A diktatúra anatómiája – Carl Schmitt, a nácizmus koronajogásza

„A huszadik század klasszikusa, akinek ugyan az átlagember nem ismeri a nevét, ám mégis lehetetlen megkerülni.” – sommázta röviden Carl Schmitt (1888-1985) német jog- és politikai filozófus szerepét Gedő Éva főiskolai docens előadása elején. A TIT József Attila Szabadegyetemen A diktatúra és a filozófia című előadássorozat első alkalmán jártunk.

A kép jobb oldalán Carl Schmitt (Kép forrása: kossuth-klub.hu/)

A nácizmus koronajogásza

Schmittet olyan szerzőként tartjuk számon, aki a diktatúra elméletével beható módon foglalkozott. Elméleti munkásságának középpontjában az állt, hogy miként definiálható egy diktatúra, valamint hogy milyen módon lehet a parlamentáris berendezkedésű államot saját eszközeivel felszámolni, majd a létrejövő totális rendszert megszilárdítani. Érdekes, hogy Schmitt kezdetben nem volt elkötelezett a nemzetiszocializmus iránt, sőt, inkább Hindenburghoz állt közel. (Hitler kancellári kinevezésének napján, 1933. január 30-án ennyit jegyzett fel naplójába: „Az öregúr (ti. Hindenburg) megőrült! Mindennek vége!”) Nem sokkal később – szimbolikus a jelentősége, hogy Martin Heideggerrel egy napon – belépett a NSDAP-be, és gyorsan emelkedett a ranglétrán. A „nácizmus koronajogászaként” elhíresült szerző ezután aktív szerepet vállalt a náci törvényalkotásban, a berlini egyetemen professzori kinevezést kapott, helyeselte az SA-val való leszámolást („hosszú kések éjszakája”), majd a Harmadik Birodalom agresszív külpolitikáját is.

A diktatúra sajátos belső intrikái Carl Schmittet is elérték. Azzal vádolták, hogy a weimari köztársaság idején zsidó barátai voltak, majd nem sokkal ezután el is távolították az általa viselt pozíciókból – igaz, a pártból nem lépett ki, és a professzori katedráját is megtarthatta. 1936-tól érdeklődése a külpolitika irányába fordult, s helyeselte a náci Németország „nagytérrend” elképzelését, vagyis a terjeszkedést, az agresszív expanziót. Noha számos alkalommal tett antiszemita kirohanást – például javasolta, hogy a zsidó szerzők említésekor zárójelben szerepeltessék az eredeti nevüket – írásaiban nem találkozunk nyílt antiszemitizmussal, rasszizmussal. A nürnbergi bíróság elé eleinte tanúként idézték be, majd néhány hónap vizsgálati fogság után elengedték – igaz, az egyetemi katedrától eltiltották. A „plettenbergi remete” – ahogy már kortársai is nevezték – az utána jövő filozófusnemzedékre igen nagy hatást gyakorolt még akkor is, ha gondolataival nyilván csak ordas eszmék képviselői azonosultak. Carl Schmitt gondolatait már csak azért sem mellőzhetik a történelem iránt mélyebben érdeklődők, mert egyrészt általa „az ördög teljes valójában megjelenik”, másrészt pedig írásainak tanulmányozásai során egészen behatóan megismerhető annak a gyilkos rendszernek az öndefiniálása, eszköztárának és módszereinek megértése, melyet nemzetiszocializmusnak nevezünk.

Gedő Éva

A diktatúra mint fogalom

Schmitt politikai gondolkodása megkerülhetetlen kihívást jelent mindmáig. Gedő Éva előadásában elsősorban a diktatúra definiálását tartotta fontosnak – olyan rendszert tekintünk ilyennek, amely erőszakkal rákényszeríti az embereket bizonyos cselekedetekre. Carl Schmitt még a weimari időszak idején megtette ezt, így az ő gondolatai vezethetnek el ahhoz, hogy ténylegesen megértsük a két világháború közötti nemzetiszocialista rendszer létrejöttét illetve működését.

