„A hallgató nem évszámgyűjtemény vagy lexikon” – Interjú Vitári Zsolttal

Vitári Zsoltot elsősorban az egyetemes történelem, közelebbről az 1945 előtti Németország történetének kérdései foglalkoztatják. A Hitlerjugendről különösen sokat publikált. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Modernkori Történeti Tanszék habilitált egyetemi docensével, vezetőjével kutatásairól, pályájáról, oktatói munkájáról Czeferner Dóra beszélgetett.


Vitári Zsolt előadása a szekszárdi Wossinszky Mór Múzeumban 2017 tavaszán

Újkor.hu: Tanulmányaid során a történelem mellett végig fontos szerepet játszott a német nyelv. Honnan eredeztethető a nyelv és egyben a kultúra iránti érdeklődésed, szereteted?

Vitári Zsolt: Sokan gondolják úgy, hogy azért foglalkozom német történelemmel, mert sváb családból származom. Ennek azonban nincs köze ehhez, hiszen a családom egyik fele ormánsági református, a másik pedig somogyi lutheránus. Ezeken a területeken nem éltek németek. Bár szokták mondani, hogy olyan magyarosítottnak tűnik a nevem. A nevem valóban tipikusan magyar, hiszen három szótagból áll, és „i”-re végződik, bár még nem néztem utána, hogy a történeti Magyarországon létezett-e „Vitár” nevű település. Az, hogy általános iskolás koromban németül kezdtem tanulni, teljes mértékben a véletlen műve. Tanulmányaimat egy pécsi, kertvárosi iskolában kezdtem meg, alsó tagozatosként délután zajlott a tanítás, a délelőttöket a napköziben töltöttem. Itt lehetőség nyílt arra, hogy (az akkori elnevezés szerint) délszláv nyelvkurzusra járjak, amiben a szüleim is bátorítottak, hiszen így kiderülhetett, hogy van-e egyáltalán érzékem az idegen nyelvekhez. Apám különösen vonzódott a horvát kultúrához, hiszen autóbuszvezetőként rendszeresen vitt turistacsoportokat a tengerpartra. A nyelvtanulás tehát ebben a fázisban még csak „tesztjellegű” volt, már csak azért is, mert az oktatás színvonala sajnos elég alacsony maradt. Mindenesetre hét éves koromban eljutottam Eszékre, az akkori Jugoszláviába, amely még Magyarországhoz képest is a szabadság fellegvárának tűnt, tele nyugati termékkel. Ezt követően, harmadik osztálytól a szüleim átírattak a Bánki Donát Utcai Általános Iskolába, amely magasabb színvonalú (nyelv)oktatást igért. Itt ismét arra a bizonyos véletlenre kell utalnom: új iskolámban azért kezdtem németet tanulni, mert édesanyám is ezt a nyelvet tanulta a gimnáziumban, tehát bizonyos szinten kötődött hozzá. Az már alapvetően a saját döntésem volt, hogy középiskolai tanulmányaimat a Leőwey Klára Gimnázium német nemzetiségi tagozatán folytattam, ami kezdetben nagyon nehéznek tűnt, ám utólag már nem így emlékszem vissza rá. Amellett, hogy az irodalmat, a földrajzot és a történelmet is németül tanultam, megismerkedtem a sváb kultúrával, amely az iskolai ünnepélyek mellett a svábbálok formájában is áthatotta az iskola légkörét. Ezt a négy évet életem meghatározó periódusának tartom, amelyre később minden tekintetben tudtam építeni.

A történelem iránti szeretetedet is az iskolából hoztad magaddal? Köthető esetleg konkrétan egy tanárhoz?

