A hajdani hajdútánc nyomában…

Ha a kedves olvasók körében egy amolyan régimódi közvélemény-kutatást végeznénk, hogy mely táncot gondolják a „magyar virtust leginkább kifejező” táncnak, nagy valószínűséggel olyan válaszokat kapnánk, mint például a csárdás, a verbunkos vagy a palotás. Már persze amennyiben az ilyen kérdésre vállvonás helyett egyáltalán válasz érkezne. Bár mindezek állításához mindenképpen mélyrehatóbb vizsgálatok szükségeltetnének, annyit azonban előzetesben is szinte biztonsággal feltételezhetünk, hogy egy ilyen felmérés során hajdani dicső hajdútáncunk nem végezne dobogós helyen.

Pedig – ahogyan azt Martin György írásaiból megtudhatjuk – egykor ez a tánc, pontosabban táncolási mód volt az, mely a 16-17. században virágkorát élve a hajdúk pásztori-fegyveres táncából az egész társadalmat átfogó „nemzeti” tánctípussá emelkedett (fontos ugyanakkor megjegyeznünk, hogy a nemzeti tánctípus kifejezést itt még nem a nemzeti romantika idejétől számított, modern értelemben használjuk). De vajon hová tűnt mindennek emléke? És milyen is lehetett ez a tánc? Kik voltak valójában névadói és táncolói? És vajon mi köze lehet mindehhez a szlovákok hajduch vagy hajduk elnevezésű táncának? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések merülhetnek fel a téma iránt érdeklődők fejében. Ahogyan mindezek már bő száz évvel ezelőtt is több kutatót foglalkoztattak, sőt egy heves vita keretében megszólalásra is késztettek. Ha tehát valóban e kérdéskör fenekére szeretnénk nézni, mindenképpen érdemes fellapozni az Ethnographia folyóirat 1905–06-os számait, és beleolvasni azon írásokba, melyek a hajdútáncot és az előbbiekben említett fő kérdésköröket járják körül. Erre invitálom most a kedves olvasókat.

Justus van der Nypoort: Kapronca látképe, 1686 (Részlet.)
Forrás: Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai. Hagyományok Háza, Budapest, 2003.

A vita előzményei

A hajdútánc-vitaként ismertté vált századfordulós polémia közvetlen előzményeit tekintve legalábbis annyit fontos megemlíteni, hogy Réthei Prikkel Marián, a nyelvészet és etnográfia területén egyaránt jeleskedő Benedek-rendi tanár már 1903-ban egy körlevelet küldött szét számos általa nagyra becsült tudós kollégájának, vidéki papoknak és tanítóknak, mégpedig azzal a nemes céllal, hogy a magyar nép táncát illetően információkat gyűjtsön. Ebből a levelezésből csak a közte és Seprődi János, a kor jeles zenetudósa közti levélváltás került publikálásra (Felföldi Lászlónak köszönhetően), de ebből is kitűnik, hogy Réthei már ekkor egy a magyar táncokat összefoglaló monográfia megírását tervezte. És egyúttal az is, hogy már e levelezés során nézeteltérései támadtak későbbi fő vitapartnerével, az ügyvédből lett zenetörténésszel, Fabó Bertalannal (ekkor még Frenkel). Az ő levelezésüket sajnos nem ismerjük, azt az írást azonban igen, melyben Fabó – feltételezhetően e levélváltások hatására is – közzé tette a vitát kirobbantó téziseit.