A nácizmust és annak valamennyi rémtettét szokás egyszeri jelenségként kezelni, amely emberi fogalmakkal leírhatatlan. Gedő Éva utalt arra, hogy a német történészvitában a résztvevők közül sokan emellett foglaltak állást, s noha azzal az előadó egyetértett, hogy a történelem nem fogja ilyen formán megismételni önmagát, de a diktatúra mélyebb megértése ennek ellenére sem maradhat el. A vizsgálódást ugyanakkor megnehezíti az, hogy a gyilkos rendszer túlélői olykor magukat sem tudták elhelyezni a történtekben, s szélsőséges esetben még a kínzókkal és gyilkosokkal való azonosulás is megjelent a részükről (utóbbinak jelentős pszichológiai irodalma van). Gedő szerint fontos feltennünk a kérdést, hogy mit tudunk kezdeni a nácizmussal filozófiailag és fogalmilag.

„Kulcskérdés, hogy mindezzel kezdjünk valamit. Mert abban a pillanatban, amikor elkezdjük azt mondani, hogy itt valami olyasmi történt, amiről nem lehet beszélni, vagy ahogy Adorno híres kijelentésével élve „Auschwitz után többé nem lehet verset írni” – akkor mindebből az következik, hogy az emberi szabadság széttárja a kezeit és csődöt mond. A téma kibeszélésének az emberi szabadság tehát a tétje. A diktátor azt mondja: lehet, hogy te utálsz engem, de mindezt nem tudod megmutatni, cselekvésbe átvinni.”

Gedő Éva meglátása szerint a diktátor saját magát igyekszik úgy beállítani, mint aki a jogot védi. Ennek eklatáns példája volt, amikor a Röhm-puccs után Hitler leszámolt az SA vezetőivel, vagyis saját pártján belüli legnagyobb ellenzékével, Carl Schmitt egy írást jelentetett meg „A Führer védi a jogot” címmel. Ebben kifejtette, hogy mivel Hitler a jog legfőbb letéteményese, ezért amit ő tesz, az eleve jogszerű.

Benito Mussolini és Adolf Hitler, a fasiszta ill. nemzetiszocialista diktátorok (Kép forrása: Wikipedia)

A liberalizmus védekezésképtelen, de attól még helyes

Gedő Éva felhívta azonban a figyelmet arra, hogy nem csupán a diktatúra rendelkezik egy komoly paradoxonnal – a nemzetiszocializmusban és a fasizmusban ősellenségnek kikiáltott liberalizmus is feloldhatatlan ellenmondásban van önmagával. A liberális alapelv szerint mindenki egyenlő (univerzalizmus), melyből aztán egyenesen következik az, hogy mindenkinek egyenlő joga van véleményt nyilvánítani a különféle kérdésekben. Itt kezdődik a szólásszabadság paradoxonja: mert mi történik akkor, amikor valaki magát a liberalizmust vonja kétségbe, majd később nem csupán szavakban, de egyre erélyesebb tettekben is kifejezi ama meggyőződését, hogy a szabadelvű világnak nincsen jövője.

„Ha megjelennek olyan emberek, akik nem tartják tiszteletben a liberalizmus elveit, akkor az szükségképpen megtagadja  saját elveit egy ponton, mivel nem tud következetes lenni. Ha elkezd védekezni, ha visszalő, akkor már nem liberális. Ám attól még, hogy a liberalizmus látszólag védekezésképtelen, az igazsága nincs felfüggesztve. Ettől még nem rossz a liberális rendszer úgy, ahogy van, hanem mindez csak arról szól, hogy az emberi létezésünk tele van paradoxonokkal, dilemmákkal, törésekkel.”

Gedő azt a kérdést is felvetette, hogy mi történik akkor, amikor a választójog hoz létre egy olyan közösséget, amely maga számolja fel az addigi demokratikus intézményrendszereket? Amikor olyan erő kerül legálisan hatalomra, amely saját maga számolja fel a parlamentarizmust? Szerinte ebben keresendő a liberalizmus önellentmondása.

