„A jó emlékmű mozgásban tartja az emlékezést”

Holokauszt-emlékművet avattak múlt hét pénteken az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. A több épületen át húzódó bronzcsík az egyetem valamennyi második világháborús áldozatának emléket állít. A pénteki felavatást kétnapos konferencia előzte meg, amelyen főleg az elhunytakról, az emlékműről, a holokausztról, az egyetem korabeli helyzetéről esett szó.

Az ELTE Trefort-kertjében sétálva nappal szinte fel sem tűnik a most felavatott emlékmű, inkább csak este akad meg rajta az ember szeme, amikor a lámpák fénye megcsillan a felületén. Azért lehet alig észrevenni, mert mindössze egyszer egy centiméteres keresztmetszetű bronzcsíkokat helyeztek el a Múzeum körúti és a Puskin utcai két téglaépület fúgáiba, igaz, kétszáz méter hosszan. A készítők úgy fogalmaznak: „Az emlékmű így lehetővé teszi a távolmaradást, de a közelhajlást, a megértést, az emlékezést is.”

A bronzrudakon végig az egyetem második világháború során elhunyt hallgatóinak, oktatóinak nevét, születésük és haláluk időpontját, haláluk helyét és státuszukat olvashatjuk, de van, hogy hiányosak az adatok.  A százkilencvennyolc áldozat véletlenszerű sorrendben követi egymást. Hosszan találunk üres helyeket kihagyva az emlékművön, ahová a többi, egyelőre ismeretlen halott neve kerülhet. Azt viszont többször is hangsúlyozták a kutatók, hogy a teljes listát valószínűleg lehetetlen lesz összeállítani, inkább csak gyarapítani lehetséges.

Fotó: Gyenes Andrea

A Bevésett nevek című, az emlékmű felavatásához kapcsolódó konferenciát szerdán és csütörtökön tartották az ELTE BTK Kari Tanácstermében. Mezey Barna, az ELTE rektora megnyitó beszédében azt kérte, szenteljük ezt a két napot az elhunytak emlékének, ismerjük meg őket, mert életük és haláluk ma is befolyásol bennünket. Komoróczy Géza Mire emlékezünk? című előadásában bemutatta az egyetem zsidó származású hallgatóinak, oktatóinak életét, tudományos munkásságát.

György Péter esztéta, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének (ELTE MMI) vezetője, az emlékmű projektjének egyik felelőse beszédében kiemelte, akkor van értelme az emlékmű álltásának, ha „tudomásul vesszük és nem felejtjük el, hogy kik voltak az elődeink, tudomásul vesszük a nem kívánt örökségünket. Tudnunk kell, mi történt velünk, és mit tettünk mi saját magunkkal, tehát mit tűrtek el az elődeink és mit engedtek meg, melyek voltak az egyetem fényes napjai és melyek voltak a traumatikus, sötét évek, amiket most tanulunk meg.” Az emlékművön szerepel mindazok neve, akik a holokauszt és a második világháború során vesztették el az életüket, munkaszolgálatosként, gettóba zárt civilként, koncentrációs táborokban, illetve kötelező katonai szolgálatra behívott fiatalemberként is, mondta el az intézetigazgató. Fontos eredmény, hogy végre nem a múlt ködébe vész az áldozatok neve és sorsa, hanem velünk vannak a kampuszon, megismerhetjük őket. György Péter hangsúlyozta, rengeteg munka előzte meg az emlékmű felavatását, tanár és diák együtt, egymástól tanácsot kérve és egymásban bízva dolgoztak.