Az érdeklődés az általános iskolában kezdődött, ahol a korszakhoz képest rendkívül jól felszerelt teremben tanulhattuk a történelmet. Még ma is élénken emlékszem a hungarocellből kivágott alakokra, amelyeket élénk színekkel dekoráltak ki, s amelyek az akkori történelemszemléletnek megfelelően dichotómikus megközelítésben, mindössze két falon kísérték végig az emberiség történetét az őskortól napjainkig. Ez gyermekként nagy hatást gyakorolt rám, de ennél komolyabban még nem foglalkoztatott a tantárgy. A náci Németországgal a gimnázium során kezdtem foglalkozni, ahol az utolsó két évben történelem fakultációra is jártam. Itt egy meghatározó tanárom volt, Oroszlán Teri néni, aki zseniális higgadtsággal és tudással képes volt olyan logikusan elmagyarázni az anyagot, hogy a diákok megalapozott tudásra tettek szert.


A Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék kimunkálói – Vitári Zsolt, Konrad Gündisch, Fischer Ferenc

Német–történelem szakon szereztél diplomát a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Az egyetemi éveid során végig tudatosan a kutatói pályára készültél vagy voltak olyan terveid, hogy a közoktatásban helyezkedsz el?

A továbbtanulásommal kapcsolatban három opció volt. Gimnazistaként, 14–15 évesen kertészmérnök szerettem volna lenni, egyébként a kertépítés iránti vonzalmam ma is tart. Máig közel áll hozzám az elektronika is, olyannyira, hogy akkoriban még egy műszerésztől is ígéretet kaptam arra, hogy az érettségi után nála sajátíthatom el a szakmát, amire azonban nem került sor. A középiskolai tanulmányaim végére már kezdett körvonalazódni, hogy a tanári hivatást választom, az viszont még nem fordult meg a fejemben, hogy számomra a kutatás lesz a meghatározóbb. Édesanyám szintén tanári végzettségű, így bizonyára a családi indíttatás is szerepet játszott a döntésemben, azt azonban már akkor is tudtam, hogy én nem általános iskolásokkal, hanem az idősebb, 14–18 éves korosztállyal szeretnék foglalkozni. A német mellett ekkor már kezdett egyértelművé válni, hogy a történelmet választom, bár, amint az előbb utaltam rá, a reáltárgyakhoz is vonzódtam. No, nem a matematikához (édesanyám matematikatanár volt), hanem sokkal inkább a fizikához és a kémiához! Élénken emlékszem arra, hogy többen kételkedtek akkor a pályaválasztásommal kapcsolatban, többek között arra hívták fel a figyelmemet, hogy a humán szakokon majd rengeteget kell olvasni… Én ezt persze nem ítéltem meg túl nagy megrázkódtatásként… Sokkal nehezebb volt a végleges döntés azzal kapcsolatban, hogy a pécsi vagy a szegedi egyetemre felvételizzek-e? Abban biztos voltam, hogy nem Budapesten szeretném eltölteni az egyetemi éveimet. S persze a családomnak mérlegelnie kellett azt is, hogy képes-e a szegedi tanulmányaim finanszírozására. Végül 1994-ben Pécsre adtam be a jelentkezésem, amiben meghatározó szerepe volt annak, hogy itt a modernkor többek között Ormos Mária jelenléte miatt akkor már hagyományosan erős volt, Szegeden pedig sokkal inkább a Kristó Gyula és Makk Ferenc neve által fémjelzett középkori iskola nyújtott minőségi oktatást.

Ormos Máriánál írtad a szakdolgozatodat, ő volt a disszertációd témavezetője és a doktori védésed óta is szoros munkakapcsolatban vagytok. Miként alakult a szakmai együttműködésetek? Te kerested meg őt az általad választott diplomatémával vagy ő javasolta Neked, hogy kezdj bele a Hitlerjugend külföldi kapcsolatainak feltérképezésébe?

Egyetemi tanulmányaim megkezdését követően az energiáim 80 százalékát a történelemre összpontosítottam. Ez azt jelenti, hogy a német nemzetiségi szakot többnyire „nebenbei” végeztem, ami már csak azért sem meglepő, mert rengeteget profitáltam a gimnáziumban megszerzett ismereteimből. Ezt utólag visszatekintve azonban már nagyon bánom, ahogy azt is, hogy a tanáraim nem kényszerítettek, illetve motiváltak arra, hogy még jobban kiműveljem magam a német irodalom és kultúra témakörében. Most már sajnos nagyon kevés időm jut arra, hogy például szépirodalmat olvassak.


