„A hatalmi diskurzust nem lehet a végtelenségig folytatni”

Az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete által szervezett konferenciasorozat a készülő új irodalomtörténeti kézikönyv módszertani előkészítő sorozata. Az Értelmezés hatalma III: A kora újkori kéziratos nyilvánosság működésének módszertani kihívásai és tanulságai c. konferencián Kecskeméti Gábortól, az intézet igazgatójától bevezető szavaiban megtudtuk: a készülő munka címe Magyar irodalomtörténet lesz.


Tóth Zsombor
(A képeket készítette: Csörsz Rumen István)

A konferencia első szekciójában a Bethlen-kutató Tóth Zsombor a ’70-es, ’80-as évek filológiatörténeti fordulatait idézve azt állította, hogy az irodalomtörténeti narratívák a ma napig a nyomtatott kultúrát helyezik előtérbe a kéziratossal szemben, a másoló személye pedig torzító, nem kívánatos alakként jelenítődik meg bennük. Az előadás impozáns külföldi szakirodalomjegyzéke mellett azonban a fontos hazai eredmények háttérbe szorultak. A kéziratos kultúrára irányuló figyelem számos munkában megjelenik: sokak mellett az RMKT-sorozatot, vagy Tarnai Andor, Horváth Iván, Pap Balázs, ill. a közköltészeti kutatások eredményeit is említhetnénk, melyre több hozzászóló is felhívta az előadó figyelmét a vita során.

Orlovszky Géza az RMNy-sorozat és Stoll Béla kéziratos énekeskönyv bibliográfiájának összevetésével arra kívánt rámutatni, hogyan működik a kora újkori irodalomban –  kivált a 17. században – a másodlagos irodalmi nyilvánosság, amelyben a jellemzően szerelmes, világi témájú szövegek csak kéziratosan terjedtek. A második vagy másodlagos kéziratosság kifejezést tehát Orlovszky (Tarnai Andor második szóbeliség fogalmát újra felhasználva) a csak kéziratos nyilvánosságban terjedő szövegekre érti. A konferencia során a különféle kéziratos kultúrák megkülönböztetése többször a vita középpontjába került. Vadai István és Bene Sándor felvetései nyomán a második vagy másodlagos kéziratosság jelentését így határozhatnánk meg a második szóbeliség analógiájára: a nyomtatott kultúra egyes termékeit ismerő, azokra reflektáló kéziratos kultúra.


Hargittay Emil

Hargittay Emil, a Pázmány Péter műveinek kritikai kiadását készítő projekt vezetője, izgalmas előadásában a hatalmas Pázmány-univerzum kéziratos anyagába (szerzői kéziratok, munkapéldányok, levelezés) nyújtott betekintést. Külön felhívta a figyelmet Pázmány ortográfiájára, melyet az egységes katolikus helyesírás megalapozójaként tartunk számon – ez azonban kézirataiban, s nyomtatott munkáiban különbözhetett. Érdekes példákat hozott továbbá a Pázmány-művek korabeli recepciójára utaló kézírásos és grafikus emlékekre: a Kalauz betoldásokban, margináliákban gazdag egyes kiadványai, könyvdíszek, kifestett vagy éppen protestáns értékeknek megfelelően visszafogott rajzolt címlapok mutatják az aktív használatot.


Vízkelety András

A második ülés első előadója, Vízkelety András a nem magyar nyelvű, de sok esetben magyar provenienciájú kódexek vizsgálatával arra a kérdésre kereste a választ: mi az, ami elvész a nyomtatás korában? Egyrészt a kéziratok egyediségük miatt többletinformációval szolgálhatnak a nyomtatott könyvekhez képest. Fontos adatokkal szolgálhat a kézirat kötése, mérete, írásképe, díszítése, az esetleges korabeli vagy későbbi bejegyzések (esetleg possessor-bejegyzések). Az előadó példának hozta erre a jelenségre többek között a Leuveni kódexet, amelyről minden mai ismeretünk másodlagos adatokból származik. Másrészt kiemelte a redaktor, a szerkesztő fontos szerepét a kéziratosság korában; Hugo Kuhn fascinatio (‘lenyűgözöttség‘) fogalmának segítségével mutatott rá arra, hogy a középkorra és részben a kora újkorra a modern műfaji kategóriák általi meghatározottság nem jellemző, ennek megfelelően az új irodalomtörténet számára is inkább a tartalmi és tematikai ismérvek szerinti szerveződés vizsgálatát javasolta.


Madas Edit

Madas Edit ezzel szemben a magyar nyelvű kódexirodalom kezdeteit vizsgálva hoz érveket Bartók Zsófia Ágnes azon feltevésével szemben, miszerint a Karthauzi Névtelen nyomtatásra szánta volna az Érdy-kódexet. Kiemelte, hogy bár a magyar könyvnyomtatás megindulása számos nálunk gazdagabb könyvkultúrával rendelkező országot megelőzött, az első két magyarországi nyomda pár éves működés után megszűnt. Az Érdy-kódex kiadhatóságával kapcsolatban megjegyezte, hogy bár monumentális műről van szó, de a kódex de tempore része nagyböjt kezdetén megszakad, a mű legalább 1100 nagyméretű oldal és 3 kötet lett volna összesen. A végkövetkeztetés szerint egy ekkora mű kinyomtatására semmilyen feltétel nem volt adott Magyarországon: sem nyomda, sem fizetőképes kereslet vagy támogatás, valamint a könyv nagyobb olvasóközönségre sem számíthatott. A vita során felmerült ötlet szerint éppen egy ellentétes folyamatról lehet szó, a Karthauzi Névtelen másolhatta le forrásai (amelyek legnagyobb részben már nyomtatványok voltak) sajátosságait.


Zsupán Edina

Alexander Cortesius De Matthiae Corvini Hungariae regis laudibus bellicis carmen című eposzának két változatát vetette össze az ülés utolsó előadója, Zsupán Edina. A műből két, időben párhuzamosan készült, egyenértékű megjelenési formát is ismerünk: az egyik egy nyomtatvány, amely valószínűleg 1489-ben jelent meg Rómában; a másik pedig a szintén 1489-ben készült díszkézirat Hunyadi Mátyás számára. Az előadó ezeket egy mű két változataként kezelte, és a közöttük megfigyelhető eltéréseket három csoportba sorolta; ezek az eltérések csak a kettő együttes olvasásával érthetők meg. A szekciót és az azt követő vitát az előadással és a készülő irodalomtörténettel kapcsolatos kérdés zárta: vajon ilyen esetben ezek ténylegesen egy műnek tekinthetők-e? Az előadó válasza szerint igen, mivel az egész mű koncepcióján lényegi változtatásokat nem hajtanak végre. Viszont a kérdés továbbra is nyitott, főleg mivel a konferencia több előadója is hangsúlyozta a kéziratos anyagok egyediségét.

Az első délutáni ülésen a szövegkritika, szöveghagyományozódás került a középpontba. Bíró Csilla Andreas Pannonius Expositio super Cantica canticorum című művének, Szilágyi Emőke Rita pedig Johannes Tröster dialógusának szöveghagyományáról, szövegforrásairól számolt be készülő kritikai kiadásaik tükrében. Vadai István előadásában a Balassi-szöveghagyomány Istenes énekek rendezett kiadásainak sztemmáját rajzolta újra a két ág (lőcsei és kolozsvári) eltéréseinek összevetésével. A nyomtatványokkal együtt burjánzó kéziratos anyag vizsgálatával egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy a Bocsásd meg, Úristen… kezdetű ének hipotetikus datálása önmagában kevés érv arra nézve, hogy a versnek eredetileg két szerzői változata terjed a szöveghagyományban. A vers 17. századi kéziratos és nyomtatott forrásait összevetve állítása szerint inkább folyamatos kéziratos hagyományozódásra kell következtetni.