Fotó: Gyenes Andrea

Csonka Laura az áldozatokkal kapcsolatos kutatásokat mutatta be. A diákok esetében, ha csak egy félévet jártak is a bölcsészkarra, akkor az egyetem második világháborús halottai közé sorolták őket. Az érintett időszakban a bölcsészettudományi karhoz tartozott a természettudományi kar is. A zsidó áldozatokra vonatkozó veszteséglistákat a Magyar Zsidó Levéltártól kapták és a Holokauszt Emlékközpont adatbázisában is kutathattak, a katonai veszteségekről a Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményét vizsgálták. A százkilencvennyolc azonosított elhunyt közül százhetvenhat férfi, és huszonkét nő volt. A legidősebb áldozat az 1854-ben született Dr. Klug Lipót matematikus volt, 91 évesen halt meg. A legfiatalabb áldozat az 1922-ben született Laub György volt, aki 22 évesen vesztette életét Buchenwaldban. A leginkább érintett generáció a századforduló és az első világháború között született. Az áldozatok között négy matematikus és további egy-egy botanikus, kémikus, fizikus, geofizikus, turkológus, nyelvész, régész, történetfilozófus, irodalomtörténész és művészettörténész volt, közülük százharmincheten rendelkeztek bölcsészdoktori címmel. Az áldozatok több mint kilencven százaléka volt zsidó vagy zsidó származású. Ezután Csonka Laura arról beszélt, hogy ki milyen körülmények között vesztette életét, illetve hogy milyen kapcsolatok voltak az áldozatok között. Szabó Levente építész mesélt az emlékmű tervének megszületéséről, a pályázatról, a projekt megvalósulásáról, és arról is, hogy mely másik mementókkal mutat analógiát az ELTE emlékműve.

A következő szekcióban az egyetem korabeli történetét ismerhettük meg, főleg a numerus clausus 1920. évi bevezetése után. A kilencven éves történész, Székely György szemtanúként számolt be a vele történtekről. Jogot hallgatott az ELTÉ-n, később deportálták őt, de még Bécsből küldött egy levelet egyik professzorának, hogy sajnos a körülmények miatt nem tud elmenni vizsgázni, de majd igyekszik – viccelődött egy kicsit a történész. Dachauba került, végül az amerikaiak szabadították fel a tábort, ő pedig egy szalmakazalban megbújva menekült meg.  Schweitzer Gábor jogász az ún. zsidótörvényeknek a korabeli alkotmányjogi kézikönyvekbeli értelmezéséről tartott előadást. Borgos Anna irodalmár, pszichológus arról beszélt, hogy a numerus clausus gondolata először a nőhallgatók létszámának korlátozása miatt merült fel. A zsidók és a nők kitaszítása az egyetemről hasonló retorika alapján történt, például hogy „egzisztenciális konkurenciát” jelentenek a keresztény férfiak számára, és csak elveszik előlük a helyeket, ez egyébként az orvosi kar állásfoglalása volt.

Fotó: Gyenes Andrea

Az ezt követő részben Szemerey Samu építész az emlékezet térbeliségéről beszélt és arról, hogy milyen eszközöket használunk arra, hogy emlékezzünk. Az egyetemi tér már kialakulása óta az egyik legfontosabb színhelye az emlékezésnek, derült ki előadásából. Két értelmező közösségnek, az építészeti, térbeli és a szövegszintű értelmező közösségnek a metszetében találjuk az egyetemi kampuszokat, ezért is fontosak. Szűcs Teri irodalomtörténész, kritikus a test és a név kapcsolatáról beszélt. Kiemelte, hogy a holttestnek méltó temetést kellene kapnia, fontos, hogy a hozzátartozók gondoskodhassanak szeretteik holttestéről, de a holokausztban ipari módon tüntették el a halottakat. „A nevek felsorolása a bronzcsíkon olyan gesztus, amely a megnevezettek méltóságát állítja.  Nem helyreállítja, de állítja.” – mondta.  Tibori Szabó Zoltán újságíró a holokausztemlékezet korai, 1945-1949 közötti erdélyi alkotásait ismertette. Szó volt arról is, mit mutatott be a deportálásról, a holokausztról az erdélyi sajtó.

