A halál vörös asszonya – Recenzió

A Kossuth Kiadó gondozásában és Molnár György fordításában jelent meg Ljudmila Pavlicsenko visszaemlékezése a második világháború éveire, amikor ő lett az egyik legeredményesebb orosz mesterlövész az igazolt 309 találatával. A kötet puhakötéses, borítójának felső harmadában a memoáríró látható akció közben egy színes felvételen, alatta egy sokat sejtető kilyukasztott vörös ruhafoszlány. A címben szereplő jelzőt – „A halál asszonya” – a sajtótól kapta becenévként.

A visszaemlékező fejezeteket a katonai mesterlövészet elismert kutatójának, Martin Peglernek és a kötet orosz szerkesztőjének, A. I. Begunovanak az előszava vezeti be, mintegy rövid bevezető tanulmányként, de mindkét szöveg nélkülözi a kritikai észrevételeket. Ezeket részben pótolta a szöveg magyar fordítója, például a 38. vagy a 113. oldalon, ahol az adatok pontosítására, magyarázatára volt szükség. A szöveg ezen kívül tartalmaz végjegyzeteket, amelyek főként hivatkozások a Pavlicsenko által a szövegben idézett memoárokra és levelekre, ezek mellett magyarázó jegyzetek is helyet kaptak. A kötet közepén 34 darab fekete–fehér fotó található, amelyek elsősorban Ljudmila Pavlicsenkot ábrázolják fegyverével, kitüntetéseivel vagy amerikai és angliai (propaganda)útja során. A kötet hiányossága, hogy nem tartalmaz irodalomjegyzéket, amely alapján a téma iránt érdeklődő olvasó tágabb kontextusba is el tudná helyezni Pavlicsenko írását, illetve a jegyzetekben felsorolt visszaemlékezések mellett, egyéb, más nemzetiségű katonák memoárjairól is képet kaphatna.   

Az emlékirat írója maga is történész, így visszaemlékezésének elkészítéséhez nemcsak a maga által írt naplójegyzeteket használta fel, amelyek az általa tapasztalt és fontosnak tartott eseményeket tartalmazzák, hanem emlékei pontosítása végett kutatásokat is végzett, hogy minél alaposabban tudja leírni mindazt, aminek köze volt mesterségéhez: kiképzés, harceljárások és a különböző fegyverek.

Pavlicsenko talizmánja, a Fjodor Tokarev által tervezett 7, 62 mm-es öntöltő pisztoly, amelyet mindig magánál tartott. Forrás: Wikipédia

Pavlicsenko életének történetét 1932-től, 16 éves korától követhetjük nyomon 19 fejezeten keresztül, amelyek mindegyikének középpontjában hivatása áll: hogyan vált mesterlövésszé, hogyan gyakorolta mesterségét a fronton, és hogyan tudta azt képviselni frontszolgálaton kívül és a háború után.

Apja közreműködésének köszönhetően – aki az NKVD munkatársa volt – nővérével együtt állást kaptak az Arzenál gyárban. Már ekkor érdeklődést tanúsított a lövészet iránt. 1935 tavaszán kezdte el felsőfokú tanulmányait a Kijevi Állami Egyetemen, ahol 1936. szeptembertől történelem szakon folytatta az egyetemi képzést, a tanulás mellett szívesen járt moziba, színházba, varietébe. Beiratkozott az Oszoaviahim kijevi mesterlövész iskolájába, amit kiváló eredménnyel végzett el. Egyetemi tanulmányairól nem sok szót ejt ebben a fejezetben, a mesterlövész-képzésről viszont annál többet (2. fejezet).

A háború kitörésekor az állami történelmi könyvtárban dolgozott, emellett készült szakdolgozatának megírására is, amelyhez forrásokat az odesszai könyvtárban talált, ezért 4 hónapra áthelyezését kérte oda. Odesszában érte a hír, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót – 1941. júniusban önként jelentkezett szolgálatra. Ezt követően 10 fejezeten keresztül olvashatunk Pavlicsenko fronton teljesített szolgálatáról, amelynek minden szegmenséről aprólékosan beszámolt: milyen felszerelést kapott bevonuláskor, ez hogyan változott évszaknak megfelelően, milyen fegyverek álltak a rendelkezésére, azoknak milyen részei vannak, hogyan kell őket szétszedni és újra összerakni, pontos leírást kapunk néhány jelesebb bevetésének helyszínéről, arról, hogy az ottani földrajzi adottságok között, hogyan tudott egy mesterlövész feladatát ellátni. Különösen érzékletesen mutatja be, amikor Gildendorfnál egy temetőben lévő jávorfa lombkoronájában várta a megfelelő alkalmat, hogy leadja lövéseit az ellenségre, vagy amikor a Kamisli patak hídjának romjai közül egy igen eredményesen célzó német mesterlövészt kellett kiiktatnia. Ugyanakkor a bevetéseknek, ütközeteknek, sérüléseknek nemcsak száraz leírását olvashatjuk ezekben a fejezetekben, hanem a szerző olykor beszámol arról is, milyen érzések lettek rajta úrrá egy–egy esemény kapcsán. Nővérének írott levelében „vidám élet”-nek jellemezte a szolgálatot, de roham előtt kellemetlen, nyomasztó kedélyállapotról számolt be. Az idő múlásával egyre inkább a gyűlölet vezérelte – különösen miután Szevasztopolnál meghalt a férje –, ezért is választotta az egyik rohamnál a fejlövés helyett a gyomorlövést, hogy az ellenség ne azonnal veszítse életét. Mekenzia térségének felderítésére való visszaemlékezésben pedig arról írt, mennyire sajnálta lelőni az erdei állatokat.

