A „Dobzsekirályról” egy kicsit másképp – Ötszáz éve halt meg II. Ulászló

II. Ulászló cseh és magyar király (1471/1490–1516) halálának félévezredes évfordulójához közeledve egy online írás a magyar történelem tíz legnagyobb tévedése közé sorolta a lengyel-litván Jagelló-házból származó uralkodó 1490. évi magyar királlyá választását. Érvelése hűen illeszkedik ahhoz a több évszázados történeti hagyományhoz, amely az 1526. évi mohácsi tragédia okait a gyenge Jagellók és elsősorban az uralkodásra teljesen alkalmatlannak ítélt Ulászló kártékony regnálásában keresi. A mindenre csak bólogató, közben csehül hümmögő, a budai mészárosoknál ételért kuncsorgó király szánalmas és – valljuk be – karikatúraszerű alakja azonban legfeljebb néhány ecsetvonásban mutat hasonlóságot azzal a képpel, amely a korabeli források segítségével a még mindig regionális nagyhatalomnak számító Magyar Királyságról és uralkodójáról ma megfesthető.

Könnyen belátható, hogy egy történelmi személyiség esetében a „milyen volt valójában” és a „mit gondolt róla az utókor” kérdések nem mindig adnak azonos választ. Különösen igaz ez Ulászló esetében, akinek a halála és a róla szóló véleményalkotás ideje között ott feszül a magyar történelem egyik legnagyobb traumája, Mohács. A köztudatban, de a mostanság megjelenő jubileumi online írásokban is érthető módon az a bűnbak-kép él Ulászlóról, amelyet a töröktől szorongatott és a mohácsi csata következményeit megtapasztaló 16. századi magyar értelmiség alkotott meg, és a történetírók, valamint a későbbi korok írói és költői tettek oly ismertté. Az Ulászlóról szóló meseszerű kép persze történeti emlékezetünk szerves része, de igazságtalan lenne, ha nem kísérelnénk meg választ adni a „milyen volt” kérdésre is, más szóval arra, mennyi a valóságtartalom e hagyományos felfogásban. Egy király személyiségjegyeinek az utókor általi kifigurázása vagy eltúlzott ábrázolása egyébként nem magyar sajátosság: a Tudor-házbéli trónkövetelővel szemben 1485-ben elbukó III. Richárd angol király megítélése a győztes dinasztia alatt gyökeres átalakuláson esett át, amelynek eredményét többek között William Shakespeare tette az angol „népi kultúra” máig élő részévé. Jaj a legyőzötteknek – szól a történeti emlékezettel kapcsolatban is érvényesnek tűnő régi bölcsesség, és Ulászló e téren – igaz, halála után tíz évvel, fia örökös nélküli halála miatt – döntő vereséget szenvedett Mohácsnál.


II. Ulászló. Forrás: Wikipedia

Ha néhány jellemző kifejezést szeretnénk összegyűjteni arról, milyen kép él Ulászlóról és uralkodásáról a hazai köztudatban, alighanem a következő sommás megállapításokkal találkoznánk: gyenge királyi hatalom / a főurak által bábként rángatott tehetetlen király, kaotikus belpolitikai állapotok / egymással vetélkedő politikai klikkek, sőt pártok, elfecsérelt királyi birtokok és jövedelmek / szűkölködő királyi udvar – ráadásul „természetesen” valamennyi jelenség élesen szembenáll a nagy előd, Hunyadi Mátyás idején tapasztaltakkal. Ha ezekhez még eseményeket is társítanánk, akkor a legismertebbek bizonyára ezek lennének: Mátyás ausztriai hódításainak az elvesztése, a dicsőséges fekete sereg szétzilálása és a Dózsa-féle parasztfelkelés – megannyi szerencsétlen momentum, a középkori magyar állam mohácsi koporsójának egy-egy szege, amelyért, szól a gyakori verdikt, Ulászlót és a korabeli politikai elitet terheli felelősség. Mindezzel ellentétben az elmúlt évek történeti kutatásai – új források bevonásával – számos olyan szempontra hívták fel a figyelmet, amelyek jelentősen árnyalják ezt a végletesen negatív képet. Az alábbiakban ezek közül emelek ki néhányat, amivel nem az a célom, hogy Ulászlót a „legnagyobb” magyar királyok panteonjába emeljem, hanem arra igyekszem felhívni a figyelmet, hogy az idén március 13-án ötszáz éve elhunyt cseh-magyar uralkodó megérdemelne egy kiegyensúlyozottabb értékelést.

