A dohányzással összefüggő jogszokások rövid története

A népi jogélet kutatói hosszú időn át nagy figyelmet fordítottak egy-egy település jogviszonyainak, közösségi normáinak vizsgálatára. A kutatás ilyen esetben a közigazgatástól a közvélemény büntetésekig terjedt. A főleg jogászokból és néprajzosokból álló szakemberek nem hagyhatták figyelmen kívül az írott jog és a szokásjog szabályait, melyek mellett vagy ellenében éltek a helyi jogszokások. Az alábbiakban a mintegy ezer lakosú Sárkeresztes (Fejér m.) paraszti közösségének dohányzással kapcsolatos jogszokásairól szólok.

Ezek igen gyakran a hivatalos joggal való szembenállást, a közeli megyeszékhelyről, Székesfehérvárról érkező hatalom képviselőivel való összeütközést jelentettek. A vizsgált időszak lényegében az 1867-es kiegyezéstől a helyi termelőszövetkezet 1959-es megalakulásáig, a paraszti lét feltételeinek fennmaradásáig terjed.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Gelencsér József most közlésre kerülő írásának teljes, jegyzetelt változata A dohányzással összefüggő jogszokások címmel a Honismeret 2017. évi 1. számában jelent meg. A tartalomjegyzék a címlapra kattintva tekinthető meg.

Az amerikai eredetű dohány elszívásának, elfüstölésének szokása nálunk egyrészt Németország felől, másrészt a Balkánon át a törökök és a délszlávok közvetítésével terjedt el. A 18-19. században a dohányzást tűzveszélyessége és a gyúlékony környezet miatt szerte az országban tiltották.

Sárkeresztesen vélhetően az 1848 előtti kor emlékeként maradt fenn az a négysoros szöveg, melyet a hatalom hirdetett ki:

Közhírré tétetik:
Hogy a pipa tiltatik!
Aki rajta kapatik,
Huszonöttel csapatik!

A hirdetmény egy változata Kiskunhalasról (Bács-Kiskun m.) szintén ismert, palócosan ejtve, csúfolóként is mondták.

Az iménti, versbe szedett tilalom és a hozzá kapcsolódó szankció, a testi fenyítés a pipázást tiltotta és a pipázót fenyegette. Nem véletlen, mert hosszú időn át ez volt a legelterjedtebb dohányzási forma. Sárkeresztesen is. Az I. világháborúban katonaként, fiatalon részt vett parasztnemzedék szinte egyöntetűen pipázott. Ez a náluk idősebb korosztályra még inkább igaz volt.

Az így dohányzók döntő része élete végéig megmaradt a nagyobb előkészületet, komótosabb tevékenységet kívánó pipázás mellett. Egy részük azonban áttért a gyorsabb élvezetet nyújtó cigarettára, korábbi hivatalos nevén a szivarkára.

A pipázónak a pipa, régiesen pelpa szinte mindig a szájában volt. Némelyikük számára ez annyira megszokottá vált, hogy szinte észre se vette. Több személlyel kapcsolatban emlegették, hogy kereste a pipáját: „Hun a pipám? Hun a pipám?” Aztán a szájában volt. Általánosítva is mondták: „Ugy járt, mind az ecceri ember. Kereste a pipáját, asztán a szájába lógott.” A 19. század legvégén születettek S alakú pipát használtak, ami mellkasuk felső részéig ért. A pipázáshoz szükséges vágott dohánt kostökzacskóban, a kos herezacskójából készült eszközben tartották. A két háború között, illetve 1945 után a dohánzacskó, vagy egyszerűbben acskó jórészt harisnyaszárból készült. A disznóhólyag is megfelelt e célra.