Fabó a Régi magyar táncok című írásában (Budapesti Hírlap, 1904) alapvetően arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon milyen is lehetett az a régi, népies magyar tánc, melyet az új keletű verbunk és a korban még mindössze hatvan éves csárdás méltánytalanul a háttérbe szorított. Ennek nyomait keresve ezt végül a hajdútáncban vélte megtalálni. Állítását történeti emlékek sorával igazolja. Így például utalva a fiatal Balassinak az 1572-es pozsonyi koronázási ünnepségen eljárt juhásztáncára, a Szigeti veszedelem hajdutáncot fegyverrel szökdöső katonáira, a 17. század jeles angol orvos-utazója (Edward Brown) által látott és feljegyzett fegyveres táncra, Kemény János fejedelem Önéletírására (eszerint dajkája marosszéki székely asszony volt, jó énekes, jó hajdutáncos), vagy éppen Esterházy Pál visszaemlékezésére, aki történetesen az 1647-es pozsonyi országgyűlésen nemcsak a páros oláh táncot mutatta be, de két mezítelen karddal a hajdútáncot is eljárta. Fontos mindemellett kiemelni, hogy Fabó már itt felhívja a figyelmet arra, hogy ez az egykor oly népszerű tánc – a verbunk és a csárdás mindent elsöprőnek látszó divatja ellenére – azért mégsem tűnt el nyomtalanul. Sőt, nyomai nem csak a magyar néptánchagyományban, de azon kívül is megtalálhatóak, így például az erdélyi románok (haidau) és a szlovákok (hajduch) táncaiban.

Az előzmények közt említést érdemel a zenetörténeti kutatásokat végző Csiky János is, aki tanulmányában (Ethnographia, 1904) a hajdútánchoz tartozó dallamokat vizsgálta. Ezek ősmagyar hangzása és tüzes magyar ritmusa mellett egyúttal a hajdúság magyar eredetét is próbálta igazolni.

Réthei kontra Fabó: szláv vagy magyar?

Ezek voltak hát azok a tanulmányok és vélekedések, melyek Réthei Prikkel Mariánt alapvetően ellenkezésre késztették, amivel egyúttal kezdetét vette az Ethnographia oldalain a tulajdonképpeni hajdútánc-vita. Réthei A hajdútánc (1905) című értekezésében annak tudományos bizonyítását tűzte ki célul, hogy e tánc – Fabó és Csiky véleményével szemben – nem eredeti magyar termék, hanem idegenből átplántált pásztor-, illetőleg katonatánc volt. Állítása igazolásában szintén kulcsfontosságúnak tartja magát a hajdúság eredetét, amit a nyelvészet felől közelít meg. A hajdú szó véleménye szerint nem a korábban – és napjainkban is leginkább – elfogadott hajtó szavunkból, hanem a török eredetű h’ajdudból (jelentése csordás, baromhajtó) származik, ami szerbhorvát közvetítéssel került hozzánk hajduk alakban. Mindebből pedig azt a következtetést vonja le, hogy a hajdúság, és így közvetve a hajdútánc eredete is a szlávságban keresendő. A vizsgált tánc mozgásbeli jellemzőinek bemutatására szintén történelmi példák sorát hozza. A Fabó által is említetteken kívül így például a Dózsa György szörnyű halálát leíró sorokat (Verancsics Antal), melyek szerint a kivégzés alatt a parasztvezér vitézei toborzok táncot (alias: hajdótáncot) jártak, miközben testét harapnák vala, vagy azt a száz évvel későbbi eseményt feldolgozó írást (Mednyánszky Alajos), mely szerint Thurzó György egy egész hajdútáncos csoportot küldött ki Wittenbergbe fia rector magnificusszá való választása alkalmából. E források alapján megállapítja, hogy a hajdútáncz a pásztortánczból katonai rendszerbe öntött nehézkes fegyveres táncz volt, a melyet közben-közben énekelve dudaszóra jártak, dülöngve, dobogva, toporzékolva, forogva, földre guggolva s levegőbe ugrálva. Mindezen táncbéli jegyek alapján pedig Réthei egyszerűen arra enged következtetni, hogy a hajdútánc semmiképpen sem férhet össze a magyar néptáncnak sajátos faji karakterével, a szláv népek táncaival viszont annál inkább egyezik. Nem nehéz észrevenni, hogy ebben az érvelésben igen erőteljesen még a romantika korának nemzetkarakterológiai elképzelései köszönnek vissza.

