A Görgey árulókép

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik legtöbbet vitatott kérdése az ún. Görgey-kérdés volt az elmúlt 170 évben. Az árulási vádat, amely szinte rögtön a fegyverletétel után megfogalmazódott Görgey Artúr személye körül, nagyon sokáig általánosan elfogadott tényként kezelték. Személyéről és a szabadságharc alatti tevékenységéről nemcsak a kortársak, hanem az utókor történészei is sokat vitatkoztak. Azonban ahogy egyre több hiteles adat került elő, az utókor úgy tudta szépen lassan cáfolni a fővezérre kimondott árulási vádat. Cikkemben Kossuth Lajos vidini levelén keresztül kívánom bemutatni azt, hogy a Görgey rásütött árulási bélyeg milyen pontokra támaszkodott. Ezzel párhuzamosan Görgey Artúr válaszát lehet ezzel szembe állítani, amely Gazdátlan levelek címen 1867-ben látott napvilágot. Ebben az írásában a vidini levélben felállított vádpontokra reagált, próbálta megcáfolni azokat érvekkel.

A korábbi négyrészes cikksorozat keretén belül Görgey Artúr és Kossuth Lajos kapcsolatát ismerhettük meg a szabadságharc alatt. A rövid, szűk egy éves ismeretség hullámzó volt, melyet nagyban befolyásolt a harcok alakulása és a személyes találkozók hiánya. Még utolsó beszélgetésük is szemrehányásokkal volt tele egymás iránt. Egyedül a fegyverletétel tényében értettek egyet, hogy vereség esetén nincs értelme tovább folytatni a harcot.

A cikksorozat korábbi részeit itt olvashatják:

Kossuth és Görgey kapcsolatának első, 1848. október 11-ig tartó szakasza

Görgey Artúr és Kossuth Lajos kapcsolata 1848 októberétől a váci nyilatkozat kiadásáig

Kossuth Lajos és Görgey Artúr kapcsolata a váci nyilatkozat kiadásától a budai vár bevételéig

Kossuth Lajos és Görgey Artúr kapcsolata 1849. május 21-től az 1849. augusztus 13-i fegyverletételig

A temesvári vereség hírre Kossuth lemondott, átadta a hatalmat Görgeynek aki letette a fegyvert az oroszok előtt 1849. augusztus 13-án. Orosz hadifogságba került, I. Miklós cár nyomására pedig kegyelmet kapott. Az orosz főparancsnok Paszkevics is próbált közbenjárni a tisztek amnesztiája okán Haynaunál és Schwarzenberg miniszterelnöknél Ferenc Józsefhez pedig egy előterjesztést intézett. Az orosz cár – miután bebizonyosodott, hogy a császári udvar nem hajlik az amnesztia megadására – Görgeyt győzelmi jelvényként kívánta orosz földre vinni, így próbálva kierőszakolni az amnesztiát. A Habsburg udvar erre meghátrált és a volt fővezérnek kegyelmet biztosított. Görgeyt Klagenfurtba internálták, eközben pedig volt kormányzó pedig a török határ felé vette az irányt és élete további részét emigrációban töltötte, végig ragaszkodva elveihez.

Augusztus 12-én – már a török határ felé menet – Kossuth Lugosról még egy levelet intézett Görgeyhez, amiben megindokolta miért adta át a hatalmat.  Eszerint nem akarta annak a felelősségét vállalni, hogy a „história előtt” úgy tűnjön fel, mint aki saját ambíciója és hatalomvágya miatt nem volt hajlandó átadni a hatalmat, ezzel megakadályozva a szabadságharc esetleges pozitívabb végkifejletét. Ennek kapcsán azt is leszögezte, hogy sosem ragaszkodott a hatalomhoz. A levél további részében viszont Görgeyt okolta a nemzeti egység megbomlásáért.