A 20. század első harmadában gyakori volt, hogy két‒három pipázó szívesen dolgozott együtt. Így nagyon sokszor közösen munkálkodott az egymással rokonságban nem lévő Bognár Nagy Sándor (1882‒1964) és Nagy Ferenc (1881‒1960). De nem volt szükségszerű a pipázók ilyen összetartozása. Papp Ferenc (1876‒1958) bognár – akinek az örökké szájában lógó pipa két első foga között rést koptatott – viszont inkább egyedül szeretett tevékenykedni. Papp Ferencnek több pipája is volt. Otthon, ráérősebben a hosszabb szárút használta, mely mellközépig ért. Ha ment valahova, akkor a rövidebb szárút vette elő. A szárat maga készítette. Télen a tűzbe drótot vagy bicikliküllőt tett, azzal szúrta ki a meggyfa ágának közepét. A műveletet sokszor meg kellett ismételni, mire eredményre vezetett. Dohányvágót szintén készített magának és másoknak is. Eltörött kaszapengét használt hozzá. Nagy Ferencnek azért is volt több pipája, mert a háború alatt, 1945-ben egy ismeretlen valaki, dobozban néhány példányt otthagyott a házukban. Kivételes volt ez az eset, hiszen a front időszakában minden pusztult, a falut inkább fosztogatták. A csákvári Mészáros István sárkeresztesi lányt, Szücs Juliannát vette feleségül. Fiatal korától kezdve ő is rendszeresen, munkavégzés közben is szívta a szájában lógó pipát. Az I. világháború alatt hosszabb ideig Albániában katonáskodott. Mikor a balkáni országról kérdeztem, mint a jó földet és a pipázást szerető parasztember, azzal kezdte, hogy „nem terem ott meg más, mint a dohány”.


A pipázó Mészáros István csákvári lakos az 1930-as években

A pipa a munkavégzésnél is jobban összehozta az embereket kevéske szabadidejükben. Az asszonyok egy-egy pipa szutykos voltát csak ritkán merték szóvá tenni. Állapotát inkább tudomásul vették. A pipatóriumok, a sárgára szívott tajtékpipák a helyi parasztság számára ismeretlenek maradtak.

Sárkeresztesen is, ahogy a Móri-völgy és a Zámolyi-medence több falujában temetéskor, a koporsóba, a halott mellé helyezték kedvelt pipáját. Ez egyrészt ősi szokás volt, másrészt jelezte egy hiedelem halványulását. A halott mellé már nem a túlvilágon szükségesnek tartott, hanem a neki kedves eszközt rakták.

A szivar szót Vörösmarty Mihály (1800‒1855) költő alkotta. A nyelv befogadta, elterjedt, ám a szivarozás mint a jómód jele, inkább úri szokás volt, csak bizonyos társadalmi rétegekhez kötődött. Viszont a polgárosodással mégis terjedt. Sárkeresztesen szivart a helyi intelligencia és egy-két iparos szívott. Parasztember nem tett a szájába szivart. Az egy kivétel Kiss Lajos volt, aki meg is kapta a neve elé a Szivar ragadványnevet, melyet még a helyi nyilvántartásokban is használtak.

Az I. világháború után a cigeretta, a cigerettázás mind nagyobb tért hódított, hogy aztán általános legyen. A cigarettát a dohányos maga sodorta, papírját nyálával ragasztotta össze. A cigarettadohány tartására a már említett acskó, később a fém doboz, a dózni szolgált. Tekintve, hogy nálunk, Fiumében 1865-ben gyártottak először cigarettát, megállapítható, sárkeresztesi elterjedéséhez mintegy fél évszázad kellett. A megyebeli növekvő népszerűséget jelzi, hogy Székesfehérváron 1914 januárjában már hamisított egyiptomi cigarettát árult G. E., volt pincér. A rendőrség 6000 db-ot talált nála. Az elkövetőt letartóztatták, mert már Nagykárolyban adós maradt 4 nap fogházbüntetés letöltésével.

Az ország különböző vidékein, így Arad, Békés, Csanád, Csongrád, Szabolcs megyékben valamint a Bánságban, és másutt is dohánykertész falvak jöttek létre. Fejér megyében az alapi dohány emelkedett a mezőföldi kistájat meghaladó hírnévre.

Sárkeresztes talaja, mikroklímája nem volt igazán alkalmas a dohánytermesztésre, hiányzott ehhez a hagyomány és a mélyebb szakmai ismeret is. A faluban a dohányosok saját maguk és családjuk szükségletére mégis termeltek dohányt. Mivel az 1850. november 29-i császári nyílt paranccsal 1851. március 1-től bevezetésre került a dohánymonopólium, vagyis a kincstári dohányegyedáruság, így csak titokban tették.

