat rajzol ujjával a tengerre az erősödő szél. De amit tényleg láthat az egészen más lehetett. A képzeletében megelevenedő tájon valószínűleg épp aprószemű eső szitál, fojtó füst marja a torkot, halántékon dobol a verőér, és maroknyi csapat indul épp rohamra, előre a Szókratész-dombra…

Bödők Gergely

Ezt olvastad?

Balogh János Mátyás 2014-ben szerzett fokozatot az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájában. Jelenleg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára főlevéltárosaként