Miért éppen Ulászló?

A közismert érvelés szerint az erőskezű Mátyás után az országnagyok szándékosan olyan királyt kívántak választani, aki nem korlátozza őket önző hatalmi céljaik elérésében, „akinek üstökét a markukban tarthatják”. A rosszhiszeműséget még inkább szembetűnővé tehetné az a tény, hogy a magyar vezető rétegnek Mátyás csehek ellen folytatott harcai idején természetesen volt alkalma megismerni Ulászlót és hiánytalan képet alkotni uralkodói képességeiről. Noha az ország irányítói 1490-ben is hús-vér emberek voltak, akik nyilván nem szívesen hoztak saját érdekeik ellen való döntéseket, nehezen elképzelhető, hogy szánt szándékkal ártani kívántak az országnak. Végtére is egy 19 éves kormányzati tapasztalattal rendelkező, annak idején Mátyás támadásaival sikeresen dacoló, nagy nemzetközi tekintéllyel rendelkező uralkodóra szavaztak. Jóllehet az előbb idézett, közhellyé vált forráshely mintha valóban ez ellen szólna, kevesen ismerik az idézet keletkezésének körülményeit: e gondolat 1492 végén jelenik meg a székelyek királynak címzett panaszlevelében, amelyben igyekeztek – bosszúból – minél több felségsértő kijelentéssel megvádolni és befeketíteni azt a Bátori István erdélyi vajdát, az egyik kenyérmezei győzőt (1479), aki nem sokkal korábban rendteremtési célzattal, a király parancsából vonult be hadseregével a Székelyföldre. Az ugyan kétségtelen, hogy a nemzetközi hírű katona volt 1490 nyarán az elsőszámú „királycsináló”, a trónharcok idején pedig fővezérként szolgálta Ulászlót, amiből eredően már-már nyomasztó befolyással bírt az ország kormányzatára, a király 1493 elején – céljai érdekében a székelyek panaszlevelét is felhasználva – mégis gond nélkül megnyirbálta hatalmát, mikor elvette tőle a vajdaságot. Ha mondott is tehát valaha hasonlót Bátori, hamar rá kellett jönnie, hogy tévedett.  

Az ugyanakkor kétségtelen, hogy 1490-ben az ország Mátyástól eltérő vérmérsékletű uralkodóért kiáltott. A döntéshozók többsége – minden bizonnyal Bátori vajda is közéjük tartozott – olyan királyt szeretett volna, aki nem szipolyozza ki az ország erőforrásait dicsőséges, de olykor öncélúnak tűnő nyugati háborúkkal. Szinte bizonyos, hogy a király és a Mátyástól megörökölt politikai elit béke iránti közös vágya nyilvánult meg az 1491. novemberi pozsonyi békekötéskor. Mint az ismeretes, e szerződésben Ulászló magyar–cseh tárgyalódelegációja egy tollvonással lemondott a Mátyás által hosszú évek alatt elfoglalt ausztriai területekről, amiért cserébe a magyar trónra pályázó Habsburgok elfogadták Ulászlót magyar királynak és kivonták csapataikat Magyarországról. Ha azonban végiggondoljuk a valóban hátrányosnak tűnő megállapodást, könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az – noha súlyos kompromisszumok árán – maga volt a realitás. A Habsburgok sohasem mondtak volna le az örökös tartományok akár csak egy kis darabkájáról sem, ami azt jelenti, hogy az 1490–1491-ben lezajló, váltakozó kimenetelű háború – részben magyar területen – éveken keresztül folytatódott volna, ráadásul azért az Ausztriáért, amely a háborús helyzet miatt jövedelmet alig termelt, ellenben a magyar kincstár számára a fenntartási és zsoldköltségek miatt megoldhatatlan terhet jelentett. El kell fogadnunk, hogy Mátyás valóban dicsőséges osztrák foglalásai kizárólag saját dinasztikus terveinek a keretei között voltak értelmezhetők, Magyarország nézőpontjából azonban csak állandósította a háborús helyzetet, és így még inkább sebezhetővé tette az országot a török fronton. Talán nem véletlen, hogy a pozsonyi magyar tárgyalóküldöttség vezetője az a Bátori István vajda volt, aki már Mátyás idején is arra biztatta királyát, hogy a keresztény államok helyett inkább a török felé fordítsa fegyverét.