PTE Történettudományi Intézet Kreatív Történelem középiskolai tanulmányi versenyének megnyitóján 2016 tavaszán Gőzsy Zoltánnal és persze a diákokkal

Az első félév kezdetén néhány hallgatótársammal együtt az ókort tárgyaló előadások és szemináriumok mellett modernkoros órákra jelentkeztünk. Emlékszem, először Polányi Imréhez mentünk el, aki teljesen megdöbbent, nem értette, hogy mit keresünk az általa hirdetett kurzuson, olyannyira, hogy az első alkalommal ki akart minket tenni, mondván, várjunk még három évet… Mi azonban ragaszkodtunk ahhoz, hogy teljesítsük a tantárgyat, ami végül sikerült is. Ormos Máriához tudatosan nem mentem negyedéves korom előtt. Ekkor Magyarország 20. századi történetét hallgattam nála. Az előadása már az első alkalommal lebilincselően hatott rám, ugyanis annak ellenére, hogy egy szál kulcscsomóval érkezett az órára, a mondanivalója teljes mértékben felépített, logikus, izgalmas és követhető volt. Mondhatnám, hogy minden óra végére kibontakozott egy-egy sztori. A szemináriumai szintén meghatározó élményt jelentettek számomra: a politikai eszmeáramlatokhoz köthetően meghirdetett kurzuson ugyanis nem létezett konkrét tematika, ezt közösen alakíthattuk a félév során, annak megfelelően, hogy minket, hallgatókat pontosan mi érdekelt. Mivel ekkor már viszonylag határozott elképzelésekkel rendelkeztem a nemzetiszocializmus kérdéseiről, az órák különösképp a hasznomra váltak.

A személyes ismeretség kialakítása után merült fel, hogy neveznem kellene az 1999-ben Pécsett megrendezésre kerülő Humán Tudományi OTDK-ra. Ormos Mária e törekvésemet természetesen támogatta. Nem igazán számítottam rá, hogy az országos fordulón második helyezést sikerül elérnem, amire természetesen még most is büszkén gondolok vissza. Végül a szakdolgozatom és a doktori disszertációm is Ormos Mária témavezetésével készült el. E mellett pedig egy sor közös projekten dolgoztunk. Az ő jóvoltából már graduális hallgatóként részt vettem német nyelvű könyvek magyar nyelvű megjelentetésében (pl. Keitel, Wilhelm: Életem kötelességteljesítés a bukásig. Hitler vezértábornagyának és a Wehrmacht főparancsnoksága főnökének önvallomásai), ezeknél én végeztem a fordítási feladatokat, Ormos Mária pedig a lektori teendőket. A későbbiekben aztán egyszer fordult a kocka, hiszen a 20. századi Németország történetéről szóló könyvének én voltam a lektora. Persze bizonyos kérdésekben nem értettünk egyet, de ez nem akadályozta a gyümölcsöző szakmai beszélgetések kibontakozását – ezt mindig élményként éltem meg. Részese voltam egy általa vezetett nagy OTKA-kutatásnak, majd tagja lettem az általa alapított akadémiai kutatócsoportnak.

A viszonylag szoros tanár-diák kapcsolat kiépülését nagyban segítette az Ormos Mária birtokában lévő hihetetlenül széles ismeretanyag, illetve az, hogy borzasztó széles logikai összefüggésrendszerben volt képes láttatni bizonyos témákat. Talán az tette a hallgatók számára még szimpatikusabbá, hogy bármikor és bármiről beszélgethettünk (vitatkozhattunk) vele, s ami még fontosabb: vele nem volt kötelező egyetérteni, mindenki lehetőséget kapott az alternatív véleményformálásra.

A munkakapcsolatotok a doktori védésed óta is ennyire gyümölcsöző?