Az SZVT-40-es puska. Egy ehhez hasonló volt Ivan Jefimovics Petrov tábornok ajándéka Pavlicsenko teljesítményének elismeréseként 1941 őszén. A távcső fémgyűrűjén a következő felirattal: ”100. Az első százért L. M. Pavlicsenko szakaszvezetőnek a 25. ho. parancsnokától, I. J. Petrov vezérőrnagytól.”

Magánéletéről, családjáról, családtagjainak jelleméről nem sokat vetett papírra, különösen gyermeke apjáról nem tudhatunk meg semmit. Annál többet olvashatunk férjéről, Alekszej Arkagyjevics Kicenko hadnagyról, akit 1941. decemberben ismert meg, és hamarosan házasságot is kötöttek, de 1942. márciusban a férfi egy támadás közben életét vesztette. Szevasztopol ostrománál Pavlicsenko maga is súlyosan megsérült, más sebesültekkel együtt tengeralattjárón Novorosszijszkba evakuálták.

Pavlicsenko – vagy ahogy bajtársai becézték: a Hiúz – a harcok alatt többször súlyosan megsérült, ezért evakuálását követően kivonták a frontszolgálatból, és 1942 őszén amerikai, kanadai valamint angol propaganda körútra küldték (15–17. fejezet), ahol eredményesen sikerült befolyásolnia a szovjet küldöttség tagjaként a Szovjetunióval szembeni közhangulatot. Az amerikai tartózkodás idején Eleanor Roosevelt társaságában indult körútra az Egyesült Államok közép–nyugati és nyugati részére, ahol adományt gyűjtöttek a Vörös Hadsereg részére; a First Ladyvel jó kapcsolatot sikerült kialakítania. Amerikai útjának egyik legmeghatározóbb élményeként számolt be a Charlie Chaplinnel való találkozásról, akinek otthonában tekintették meg A diktátor című filmet.

A küldöttség 1943 januárjában tért haza, majd őt lövészparancsnoki tanfolyamra küldték, ezt követően pedig a mesterlövészek kiképzését végezte (18. fejezet). A háború után a haditengerészetnél szolgált, ahonnan 1953-ban ment nyugdíjba (19. fejezet). A szolgálati ranglétrán az őrnagyi kinevezésig jutott. Több kitüntetésben is részesült, mint például a Lenin rend, valamint 1943 októberében megkapta a Szovjetunió Hőse elismerést.

A memoárban néhány megjegyzés erejéig betekintést nyerünk abba az izgalmas élethelyzetbe, hogy milyen volt nőként katonai szolgálatot teljesíteni a szovjet hadseregben. Különösen akkor, amikor felettes tiszt lett belőle, és „alárendeltjeinek” végre kellett hajtani az ő utasításait.

„…aki nőként szolgál, sajátos kihívásokkal szembesül…”

Továbbá arra is fény derül, hogy milyen különbségek voltak a férfi és női mesterlövész előmenetelében, vagy akár azok kivégzésében, amennyiben az ellenfél kezére jutottak. Említést tett ezek mellett a hadviselés főként nőket érintő „barbár” velejárójáról, a nemi erőszakról, amelynek egyik átélőjével, a 17 éves Mariaval folytatott beszélgetése mély nyomott hagyott benne (5. fejezet), és erősítette a „fritzek” elleni gyűlöletét. Vélhetően női mivolta is hozzájárult népszerűségéhez, amelyet emlékezete is bizonyít: lövészeti verseny díját, hajót, iskolát, utcát neveztek el róla, Woody Guthrie folkénekes 1946-ban Miss Pavlichenko címmel dalt írt a tetteiről, 2015-ben pedig Csata Szevasztopolért címmel film készült az életéről.   

Woody Guthrie dala az alábbi képre kattintva hallgatható meg. Forrás: Youtube

Pavlicsenko visszaemlékezését tehát több szempontból is haszonnal forgathatja az olvasó: adalékot kapunk benne a hadtörténethez, különös tekintettel a mesterlövészek kiképzéséhez és működéséhez, a nőtörténethez, az emlékezettörténethez, az erőszaktörténethez vagy akár a sajtótörténethez is.

Czinege Szilvia

Az ismertetett kötet adatai: Ljudmila Pavlicsenko: A halál asszonya. Sztálin mesterlövésze voltam. Ford. Molnár György. Budapest, Kossuth Kiadó, 2020. 352 lap.

Ezt olvastad?

Meglátásom szerint a magyar hadtörténetírást mindmáig bizonyos hagyományorientált megközelítésmód jellemzi. Döntően arra gondolok, hogy jobbára az eseménytörténet központi jellege terheli