II. Ulászló. Forrás: Wikipedia

Szemben elődjével, az uralkodása végén zsarnoknak tartott, de a 16. században hérosszá és mesehőssé emelt Mátyással (akinek ugyanakkor uralkodói képességeihez nem férhet kétség), egyértelmű, hogy Ulászló személyisége távol állt a lovagkirály eszményétől: elődjétől eltérően nem szerette a hadakozást, propagandája a békét, a rendet és az igazságosságot hirdette. Uralkodása összességében békekorszaknak tekinthető, és korántsem csak a személyiségén múlott, hogy a Magyar Királyság mind nehezebben vette fel a versenyt az egyre erősödő Oszmán Birodalommal. A dicsőséges háborúk elmaradását már a kortársak egy része is a király tétlenségeként, tunyasága eredményeként értékelték. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy hiába tartozott a Jagelló-kor magyar hadserege európai viszonylatban is a legerősebbek közé, az erőviszonyok megváltozása miatt a törökök elleni támadó háborúk kora immár a múlté volt, egy esetleges királyi hadjárat pedig – a szultáni sereg várható bosszúhadjárata miatt – maga lett volna az öngyilkosság.  

Dobzse, dobzse?

Bármennyire is gazdag forrásadottságokkal rendelkezik a Jagelló-kori Magyarország, ritkán látunk bele a döntéshozatal „boszorkánykonyhájába”, noha ez elengedhetetlen Ulászló uralkodói kvalitásainak vizsgálatához. Alapvetően két kérdést szükséges tisztázni: beleszólt-e, illetve képes volt-e beleszólni a király a legfontosabb döntésekbe (ezt egyébként rajta kívül egy király esetében sem szokás megkérdőjelezni), másfelől megválogathatta-e szabadon azokat a személyeket, akik a politikai befolyást jelentő tisztségeket töltötték be.

Az uralkodó trónra lépése után szinte azonnal egy érdekes jelenségre figyelhetünk fel: egyre több királyi oklevél szövege alatt láthatjuk ott latinul az „Ulászló király saját kezűleg” (Wladislaus rex manu propria) aláírást. Lényegében első három uralkodási évéből hagyott ránk annyi ilyen iratot, mint elődje, Mátyás harminckét évi regnálás alatt. Persze ez az alapvetően hivatali, „ügymeneti” változás kicsavart módon még értelmezhető lenne úgy, hogy a király jó hivatalnokként aláírt mindent, amit elé tettek – régi elképzelés szerint valójában nagyhatalmú kancellárjai, azaz a döntések írásba foglalásáért felelős tisztségviselők, Bakóc Tamás és Szatmári György kormányoztak helyette. A valóság azonban az, hogy voltak olyan ügyek, valamint olyan helyzetek (például a kancellár távolléte), amikor egyedül a királynak volt joga ahhoz, hogy engedélyezze a fontosabb levelek–oklevelek kibocsátását. Ismerünk ráadásul olyan, a kancellária által már elkészített dokumentumot, amelyből Ulászló egy saját kezű megjegyzéssel „húzott ki”, érvénytelenített egy számára károsnak tűnő részt. A „munkamegosztást” a legjobban mégis két nemrégiben előkerült 1505. évi levél mutatja be, amelyeket a király saját kezűleg, jó latinsággal írt Budáról az Esztergomban időző Bakóc bíboros-esztergomi érseknek. Az elsőben – amely egyszersmind az első magyar király által saját kezűleg írott levél a magyar történelemben – a király a következőről értesíti kancellárját: megbeszéléseket folytatott egyik morva bárójával, akire rábízott egy fontos követi megbízatást. A főurat most a címzetthez küldi, és kéri, hogy annak elmondása szerint szerkessze meg a szükséges követi megbízólevelet. Mivel az ügybe Ulászló nem akarta beavatni a kincstartót, ezért arra is utasította Bakócot, hogy adjon pénzt a főúrnak a misszió teljesítésére. A király instrukciói szerint a kancellár hamarosan el is készítette a felhatalmazást, de ahelyett, hogy rögtön útnak indította volna a morva bárót, az iratot visszaküldte Budára. Erről szól az öt nappal később kelt második levél: a király ebben közli, hogy az elkészült okmány tetszésére szolgált, és azt aláírva visszaküldi a bíboroshoz és az annál várakozó követhez.