A fővezért a szabadságharc végső hónapjaiban gyakran érte a fővezért árulás és hűtlenség vádja. Habár Kossuth később úgy nyilatkozott, hogy 1849 augusztusában még nem volt minden veszve, ezekben a napokban ő is jól tudta, hogy a harc folytatása teljességgel reménytelen. A határ felé menet a küzdelmet saját magában már lezártnak tekintette, feloldva érezte magát a felelősség és kötelezettség alól.

Az egykori kormányzó augusztus 17-én lépte át a magyar-török határt. Az emigrációban töltött első pár nap alatt alaposabban végiggondolta a közelmúlt történéseit. Több emigráns társával együtt augusztus 30-án érkezett meg Vidinbe ahol a török hatóságok szigorú katonai őrizet alatt tartották az emigráns csoportot. Az összegyűlt emigránsok elkeseredettségükben Kossuthot és Görgeyt is egyaránt hibáztatták a történtek miatt, személyes okokra visszavezetve a bukást. A gyülekező emigránsok között Görgey-gyűlölet volt a legerősebb, az ő árulásával próbálták meg megmagyarázni a vereséget. Vidinben azért is erősödhetett fel a Görgey iránti gyűlölet, mivel itt a fővezér ellenségei gyűltek össze. Köztük volt például Dembiński és Perczel is és Kossuth nézete is inkább efelé alakult.

Kossuth a vidini tartózkodása alatt Görgeyt már nyíltan árulónak nevezte. Török földre érkezése után ismételten kormányzóként lépett fel arra hivatkozva, hogy Görgey árulása érvénytelenítette a hatalomátadást és Kossuth lemondását. Papírra vetette 1849. szeptember 12-én a híres “vidini levél” című röpiratát. A röpirat jelentősége, hogy Kossuth a szabadságharcnak és annak bukásának egy olyan magyarázatát adta, amelyhez élete végéig ragaszkodott. Másrészt Magyarországon is igyekezett a forradalmi hevületet fenntartani, egy esetleges újabb szabadságharc elkezdése céljából. A levelet „a követekhez és politikai ágensekhez Angol- és Franciaországban” címezte, mivel a célja az volt, hogy a magyar kormány külföldön működő, még a Batthyány-kormány által kiküldött követei a külhoni kormányokkal és közvéleménnyel megismertessék a röpirat tartalmát. A röpirat először külföldön látott tehát napvilágot, de a későbbiekben – a bécsi kormánykörök engedélyével – Magyarországon, Pesten is megjelent Heckenast nyomdájának köszönhetően magyar és német nyelven is. A császári kormányzat célja egyértelmű: a magyarokat megosztani az országon belül, belső vitákat elindítani Görgey és a szabadságharc témája körül.

“Szegény szerencsétlen hazánk elesett. Elesett nem ellenségeink ereje, hanem árulás s alávalóság által… Ó, hogy ezt megértem, s mégsem szabad meghalnom.

Görgeyt felemeltem a porból, hogy magának örök dicsőséget, hazájának szabadságot szerezzen. És ő a hazának gyáván hóhérjává lőn.” (116. Kossuth levele az angliai és franciaországi magyar követekhez és diplomáciai ügynökségekhez. Vidin, 1849. szeptember 12.)

Kossuth Amerikában, Southworth és Hawes 1852-ben Bostonban készült egészlemezes dagerrotípiáján (Wikipedia)

Kossuth röpiratának első sorai tulajdonképpen összefoglalják a volt kormányzó múltszemléletét. A levél vádirat és önigazolás egyben végig Kossuth és Görgey személye áll egymással szemben. Kossuth magát a tábornokkal szemben jóhiszemű, de általa elárult személyként ábrázolta. Görgey – Kossuth szavaival élve –„már rég sokak által azzal vádoltatott, hogy diktatúrára törekszik”, de ennek ellenére ő mindig le tudta szerelni ezeket a vádakat és bízott a fiatal tisztben. A következő kritikai pontban Görgey vezéri tehetségét kritizálta, mivel nem tudta sosem kihasználni a győzelmeket csak taktikai, sosem stratégiai győzelmeket aratott. Ezek közé tartozott az isaszegi a váci és a nagysallói csata. Egyik legnagyobb hibának az április 26-i komáromi győztes csatát tartotta, amely után időt engedett a császári főseregnek, hogy rendezze sorait, pedig

„Bécs egy érett alma gyanánt hull vala kezébe ütközet nélkül, s Olmützből megszökik a vért szomjúzó Habsburg-ház.” 