Ezután az emlékművek mint vizuális produktumok témakörét járták közül az előadók. Ebben a szekcióban először Kristina Norman, észt és orosz származású rendezőnő előadását és kisfilmjét láthattuk egy szovjet emlékmű áthelyezésének problémájáról. Turai Hedvig művészettörténész a szobrokkal kapcsolatos dilemmákat tárgyalta, mivel most, a holokauszt hetvenedik évfordulóján minden eddiginél több szó esik róluk, főleg a Szabadság téri emlékmű kapcsán. Az Élet Menete Alapítvány emlékművének példáján keresztül beszélt főleg arról, hogy miért nehéz jó holokauszt emlékművet készíteni, illetve hogy miért fontos az, hogy milyen térbe kerül a szobor. A szobor történetéből pedig kiderül, milyen politikai, társadalmi, esztétikai mozgások vannak jelenleg a kultúránkban. Takáts József eszmetörténész nem művészeti kérdésről, hanem emlékezetpolitikai problémáról tartotta előadását. A holokausztmegjelenítés nehézségeiről beszélt egy olyan múzeum kapcsán, amelynek elkészítésére csak elméletben vállalkozott, gyakorlatban egyelőre nem.  Hangsúlyozta, nem elkülönítő, társadalmat megosztó módon kell színre vinni a történelmet, hanem nemzetközi kontextusba ágyazottan és hosszú folyamatokban. „Minimális politikai konszenzus nélkül, erősödő múltpolitikai háború közepette nem lehet olyan múltfeldolgozási intézményt alapítani, amely viszonylagos függetlenséggel, biztonsággal tudna működni. Farkas Zsófia előadásában Ország Lili és Felix Nussbaum művészetét mutatta be. „A két festőnek nem állt olyan készen kapott nyelv a rendelkezésére, amivel ki tudták volna fejezni a velük történt traumákat, fenyegetettségük légterét, sorsuk elvesztését és annak stációit.” – mondta. Így átformáltak stílusirányzatokat és bizonyos művészettörténeti szimbólumokat. Ország Lili a holokauszt átvészelése után indult el a pályán, Nussbaum viszont Autschwitzban halt meg.

Az estét egy kerekasztal-beszélgetés zárta, az egyetemi közösség, trauma és emlékezet témakörében. A beszélgetést Gács Anna, az ELTE MMI oktatója moderálta, résztvevői pedig az ELTE diákjai voltak: Gadó Flóra, Kállay Eszter, Bódi Lóránt és Teczár Szilárd.

Fotó: Gyenes Andrea

November 13-án egyetemtörténettel és értelmiségtörténettel folytatódott a konferencia.  Frank Tibor történész a világháború árnyékában lévő egyetemet mutatta be. Az első világháború előtt még komoly vagyonnal rendelkező intézményben elitképzés folyt, a professzorok jogállása különleges volt, méltóságos úr megszólítás illette őket. Trianon után irányváltás történt, később már a numerus clausus nyomta rá a bélyegét az egyetem történetére. K. Horváth Zsolt, az ELTE MMI oktatója előadásában Tábor Béla munkásságáról és az egyetemen tanuló vagy oktató zsidóság helyzetéről értekezett. Beszédében az egyetemen létrejött ún. bajtársi szervezetek, mint például a Turul, Csaba, Attila nevet viselő „bandák” erőszakos viselkedését mutatta be, akik sorozatosan zsidóveréseket tartottak. Kodolányi Judit az Illyés Gyula hagyatékban talált levelek alapján mutatta be a holokauszt túlélőinek történeteit, például Szerb Antalné neki küldött leveleiből. Havasréti József író, kritikus pedig Szerb Antal írásain keresztül mutatta be az író magyar és zsidó identitásának változásait.