A kapcsolat nyilvánvalóan lazult a PhD védést követő években, de egyáltalán nem szakadt meg. A habilitációmkor Ormos Mária volt a bizottság elnöke, sőt a közelmúltban mindkettőnket megkerestek a Mein Kampf esetleges magyar nyelvű kritikai kiadása kapcsán. Ez azért is nagyon érdekes, mert már hallgatóként társalogtam vele arról, hogy ezt meg kellene csinálni egyszer. Talán realizálódni fog ez még a közeljövőben, nagyon örülnék az újabb közös munkának!


A Hitlerjugend és nagyvilág című könyv pécsi bemutatóján Fischer Ferenccel és Vonyó Józseffel

A doktori dolgozatodban a Hitlerjugend külföldi kapcsolatait dolgoztad fel. Mennyire számított ez a kutatási téma akkor Magyarországon (és külföldön) újdonságnak?

A nemzetközi történettudományt tekintve mindenképp kurrens és fontos területnek számított a Hitlerjugend története, még akkor is, ha a Holocausttal kapcsolatos kérdések, továbbá az SS vagy a nemzetiszocialista párt működése sokkal népszerűbb kutatási témaként értékelhetők. Természetesen létezett olyan szakirodalmi bázis, amelyet az első hosszabb németországi tartózkodásom során ismertem meg, még akkor, amikor a graduális képzésben vettem részt.

Érdekes, de szintén egy véletlennek köszönhető, hogy a szakdolgozati témám „rám talált”. Két ízben dolgoztam ugyanis Dél-Bajorországban a Bad Tölzhöz közel eső königsdorfi Jugendsiedlung Hochland ifjúsági táborában, amelyről kiderült, hajdan a Hitlerjugend táboraként működött. Ezt a kilencvenes években nyilván nem reklámozták (korábban még kevésbé). Az egészre úgy derült fény, hogy az igazgató tudta rólam, hogy történészhallgató vagyok, s amikor elbeszélgettünk, illetve amikor kiderült számára, hogy a nemzetiszocializmus időszaka különösképpen érdekel, kibökte, hogy egy régi Hitlerjugend-táborban vagyunk. Megmutatta azt is, ami az egykori táborból megmaradt: kültéri mosakodó, víztorony stb. S megnézhettem néhány korabeli képet. A tábor a háború végén hontalanná vált embereknek nyújtott otthon pár évig, majd 1950-től újra az ifjúságnevelés szolgálatába állt mai nevén, csak a szellemiség változott. Szerencsére…

Ezt követően kezdtem mélyebben érdeklődni a náci ifjúsági szervezetek iránt. A tábor történetét a szakdolgozatomban tártam fel, amit annak ellenére, hogy eddig még nem sikerült publikálnom, sokan használtak fel a témában készített szakkönyveikhez. Ez tehát amellett, hogy büszkeséggel tölt el, bizonyos értelemben önfricska is, hiszen minden bizonnyal fontos lenne a munka (idegen nyelven történő) megjelentetése. A diplomamunkámhoz történő forrás- és szakirodalmi bázis feldolgozása során aztán kiderült számomra, hogy korábban még senki nem foglalkozott behatóan a Hitlerjugend külföldi kapcsolataival. Minden szempontból ideális témának tűnt tehát ez egy doktori értekezéshez. Ormos Mária mellett egyéves németországi doktori ösztöndíjam során nagyban segítette munkámat Manfred Görtemaker Potsdamban, még annak dacára is, hogy ő leginkább 19. századi történelemmel és a hidegháborúval foglalkozott. Ekkor vettem fel a kapcsolatot Gerhard Seewannal, aki a 2000-es évek kezdetén a müncheni Südost-Institutban dolgozott, s aki a disszertációját az osztrák ifjúsági mozgalmakról írta. A sors fintora, hogy öt-hat évvel később kollégák lettünk a pécsi egyetemen. A saját disszertációm Magyarországon nem váltott ki túl nagy visszhangot, s sajnos azóta is csak pár fejezetet fordítottam le németre, a teljes munka pedig nem jelent meg külföldön. Viszont mindenképp pozitív visszajelzés az (még ha azóta számos kérdést másképp is látok), hogy az elmúlt időszakban a magyarországi németek történetét tárgyaló munkák szerzői felhasználták a kéziratot, rendszeresen hivatkoznak is rá…


Gerhard Seewann magyarorzsági németekről szóló nagymonográfiájának bemutatóján 2012-ben, balra Gerhard Seewann

Olyan egyetemes történelmi problémakört dolgoztál fel, amelyhez a forrásokat és a szakirodalmat csak külföldi levéltárakban és könyvtárakban tudtad összegyűjteni. Milyen lehetőségeid adódtak a németországi kutatómunkához? Mit tanácsolnál azoknak a fiatal történészeknek, akik pályájuk kezdetén egyetemes történelmi téma feldolgozása mellett döntenek?