 Érdekes módon a Függetlenségi Nyilatkozatot politikai taktikai lépésként értékelte, mivel csak ezzel tudta leszerelni az ellene Debrecenben összeesküvő pártot, amellyel egyébként Görgey is felvette a kapcsolatot. Kossuth rendkívüli, szinte már hősies előkészületekről írt, amellyel az orosz intervencióra felkészült az ország. Új alakulatok kiállítását, ezek teljes felszerelését és nép lelkesedését említette példaként. Ezzel szembeállította, hogy Görgey nem volt hajlandó a hadügyminiszterséget átvenni és ebben a kettős – hadvezéri és miniszteri – szerepben próbált meg intrikálni. A győri csatavesztés után pedig nem állta a szavát és nem indult el időben a haditerv értelmében kijelölt egyesülési pontra, Szegedre. A fővezért szószegéssel, valamint azzal vádolta, hogy a „haditanács alakjában katonai forradalmat rögtönzött”.

Kossuth vádjai szerint az Alföldre való levonulás alatt demoralizálta a hadsereget, engedély nélkül tárgyalt az oroszokkal és semmilyen összeköttetést nem tartott a kormánnyal. Nagysándor hadtestét pedig szándékosan megverette augusztus 2-án a debreceni csatában. A Nagysándor vezette I. hadtestnek a feladata volt, hogy a főerők jobb oldalát biztosítsa egy esetleges orosz támadással szemben. Görgey még Nyíregyházán, július 30-án osztotta ketté ilyenféleképpen a hadsereget. A parancs értelmében a hadtestnek nem szabadott volna csatát vállalnia az oroszok ellen, Nagysándor azonban tisztjei figyelmeztetése – és nem mellesleg a nyilvánvaló parancs, kezdeti sikerek miatt – vállalta a csatát a többszörös túlerővel rendelkező orosz főerőkkel szemben. A csata végkimenetele nem is lehetett más mint egyértelmű vereség, azonban nem volt megsemmisítő kudarc az I. hadtestre nézve. Mégis később igyekeztek felnagyítani benne Görgey szerepét olyan tekintetben, hogy nem volt hajlandó segítséget nyújtani Nagysándornak – akivel egyébként nem volt a legfényesebb a viszonya. Mégis, ha racionálisan végiggondoljuk a magyar hadsereg nem akart – és egyébként nem is lett volna értelme – ütközetet vállalni és az hadtest parancsnoka a parancs ellen cselekedett, így a fővezér elleni vád nem állja meg a helyét.

Görgey árulását Kossuth azzal indokolta meg, hogy Buda ostromától kezdve a Békepártra támaszkodott. A hatalom átruházását azzal indokolta az egykori kormányzó, hogy ezzel a lépéssel nem érhette az a szégyenteljes vád senki részéről, hogy minden eszközzel ragaszkodott volna a hatalomhoz. A vidini levélben megfogalmazta tehát, miért is adta át a hatalmat Görgeynek:

„Az utolsó percben még három miniszter (Csány, Vukovics, Aulich) is vele szövetkezett, lemondóleveleiket azzal kísérték, hogy nincs más mód, mint az orosszal alkudni, a polgári kormánnyal pedig Paszkevics szóba sem áll, de Görgeyvel igen, mert vele folytonosan parlamentíroz. Tehát adjam át a kormányt Görgeynek. {…} Én számot vetettem lelkiismeretemmel. Ha nem teszem, s a haza elvész, örökké nyomta volna a históriában nevemet, életemben lelkemet a gondolat, hogy talán Görgey menthetett volna valamit a hazán, de a hatalomhozi ragaszkodásom miatt nem teheté. E szennyet emlékezetemen nem tűrhetém. Nekem nem kellett soha a hatalom. Kényszerítve viselém mindig. Előttem csak a haza szent képe állott. Átadtam tehát neki kívánsága szerint a hatalmat azon kijelentéssel, hogy ha valamely oly pacifikációra akarna lépni, melyben a haza tétele egyesek szubszisztenciája biztosításának feláldoztatnék, ezt árulásnak fognám tekinteni, s vele és emlékezetével Isten, világ s a nemzet előtt mint ilyennel bánni.”

 Amint a cikksorozatomból is kiderül, Kossuth vidini levelében megfogalmazott vádpontok nem állhatták meg a helyüket az utókor történészeinél. Mégis felvetődhet a kérdés, hogy mi volt a konkrét célja a röpirattal. Az egész érvrendszerből kiviláglik az a nézőpont, hogy a magyarság nem az ellenséges túlerő miatt veszítette el a szabadságharcot. Éppen ellenkezőleg, a katonai erőnk még az egyesült osztrák és cári csapatok ellen is meglett volna, azonban az igazi ellenség nem kívülről, hanem belülről jött. Ez a személy volt Görgey Artúr, akit árulónak bélyegzett meg. A levél két irányba kívánt még kellő hatást elérni. Egyrészt a Magyarországon maradottakban fenntartani az ellenállás szikráját annak sulykolásával, hogy a szabadságharc győzhetett volna, ha nincs árulás. Másrészt a külföldi országok felé is jeleznie kellett, hogy egy független Magyarország önmagában is erős lenne ebben a térségben még akár két birodalom egyesült hadserege ellen is. A röpirat, mint korábban említettem, a későbbiekben külföldön is több nyelven – köztük németül, svédül és olaszul – és Magyarországon is megjelent.

Görgeyt az októberi kivégzéseket követően még negatívabb színben tüntették fel. A fegyverletétel után Görgey Artúr kapott egyedül kegyelmet, hála az orosz cár közbenjárásának. Az előbb említett kivégzések után össztűz zúdult Görgey személyére, naponta kapta a becsmérlő, szidalmazó leveleket, miután a sajtó is elkezdte boncolgatni a szabadságharc alatti tevékenységét. Emiatt politikai tényezőnek, ellenfélnek már nem is volt tekinthető.

Klagenfurtban töltött évei alatt családján és egy-két ismerősén kívül kevés emberrel érintkezett, anyagi gondokkal is küzdött. Ennek okán és öccse – Görgey István – rábeszélésére és az árulási vádakkal szemben írta meg emlékiratait 1852-ben, „Életem és működésem” címmel. Testvére is segítségére volt a kétkötetes munka megírásához, amely német nyelven íródott, amely Görgey elsődlegesen használt nyelvén németül íródott. A kétkötetes mű kiadására nehezen találtak kiadót. Az emlékiratok ugyanis erőteljesen bírálták nemcsak a magyar vezetésen belüli személyek tevékenységét, hanem a császári oldalt is. A szöveg objektív leírásokból pillanatok alatt képes maró gúnyra átváltani amikor az eseményeket, személyeket értékeli.

Görgei Artúr Klagenfurtban, 1856 (MNL OL, P 295 F sorozat No. 6.)

Visszaemlékezést végül 1852-ben Lipcsében adták ki először, az Osztrák Császárság területén pedig azonnal betiltották. A Habsburg állam területéről a visszaemlékezés eljutott más országokba is, ahol az emigráció is működött. a munkát általánosságban kedvezően fogadták kivétel a magyar és a lengyel emigránsok, akikben inkább dühöt váltott ki – Kmety György volt vezérőrnagy például egy alapos, személyeskedő írást adott ki róla az emigráció nevében. Ettől függetlenül általánossá vált az emigráció köreiben, hogy amíg jogosnak tartották Görgey bírálatát másokkal szemben, a visszaemlékezésnek a saját személyükre tett kritikai megjegyzéseit viszont elutasították.