Fotó: Gyenes Andrea

Nemcsak történettudományi, hanem művészeti szempontból is beszéltek a holokausztról az előadók, ezen a napon irodalmi, színházi és filmes holokausztábrázolásokat ismerhettünk be. Vári György újságíró A zsidó mint enigma című előadásában Gergely Ágnes költészetét mutatta be, Szolláth Dávid irodalomtörténész pedig  Márton László Árnyas főutca és Mészöly Miklós Film című regénye között vont párhuzamot és vizsgálta azt, hogy a metaforikus próza mit kezd az emlékezettel. Vilmos Eszter a kortárs irodalmi holokausztemlékezetet mutatta be Borbély Szilárd életművére koncentrálva. Varga Balázs AZ ELTE MMI oktatója két kortárs filmről beszélt, amelyek a holokauszttal és a múltfeldolgozással foglalkoznak.

Ezután Marczisovszky Anna beszélt Charlotte Delbo francia írónő emlékkönyvéről. Delbo nem zsidóként, hanem politikai okokból került Auschwitzba. Kétszázharminc nővel együtt vitték el, de csak negyvenkilenc maradt közülük életben. Delbo művének lényege a látás és a láttatás, az elpusztított nőkre emlékezik, nevüket, adataikat, történetüket jegyezte le a könyvében. Herczog Noémi kritikus előadásában Mohácsiék színházáról beszélt, azt fejtegette, hogy a holokausztot szinte kizárólag komor és szent eseményként kezeljük, de lehet-e komédiát készíteni belőle, jobban célba ér-e az üzenete úgy, mint patetikusan, tragikusan ábrázolva.  Darida Veronika, az ELTE Esztétika tanszékének oktatója pedig Jeles András Auschwitz működik című darabjából beszélt.

Fotó: Gyenes Andrea

A vallás is téma volt a konferencián, Galambos Ádám evangélikus teológus az egyház holokauszt utáni szerepéről beszélt, és arról, hogy a kereszténységnek szembe kell néznie a múltjával. „A 20. századi, Auschwitz utáni 21. századi egyház feladata nemcsak a bűnbánat, a párbeszédre való nyitottság és az alázat, hanem a Szentírás cselekvő formában lévő komolyan vétele, ez pedig a szabadságban és annak felelősségében nyilvánul meg.” – mondta.

Zombory Máté szociológus a Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete című könyvet mutatta be, amelyet ő és Szász Anna szerkesztett.  Gera Judit, a Néderlandisztika Tanszék oktatója előadásában azt fejtegette, mi volna az a mód, amivel Anna Frankot, és az ő történetét be lehetne vezetni a mai diskurzusba. Ezután Visky András író olvasta fel erre az alkalomra készült írását. „Azok a nevek és azok a személyek, akik mostantól teljes odaadással összefogják a Trefort kert épületét, az önazonosságom részévé váltak. Saját ismeretlen arcukat arcomba zárták, és valódi identitásom konstruktív elemeivé lettek” – írta.

Végül az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének diákjainak kisfilmjeit vetítették le a Csillagos házakról. A filmeket az OSA Nyílt Társadalmi Archívum pályázatára készítették, amelynek három fő eleme van, egy internetes térképet készíteni a csillagos házakról, a házak konkrét megcsillagozása, és emlékezések megtartása. Tiszai Orsolya és Csernay Dóra három fő projektet ismertetett: a Bárdos család és az Akácfa u. 59., az „Először mondom el” és a Közintézmények című interjúkat. A filmek során arról kérdezték az egykori csillagos házakban most dolgozókat, hogy milyen egy ilyen házban tölteni a mindennapjaikat, van-e személyes kötődésük a holokauszthoz, és mit gondolnak a 2014-ben zajló megemlékezésekről. Míg Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója provokációnak tartja a házak megcsillagozását, addig Pogány Judit, az Örkény Színház színésznője szerint jó kezdeményezés, így fogalmazott: „Bizonyos időszakokban fontosnak tartom, hogy újra és újra felidézzük a szörnyűség részét is. Pont azért, hogy az emberek fuldokoljanak a fájdalomtól, hogy képesek legyenek tiltakozni, és ne csak szemet hunyni, és megpróbálni elfelejteni, békességben, csendben, félrevonulva élni, elmenekülni a gondolatok elől.”

