A kémek élete nem csak játék és mese

A hetvenes-nyolcvanas években Magyarország a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok titkos és ádáz küzdelmének kereszttüzébe került. A Kádár-rendszer mozdulatlan világa mögött kémek egész hada próbált titkos információk után kutatni, s közben elkerülni az egyre modern technikai eszközökkel rendelkező elhárítást. A Sziklakórház programján Rimner Gábor egykori mesterkém mesélt személyes történetéről, Rohánszky Mihály pedig az akkori kémelhárítás tevékenységéről.


Rimner Gábor, Rohánszky Mihály és Tatai Gábor (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)

Izgalmas helyszínen vestte kezdetét az este, melynek a Sziklakórház adott otthont. Vezetőnk kísért a labirintusszerű folyosókon keresztül egy eredetileg kórteremnek épült hosszúkás helyiségbe. Mélyen a budai vár alatt voltunk, nem messze Hadik András szobrától. A terem végében betegágyak, az elejében székek. Mindkét fajtában összesereglett vendégek üldögéltek, s izgatottan várták, hogy megkezdődjön a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának kémsztorija.

Tatai Gábor, a Sziklakórház igazgatójának rövid köszöntője után Rimner Gábor (akivel dokumentumfilm is készült) mesélt gyerekkoráról, beszervezésének történetéről, magyarországi kémtevékenységéről és lebukásáról. „Az ember valamikor egyszer csak elkezdett kémkedni.” – kezdte kissé nosztalgikusan a történetet, mely tizenegy éves koráig nyúlt vissza. 1965-ben ugyanis édesapjával (és egész családjával) Szudánba mentek az UNESCO megbízásából, ahol a kéttannyelvű oktatásnak köszönhetően kitűnően elsajátította az angol és az arab nyelvet (később pedig a franciát és a németet). A kommunista- és szovjetellenes családi attitűd miatt apja végül úgy döntött, nem kívánnak hazatérni Magyarországra, s helyette inkább Németországban akartak letelepedni – fiának pedig egy stockholmi ösztöndíjat nézett ki. Rimnernek saját bevallása szerint mindehhez nem volt különösebben kedve, ezért megkereste az amerikai attasét, hogy „elcserélhesse a svéd ösztöndíját egy amerikaira”. Amikor kiderült, hogy magyar származású, egy irattárba kísérték és faggatni kezdték, miért nem akar visszatérni Magyarországra. „Ott elmondtam nekik, hogy nem akarok visszatérni egy olyan helyre, ahol másodrendű állampolgár lehetek csak a saját hazámban.” Hosszas beszélgetés után végül vállalta, hogy mégis hazatér, de amerikai szolgálatban, a szovjetek ellen kémkedve. „Tizennyolc évesen akkor dagadt a mellem a büszkeségtől, mert úgy éreztem, hasznos dolgot fogok tenni.” – mondta el Rimner, lezárva ezzel beszervezésének történetét.


Kép forrása: port.hu

Másfél évig tartó hosszadalmas és mindenre kiterjedő kiképzés után kezdhette csak meg itthon a kémtevékenységet. A felkészítésnek része volt az időközben megváltozott magyarországi körülmények megismerése, a kapcsolattartás titkos módszereinek gyakorlása, a szovjet fegyverek tanulmányozása, a harcművészeti ismeretek elsajátítása, s persze mindemellett kemény pszichológiai teszteknek is alávetették. Egy szudáni próbafeladat után – melynek során szovjet állampolgárságú emberek bizalmába kellett férkőznie – 1973 nyarán érkezett Magyarországra. Fedőtevékenysége nem volt, azt a megbízást kapta, hogy tanuljon, dolgozzon, illeszkedjen be. „Meg kellett feledkeznem arról, hogy valaha is ismertem a megbízóimat.” – mondta Rimner.

Mivel barna útlevéllel érkezett haza, azt 24 órán belül le kellett adnia a Belügyminisztériumnak. Rövid kérdezősködés után – miután nyelvtudásáról ismertséget szereztek – az útlevélszolgálatra helyezték, ahol arab nyelven kellett hivatalos iratokat kiállítania.


Kép forrása: port.hu

Rimner legnagyobb fogása az évek során az volt, amikor tudomást szerzett arról, hogy interkontinentális ballisztikus rakétákat és atomtölteteket is tartanak Magyarországon – melyet az akkori vezetés természetesen tagadott. Arra az itthoni szovjet bázisra, ahol minderről tudomást szerzett, a véletlennek köszönhetően jutott el, ugyanis főnöknőjét kellett kísérnie, aki nem kívánt egy katonai létesítménybe egyedül elmenni. A „hivatalos és legális” látogatás után aztán Rimner titokban ismét felkereste a helyet, melyről kívülről több felvételt is készített.

Munkamódszereiről elmondta, hogy az üzeneteket láthatatlan indigóval írta, majd ugyanarra a lapra, de elforgatva azt azonos hosszúságú fedőtörténetet kellett lejegyeznie – az ő esetében ez egy kisfiú gyöngybetűs élménybeszámolói voltak. Mindig ügyelt arra, hogy a leveleket a város távoli részén lévő postaládáiba dobja, kesztyűt hordott már a megírásnál is, a bélyeget sosem nyalta meg. Még az is meg volt szabva, milyen módon kell a levelet a borítékba hajtogatni – a legkisebb tévesztés is azt eredményezte, hogy megbízói téves jelentésnek, esetleg kényszer alatt írt üzenetnek értelmezték a küldeményt. Rimner elmondta, hogy a kiképzés során mindent előre megbeszéltek, az esetleges tárgyelhelyezések idejét és helyszínét, s mindezeket memorizálnia kellett.