A dohányegyedáruság azt jelentette, hogy a dohánygyártmány élvezetre készítése kizárólag az államkincstár joga volt. A kiegyezésig az osztrák jövedéki igazgatás érvényesült, azt követően viszont különvált tőle a Magyar Királyi Dohányjövedék.  A jövedéki természetből következően a teljes monopólium kiterjedt mind az előállításra (termelés), mind a forgalomba hozatalra (kereskedelem). A termelőnek a termelésre engedélyt kellett kérni, termését a kincstár raktárába volt köteles beszállítani. Maga nem adhatott el belőle, a saját használatra termelt dohány után is illetéket kellett fizetni. Mint Szilágyi Miklós néprajzkutató rámutatott, ez ellentétes volt a parasztság önellátási eszményével. Értetlenül fogadták, hogy amit saját munkával, maguknak termeltek, az ő tulajdonuk, ők fogyasztják el, az után még nekik kell fizetni. Érdemes a szabályozást alaposan áttekinteni, mert jól érzékelteti a kincstár minél nagyobb bevételre való törekvését és az ehhez kapcsolódó igen részletes, korlátokkal teli, bürokratikus eljárást. A nehéz nyelvezetű szövegezés figyelmes értelmezést kívánt.

A vizsgált korszakban, témánk szempontjából irányadó, legfontosabb két jogszabály az 1868: XV. tc. és az ezt módosító 1876: IV. tc. volt. A dohányjövedék iránt hozott előbbi törvény a fennálló szabályokat átmenetileg érvényben tartotta és csak részben módosította. A dohánytermelők, akár a kincstár számára, akár kivitelre termeltek dohányt, engedélyi illetéket voltak kötelesek fizetni. A kincstári raktárba történő kötelező dohánybeszállításkor a termelőnek saját magának, 16. évét túlhaladott férfi családtagjának, feles kertészének és ezek hasonló életkorú családtagjainak 12 font közönséges pipadohányt, meghatározott minőségben, azonnal fizetendő fogyasztási illeték mellett a beváltó bizottságok meghagytak. Némileg más elbírálás alá estek a csak maguknak termelők. A termelést saját használatra kizárólag a belsőséghez tartozó házikertben vagy egy darabban levő földréten lehetett folytatni, szabályos négyszög alakú, az engedélyért való bejelentésben megjelölt területen. A maga termelte dohányt a termelő csak pipadohányként és maga, valamint férfi családtagjai által használhatta fel. Saját használatra a dohánytermelési engedély alapesetben 20 négyszögölre szólt, amit minden 16 esztendőt meghaladott férfi családtag esetén 10 négyszögöllel, maximum 70 négyszögölig növelni lehetett. A saját használatra termelő a felügyeleti illetéken felül fogyasztási illetéket is köteles volt fizetni. Mindegyik csoportnál az így átengedett (!) dohányt csak pipadohányként és az igazolási okmányban megnevezettek által lehetett felhasználni. A másnak átadás tilos volt.


A sárkeresztesi református pap, a szivarozó jegyző és a kántortanító vasárnap délutáni kártyacsatája a 20. század legelején

A saját használatra való dohánytermelés iránti bejelentést a termelői év január 15-ig kellett a községi elöljáróságnál megtenni, mely a kétfajta illetéket is beszedte. A községi elöljárók voltak kötelesek az engedélyezett területnagyságot figyelni, az ennél nagyobb területen a dohánypalántákat megsemmisíteni és a pénzbírságot kiszabni. Részben azonos, részben eltérőt szabályok vonatkoztak a kivitelre termelőkre.

Az 1876: IV. tc. a kincstár számára történő dohánytermelés engedélyezését a dohánybeváltó felügyelőségekhez telepítette, míg a saját használatra termelés engedélyezése a pénzügyi igazgatóságnál volt. Változatlan felügyeleti illeték mellett duplájára nőtt a fogyasztási illeték. További megszorításként rendelkezett a törvény arról is, hogy a saját használatra termelt dohány engedélyokmánya csak a következő év végéig érvényes. Azon túl kizárólag újabb bejelentés esetén lehetett megtartani.

A kincstár számára beszállított dohánynál a korábbi törvényben megjelölt személyek részére meghagyandó dohánymennyiség fejenként 10 kg-ra módosult, 50 %-al megemelt fogyasztási illeték mellett. Nőtt a községi elöljárók feladata is a dohánytermelés adminisztrációja körül. Kötelesek voltak a tisztviselőkkel és a szolgákkal együtt a dohánycsempészetet akadályozni. Az elöljárók és alkalmazottaik mulasztását szigorú pénzbírsággal szankcionálták. Jövedéki kihágás esetén nőtt a fogyasztási (engedélyezési) illeték. A növény kötelező megsemmisítése mellett meghatározott bírsággal büntette a törvény az engedély nélküli dohányültetést és a másnemű növények közé elszórtan beültetést. A túlültetésnél csak pénzbírság volt a szankció, mely nem párosult megsemmisítéssel. Büntette a jogalkotó a dohánytermék tilalomellenes készítését és forgalomba hozatalát is. Külön is nevesítve e körben a dohánnyal való házalást, a dohánynak nyilvános helyen forgalomba hozatalát. Szankcionálta a tiltott birtoklást is. A pénzbírság behajthatatlanság esetén fogházbüntetésre volt átváltoztatható. A jogszabályok a II. világháború utánig maradtak hatályban. A végrehajtásról pedig a pénzügyminiszter adott ki több rendeletet.

A dohányt a szocializmus időszakában csak a kijelölt vállalattal kötött szerződés alapján volt szabad termelni és azt teljes egészében át kellett adni a vállalatnak. Az utóbbi pedig forgalmi adó fizetésére volt köteles. A dohány változatlanul jövedéki terméknek minősült. Az ellenőrzés alól elvont dohány után dohányjövedéki illetéket kellett fizetni.

A dohányjövedéki szabályok betartatása, illetve a dohányilleték behajtása érdekében egyenruhás tisztviselők jártak el. A falvak népe velük, a fináncokkal, vagyis a pénzügyőrökkel találkozott. Hivatalosan ők voltak „az állami pénzügyigazgatás rendészeti közegei”, a szocializmus idején a pénzügyőrség, illetve 1963-tól a vám- és pénzügyőrségnek egyenruha és fegyver viselésére jogosult rendészeti testületi tagjai. Széles körű jogokkal rendelkeztek. A sárkeresztesi nép számára a finánc szónak ellenszenves tartalma volt, kifejezte a tőlük való félelmet, az irántuk érzett antipátiát, de a többi egyenruháshoz képest a lenézést is. Kötelezettségük teljesítését szaglászásnak, kutakodásnak tekintették. Bizonyos előzékenységgel, kínálással mégis igyekeztek jóindulatukat elnyerni. A szeszilleték, valamint a borforgalmi adó kapcsán szintén velük találkoztak. Az élményelbeszélésekben, igaz történetekben nem ostoba, kijátszható személyekként szerepeltek. Még inkább kizárt volt 1945 előtt a csendőrök és rendőrök ilyen megítélése. (Ennek ellenkezője talán csak az alábbi, tűzkőárus adomában lelhető fel.)

Mondhatni természetes, hogy a felsorolt igen bürokratikus, jelentős anyagi terhet okozó, szigorú szabályokat a sárkeresztesiek igyekeztek teljes mértékben megkerülni. Hosszú időn át, lényegében 1851-től egészen az 1960-as évekig törvényrontó jogszokások éltek e vonatkozásban a községben, akár csak az egész országban.