Évekkel később a „Gazdátlan levelek” című munkájában próbálta saját szerepét tisztázni. A levelek keletkezéstörténete 1862 nyarára nyúlik vissza. Ekkor a család már 4. éve élt a Klagenfurttal szomszédos Viktringben. Egy délutáni sétájukból hazatérve látogatóba érkezett hozzájuk Berzenczey László, Erdély egykori kormánybiztosa. Hosszas beszélgetésükből Görgey fontos információkat szerzett az emigrációban róla terjedő pontos vádakról és szóbeszédekről. A Görgeyvel való beszélgetések Berzenczey véleményét is átformálták így 1862 novemberében véd- és dacszövetséget ajánlott Görgey Istvánnak bátyja becsületének helyreállítása érdekében. Görgey 1862. szeptember 23. és 1863. január 27. között írta meg ezeket a fiktív leveleket. A volt tábornok ezeknek a személyes beszélgetéseknek az anyagát formálta levelek formájába. Elsősorban a fegyverletétel napjára és az emlékiratait ért bírálatokra reagált – komoly cáfolója nem akadt, inkább csak kiforgatták a szavait és az ő szavaival élve “a kákán is csomót” találtak. de természetesen ezek összefüggésben vannak az emigráció által ellene vallott rágalmakra.

Gazdátlan levelek 1867-es kiadása (FSZEK/MANDA)

A levelek stílusa nagyban különbözik az emlékiratok által képviselt gúnyos, ironikus hangvételétől. Egy sokkal nyugodtabb, rezignált szerzőt ismerhetünk meg, aki pontos információk alapján, racionális érvekkel próbálja meggyőzni az olvasót az igazáról. Az elején elismeri, hogy az emlékiratok kiadása egy elsietett lépés volt, azonban az anyagi helyzetére való tekintettel kénytelen volt valamilyen bevételi forrást találni. Saját hibájának rója fel a mű túlzottan kemény stílusát és német nyelvezetét – lehetségesnek tartotta, inkább magyarul kellett volna megfogalmaznia. Választ keresett arra, miért lett rásütve az áruló bélyeg. Görgey a következőképpen foglalta össze erről való meggyőződését:

„minden történeti katasztrófának a maga egyéni áldozatai kellenek…; még akkor nem tudtam, hogy sorsának talán messze jövőre kiható balrafordulásáért a nép mindig csak egyeseket tehet felelőssé…; még nem tudtam, hogy éppen ez okon némileg kötelessége minden ildomos népvezérnek, jó eleve gondoskodnia a majdan netalán többé ki nem kerülhető katasztrófának alkalmatos bűnbakjáról (villámhárítónak)…” (Pusztaszeri 1989, 46)

A lényege az okfejtésnek, hogy a szabadságharc bukása után a népnek és annak vezérének – itt Kossuth – mindenképpen egy bűnbakot kellett keresnie. Erre azért van szükség, mert a népben fenn kell tartani a lelkesedést egy esetleges újabb harc elindítására, ugyanis van hozzá elegendő erőnk. A korábbi vereség pusztán azért következett be, mert volt egy áruló a vezető személyiségek között. Görgey tehát a Berzenczeyvel való beszélgetés után, tisztán látta mi volt az emigráció célja eme nézet terjesztésével.

A levelek főleg a szabadságharc végnapjait elemzik. A fegyverletétel okának értelmezésekor Görgey szerint kettő lehetőség közül választhattak:

„vagy elpusztulunk fizikailag a hazában, – vagy elpusztulunk fizikailag és erkölcsileg egyszersmind, a külföldön.” (Pusztaszeri 1989, 52. o.)