Bene Sándor

Bene Sándor a Syrena-kódexben, a Syrena-kötet kéziratos másolataiban és a nyomtatott kötetekben fellelhető margináliákkal foglalkozott, valamint a tudós értelmezői körök meglétének bizonyítékait kereste. Előadásában szintén az Orlovszky Géza fölvetette második vagy “parazita” kéziratosságról beszélt, melynek fő jellemzőjét a nyomtatott irodalomra való reflektáltságban látja. Mind előadásában, mind a kéziratosság típusait övező vitákban Bene arra hívta fel a figyelmet, hogy kéziratosság és kéziratosság között is jelentős különbségek lehetnek, melyek funkcionálisan elkülönítendők. A nyomtatott kultúra noha olykor valóban felülkerekedik a kéziratos kultúrán, “a hatalmi diskurzust nem lehet a végtelenségig folytatni” – tette hozzá.

Lovas Borbála abból a kérdésfelvetésből kiindulva, miként válnak a filológiai tényekből irodalmi tények, a kéziratos prédikációirodalom “szürke zónájára” hívta fel a figyelmet unitárius prédikációs kódexek mélyreható elemzésével. Szelestei N. László a kéziratos prédikációvázlatokat vizsgálva szolgáltatott újabb adatokat a kora újkori magyarországi irodalom többnyelvűségéhez. A vázlatok, redakciók gyakran latin nyelvűek, a prédikáció maga azonban magyarul, németül stb. hangzott el a közösségnek megfelelő nyelven. A latint tehát írásban mint közvetítő nyelvet használták a prédikációszerzők. Szabó András Péter a Szepesség kora újkori irodalmi hagyatékának egy különleges darabját mutatta be: Johann Briechenzweig lőcsei szabó feljegyzőkönyvét (1674–1681). A szabó évről évre közel 700 oldalban részletesen lejegyzi a történeti eseményeket: krónikáktól röplapokig információkat gyűjt, összemásol, kibővít saját élményeivel. Amint írja: a történelemkönyvekből az ő határhalmát szedegeti össze, ahová aztán néha elmegy kirándulni. A nyugodt szívvel grafománnak nevezhető szabó munkája izgalmas adalékokat szolgáltat a szepességi krónikairodalom történetéhez éppúgy, mint a korabeli olvasás- és recepciótörténethez.

A konferenciát Kecskeméti Gábor rövid értékelése zárta, melyben visszakanyarodott a készülő Magyar irodalomtörténet módszertani kérdéseihez. A konferencia is jól mutatta, hogy az irodalomtörténeti munka előkészületei során nagy hangsúlyt fektetnek a nyomtatott mellett a kéziratos kultúrára, a szerző mellett a másoló személyére – állítása szerint a korábbi irodalomtörténeti narratívákkal ellentétben. A kéziratos szövegek reprezentatívabb számban való beemelése az irodalomtörténetbe, a másolás aktusa mint szövegadaptálás, -éltetés a nyolcvanas évek filológiai irányzatait (új filológia, szöveggenetika) felelevenítő megközelítés. Vajon hogyan jelenik meg e szemlélet az új irodalomtörténet hasábjain? A zárszavak tanúsága szerint nemsokára erre is fény derül.

A konferencia programja megtekinthető itt.

Rövidesen a konferencia teljes anyaga hozzáférhetővé válik az MTA BTK videotorium csatornáján.

Maróthy Szilvia és Vrabély Márk

Kapcsolódó cikkek:

“Első olvasói fogvatartói lesznek” – Bethlen Miklós-konferencia

„Történelmi” strandolvasmányok

Együttműködés és összefogás – Pest megyei levéltári nap

Ezt olvastad?

A blues az a zene, amelyből a legtöbb stílus merített. Fontos, magyar nyelvű műfajtörténeti szakirodalommal bővíthetik gyűjteményüket a blueszene kedvelői. Különleges