Az írásra Fabótól választanulmány érkezett, majd erre ismét viszontválasz Rétheitől, a dolog azonban ahelyett, hogy bármiféle konszenzus felé vezetett volna, inkább vádaskodásba torkollt. Végül mindketten nagy lélegzetű műveikben írták és védték meg elképzeléseiket: Fabó Bertalan a Magyar népdal zenei fejlődése (1908) című művében, Réthei Prikkel Marián pedig A magyarság táncaiban (1924). Kettejük vitájába a történész Szendrei János próbált még beleszólni, amellett kardoskodva, hogy az egykori hajdúság nagyrészt a magyarságból tellett ki, így a felsorolt történeti emlékek is az ősmagyar fegyvertánc emlékét őrzik. Maga az érvelése azonban meglehetősen haloványra sikeredett, nem is kapott komolyabb súlyt a vita menetében.

A hajdútánc szláv szempontból

Érdekesebb számunkra mindezek után a „másik oldal” bekapcsolódása a vitába, pontosabban a szlovák irodalomkritikus, Jozef Škultéty hozzászólása [Akého pôvodu je hajdúcky tanec (hajdukovanie)?] az általa szerkesztett Slovenské pohľady oldalain (1906). Škultéty – ismerve a vita addigi menetét – összefoglalja Réthei és Fabó alapvetéseit és mindkettőhöz kritikai megjegyzéseket fűz, illetve kiemel bizonyos addig elhallgatott részleteket. Tudniillik Balassi híres juhásztáncát valach módra (po valasky) járta, illetve minden bizonnyal Liptóban tanulta, ahogyan Esterházy Pál is, aki pedig szintén Liptóban nevelkedett édesapjától leshette el. A vitás kérdések megválaszolását azonban Škultéty sem vállalja fel, inkább további problémapontokra hívja fel a figyelmet: bár a tánc legvirtuózabb formái egyértelműen a szlovák valachokhoz, a főként juhval és kecskével foglalkozó pásztori réteghez kapcsolódnak, a hajdukovať kifejezés mégis nem szláv eredetre utal. Továbbá a valach életmód egyfajta román elemet is feltételez, nem beszélve arról, hogy a goralok és a lengyelek nyelvükben ezt a táncot a magyarsághoz kapcsolják.

A vita végül az Ethnographia oldalain a bélaudvarnoki (Nyitra m.) születésű Ernyey József írásával maradt abba (A hajdútánc szláv szempontból, Ethnographia, 1906), aki – gyógyszerész-történészként egyaránt néprajzi, nyelvészeti és történelmi kutatómunkát is végezve – a témát szintén szláv megközelítésből vette górcső alá. A tanulmány sorra véve tárgyalja a hajdútánc és az egyes szláv népek (szlovák, gorál, morva és lengyel) kapcsolatait. Végül arra a következtetésre jut, hogy a hajdúság a határokon túl éppen olyan tág és változó fogalom volt, mint a magyarságnál, s mindig más-más jelentést nyert a kor viszonyai szerint. Megállapítja, hogy a tánc kétségkívül erőteljesen az állattenyésztő vidékekhez kapcsolódik, illetve hogy ilyen tánca minden pásztorkodó népnek lehetett, a pásztorokból szerveződött hajdúk csak új tartalmat adtak neki. Ugyanakkor elhatárolódik a hajdútánc egységes szláv eredetének feltételezésétől, hisz ebben az esetben az nem korlátozódna csupán a határszélekre és szláv elnevezése lenne. Mindenesetre a felvetett kérdések megválaszolásához elengedhetetlennek tartja a további tárgyi bizonyítékok és hiteles történelmi források feltárását, amelyek hiányában a magyar vagy szláv kérdés szerinte eldönthetetlen, a vita pedig egészen meddő.