A diktatúra állandó krízis után kiált

A diktatúra szintén rendelkezik egy belső paradoxonnal. „Ahhoz, hogy a jogot bevezethessük, fel kell függeszteni a jogot.” – halhattuk Carl Schmitt egyik formuláját. Ahhoz tehát, fejtegette az előadó, hogy a diktatúra létrejöhessen és fennmaradhasson, az aktuális helyzetet krízisként kell azonosítania a hatalomra törő személynek vagy személyeknek annak érdekében, hogy az emberek állandó fenyegetettségben érezzék magukat. Ebből logikusan következik, hogy a diktatúra arra törekszik, hogy ezt a krízishelyzetet megteremtse, s eleinte el is hitesse mindenkivel, hogy ezt senki sem képes megoldani. A diktátor azonban kész megmutatni, hogy képes a cselekvésre, hogy kész erőt mutatni és megoldani a problémákat – akár a jog felfüggesztése árán is. Amikor ez tetszik a közönségének, „s a diktatúra élvezi ezt az állapotot, ez a lételeme, szeret benne lubickolni.” Gedő magyarázatképpen hozzátette – amikor Adolf Hitler felszámolta a jogot és leszámolt politikai ellenfeleivel, ezáltal vált a náci Németországban a jog letéteményesévé.

A diktatúrának szüksége van egy ellenségképre is, s itt jön a képbe a barát-ellenség viszony. „Akkor van szó politikáról, ha az utálatod tárgyát közbeszéddé tudod tenni, s benne van az ölés lehetősége.” A nemzetiszocialista rezsim képes volt köztémává tenni ellenségeinek gyűlöletét, és azt is elérte, sőt az eszközei is megvoltak arra, hogy az eszme követői mindenféle skrupulus nélkül oltsák ki emberek életét. Carl Schmitt munkásságában számos megfogalmazás van arra, hogy az egyén ilyenkor önvédelmet gyakorol, hiszen az a másik az, aki fenyegeti őt létében, s hozzáteszi, hogy csak az a nép marad talpon, amelyik képes dönteni, „kész magára venni az ölés terhét”, s „beszállni a politikum logikájába”.

Gedő Éva előadása a Kossuth Klubban

A huszadik század felveti a kérdést, hogy mindezek után honnét ered a diktátor ereje? Gedő Éva szerint, ha erre a kérdésre választ tud adni az egyén, akkor ezzel a hatalmat önkényesen gyakorló tulajdonképpen már el is veszíti az erejét, s így a szabadság visszanyerhető. „Hogyan teszi képessé az egyik egyén a másikat arra, hogy képes legyen ölni?” – erre kell mindenekelőtt megkeresni a választ.

„Az is probléma, ha – és nem csupán áldozatként – arról kezdenek el beszélni, hogy egy erő előfeltevésként jelen van, ami hatást fejt ki a rajta kívül eső dolgokra. A diktatúrák magyarázatánál nagyon gyakran elhangzik, hogy a történelmi determináció hozta létre, vagyis olyan szükségszerű folyamatok voltak jelen, amelyekből szükségszerűen következik a nácizmus. Vagyis nem személyes, hanem személytelen erőről van szó, melynek folyományaképpen mintegy passzív módon létrejött a diktatúra.”

Gedő Éva a totalitarizmus elméletére hivatkozva úgy látja, hogy úgy állítják be a diktatúrát, mint ami az egyént megfosztja szabadságától, cselekvőképtelenné teszi, s ehhez nélkülözhetetlen egy erőt mutató egyszemélyi vezető.

„Tényleg ez a kulcskérdés: az erő. De ezt nem lehet előfeltevésként rögzíteni. Amikor egy diktátor fel akarja függeszteni az egyén szabadságát, akkor feltételezi saját maga cselekvőképességét. És erre megy ki a játék: a cselekvőképességre. S a diktátor azért szereti a hatalmat, mert ezekben a struktúrákban cselekvőképesnek tudják magukat érezni.”

Ha mindezt az egyén átlátja, s saját magára nem mint áldozatra tekint, akkor képes megtörni ezt a látszat-hatalmat, s végeredményében a szabadságára törő erőt is – fejezte be előadását Gedő.

A programsorozat további eseményei minden második hétfőn látogathatók a Kossuth Klubban.

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

Száz évvel ezelőtt, 1919. március 23-án Benito Mussolini Fascio di Combattimento [Harci Fascio] néven megalapította mozgalmát, a későbbi Partito Nazionale