Kiemelte, hogy harmadik opció szerinte nem létezett a fegyverletétel kérdésében, ha ismételten választás elé állítanák, hogy leteszi a fegyvert vagy kimenekül, habozás nélkül az első lehetőség mellett tenné le voksát. A harc további folytatása tehát teljesen értelmetlen volt az adott helyzetben.

Az aradi kivégzések és az oroszok ellőtti fegyverletétel között viszont nem talált összefüggést, ugyanis a fegyverletétel előtt is hajtottak végre halálos ítéleteket – például Báró Mednyászky László és Gruber Fülöp. A bajtársainak a sorsát előre, abban a pillanatban nem láthatta.  Mégis a kapitulációval több ezer vagy akár tízezer ember életét mentette meg, a további értelmetlen harc elkerülésével. Az emigráció tagjainak feltette a kérdést: ha ők is támogatták őt eme nézetében, akkor most miért vetik a szemére, hogy nem folytatta a szerintük is értelmetlen harcot. Ez hazafiúi kötelessége volt, ámbár bajtársait nem volt hatalmában megmenteni a kivégzéstől.

Az emigráció egyik vádja – fentebb már bővebben részleteztem is – Nagysándor József hadtestének a feláldozása volt Debrecen mellett 1849. augusztus 2-án. Görgey szépen levezeti milyen parancsot adott ki, mi volt a I. hadtest konkrét feladata az oroszok ellen és miért pont Nagysándort bízta meg ezzel a feladattal – az ő csapatteste volt a legkevésbé leharcolt állapotban akkor. Azonban ő jobbszárny biztosítása helyett csatát vállalt, ami nem volt követelmény irányába, így a fővezért nem lehet emiatt felelőssé tenni.

A következő pontban Henryk Dembiński tevékenységét bírálta, hogy miért nem Arad felé – az egyébként a haditerv szerint megbeszélt összpontosítási hely felé – indult meg. Ehelyett a Szőreg alatt csatát vesztő idős lengyel Temesvár alá vonult vissza. Itt Görgey még látott volna esélyt, ugyanis ő mindig is a császáriak elleni offenzívát támogatta. Ugyanis a valódi ellenség nem az orosz, hanem a császári haderő volt és vereség esetén legalább jobb békefeltételeket tudtak volna kiharcolni ha győztes csatákat vívtak volna meg Haynau főerejével szemben. A katonai ellenállást a temesvári kudarc után teljesen értelmetlennek tartotta. Kossuth és Bem javaslata ellen is nyilatkozott nevezetesen, hogy Erdélybe kellene bevetni magukat és gerillaharcot folytatni. Azonban a hadsereg szükségletei ezután csak rekvirálással lenne kielégíthető, amit saját hazájában nem kívánt véghezvinni.

A temesvári csata 1849. augusztus 9-én. Vinzenz Katzler litográfiája (Wikipedia)

A legvégén feltették a kérdést

„mit nyert Magyarország a fegyverletétel által?”

A válasza a következő volt:

„százakat (talán ezreket) fiai közül, kiket a harc folytatása által elveszített volna(…) a valóságban Magyarország a fegyverletétel által tisztán annyit nyert anyagi tekintetben, amennyit az akkori körülmények közt még nyernie lehetett.” (Pusztaszeri 1989, 79)

A levelek kiadása után a sajtóban vita alakult ki körülötte. Sokan elismerően nyilatkoztak Görgey munkájáról, de sokan bírálták is, főleg a debreceni, augusztus 2-i csata bemutatása miatt.