Meggyőződésem, hogy az első és legfontosabb dolog az elhatározás. Gyakran látom a hallgatóimon, hogy hezitálnak egy-egy külföldi ösztöndíjpályázat beadásakor, amelyben nyilván az anyagi megfontolások is szerepet játszanak. Én egyébként afféle világpolgárnak tartom magam, Németország pedig az évek során a második otthonommá vált. Persze fontos megjegyezni azt is, hogy az 1990-es évek végén még sokkal korlátozottabbak voltak a lehetőségek, kevesebb külföldi ösztöndíj közül lehetett „válogatni”. Én magam kétszer is abban a kitüntetésben részesültem, hogy elnyertem a DAAD-ösztöndíjat, ami már akkor is óriási rangnak és presztízsnek számított, hiszen rendkívül kevesen kapták meg. Komoly szakmai eredményeket és jó ajánlóleveleket kellett felmutatni ahhoz, hogy az ember ennek a százéves patinás szervezetnek az ösztöndíját megkaphassa. Elsőként harmadévet követően, az ominózus Újkor szigorlat letétele után mentem Németországba, ekkor egy évet töltöttem a rostocki egyetemen. Doktoranduszként ismét elnyertem a DAAD tízhónapos ösztöndíját, aminek köszönhetően bekerültem a szervezet Alumni-programjába – ennek köszönhetően jogosulttá váltam arra, hogy néhány évente egy-egy rövidebb időszakot ismételten kint tölthessek. Legutóbb 2012-ben használtam ki ezt a lehetőséget. Akkor szintén Potsdam és Berlin volt a fő célállomás, de voltam a lipcsei könyvtárban (Deutsche Bücherei) és a hernei Martin Opitz Könyvtárban is. Egyéb ösztöndíjakat is pályáztam, szintén Németországba, többnyire kutatóintézetekhez. Így a müncheni Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas szintén támogatta a disszertáció elkészültét, de más projekt okán a nemzetközi tankönyvkutatás fellegvárának számító Georg Eckert Institutban is jártam, és két rövid egyetemi kutatói ösztöndíj erejéig Rostockba is visszatértem.

A hallgatókat is szeretném bátorítani, hogy fogjanak egyetemes történelmi témák feldolgozásába, mert erre hihetetlenül nagy szükség van a mai Magyarországon! Azt látom, hogy társadalmi (de sokszor tudományos) szinten kissé beszűkült a horizontunk, a magyar történelemre pedig nagyon sokan izoláltan tekintenek. Nyilvánvalóan meg kell találni azokat a témákat, amelyek ebből a szempontból relevánsak, de szem előtt kell tartanunk, hogy a történelmünknek számos európai kapcsolódási pontja van, amely még mindig teljesen feltáratlan. Noha az új generáció már többé-kevésbé rendelkezik az ehhez szükséges nyelvi kompetenciákkal, a legtöbben felismerik, hogy ez a műfaj sokkal munkásabb, mint pl. egy magyar vagy éppen a hallgató szűkebb pátriájához kapcsolódó kérdéskör feldolgozása. Aki mégis ilyen kutatásába vágja a fejszéjét, annak (huzamosabb időre) külföldre kell mennie, tudást, szemléletet, know how-t gyűjteni. Természetesen a forrásokat is külföldön kell áttekinteni, mert az egésznek semmi értelme, ha nem primer kútfőkből dolgozunk – így a felfedezés öröme veszik el. Elengedhetetlen, hogy a fiatalok bekerüljenek a külföldi szakmai közegbe és tudománykultúrába, s az ott gyűjtött szemléletet hazahozzák. Ez egy új, multiperspektivikus gondolkodást tesz lehetővé, amiből az ifjú kutatók csak profitálhatnak. Ehhez azonban óriási elhivatottság és mindenek előtt kitartás szükséges…


Előadás a pécsi Valeria Koch Iskolaközpontban 2016 tavaszán

Oktatóként mikor és milyen körülmények között kapcsolódtál be a pécsi Történettudományi Intézet munkájába?