II. Ulászló saját kezű levele. Forrás: Prímási Levéltár, Esztergom, EFL Mlt. 49-3-11. (=MNL OL, DF 237925.)

Mi következik mindebből? Az, hogy ha ez a kivételesen dokumentált eset mindennapos volt (a szöveg alapján „bejáratott rendszerrel” állunk szemben), akkor ugyanazt tapasztalhatjuk Ulászló Magyar Királyságában, mint a többi nyugat-európai országban: a király jó főnökként „leosztja” a munkát bizalmasainak, de a végső szó az övé. Az se tévesszen meg bennünket, hogy a külföldi követek számára a kancellárok „második királynak” tűntek: ugyanígy nyilatkoztak ugyanis ekkoriban az angol főkancellár mindenhatóságáról is, noha VII. Henrik (1485–1509) még a legrosszabb indulattal sem nevezhető gyengekezű uralkodónak. A korszakban senki sem várta el azt egy királytól, hogy minden apró-cseprő ügyben ő döntsön, sem azt, hogy minden döntést személyesen ő nyilatkoztasson ki.

Ez már átvezet minket a második kérdéshez. Egy uralkodó hatalma annak függvénye, mennyire szabadon, kényszerek nélkül nevezi ki tisztségviselőit. A legfőbb döntéshozó fórum ekkoriban – mint minden országban – a királyi tanács volt. A köztudatban az a kép él, hogy az országot nem is Ulászló, hanem a királyi tanács kormányozta, ami nem is áll távol a valóságtól, csakhogy éppen nem amellett érv, hogy a király egy „báb” lett volna. E testületben ugyanis kimutathatóan azok vettek csak rendszeresen részt, akiket az uralkodó erre felkért, vagy olyan, az uralkodótól kapott tisztséggel rendelkeztek, ami feljogosította őket erre. Leszámítva a trónharcok idejét, Ulászló kétséget kizáróan azt emelte vezető tisztségbe, akit szeretett volna – persze olykor figyelembe vette „a politikai észszerűséget”. Sikeresen szervezte meg saját, hozzá hű új arisztokráciáját, amely részben a már Mátyás idején is tisztséget viselt nagyurak fiaiból, részben addig kevésbé ismert, a király személyes udvari szolgálatában magukat kitüntető nemesekből tevődött össze. A kinevezések alapvetően a királlyal bizalmas viszonyban álló személyek felemelését jelentette a döntéshozói pozíciókba. E szoros kapcsolat jól látszik abból is, hogy az új arisztokrácia néhány tagja ragaszkodása jeléül átvette saját címerébe Ulászló jelvényét, a Jagelló sast vagy monogramját, a W betűt. Hovatovább még az sem lehetetlen, hogy az uralkodó, akit az országban egyébként Lászlónak neveztek és ily néven is koronáztak királlyá, még népszerű is lehetett: a Jagelló sast többek között Kassa város polgárai és Somogy megye nemessége is beillesztette saját címerébe.

Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy ha a királyi tanács – amely jórészt a király bizalmasaiból állt, élén az ugyancsak a királytól függő nagyhatalmú kancellárokkal – képes volt kormányozni az országot, akkor az éppenséggel a királyi hatalom erejének és nem gyengeségének a jele. Bármennyire is furcsának hangzik, a Jagelló-kor legfőbb problémái nem a budai udvar működésképtelenségében, hanem a növekvő török nyomásból és a királyi kincstár ezzel szoros összefüggésben lévő állandó anyagi gondjaiból, nem utolsó sorban pedig néhány olyan politikai jelenségből származott, amelyet Ulászló Mátyástól örökölt meg.      

Nyomasztó gondok

Kevés uralkodót ismerünk a magyar történelemből, aki olyan nehéz helyzetben vette át az országot, mint II. Ulászló. Mivel Mátyás király mindenáron törvénytelen fiára, Corvin János hercegre szerette volna hagyni az országot, halála előtt még a királyi várakat (Budát, Pozsonyt, Komáromot, Tatát, Visegrádot) is átadta fiának. Ulászló emiatt úgy érkezett Magyarországra, hogy lényegében nem állt rendelkezésére királyi magánbirtok. Az országot a megkoronázásáig, azaz az interregnum idején kormányzó királyi tanács ráadásul a királyi jövedelmek egy részét kénytelen volt egyes, Ausztria védelmében zsoldosokat fogadó báróknak elzálogosítani. Mindebből az következik, hogy Ulászló már nem olyan formában kapta kezéhez Mátyás birodalmát, mint azt gondolni szokás (koronázása idején Bécs és Bécsújhely már újra Habsburg kézen volt). A problémákat tovább súlyosbította, hogy a több fronton zajló trónharcok időszaka (1490–1492) alatt az uralkodó szükségszerűen eladósodott, azaz a koronajavak visszaváltása is nehézségekbe ütközött. Jóllehet Ulászló 1493-tól kezdődően láthatóan megerősödött, több királyi várat is visszaszerzett, az évtized végén lefoglaltatta az általa színleg feleségül vett Beatrix királyné birtokait, az adósságok jelentős részét mégis maga előtt görgette.


Gersei Pethő János udvarmester címere, rajta II. Ulászló és gyermekei, Lajos és Anna alakjával és monogramjaival (1507).
Forrás: Wikipedia

Legnagyobb adósságát Mátyástól örökölte meg, ez pedig a hódító király zsoldosserege felé fennálló hatalmas összeg volt. A híres „fekete sereg” olyan formában, ahogy azt elképzeljük, sohasem létezett: nem egy összetartozó, állandó létszámú és összetételű seregről volt szó, hanem kipróbált zsoldoskapitányokról, akik az aktuális királyi igényeknek megfelelően változó létszámú zsoldost sorakoztattak fel megadott időtartamra, de ha éppen nem Mátyás foglalkoztatta őket, ellenfele, III. Frigyes császár seregéhez csatlakoztak. Ulászló sem a közkatonáknak, hanem természetesen kapitányaiknak tartozott, és óriási áldozatok árán fizette a trónharcok végéig azokat a javarészt cseh nemzetiségű zsoldosokat, akiket a sors szeszélye folytán már jóval Mátyás halála után, 1491-től kezdték csak fekete seregnek nevezni. A békekorszak 1492. évi beköszöntével ezeket a rendkívül drága, nehéz fegyverzetű katonákat nem volt értelme tovább fegyverben tartani, hiszen a török ellen jóval könnyebben mobilizálható katonaságra volt szükség. Erőszakos szétverésükre azért került sor, mert a király tartozásai miatt fosztogatni kezdtek. Kétségtelen tény azonban, hogy a leszámolással a kincstár is megszabadulhatott egy régi adósságtól. Ettől függetlenül a magyar királyi seregben ezt követően is gyakran találkozunk tapasztalt cseh zsoldosokkal, a fekete sereg fővezére, a „fekete” Haugwitz pedig továbbra is Ulászló kapitánya maradt.

Gyakran olvashatjuk, hogy az országnagyok 1490-ben megígértették Ulászlóval, hogy Mátyástól eltérően nem szedeti be az ún. egyforintos hadiadót, és a Jagellók anyagi „összeomlásának” ez is az egyik oka lenne. Kétségtelen: a híres választási feltételekben szerepel e cikkely, de ahogy az megszokott volt, a rendek követeléseinek betartása vagy be nem tartása már az uralkodó aktuális hatalmi helyzetén múlott. A rendes királyi jövedelmek csökkenésének ellensúlyozására Ulászló nem tehetett mást, mint hogy ugyanúgy évente egyszer vagy kétszer beszedette a hadiadót, mint Mátyás. Ez azonban kétségtelenül azt eredményezte, hogy az adót „megajánló” rendek alkupozíciója növekedett, és a királynak és környezetének ügyesen kellett lavíroznia a sokszor egymással ellentétben álló rendek követelései között. Ulászlóban bizonyosan megvolt az ehhez szükséges diplomáciai érzék – akaratát rendszerint keresztül tudta vinni az országgyűléseken.