*

A kiegyezés után hazatérhetett, de személye körül sokáig az áruló mítosz volt a meghatározó. A XIX. század második felét uraló romantikus nacionalizmus és a szabadságharc idealizálása miatt a Görgey Artúrról elterjedt áruló kép általános volt. Nemcsak a közvéleményben, a politikában is fel-feltűnt ez a negatív kép, főleg az országgyűléseken egy-egy felszólalás alkalmával. Általánosságban a kormány bírálataként jelent meg a volt fővezér neve, a kiegyezés után főleg a dualizmus bírálataként. A képviselők főleg a sarkalatos kérdéseknél – pl. a közös ügyek egyeztetése (hadügy stb.) – húzták elő a Görgeyt mint ütőkártyát. A függetlenségi ellenzék főleg a kiegyezést, Tisza Kálmán és kormányának tevékenységét és a Görgey Artúrról kialakított árulási vádat hozta közös összefüggésbe és nevezőre.  A Tiszát és Görgeyt párhuzamba állító kép az 1870-es években született meg. A függetlenségi párti Csanádí Sándor előszeretettel emlegette a „világosi árulást” mint szófordulatot. Erre jó példa 1877. február 15-én a vám-és kereskedelmügy kapcsán zajló vita során Tisza Kálmánt hitehagyottnak és árulónak nevezte, a következő mondat után pedig a szót is megvonták tőle:

„Tisza Kálmán miniszterelnök úr a 67-iki közösügyes közjogi alap elfogadása és a nemzet jogainak feladása következtében egyike azoknak, kik a nemzetet a jelenlegi kellemetlen, nyomorúságos helyzetbe taszították, úgy vagyok meggyőződve, miképp Világos, és e képviselőház terme, Görgey és Tisza Kálmán úr, (Nagy zaj,) a magyar történelem ugyanazon gyászos lapján lesznek feljegyezve, ott fognak szerepelni.” (Csorba, 2018., 125.)

A Borsszem Jankó karikatúrája a Görgeyt övező árulómítoszról. (Borsszem Jankó, 1884. augusztus 10. 3./Arcanum)

Ilyen politikusok voltak még, Perczel Mór vagy Madarász József. Előbbi Görgey ellensége, a másik pedig egy radikális, negyvennyolcas kortársa. Madarász a kiegyezést bírálta, azt kapcsolta össze a világosi árulással, az árulót nem nevesítve

”a világosi árulás s az osztrák császári hatalom törvényellenes, igazságtalan fegyveres elnyomása által Magyarország alkotmányától megfosztatott.(…) az 1848-49-iki önvédelmi harcaink következtében voltak e hazában igen nagy számmal oly reactionárius árulók, a kik a muszkák segítségül hívása következtében előállították a világosi gyalázatos árulást.” (Csorba, 2018., 125.)

Jellemzően sablonos szövegekben hivatkoztak rá, ismétlődő érvrendszert használva. Kossuth kötötték a nemzeti dicsőséget, nacionalizmus, szembe pedig a dicstelen és hazafiatlan Görgeyt. Neve az árulás szinonimája lett.

Ahogy távolodunk 1867-től lett egyre ritkább nevének emlegetése. Trianon után a Horthy-korszakban az áruló-kép megkopott, a politikában alig találkozunk ezzel a negatív mítosszal. Sőt, a harmincas évek második felétől kezdve a politikai vezetés inkább mint pozitív történelmi személyként emlékezett meg Görgeyről. Ugyanebben az időszakban a fiatal Kosáry Domokos A Görgey-kérdés és története című munkájával a történelemtudomány részéről is rehabilitálta Görgeyt.

A Görgey-szobor avatása a Prímás bástyán, 1935. május 21. (FSZEK – Budapest Gyűjtemény, 021592/Hungaricana)

Ennek ellenére a második világháború után a kommunista vezetés ismét szembe állította a „forradalmi” Kossuthtot a „megalkuvó” Görgeyvel és őt árulónak ismét bélyegezte. Az Andics Erzsébet, Mód Aladár és Nemes Dezső nevével fémjelzett irányzat szerint a szabadságharc azért bukott el, mert Kossuthék figyelmen kívül hagyták a belső ellenségekkel való leszámolást, ami világos utalás volt Görgeyre. Habár 1956 után többek felismerték, hogy a nemzeti romantika torzításainak kiküszöbölésére egyfajta nemzeti önkritikát kellene gyakorolni, Andics Erzsébet a hatvanas években új árulási vádat fogalmazott meg Görgeyvel szemben. Andics a bécsi Staatsarchivban őrzött Schwarzenberg-hagyatékot megvizsgálva megállapította, hogy a császári kormány a harcok elhúzódását, az ellenfél kitartását és ismerve az oroszok kivonulási terveit figyelembe véve széles körű amnesztiát kívánt adni megadás esetén a felkelők csapatainak. Ezt a tervezetet azonban Görgey korai fegyverletétele meghiúsította.

