A Horthy-korszak Magyarországa jugoszláv szemmel

Magyarország és Jugoszlávia két világháború közötti kapcsolata fontos, ám kevéssé kutatott területe a hazai történettudománynak. Utóbbi helyzeten kíván változtatni Hornyák Árpád kötete, amely egyedülálló, magyar nyelvű forráskiadvány. A délszláv diplomácia válogatott iratanyaga segít megismerni a két ország politikai, gazdasági és kulturális viszonyait, és jobban megérteni a korszakon átívelő konfliktusok okait.

Magyarország bár csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, saját érdekei miatt azon van, hogy a béke a Duna-medencében fennmaradjon, mert egyébként a helyzete még súlyosabb lenne. Magyarország minden igyekezetével ezen van a németeknél. Csákynak az a benyomása, hogy Németország ugyanúgy azt szeretné, ha errefelé fennmaradna a béke.” – olvashatjuk a Cincar Marković jugoszláv külügyminiszternek az ankarai jugoszláv nagykövetségre küldött tájékoztatójában (136. sz. dokumentum). A dátum 1940. december 15. Alig három nap telt el a jugoszláv-magyar örökbarátsági egyezmény belgrádi ratifikálása óta – és kevesebb, mint négy hónap múlva megszálló magyar csapatok vonulnak majd be Jugoszlávia területére. A történtek ismeretében némileg álszentnek tűnhet e fentebb említett „igyekezet” a térség békéjének megőrzésére, mégsem mondhatjuk, hogy a két ország miniszterének vélekedése teljes egészében nélkülözte volna a rációt. A negyvenes évek elején gyorsan követték egymást az események, a nagyhatalmi politika és a második világháború hadicselekményeinek alakulása következtében pedig nem egy kis nemzet és középhatalom politikája vett akár 180 fokos fordulatot, többnyire erősebb szövetségeseinek unszolására. Egy kegyelmi pillanatban Németország, Olaszország és Nagy-Britannia érdekei is azt diktálták, hogy a Balkán békéjét többek között a rohamos ütemben javuló magyar-jugoszláv kapcsolatokkal szavatolják. Joggal merül fel a kérdés, mégis mi vezetett idáig: milyenek voltak korábban ezek a kapcsolatok, és napjaink történészei mely forrásokból tájékozódhatnak minderről? Erre és még sok más, a két ország diplomáciai, politikai, gazdasági és kulturális viszonyait érintő kérdésre nyújthat kielégítő választ Hornyák Árpád új forráskiadványa.

A kötet szerkesztője történész, egyetemi tanár és a terület egyik jeles szakértője. Korábban már több monográfiát szentelt a magyar-jugoszláv diplomácia, illetve általában a magyar-szerb kapcsolatok történetének. Jelen kiadvány dokumentumait maga fordította, válogatta és szerkesztette, ez pedig igen komoly feladatot jelenthetett, hiszen közel száznegyven iratról beszélünk, melyek felkutatásáért a szerkesztő tűvé tette a Jugoszláv Országos Levéltárat (Arhiv Jugoslavije), illetve a belgrádi Hadtörténeti Intézet Levéltárát (Arhiv Vojnoistorijskog instituta) is. Sajnos a történelem – különösen a második világháború, valamint a német és orosz megszállás – viharai a jugoszláv központi külügyminisztérium levéltári anyagát sem kímélték: a két ország diplomáciai kapcsolatait taglaló dokumentumok, például a budapesti vagy a párizsi követségekről beérkezett, illetve oda küldött jelentések többsége megsemmisült. Szerencsére rendelkezésre állt a háború pusztítását többé-kevésbé elkerülő fővárosok, például az ankarai, a bukaresti és a londoni diplomáciai képviseletek forrásanyaga; ebből került ki a bemutatott dokumentumok nagyobb része.


Hornyák Árpád (Forrás: Wosinsky)

Mind irattípus, mind téma szempontjából lenyűgöző választékot találunk a kiadványban. Látható, hogy a szerkesztő a lehető legátfogóbb képet kívánta nyújtani a két ország kapcsolatait illetően, legyen szó a diplomácia, a gazdaság vagy a kultúra területéről. Habár mint minden válogatás, ez is szubjektív, kellően elfogulatlan és általános ahhoz, hogy az olvasó ne érezze tendenciózusnak. A dokumentumok kronologikus sorrendben követik egymást általában tematikus kapcsolat nélkül, bár időnként utóbbi is előfordul, különösen a vizsgált periódus vége felé, mikor a külkapcsolatok – vagy legalábbis a rendelkezésre álló primer forrásaink, illetve a szerkesztés – egy-egy nagyobb téma, például a magyar-jugoszláv viszony javítása köré rendeződtek. A közölt iratok többsége követségi jelentés. Egy részüket a budapesti jugoszláv (1929 végéig szerb-horvát-szlovén) követségről küldték Belgrádba: ezek a budapesti események közvetlen forrásai; általában a követ vagy valamelyik attasé szignálta őket. Dokumentumaink többsége azonban a már említett okból kifolyólag közvetett módon számol be a budapesti és egyéb magyar vonatkozású ügyekről, történésekről – gyakoriak az egy az egyben vagy minimális kiegészítéssel, megjegyzésekkel a jugoszláv külügyminisztériumból továbbított jelentések és beszámolók. A célpont többnyire az ankarai vagy a bukaresti követség, a jelentéseket pedig fontosságuk függvényében maga a miniszter, vagy valamelyik vezető hivatalnok jegyezte. Típusukat tekintve gyakoriak még a táviratok, körtáviratok valamint a tájékoztatók. Utóbbiak sokszor kifejezetten részletgazdag beszámolókat, háttéranyagokat tartalmaznak az adott kérdést illetően, szerkezetük és felépítésük (leírás, vélemény/javaslat) nem különbözik jelentősen a kortárs diplomáciai gyakorlattól. Külön érdemes kiemelni az egyes követségeknek küldött külügyminiszteri „tájékoztatókat”, amelyek tartalmukat és hangnemüket tekintve inkább követutasításnak minősíthetők, és egyértelmű iránymutatásul szolgáltak az adott országban működő jugoszláv diplomaták számára. Vizsgálható dokumentumaink korabeli jelentőségét jól szemlélteti, hogy gyakori a bizalmas, sőt szigorúan bizalmas (strg. pov – strogo poverljivo) besorolású irat, amelyek tartalma nem egy esetben okozhat meglepetést még a korszak egyéb forrásainak (pl. publicisztikák, memoárok) ismerői számára is – segítségükkel valódi bepillantást nyerhetünk a politika színfalak mögötti világába.

Témaválasztás szempontjából értelemszerűen azok a kérdések dominálnak a publikált dokumentumokban, amelyeket a jugoszláv politikai elit a legfontosabbnak tekintett a két ország kapcsolata szempontjából a vizsgált időszakban. Általánosságban elmondható, hogy a belgrádi vezetés rendkívül bizalmatlanul tekintett a budapesti eseményekre, ami természetesen mégsem olyan rendkívüli a trianoni békeszerződés következményei és a Horthy-korszak magyar külpolitikájának ismeretében. A jelentésekben összegyűjtött információk egy része már a maga korában sem tűnhetett túlságosan megbízhatónak: pletykákon alapult vagy éppen a szándékos megtévesztés, provokáció eszközéül szolgált. Még több az olyan, sokszor téves értesüléseken nyugvó következtetés, amelyeket, bár lejegyzésük pillanatában lehetett némi realitásuk, a történelem később megcáfolt.

Legfontosabb kérdésnek a délszláv állam északi határvonalának sérthetetlenségét tekintette a jugoszláv vezetés, így a revizionista törekvések összes megnyilvánulását kiemelt figyelemmel kísérték, legyen szó a magyar bel- és külpolitikáról (lásd pl. 18., 57. vagy 96. sz. dok.), propagandáról (38. sz. dok.) vagy akár az oktatás területéről (vö. 51. és 95. sz. dok.). A kisantant államok tagjaként Jugoszlávia szintén elutasított minden olyan kezdeményezést, amely az Osztrák-Magyar Monarchia visszaállítását vagy a Habsburg-ház valamelyik utódállamban történő restaurációját célozta; így a magyar legitimisták is gyakran kerülnek elő a jelentésekben (1., 33., 69. és 84. sz. dok.). Még mindig a külpolitika területén maradva szintén fontos téma Magyarország és a környező államok, kiváltképpen Olaszország és Románia kapcsolata: a külpolitikai jelentések zöme ehhez a kettő, gazdasági és politikai okokból Magyarország és Jugoszlávia számára egyaránt fontos államhoz kötődik, leszámítva persze azokat, amelyek az ankarai vagy a londoni követ érintettsége okán az angol- vagy a török-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak. Ahogy a harmincas évek második felében mind Magyarország, mind Jugoszlávia nemzetközi mozgástere egyre szűkült, úgy növekedett a nagyhatalmak és különösen Németország szerepe, mindez pedig a jelentésekben is tetten érhető. Fontos megemlíteni a jugoszláviai magyar kisebbség helyzetének ügyét is, amely váltakozó intenzitással ugyan, de rendszeresen előkerül a publikált dokumentumokban (például 92. és 103. szám). Némileg pozitívabb képet mutat a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok területe: ezeken az enyhülés és a közeledés jóval hamarabb elkezdődött, mint a politikai szférában. A folyamatos kereskedelmi tárgyalások mellett jellemzőek még a tudósítások bizonyos releváns eseményekről (például budapesti nemzetközi vásárok), valamint Magyarország és Belgrád számára különösen fontos partnerországok (főleg Olaszország, Románia és Törökország) gazdasági és kereskedelmi kapcsolatait részletező jelentések (71., 73., 80. és 97. sz. dokumentum).