A posztgraduális DAAD-ösztöndíjam lezárását követően 2003-tól kezdtem tudományos segédmunkatársként dolgozni a Pécsi Tudományegyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Európa és Magyarország kutatócsoportjában, amelyet eredetileg Ormos Mária vezetett, majd később Fischer Ferenc vette át a koordinálását. Ebben az időszakban zajlott egy OTKA projekt is Közép-Európa és a közép-európai fogalom változásai címmel, amelynek nemcsak a kidolgozásában, hanem a megvalósításában is részt vettem. 2006-tól tanársegédi állást kaptam a Modernkori Történeti Tanszéken. Ekkor zajlott a Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában Alapítványi Tanszék megszervezése is, s az élet végül úgy hozta, hogy 2007 szeptemberétől én is ide kerültem. Ezáltal nagyon fontos szakasz kezdődött az életemben, amelyhez jelentős mértékben hozzájárult az is, hogy Gerhard Seewannal dolgozhattam, aki tanszékvezetőként került Münchenből Pécsre. Majd 2011-ben visszatértem a Modernkori Történeti Tanszékre.


Interjú az Unser Bildschirm című műsor számára 2016-ban

Az utóbbi időben úgy látom, hogy a német felsőoktatás már nem fordít olyan kitüntetett figyelmet Magyarország és a régió felé, számos Dél-Kelet Európa történetével foglalkozó tanszéket át is szerveztek az elmúlt években (pl. Lipcsében). Mennyiben érinti ez a Pécsett működő alapítványi tanszék helyzetét és (további) működtetését?

Az utóbbi időszakban egyfajta átrendeződés zajlik Németországban, vannak olyan tartományok és egyetemek, ahol más irányba fordulnak, viszont olyan örömteli helyzet is előállhat, hogy bizonyos városokban új, e témacsoportra fókuszáló kutatóhelyek jönnek létre. Gießenben a semmiből húztak fel egy Kelet-Európa Centrumot az egyetemen, Tübingen új professzúrát rendeztek be. Ne feledkezzünk meg arról, hogy Németországban törvény írja elő, hogy ezzel a térséggel és benne a magyarországi németek múltjával foglalkozni kell kulturális és tudományos viszonylatban egyaránt. Viszont a Magyarország iránti érdeklődés valóban lecsökkent az utóbbi időszakban, vagyis véget ért az a mámoros korszak, amit a rendszerváltáskor tapasztalhattunk. Ez nem meglepő, hiszen felnőtt egy generáció, akik már nem emlékeznek arra, hogy az első téglát a magyarok verték ki a berlini falból. A kutatásban pedig ezzel párhuzamosan nagyobb hangsúly helyeződött Lengyelországra és Oroszországra, amit természetesen a gazdasági kapcsolatok, illetve érdekek is determinálnak.

A pécsi alapítványi tanszék létrehozása – amelyben Fischer Ferenc igen fontos szerepet vállalt – egyébként egy európai sorozatba illeszkedett, hasonló intézetek jöttek létre Tallinban, Olmützben és Kolozsvárott. 2007 és 2011 között a német állam finanszírozta a pécsi tanszék működését, ezt követően pedig a magyar állam vette át, amely azóta is fontosnak tartja és elismeri az itt végzett munkát. Remélhetőleg ez a jövőben sem fog változni…

Láthatóan nagyon komolyan veszed a kutatás mellett az oktatást is, számos témavezetetted és több doktoranduszod munkáját koordinálod. Mondhatnám azt is, hogy hozzád bárki bekopoghat, mindig kap útmutatást vagy jó tanácsot… Mi a legfontosabb, amit oktatóként át akarsz adni a hallgatóidnak?

Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a hallgató érdeklődését az egyetemi évek során próbáljuk meg fenntartani. Ha nincs meg benne a szakma iránti lelkesedés vagy csak szunnyadozik, akkor igyekeznünk kell, hogy ezt felébresszük. Ha ez nem sikerül, akkor a későbbiekben nem működhetnek majd eredményesen tanárként vagy kutatóként sem. Ezzel összefüggésben meggyőződésem, hogy a számonkérés nem lehet öncélú, nem engedhetjük meg magunknak – még akkor sem, ha sok tekintetben ez a legegyszerűbb –, hogy pusztán lexikális ismereteket vasaljunk be. A legalapvetőbb köztörténeti kérdésekkel persze mindenkinek tisztában kell lennie, ugyanakkor a hallgató nem évszámgyűjtemény vagy lexikon – ha így viszonyulunk hozzá, akkor az érdeklődése is lankad majd… Vallom, hogy a képzés során felmerülő történelmi problémák multiperspektivikus és problémaközpontú tárgyalása elengedhetetlen, közvetlen és folyamatos interakcióra van szükség tehát az oktató és a hallgatók között. Ebből egyébként mindkét fél profitálhat. Sajnos ezzel kapcsolatban sok a probléma, hiszen a diákokat a közoktatásban a frontális tanításhoz szoktatják, így rendkívül hierarchikusan tekintenek a tanár-diák viszonyrendszerre. Nekünk, egyetemi oktatóknak minden erőfeszítést meg kell tennünk, hogy a hallgatókban más képet alakítsunk ki, problémaközpontú megközelítésekre és kérdések, hipotézisek megfogalmazására szoktassuk őket. A történelmet nem kezelhetik ugyanis lefényképezett, megbonthatatlan egységként, különösen igaz ez a mester- és a doktori képzésekre.


Bolondos lemezlovas a 2016. őszi szakesten​

Jelenleg milyen kutatási témán dolgozol? Mesélnél a jövőbeli terveidről?

2015-ben adtam ki egy dokumentumgyűjteményt a Volksbund ifjúsági ügyeivel kapcsolatban, amelyben sokat segített három tanítványom, Márkus Beáta, Gyimesi Réka és Czeferner Dóra. A kötet középpontjában az áll, hogy a magyar kisebbségpolitikával meghasonlott radikális német mozgalom miként rázta fel az ifjúságot, miként alapította meg a Német Ifjúság (Deutsche Jugend) szervezetet, hogyan működött az ideológiai nevelés, a testi felkészítés, miként alakultak a kapcsolatok a birodalmi Hitlerjugenddel. De fontos az is, hogy milyen problémák adódtak a Levente-szervezettel vagy hogy miért nyaraltak Magyarországon birodalmi német fiatalok ezrei. A forrásokból leszűrhető konklúziót most egy monográfiában szeretném összefoglalni. Elsősorban azt kívánom interdiszciplináris jelleggel bemutatni, hogy a gyermek és az ifjú mit jelentett a magyarországi németek számára, és e társadalmi szubkultúra miként politizálódott az 1930-as és az 1940-es években – miként uniformizálódott, mobilizálódott és a szándékok tekintetében miként nacifikálódott? A készülőben lévő kötetet a freiburgi Kelet-Európai Németek Néprajzi Intézete jelentetné meg 2018-ban. Néhány korábban félbehagyott projektemet is be kellene fejeznem, ezek elsősorban az NSDAP magyarországi működésére fókuszálnak – ehhez a források nagy részét már összegyűjtöttem. Természetesen kezd kiforrni az akadémiai doktori értekezésem témája is, erről azonban még nem szeretnék konkrét információkat megosztani, mindenesetre azt gondolom, hogy hat-hét év múlva ennek a megvalósításába is belevághatok majd… Egy biztos, ezt megelőzően szükségem lesz még egy hosszabb németországi kutatóútra…

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket