A Felvidék – Horná zem című dokumentumfilm és szlovákiai fogadtatása

Vladislava Plančíková, a pozsonyi Zeneművészeti Főiskola Filmművészeti Karának egykori hallgatója nagy fába vágta fejszéjét, mikor úgy döntött: mesterszakos vizsgafilmjéhez (Felvidék – Horná zem) a szlovák-magyar történelem még ma is az egyik legtöbb indulatot kiváltó időszakát választja témájául. Karrierje szempontjából nagy volt a tét, ennek megfelelően a learatható babérok ugyancsak.

A dél-szlovákiai születésű fiatal filmrendezőt munkája során részben személyes indíttatás vezérelte. Kétnyelvű környezetben nőtt fel, szlovákiai magyar és magyarországi szlovák nagyszülőkkel. Közép-Európában nem egyedülálló eset az ilyen. Ahogyan a dokumentumfilm elején elmondja, szülőfalujában, Hidaskürtön a magyarok számára szlovák volt, a szlovákok közt magyarnak számított. Ahogy teltek az évek, a családi titkok egyre inkább megmozgatták fantáziáját. Kiderült, dédszülei a magyarországi Tótkomlósról települtek át Csehszlovákiába, és noha ezt önként tették, halálukig honvággyal küzdöttek. Lányukat – a rendező nagymamáját – megkérték, hogy sírjukhoz egyszer egy marék földet vigyen az egykori szülőföldről.

Vladislava Plančíková

A második világháború végén járunk, a személyes történetek és interjúk váltakoznak az archív felvételekkel. Látjuk a potsdami konferencia résztvevőit, a békésen dohányzó Sztálint, a csehszlovák-magyar tárgyalásokon Vladimír Clementis és Gyöngyösi János külügyminisztereket és a hosszú emigrációból hazatérő Edvard Benešt. Közben részleteket tudunk meg egy ligetfalui gyűjtőtáborba zárt pozsonyi magyar, Samarjay Emil naplójából. A kollektív felelősség elvét hamarosan a gyakorlatba átültetik, és Csehszlovákiából több millió németet űznek el. Helyükre időnként magyarok kerülnek, akik egy része a magasabb életszínvonal reményében ott marad, mások visszatérnek a szlovák országrészbe. Az úgynevezett reszlovakizáció szintén szóba kerül, mikor az egyik visszaemlékező megemlít olyan személyeket, akik az atrocitások elkerülése végett szlováknak vallották magukat. És természetesen a lakosságcseréről sem feledkezhetünk meg, hiszen a rendező dédszülei ennek keretében próbáltak szerencsét a Felvidéken. Budapesten Csehszlovák Áttelepítési Bizottság alakult, amelynek célja minél több szlovák átcsábítása volt, mivel ezzel arányosan lehetett csak a felvidéki magyarokat kitelepíteni. A propaganda során földet, házat, anyanyelvi oktatást ajánlottak nekik, valamint azzal a hamis ígérettel kecsegtették őket, hogy tisztán szlovákajkú településekre kerülnek. Mivel ez gyakran átverésnek bizonyult, a frusztráció a helyiek és az „idegenek” közt szükségszerűen konfliktust szült. A filmben a lakosságcsere mindkét oldalról megszólított érintettjei gyökértelennek érzik magukat, s máig be nem gyógyuló sebekről beszélnek. Az egyik a jobb élet reményében kerekedett útnak, a másik kényszerűen szedte össze holmiját, a közös bennük mégis az áldozati szerep.

Képjelenet a dokumentumfilmből

A következő jelenetben a rendező a láthatóan huszonéves barátait szólaltatja meg: ki milyen identitásúnak tartja magát? A társaság ilyen szempontból vegyes, néhányan egyértelműen magyarnak/szlováknak vallják magukat, másoknál ez nem ennyire egyértelmű. A beszélgetés során felmerül a kérdés: egyáltalán milyen szemszögből vizsgálandó az egyén identitása? Hiszen ők családokra lebontott önmeghatározással is találkoztak, külföldről pedig úgy tűnik, van egy egységes közép-európai mentalitás. A vita során egy dologban mindannyian egyetértenek, az egymás iránti tolerancia elemi fontosságú. A film végén az unoka segít a nagymamának teljesíteni ígéretét, és a Tótkomlósról hozott földet elhelyezik a dédszülők sírjában.

Képjelenet a dokumentumfilmből

Nézzük a film előnyeit és hátrányait, miközben előrevetíteném, hogy az előbbiből jelentősen többet találunk. Hiányosságként említhető az olykor előforduló szakszerűtlen fogalomhasználat – például többször hallunk Csehszlovákia helyett Szlovákiáról, bár ez lehet, hogy csak a történész fülét zavarja. Kissé szájbarágósnak tűnik két közhely többszöri ismétlése: az emberek személyisége, ezzel együtt erényeik és hibáik száma nem a nemzetiségüktől függ, illetve a döntéshozók, a „nagy hatalmasok” az ártatlan civilek feje felett hozott ítéleteinek demagóg hangsúlyozása.

Képjelenet a dokumentumfilmből

A Felvidék – Horná zem az animált dokumentumfilm műfajba sorolandó. A stop-motion animáció használata (az állóképek összeillesztésével kialakított mozgókép módszere) nem csupán látványos megoldásnak bizonyult, de gyakran a tárgyakba is ezáltal lehel a rendező életet, a száraz adatokat megfelelően színesíti. A szudétanémetek – mai szóhasználattal élve – etnikai tisztogatásáról szóló rövid jelenetet is ezzel az eszközzel eleveníti fel. Az állóképek használatát azonban olykor indokolatlanul gyakorinak tarthatjuk, akárcsak a rendező által megjelenített meseszerű narráció sem mindenkinek nyeri el a tetszését.  A történészek étvágyát a korabeli fotók, filmfelvételek, írott források és a szemtanúkkal készített interjúk hivatottak csillapítani. A zene – amely Jana Kirchner munkáját dicséri – mindenképp piros pontot érdemel, és a kreativitás szempontjából kiemelendő a térképen különböző színű babszemekkel szemléltetett etnikai keveredés.

 

Képjelenetek a dokumentumfilmből

Akárcsak a dokumentumfilm jelenetei, a forgalmazás is újszerű megoldásokat igényelt. 2014 tavaszán a film készítői gyűjtést szerveztek annak érdekében, hogy minden olyan kisebb településre eljussanak, amelyek esetleg érintettek a filmben szereplő eseményeket illetően. A projekt sikeresnek bizonyult, ugyanis a célként kitűzött 2500 eurót meghaladva összesen 2940 euró gyűlt össze. A beinduló Vándormozi olyan települések jelentkezését is várta, ahol működő mozitermek már nem léteznek, az egykori községi mozizás hangulatát felelevenítő lakosok azonban igen.

 

Képjelenetek a dokumentumfilmből

A dokumentumfilm egy évvel ezelőtti bemutatóját követően több komoly díjat is elnyert, többek közt a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, vagy a Tatra bank Alapítvány különböző kategóriáinak győztese lett. A rendező, Vladislava Plančíková szakmájában ismertté vált. A szlovák és szlovákiai magyar sajtó visszhangja általában pozitívnak tekinthető. Természetesen ez alól is vannak kivételek. A szlovák szélsőjobboldal bizonyos orgánumaiban „gyalázatosnak” nevezett film ezen szerzők szerint aránytalanul sokat foglalkozik az állítólagos magyar sérelmekkel, miközben a szlovákokat ellenségesen mutatja be. Félrevezetőnek találják, hogy a magyar kitelepítettek szenvedéseit (melyet néhányan elismernek) felnagyítja, míg az első bécsi döntést követően a Horthy-rendszerben sínylődő szlovákok elleni atrocitásokról mélyen hallgat. A szlovákiai magyar bloggerek a trianoni békediktátum bemutatását hiányolják, amely érv ellen szlovák kollégáik valószínűleg a Lex Apponyival reagálnának. Innen eljutnánk Ľudovít Štúrhoz, majd az „ezeréves magyar elnyomás” toposzához, így ismételten a tyúk és a tojás példájánál kötünk ki. Remélhetőleg a film a szlovák-magyar lakosságcserében közvetlenül vagy közvetett módon érintett lakosokon kívül a szélesebb közönséget is eléri, és amennyiben a következő évek során a második világháború utáni vészterhes évekről (legalább) kisebb konstruktív vitákat generál, a rendező büszke lehet e merész vállalkozására.

 

A meghurcoltak emlékműve Révkomáromban

Ezt olvastad?

Harminc év telt el azóta, hogy a Szovjetunió egykori érdekszférájába tartozó kelet-közép-európai államokban sorra összedőlt a kommunista berendezkedés. Milyen hasonlóságok