Mindebből következik, hogy a két ország közötti politikai és gazdasági kapcsolatok szempontjából valóban hiánypótló kiadvánnyal van dolgunk; azonban még egy szempontot érdemes kiemelni, mikor erről a kötetről beszélünk: ez pedig a hazai viszonyok és a politikai szereplők bemutatása. A magam részéről különösen érdekesnek és a történettudomány szempontjából hasznosnak találtam azon iratokat, amelyek portrét közölnek egyes politikusainkról: Gömbös Gyulától Kánya Kálmánon át Bárdossy Lászlóig sokan kerülnek elő, főleg az országos politikai porond és természetesen, a külügyi tárca illetve a magyar diplomácia vezéralakjai. Talán még fontosabbak azok a dokumentumok, melyek idézik is az említett személyeket, akiknek a véleménye egyes kérdésekben sokszor merőben eltér attól, amit más forrásokból eddig megismerhettünk; máskor teljes mértékben megegyezik azzal – mindenképp árnyaltabbá téve a korszak magyar politikájáról és politikusairól alkotott képünket. Meglepő hallani, ahogy Horthy Miklós azt fejtegeti a jugoszláv katonai attasénak, hogy „bár az ország élén áll”, „nincs módja” a nézőpontja megvalósítására (68. dok.); vagy éppen Gömbös Gyula (még honvédelmi miniszterként) magát Napóleonhoz hasonlítja, és döbbenetes őszinteséggel beszél az ország katonai állapotáról (69. dok.). Nyilvánvaló, hogy kellő forráskritikával kell vizsgálnunk ezeket a feljegyzéseket (is), sosem feledve a kérdést, hogy mindezt kinek állt érdekében lejegyezni, és kik olvasták? Ám véleményem szerint nem túlzás kijelenteni, hogy a tárgyalt forráskiadvány ezen vetülete legalább olyan fontos, mint a korábban említett politika- és diplomáciatörténeti oldala; és hogy korunk történészei a két világháború közötti időszak politikusait bemutató portréik elkészítése során nagy haszonnal forgathatnák ezt a kiadványt.

Összegezve tehát a fentebb leírtakat, Hornyák Árpád kötete fontos, sőt a maga területén hiánypótló mű. Véleményem szerint sikerrel mutatja be a két ország diplomáciai, politikai és gazdasági kapcsolatainak délszláv levéltári forrásait, tematikus szempontból a dokumentumok széles skáláját prezentálva, ügyesen kiválasztva a napi ügymenet egykori iratanyag-hegyéből azokat a darabokat, amelyeket a szakma képviselőinek szűk körén túlról érkező olvasó, sőt a nagyközönség is érdekesnek találhat. Egyedüli bánatom, hogy a kötet keretébe nem fért már bele az 1945 utáni korszak forrásanyaga. Bízom benne, hogy egyszer majd egy ilyen forráskiadvány is napvilágot láthat, talán jelen mű szerkesztőjének gondozásában – hasonlóan magas színvonalon.

Réfi Oszkó Dániel

A kötet adatai:

Hornyák Árpád (szerk.): A Horthy-korszak Magyarországa jugoszláv szemmel. Délszláv levéltári források Magyarországról 1919–1941. Kronosz Kiadó, MTA BTK TTI. Pécs-Budapest, 2016. 322 oldal.

Kapcsolódó cikkek:

Adalékok az Usztasa Mozgalom magyar–olasz támogatásához
A velünk élő délszláv háború – Dosz Café a Pécs Tudományegyetemen
A Balkán politikai és katonai kapcsolatai az első világháború idején
Háborús nacionalizmusok Kelet-Közép-Európában
Az I. világháborús konferencia Szarajevóban – a magyar küldöttség szemével

Ezt olvastad?

90 évvel ezelőtt, 1927. április 5-én Benito Mussolini olasz és Bethlen István magyar miniszterelnök a Palazzo Chigi dísztermében aláírta az