Pipázó férfi 1963-ban. Kép forrása: Fortepan

A sárkeresztesi adatok mindezekből következően hiányosak, hiszen senki nem beszélt a szabályok megszegéséről, különösen a termelő nem. Annyi mégis megállapítható, hogy a ház mögötti kertekben termesztettek maguknak egynéhány tövet. Meg további olyan helyeken, ahol nem volt feltűnő, nem akadt meg rajta másnak, főleg a fináncnak a szeme. Ezért nevelték többen kukorica között. Egyesek öntözték is. Volt, aki sok éven át termelt, mások csak esetenként. Amikor nem lehetett dohányt vásárolni, így a II. világháború után néhány évig, valamint 1956 után egy-két esztendeig a korábbinál is többen vetettek. De ez már az utolsó időszak volt. 1945 körül ismeretlen helyről, ismeretlen személyek hozták a dohánymagot, azt vetették el. Általában erős hatású, vastag levelű cserebi vagy cselebi dohánt termesztettek, amely a közönséges fajták közé tartozott. Másutt nevezték ezt paraszdohánynak is. A leszedett dohányleveleket kisimították, felfűzték, az udvarban hátul, a több funkciójú pajta oldalán vagy benn a pajtában szárították. Télen, a faluban készített dohánvágóval vágták meg, pipába tömték vagy cigarettát sodortak belőle. A jó minőségű bosznia-hercegovinai dohányt még a II. világháború után is vágyakozva emlegették.

A katonafiúk rendszeresen vittek haza a kantinból férfi hozzátartozóiknak pipadohányt, majd 1938-tól Honvéd cigarettát, mely lényegesen olcsóbb volt, mint amit a civil életben venni lehetett. A hivatalos elnevezés a „mérsékelt árú dohánygyártmány” volt. A 136. 857/1938. sz. PM. rendelet vezette be, rendszeresítette a honvédség dohánygyártmány szükségletének kielégítésére az addig használt „mérsékelt árú pipadohány (limitó)” mellett a mérsékelt árú szivarkát azaz cigarettát. Ez sárgásfehér színű hüvelyben (papírban), a rá nyomtatott Honvéd felirattal készült. Száz darab Honvéd szivarkának mindössze 75 fillér volt az ára.  Mindkét mérsékelt árú termék a dohányáru-raktárakból a dohány-nagykereskedőkhöz került, akiktől a kisárusoknak a beiktatásásával igényelhetett a  honvédség kötelékébe tartozó csapat. A két, említett dohánytermékre csak a honvédség tényleges szolgálatában álló, legénységi állományú (tiszthelyettes, tisztes, legénység) tagjai voltak igényjogosultak. Egy személy részére legfeljebb napi 20 db szivarka vagy 8 db, egyenként 100 g-os pipadohány volt igényelhető. A részletesen szabályozott, ugyancsak bürokratikus eljárás folyamatát a 102.900/1942. sz. PM. rendelet módosította.

Honvéd szivarkát csak az igényjogosultak és csak saját szükségletre vásárolhattak, azt tovább nem adhatták. A rendelkezés megszegése az 1868: XIV. tc. és az 1876: IV. tc. alapján volt büntetendő mint dohányjövedéki  kihágás. Mindezzel szemben alakult ki a fentebb említett törvényrontó jogszokás mint általános gyakorlat, melyet a túlszabályozás sem tudott megakadályozni.

A finánc nem látta szűzdohány 1851 után, a levert szabadságharcot követően a nemzeti (passzív) ellenállás szimbóluma lett. Jókai Mór (1825‒1904) a neoabszolutizmus idejének szépirodalmi krónikásaként Az új földesúr c. regényében (1863) írta: „Már ezentúl nem lehet szűzdohányt színi: be van hozva a monopólium; a dohányt csak trafikból lehet hozatni, különben házmotozásnak teszi ki magát az ember, s ha tiltott kedvencét megkapják nála, nagy pénzzel lesz adósa a státusnak.” A regény egyik hőse, Garanvölgyi Ádám ezek után ősi tajtékpipáját felvitte a padlásra, nem dohányzott többet. Öreg kasznárja, Kampós úr éppen ellenkezőleg tett. Csak azért is szűzdohányt szívott! Azt nem lehetett tudni, hogy hol tett rá szert, a fináncoktól pedig nem ijedt meg. Ha valahol rászedte őket, azt nagy virtusnak tartotta. Később is a kurázsi egyik fajtájának számított a szűzdohány szívása és az ezzel kínálás. Még egy irodalmi példa, a valóság egyik változata idézhető. Bródy Sándor (1863‒1924) író 1883-ban gyulai lélekölő írnoki munkáját megunva indult el a fővárosba. Amikor némi kerülővel a losonci pályaudvarra érkezett, pakkjában egynéhány font rétháti szűzdohány lapult, valamint a Nyomor c. könyve. Az Arad megyéből származó dohányt a finánc rögvest elkobozta, így maradt számára a Nyomor. Sárkeresztesen is elégedettséget váltott ki a termelőből, ha olcsóbban, az állam megkerülésével jutott élvezeti cikkéhez.