A kincstár helyzete ennek ellenére a Jagelló-korban sokszor siralmas volt, tekintettel arra, hogy a folyó költségeket gyakran az az évre tervezett adóbevételekből utalványozták ki, és így a kincstárba már kevés készpénz jutott el. A jövedelmek jelentős részét elvitte az ország déli határvonalát védő végvárrendszer fenntartási költsége és az ott szolgáló katonák zsoldja, de a központtól távoli, törököktől szorongatott vidékeket, mint például Horvátországot, még így is egyre kevésbé sikerült hatékonyan védelmezni. Mindezek miatt az udvar hitelezőkre való ráutaltsága egyértelműen növekedett, míg ezzel összefüggésben szabad mozgástere egyes kérdésekben alighanem csökkent. Nem volt ez másképpen Ulászló kortársa, a szintén „adósságcsapdába” kerülő Habsburg Miksa császár esetében sem. A jelenséget persze nem szabad túlértékelni, hiszen egy király nem volt jó adós: gyakran csak adóssága egy részét fizette ki vagy éppen más úton kárpótolta hitelezőit. Bizonyosan az állandó és valóban létező anyagi gondok kifigurázásaként terjedt el a budai lacikonyhákon „gyorsételt” fogyasztó király meséje. Mielőtt azonban szánakozással fordulnánk a korabeli budai udvar felé, hangsúlyozni kell, hogy az állandó anyagi gondok ellenére az egy nemzetközi szinten is megbecsült, többnemzetiségű (magyar-cseh-lengyel) központ volt, ahova gyakran érkeztek külföldi követek, hogy meggyőzzék a még mindig jelentős befolyással rendelkező magyar királyt egy-egy szövetséghez való csatlakozás előnyeiről.  


A király néhány saját kezű aláírása. Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár

Végezetül ugyancsak a mátyási örökség kérdéséhez tartozik egy jelenség, amely alapjaiban határozta meg a királyi hatalom Jagelló-kori belpolitikai lehetőségeit. Az még teljesen érthető, miért tette Mátyás törvénytelen fiát, az utódjául kijelölt Corvin János herceget az ország leghatalmasabb földesurává, de hogy miért emelte alacsony sorból a Szepes grófjaivá tett Szapolyaiakat messze a többi arisztokrata család fölé, az már a középkori magyar történelem egyik nagy rejtélyét képezi. Mindkét birtokkomplexum többszörösen felülmúlta a királyi magánbirtokok mennyiségét, állandó veszélyforrást jelentve a királyi hatalomra. A két főúri család hatalmát megtörni nem, azzal legfeljebb együttélni, egyiket a másik ellen kijátszani lehetett, és Ulászló e téren még sikereket is elkönyvelhetett. Az uralmát összeomlással fenyegető Szapolyai István nádorral 1495-ben, Corvin János herceggel 1498-ban egyezett ki, miközben 1494–95-ben fegyveresen számolt le a harmadik legnagyobb földesúrral, a Szapolyai nádor szövetségesének számító Újlaki Lőrinc herceggel. Az 1490-es évek közepe után az országban senki sem kérdőjelezte meg a király uralmát.