Az 1950-es, 1960-as évek történettudományi vitáiról lásd korábbi írásainkat:

Mód Aladár és a „400 év küzdelem” mítosza

Molnár Erikről, ötven év után

Ez a „hivatalos” nézet az 1970-es évek végéig tartotta magát. Voltak próbálkozások – például Hanák Péter részéről – Görgey személyének tisztázására, de nem járt sikerrel, a kérdés körül csend honolt. Az 1980-as években viszont már elkezdődhetett egyfajta vita a volt tábornok személyével kapcsolatban, mivel ekkorra az aktuálpolitikai súlyát már elvesztette a személye.

A rendszerváltás után a történetírás már tisztázta Görgey személyét és működését a szabadságharc alatt. A folyamathoz nagyban hozzájárult az 1980-as évek végétől meginduló forrásközlések. Az aradi vértanúk rabságáról, peréről és sorsáról jelent meg egy két kötetes munka, amelynek bevezető tanulmánya árnyaltabban értékelte Görgey működését. Andics állításával szemben Katona Tamás azt emelte ki, hogy a gyors fegyverletétellel nem csupán az osztrákokat fosztották meg a szabadságharc leverésének dicsőségétől, de időt is nyertek a Habsburg megtorlással szemben. Ugyanis az oroszok – Haynau sürgetése ellenére is – csak lassan adták ki a magyar foglyokat, ezzel alighanem több tiszt életét is megmentették Haynautól. Emellett – ugyancsak Katona Tamás szerkesztésében – Görgey emlékiratainak kritikai kiadása is. A következőkben egyre munka jelent meg a szabadságharc hadvezéréről, melyek közül kiemelkedett Kosáry Domokos közel 60 évvel a Görgey kérdésről írott könyvének átdolgozott és jelentősen bővített kétkötetes munkája.

A rendszerváltozás után a politikai nyomás eltűnt a történészekről, így a Görgey-kérdés reálisabb megítélése is elkezdődhetett. Az árulási vád ma már csak nyomokban figyelhető meg, egy komolyabb történész a Kossuth által kialakított negatív képet – amit egyébként élete végig az emigrációban magának vallott – nem fogadja el.

Borsszem Jankó, 1916. május 28. 8. (Arcanum)

Görgey árulószerepéhez kapcsolódó korábbi cikkünk:

„Áruló! … Soha!” – Móricz Zsigmond és Görgey Artúr

Áttekintés az Újkor.hunak a hadvezér életével kapcsolatos cikkeiről:

Görgey-cikkek az Újkor.hun – 200 éve született a hadvezér

Felhasznált irodalom:

Csorba György: Árulótól a nemzeti hősig In: Aetas 33. évf. (2018.) 3. sz. 123–139.

Hermann Róbert (szerk.): Görgei Artúr válogatott írásai, Zrínyi kiadó, Bp., 2018.

Görgei Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Szerk.: Katona Tamás. Bp., Európa kiadó, 1988.

Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből. Szerk.: Katona Tamás. Neumann Kht., Bp., 2003.

Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története, Osiris-Századvég, Bp., 1994.

Lukács Lajos: Magyar politikai emigráció 1849-1867, Bp. Kossuth kiadó, 1984.

Pusztaszeri László (s.a.r): Görgey kontra Kossuth, Magvető kiadó, Bp., 1989.

Balog Lajos

Ezt olvastad?

1848 tavaszának forradalmai után az alkotmányos átalakulás megvalósítása mellett egyre inkább a német egység kérdése foglalkoztatta az osztrák közvéleményt. A