A pénzügyőröknek az engedély nélküli dohánytermeléssel szembeni tevékenysége különösen a II. világháború után vált aktívvá. A fináncokkal folytatott állandó küzdelmet, a felek változó sikerét, különböző magatartását mutatja az egyik narratíva. Gölöncsér Sándor 1945 után a front alatt leégett háza még álló falai között termesztett dohányt. Meg a kertjében is, amit a finánc észrevett és kikapált. Viszont a rossz házban növekvőt nem vette észre, az termett, Gölöncsér Sándor dicsekedett is vele. Egyik-másik közeli rokonának megmutatta, hogy milyen szép, nagy levele nőtt. Pár évvel később, a pálinkaháznál, több kóstolás után, mikor a nyelve jobban megoldódott, szóvá is tette a helyszínen ellenőrző pénzügyőrnek egyik cselekedetét: „Hát szemlész úr! Jól elbánt velem, mikor kivágta a kertembe a dohánt!” A finánc ránézett és csak ennyit mondott: „Örüljön Gölöncsér bácsi, hogy a rossz házban meghagytam!” Egy másik alkalommal viszont a ládában tartott, szépen kisimított dohányleveleit a fináncok megtalálták, el is vitték. Nagyon szentségölt utána, de hiába. Az idős Örsi János a Kis utcában, szintén a kertjében, sokakhoz hasonlóan a kukorica között nevelte a dohányt. Volt mikor a finánc megtalálta, kibökötte. Korábbi példa a közeli megyeszékhelyről hozható. 1905 őszén egy névtelen jóakarója feljelentette V. M. székesfehérvári gyékényszövőt, hogy szőlőjében dohányt termel. A helyszínelést végző rendőrbiztos és pénzügyőr felvigyázó 180 dohánykórót, 12 kg levelesdohányt és 25 dkg dohánymagot talált a padláson. Nevezett ellen a feljelentésben az is szerepelt, hogy dróthurkokat állít fel nyulakra. A hatóság emberei így e tekintetben is kutattak. Nem hiába, mert a szőlőben nagy mennyiségű hurkot találtak. V. ellen az eljárás mindkét kihágás miatt megindult.

Az első öngyújtót 1823-ban készítette el a német Johann Wolfgang Döbereiner kémikus. Vagy száz év kellett ahhoz, hogy a sárkeresztesi parasztság is használja. A jogszabályi rendelkezések a forgalmazására a dohányárusítókat jogosították fel. Az 1922: XII. tc. 46. §-ára figyelemmel a dohánytermék eladására jogosító engedélyt a pénzügyi hatóság adta ki. A dohányzáshoz szükséges mellékcikkek (pl. pipa, szipka, gyufa) árusítására az engedéllyel rendelkező dohányárusítók voltak jogosultak. A gyújtószerszámok, így az öngyújtó árusítására viszont a 60.500/1935. sz. PM. r. 5. §-a értelmében a pénzügyigazgatóságtól külön engedélyt kellett szerezni. A kérvényben hivatkozni kellett a dohányeladási engedély számára. Az öngyújtó működéséhez szükséges tűzkőárusítás pedig a PM. r. 6. § (1)-(5) bekezdése alapján csak további pénzügyigazgatósági engedély alapján volt lehetséges. Ezt a dohányárus, valamint az kaphatta meg, akinek gyújtószerszámok árusítására, előállítására, üzletszerű javítására engedélye volt. Tűzkövet kizárólag adójeggyel lezárt, egyedárusági csomagolásban volt szabad árusítani. Az engedélyeztetéssel és korlátozással teli szabályozás mögött a kincstári érdek, valamint az eladók konkurenciaküzdelme is meglapult.