Rimner Gábor és Rohánszky Mihály (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)

Ezek után Rohánszky Mihály vette át a szót, aki jelenleg a Magyar Detektív Szövetség főtitkára, akkoriban viszont a kémelhárításnál dolgozott. Elmondta, hogy a kémek akkoriban a legmodernebb technikai eszközökkel voltak felszerelve – példaként említette a mikrofilmes technikát, mellyel egy A4-es dokumentumot 1,5 mm-ig lehetett kicsinyíteni. Ezt levélbe rejtették, s itthonról adták fel, s a szöveg egy meghatározott pontjáról kellett speciális módszerrel kiáztatni a lapból. A mikrofilmen lehettek utasítások, kérések, információk. Rohánszky elmondta, hogy a Belügyminisztérium akkoriban nem csupán a belső küldeményekre figyelt – a Maglódi úton működött az úgynevezett levélbontó részleg, ahol a külföldről érkező küldeményeket is vizsgálat alá vetették. Valamennyi külföldi levélről másolatot készítettek (ezeket a rendszerváltozáskor semmisítették meg), az esetleges valutát kivették, majd a borítékot visszaragasztották.


Rohánszky Mihály (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)

Rohánszky elmondta, hogy természetesen Magyarországon is képeztek ki kémeket, s ugyanígy az elhárítás embereit is. Utóbbiakat felkészítették a telefon- és lakáslehallgatásokra, az otthonokba való észrevétlen behatolásra, a célszemélyek megfigyelésére és a bizalmas nyomozásra. A felszerelésük igen változatos volt – az este során mutatott egy úgynevezett „pogácsát”, melynek segítségével a kulcsokról lehetett másolat készítésére alkalmas mintát venni, amíg a gyanútlan delikvens épp az uszodában vagy egy orvosi vizsgálaton tartózkodik. De előkerült a beszélgetés során egy méretes fúrógép is, mellyel éppen akkora lyukat lehetett fúrni a falba, hogy a célszemély ne vehesse észre az elrejtett lehallgató-készüléket. A lakásokról a behatoláskor polaroidkép készült annak érdekében, hogy mindent az eredeti állapotába állíthassanak vissza.

Rimner Gábor kitért lebukásának történetére is, melyhez tulajdonképpen egy szakítás vezetett. A sértett barátnő néhány pohár után egy nyilvános helyen azt hangoztatta, hogy „a Gábor az araboknak kémkedik”. Egy közös ismerős rendőr mindezt hallotta, s bár nem adott hitelt az állításnak, annyian hallották az esetet, hogy végül jelentette a történteket. Akkoriban a belügyi szerveknek nem kellett különösebben bajlódniuk a hivatalos engedélyekkel: lehallgató-készüléket tettek Rimner lakásának konnektorába, fényképfelvételeket készítettek a szemben lévő házból, végül pedig 1981-ben a nyílt utcán elfogták, letartóztatták, majd hazaszállítva házkutatást tartottak nála. Ekkor indult az az eljárás, melynek végén 1981-től kezdve kilenc évig börtönben tartották.

Rohánszky beszélt ezután arról, hogy az elhárítás ebben az időben igazi csapatmunka volt, szemben a kémtevékenységgel – az ugyanis mindig egyedül dolgozott, ilyen módon szintetizálnia kellett a szaktudást. A volt elhárító azt is hozzátette, hogy a kémvilág furcsa eszközei nem csupán az amerikai filmek kitalációi. Valóban létezik a CIA által használt igazságszérum, s a „bolgár ernyőnek” nevezett esernyőt is megmutatta, mellyel egy apró, 1,2 mm-es golyót lehetett az áldozat lábába lőni. A gyantával elzárt, s a testmelegre a véráramba jutó ricin néhány napon belül halálos szívelégtelenséget okozott.


Az ún. „bolgár ernyő” – Kép forrása: 67.media.tumblr.com

Bizonyos esetben a kémek nem rendelkeztek kész eszközökkel, sokkal inkább a kreativitásukra hagyatkoztak, mikor az úgynevezett „konténereket” előállították. Ezek olyan tároló szerkezetek, melyekbe üzeneteket, fényképfelvételeket, egyéb eszközöket rejtettek. Volt köztük műgyantából készült, kőnek látszó hordozóalkalmatosság éppúgy, mint gyufás skatulyából és mágnesből összetákolt, fém kapcsolószekrény aljára helyezhető titkos küldemény.


Az est végén a közönség szemügyre vehette a különféle titkosszolgálati felszereléseket (Kép forrása: Sziklakórház Atombunker Múzeum)

A vetített filmekből (pl. az akkori elhárításnak készült dokumentimfilmből) egy mára már megmosolyogtató világ rajzolódik ki, mely akkoriban azonban hús-vér valóság volt. Valódi kémek és elhárítók dolgoztak Magyarországon, a hidegháború hol nyugodtabb, hol élesedő időszakaiban. S a tét nem pusztán információk cseréje volt olykor, hanem emberi életek és sorsok. A volt kém és a volt elhárító beszélgetése egy letűnt kor szórakoztató mementója volt, s azt sugallja, hogy ezekre a szakmákra még ma is nagy szükségük van a modern államoknak – ezekkel kapcsolatban azonban természetesen semmiféle információ nem szolgáltatható ki…

Maróti Zsolt Viktor

Ezt olvastad?

1929 nyarán egy Tiszazugban található kis faluval, Nagyrévvel kezdett foglalkozni a világsajtó. Sajnos azonban nem valamilyen dicső történet miatt került
Támogasson minket