A trónharcok alatt ugyancsak eladósodó Corvin 31 évesen, 1504-ben bekövetkezett halála, majd családjának hamarosan sorra kerülő kihalása újabb pozíciónövekedést hozott Ulászló számára. Hatalmára éles fényt vet az a tény, hogy a hatalmas Hunyadi/Corvin vagyont – egyértelműen a Szapolyaiak hatalmának az ellensúlyozására – 1510-ben saját unokaöccsének, György brandenburgi őrgrófnak adományozta, ami ellen a rendek részéről semmilyen komoly kifogás nem érkezett. Az őrgróf Magyarországra telepítése már egyértelműen Ulászló utolsó években tetten érhető fő politikai irányvonalának volt a része: az öreg király minden erejével azon volt, hogy a még életében magyar (1508) és cseh (1509) királlyá koronázott kisgyermek fia, Lajos várható uralmát minél zökkenőmentesen biztosítsa. Ugyanez állt öccse, I. Zsigmond lengyel király (1506–1548) Szapolyai Borbálával való 1512. évi, valamint gyermekeinek Miksa császár unokáival való 1515. évi házasságkötése mögött, ami Ulászló diplomáciájának komoly diadala volt.

* * *

A fentiekben elősorolt szempontok, ha teljességre nem is törekedtem, talán annyit igazolnak, hogy II. Ulászló hagyományos megítélése korántsem tűnik olyannyira megalapozottnak. Bizonyos, hogy későbbi kutatások a fenti képet tovább pontosítják majd. Noha a Jagelló-kor árnyoldalának okai legnagyobbrészt nem a két király gyenge személyiségében, hanem a feltartóztathatatlan török fenyegetettségben gyökereztek, kétségtelenül szükséges majd megvizsgálni, lehetett-e volna valamely téren – mint például az ország gazdasági irányítása terén – eredményesebben kormányozni. Hogy egy példát említsek: jól látható, hogy amikor az 1490-es években a harmincas évei végén járó uralkodó felkereste Erdélyt vagy Szlavóniát, ott pusztán jelenléte – a királyi karizma – feloldotta a helyi ellentéteket és elmélyítette a király iránti hűséget. Vajon miért nem kereste fel hasonlóképpen élete utolsó egy évtizedében a király birodalma különböző, de elsősorban a török támadásoknak kitett végeit? Tényleg igaz lenne a királynak tulajdonított tunyaság?

A válasz alighanem egy eddig nem említett emberi tényezőben rejlik: a király 1504. évi első szélütésétől (mai szóval stroke-jától) kezdődően, jóllehet ebből még felépült, egyre gyakrabban szenvedett különböző, így mozgásszervi betegségekben. Az 1510-es években rosszullétei már egymást követték. Nem tartom kizártnak, hogy a budai várba való bezárkózásnak ugyanúgy ez volt az oka, mint a későbbi dobzse, dobzse képnek, amely egy-egy ilyen, stroke utáni betegeskedés idejére, illetve élete végére akár elképzelhetőnek is tűnik. Megható az a leírás, amelyet a híres 1515. évi bécsi fejedelmi találkozóval kapcsolatban jegyeztek fel. A források által példás családfőként ábrázolt Ulászlónak el kellett búcsúznia leányától, a Habsburg Ferdinándhoz feleségül adott és így az innsbrucki udvarba küldött Anna hercegnőtől. A leírás szerint a búcsú pillanatában a sírva fakadó öreg királyt alig lehetett elvonszolni lánya ölelésétől. Ulászló ekkor már biztosan érezte, hogy soha többé nem látja leányát. Bő fél évvel később, 1516. márciusban hunyt el Budán. Lehet, hogy komolyan kell vennünk annak az ismeretlen szerzőnek a megjegyzését, aki a Dózsa-féle felkelésről szóló művét az 1520-as években ezzel a mondattal nyitotta: „Az Úr megtestesülésének 1514. esztendejében László király öregségtől meggyötörve, de nagy békében uralkodott a teljes Magyar és Cseh Királyságok felett.”

Neumann Tibor

Kapcsolódó cikkek:

Jagellók Európában: dinasztikus diplomácia és külkapcsolatok

Kiemelkedő középkortudósok – átadták a Kubinyi András-Díjat

Egy félresikerült keresztes hadjárat: a Dózsa György-féle felkelés

Mit mondanak a mának Mátyás corvinái? – interjú Zsupán Edinával

„Medievistának lenni hatalmas befektetést igényel” – interjú E. Kovács Péterrel

Ezt olvastad?

1456 nyarán a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mehmed szultán rettegett hadai megjelentek Nándorfehérvár (Belgrád) falai alatt, hogy elfoglalják a nevezett végvárat.