 A kép a Pártfogolt című film forgatásakor készült, középen Schiffer Pál filmrendező. Kép forrása: Fortepan

A falusiak, így a sárkeresztesiek az öngyújtót mégsem a dohányárusoktól vásárolták. Hanem iparosok, főleg székesfehérváriak által, házilag készített réz öngyújtókat használtak. Ezekhez olcsóbban juthattak hozzá. A fényes rézeszköznek ráadásul némi presztizsértéke is volt. A benzin a réztartályból áramlott ki, és a tűzkő szikrája gyújtotta meg.

A tűzkő a kvarc egyik változata, melyhez vásárokon olcsóbban lehetett hozzájutni, mint az árudákban. A két világháború között állítólag Csehszlovákiából csempészték be. Felnőtt férfiak titkon árusították a vásári sokaságban. Odaléptek a dohányosok csoportjához, halk, sziszegő hangon ajánlották árujukat: „Tüszkü, tüszkü!” A sárkeresztesi hagyományba tartozó adoma szerint, ilyenkor előfordult, hogy hivatalos személy kérdezett rájuk: „Mit beszél maga, mit árul maga?” A válasz már készen volt: „Én semmit, csak aszt montam, hogy küszködünk, küszködünk!” Vélhetően ez is vándoradoma, illetőleg  a csempészek árultak az egész nyelvterületen azonos módon. Ugyanis Lászlóffy Aladár (1937‒2009) erdélyi író A pokolban is egy malomban őrlünk c. esszéjében is felbukkant. A magyarság sorsára utalva írta: „Küszködünk egyszóval. Így vágta ki magát a csempész tűzkő-árus is a háború utáni infláció idején, amikor valami rendőr-féle rákérdezett a félhangos hadarására: tűzkő-tűzkő-tűzkő-tűzkő.

A 20. század első harmadának sárkeresztesi öregjei az öngyújtót nem szerették, nem is használták. A minden érdes felületen lángra kapó, meggyulladó gyufa volt az eszközük. Ősibb megoldásként pipázáshoz a tűzhelyről nyertek lángot, parazsat. A kérges kezű öregek közt volt olyan is, aki két ujjával egy pillanatra fel tudta csípni a parazsat és gyorsan a pipájába tette. A II. világháború után Sárkeresztesen is széles körűvé, mondhatni általánossá vált a bolti gyufa használata.

A cigaretta pödrése fokozatosan szorult vissza. A cigarettázók már 1945 előtt megismerkedtek a készen kapott Honvéd szivarka kényelmével. Így az 1950-es években mind többen tértek rá az egy-egy doboznyi cigaretta vásárlására. Az 1959-es tsz-szervezésig 3 márka terjedt el a községben. A Kossuth cigaretta 1948-tól, a legerősebb dohányosok számára a Munkás 1945-től volt kapható. Az 1921 és 1945 között már gyártott, de a faluban még nem szívott Symphonia az újragyártásától, 1957‒től átmenetileg a legnépszerűbb lett. A tsz megszervezésével (1953, illetve 1959) a parasztember rendelkezésére álló saját földterület és az idő összezsugorodott. Alig maradt mód, lehetőség a titkolt dohánytermesztésre. Ezek a körülmények is hozzájárultak a tiltott tevékenység visszaszorulásához.

Megállapítható, hogy a dohánytermékek termelése, fogyasztása terén a mindenkori állami szabályozással szemben erőteljes törvényrontó jogszokások éltek. A jogszokások ilyetén alkalmazásával a közösség egyetértett vagy azt hallgatólagosan tudomásul vette. Az egyéni elhatározást, cselekedetet a közösség szentesítette.

Gelencsér József

Kapcsolódó cikkek:

Macskazene Ybl Miklósnak

Életmód és anyagi kultúra – Lőrinc László új könyvéről

Borhistóriák IV. – A badacsonyi borvidék története és jellegzetességei

A tehén és a vírus – a védőoltások rövid története

Rövid magyarországi sörtörténelem

Ezt olvastad?

Ormos Mária akadémikus, történész professzor több tucat monográfiája és tanulmányainak százai révén a történetírás meghatározó személyisége lett, akinek neve országosan