Fotó: Gyenes Andrea

Másnap, az emlékmű felavatásán beszédet mondott Molnár Piroska színművész, aki kiemelte, hogy „az emlékezés mindig a jelen helyes, de legalábbis kritikai értékelésével veszi kezdetét.” Elmondta, hogy egy „jó emlékű mozgásban tartja „az emlékezést” és „az életben jár velünk”. Ez a mementó lehetőség arra, hogy az emlékezés közösséget teremtsen, tette hozzá. „Járni tanít bennünket, a minisztert, az egyetem oktatóját, a diákot, és tulajdonképpen bárkit, de legyenek illúzióink, hogy ez könnyű lesz”, mondta a színművész.

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere beszédében hangsúlyozta annak a fontosságát, hogy az egyetem együtt emlékezik a holokauszt és a második világháború halottaira. „El kell számolnunk magunkkal is, valamint a halottakkal, akiknek most végre a Trefort kert lett az emlékhelyük és a temetőjük.” Hosszú évtizedekkel később történt meg ez az emlékezés, abban a reményben, hogy az egyetem közösségének egyik alapja lehet, így lehetünk úton önmagunk felé, mondta.  A miniszter úgy fogalmazott, abban bízik, ha együtt tudunk a múltra tekinteni, akkor a jövőre is együtt emelhetjük a tekintetünket.

Dezső Tamás, az ELTE Bölcsészettudományi Kar dékánja beszédében megkövette az egyetem minden volt hallgatóját és oktatóját, akiket a numerus clausus és a zsidótörvények következtében kirekesztés, fizikai sérülés, vagy lelki sérelem ért. Ezt, mint mondta, a második világháború óta eltelt hetven évben még egyetlen elődje sem tette meg.  „Őszinte szívvel gyászolom azokat a hallgatóinkat és oktatóinkat, akik a zsidótörvények következtében munkaszolgálatosként, deportáltként, valamelyik láger vagy gettó poklában elpusztultak.”, mondta, majd így folytatta: „Mellettük gyászolom azt a néhány polgári áldozatot, akiket a bombatámadások temettek maguk alá, és katona áldozatainkat is, akik a lövészárkokban életüket áldozták valamiért, amiben hittek, vagy egyáltalán nem hittek.”  A dékán elmondta, azt szeretné, hogy a kar hallgatói felemelt fejjel járjanak, az egyetem történetének ismeretében, abból tanulságokat levonva.  Hozzátette: fontos, hogy a diákok legyenek annak biztosítékai, hogy a holokauszt, illetve más népirtások gyalázatai soha többé ne történhessenek meg.

Az ünnepség végén a közönség együtt, sorban járta végig a falba épített bronzcsíkot és hangosan olvasták fel minden egyes áldozat nevét. (Az elhunytak adatait megtaláljuk az emlékmű honlapján is.)

Számomra az volt a legmegrázóbb, hogy az egyetem egykori dolgozói, diákjai neve mellett a táblákon nem az életükben űzött foglalkozásuk szerepelt státuszként, hanem az a „beosztás” amit a háború, a holokauszt rájuk rótt, például „munkaszolgálatos” vagy „deportált”. Ezzel pedig tragikus haláluk körülménye definiálja őket ebben a kontextusban.  Mezey Barna rektor szavait idézem: az emlékművön szerepelnek híres tudósok és olyanok is, akiket a korai halál akadályozott meg abban, hogy híresek legyenek”. A második világháború borzalma okozta, hogy most nem kutatásaik, felfedezéseik vagy tudományos munkájuk miatt emlékezhetünk rájuk elsősorban.

Szőts-Rajkó Kinga

Ezt olvastad?

ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola Középkorral foglalkozó doktoranduszok konferenciája | Konferenciafelhívás

Az ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskolájának három doktori programja 2024 nyarán nemzetközi konferenciát szervez magyar és külföldi doktori hallgatóknak, hogy

X