A hajdútánc-vita mai szemmel

Igazat adhatunk Ernyey Józsefnek: jól látta, hogy a hajdútánc-vita a századfordulón még valóban feloldhatatlan volt. Mai szemmel, pontosabban az előttünk járó „nagyok” (Bartók Béla, Szabolcsi Bence, Martin György, Pesovár Ernő, Jozef Kresánek, Stanislav Dúžek…) tudására támaszkodva – még ha véleményeik több ponton nem is egyeznek teljesen – már könnyebb eligazodnunk ebben a számos útvesztőt rejtő, igen bonyolult kérdéskörben.

Mert mi is állt a fentiekben bemutatott hajdútánc-vita hátterében? Ahogyan azt Martin György átfogó elemzéséből is megtudhatjuk (Ethnographia, 1984), a hajdútánc a kezdeti (15-16. századi) források alapján még kifejezetten réteghez kötött tánc lehetett. Táncolói kezdetben pásztorok és hajdúk (fegyveres marhahajcsárok), illetve a belőlük kialakult gyalogos katonarend tagjai voltak. A 16. század második felétől azonban a tánc fokozatosan kilépett e pásztori-katonai közegből, s az egész társadalmat átfogó táncstílussá szélesedett. Nagy szerepe volt ebben az ország három részre szakadásának, az állandósult háborús állapotoknak, melyek egyúttal a hajdúkatona réteget is megerősítették, arányát és szerepét megnövelték. „A török elleni küzdelem összekovácsoló ereje a tánckultúrában úgy mutatkozott meg, hogy a XVII. századra a magyarság mintegy első nemzeti táncává éppen a hajdúk sajátos pásztori-fegyveres tánca vált, mely harcias, hősi jellegével a kor legfőbb nemzeti törekvésének mintegy jelképes kifejezőjévé vált.” – írja tanulmányában Martin. A tánc közhasználatúvá válását széles földrajzi elterjedtsége is igazolja: a tánctörténeti források tizenöt várhoz, városhoz, településhez kötik, behálózva az egész Kárpát-medencét. Megjelent mezővárosi polgári, köznemesi, sőt főúri körökben is. Táncolták egyetemi ünnepségen, országgyűlési bálon, sőt koronázási ünnepségek bemutató táncaként is, amiként azt a vitában részt vevő felek érveléséből is megtudhattuk. Táncolói elsősorban férfiak voltak, de alkalmanként járhatták nők is. (Gondoljunk csak az említett Kemény János dajkájára, vagy akár azokra a Balassi által felkért nőkre, akik a tanúvallomások szerint kibontott mellel és hajjal ettek-ittak asztalánál, majd egyikük hajdú módra táncolt.) A török kiűzésével és a kuruc felkelések leverésével azonban a hajdútánc szerepe és jelentősége (amiként a hajdúké is) fokozatosan megszűnt, és ismét visszaszorult eredeti pásztori-paraszti közegébe.

Visszaszorult, de el nem tűnt! Sőt, nyomait egészen napjainkig fellelhetjük, mégpedig a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncaiban, melyeket a leginkább elszigetelt rétegek és népcsoportok egészen a 20. századig megőriztek. E táncforma ugyanis nemcsak társadalmi rétegeken ívelt át, de egyúttal nemzetiségre való tekintet nélkül is terjedt. A peremterületeken így külön ágon fejlődött regionális-etnikus színezetű változatai alakultak ki. Így találkozhatunk hát az egykori hajdútánc formai és zenei vonásaival a szlovák, a gorál, a morva, a ruszin, a román és egyúttal a cigány tánchagyományban is, ami egyúttal igen szépen mutatja és igazolja a Kárpát-medencei népek tánckincsének hajdani összefonódását.

A somoskői vár. Civertan Légifotó: legifoto.com

Külön szót kell ejtenünk a hajdútáncnak a szlovákokhoz fűződő sajátos kapcsolatáról, mely egyúttal a hajdútánc-vita felmerülésében is nagy szerepet játszott. Ennek megvilágításához a nemzeti romantika, a nemzeti öntudatraébredés(ek) időszakára kell visszatekintenünk, amikor is az egyes nemzetek – különösen pedig a kelet-közép-európai népek – igyekeztek felmutatni és egyúttal nemzeti táncukká emelni azt a „néptől jövő” táncot, mely nemzeti karakterjegyeiket, múltjukat, kultúrájukat leginkább kifejezi, vagyis: amely az általuk óhajtott-elképzelt nemzetjellemnek leginkább megfelelt. Ekkor emelkedett, pontosabban a nemzeti elitréteg által ekkor „emelődött” a magyarok nemzeti táncává a verbunkos, illetve ennek táncpárja, a csárdás, melynek egyre növekvő divatja, egyúttal tánciskolák általi népszerűsítése a századfordulóra már szinte teljesen feledésbe merítette a korábbi hajdútánc emlékét. A szlovákok kiemelt táncává viszont éppen az a hajdútánccal rokon, abból elágazó pásztori tánc vált, mely odzemok, hajduch, hajdúsky tanec (hajdútánc), Jánošíkov tanec (Jánošík tánca) és még számos egyéb néven máig is igen előkelő helyet foglal el a szlovák táncfolklórban. Természetesen a szlovákság számára e tánc már nem a török idők dicső fegyveres táncát idézte, sokkal inkább az osztrák és magyar elnyomás elleni küzdelmet jelképező betyár, Juraj Jánošík alakját és legendássá vált táncát. Így válhatott hát lényegében egyazon táncfajta – időbeli fáziseltolódással és más-más etnikai-történeti színezettel – mindkét nép nemzeti tánctípusává.

Mindez egyúttal a századforduló hajdútánc-vitájának hátterét, illetve annak eleve meddő mivoltát, a „magyar vagy szláv” kérdés képtelenségét is megvilágítja. De bármennyire is idejétmúltak és meghaladottak ezen írások, mégis megérdemlik, hogy ne vesszenek egészen feledésbe, hisz néptánckutatásunk egészen korai szakaszát és gondolkodásmódját ismerhetjük meg általuk. Korai, ám annál izgalmasabb. Hisz a századfordulón, az egészen különböző tudományterületekről érkező korabeli táncteoretikusaink számára még nem állt rendelkezésre az a tudástár, és különösen az a mérhetetlen becsű folklóranyag, melyre napjaink tánctudománya támaszkodhat. Olvassuk hát őket mindezek fényében, elfogulatlanul, a saját korukból adódó hiányosságaikat, tévedéseiket felismerve, illetve azokból okulva és azokat nem tovább éltetve. Hiányosságaik helyett végezetül azonban hangsúlyozzuk inkább vitathatatlan érdemeiket: a hajdútáncnak a figyelem központjába állítását, a téma jelentőségének hangsúlyozását, a kérdések felvetését, a tánctörténeti emlékek összegyűjtését és közzétételét, továbbá azt, hogy felhívták a figyelmet – akár erősítve, akár cáfolva (!) – egykori dicső hajdútáncunk szerteágazó rokoni kapcsolataira, illetve egyúttal arra, hogy a magyarság tánckincse sokkal gazdagabb és összetettebb annál, minthogy az pusztán a verbunkra és csárdásra korlátozódjék.

Eredetileg megjelent: Új Szó, 2014. október 7.

Hanusz Zsuzsanna

Ezt olvastad?

A Hajdúságtól a Monarchiáig – két konferencia-felhívás

Hajdúnánás városa két tudományos konferenciának ad otthont nyáron. A „Volt egyszer egy Monarchia” című tanácskozásra május 4-ig, a Hazánk: Észak-Alföld

X