„A kétszer alapított…” A középkori Óbudai Egyetem nehéz kezdetei

Kijelenthetjük, hogy bármilyen régmúltba vetülő kutatást folytat korunk embere, európai viszonylatban nem kerülheti el a figyelmét azoknak az intézményeknek századok folyamán fokozatosan bővülő hálózata, amelyeket európai értelemben vett egyetemeknek nevezünk. Az egyetemtörténet azonban – ahogyan Székely György megállapítja – csak úgy válik valódi történettudományi diszciplínává, hogy kontextusba helyezve összehasonlítjuk a különböző korok különböző intézményeit, hasonlóságokat és különbségeket állapítunk meg. Éppen ezért szükséges, hogy a középkori Óbudai Egyetem történetének bemutatását megelőzően röviden áttekintsük kontinensünk egyetemtörténeti előzményeit, hangsúlyt fektetve a közép-kelet-európai egyetemalapítási hullámokra, megtudjuk milyen történelmi körülmények között jöttek létre az első egyetemek térségünkben, miért éppen azokban a városokban, ahol, milyen folyamatok eredményeképp.

Universitas vagy Studium Generale?

Rövid egyetemtörténeti áttekintésünk kiindulópontja az a korszak, amely az érett középkor kultúrájának alapjának tekinthető: a Karoling-reneszánsz (8. század vége – 9. század eleje) és annak hatása. Nagy Károly 814-es halálával – és a 817-es Jámbor Lajos és Aniáni Szent Benedek által levezényelt „reform” hatásaként – az úgynevezett litteratus műveltség kikerült az új tudományokkal ellenséges, bezárkózó és konzervatív monostorokból. A kultúra fejlesztésének új letéteményesei a kolostori iskolák helyett a városi iskolák  lettek, jellemzően a püspöki székhelyeken. A püspökségek mellett kialakuló intézmény, a káptalan egyik kanonokjának (a scholasticusnak) a feladata lett az iskola létesítése és felügyelete. Gondoljunk csak az 1009-ben alapított pécsi püspökségre, ahol Bonipert püspök kezdeményezésére jött létre  a káptalani iskola: 1020 körül Fulbert chartres-i püspök ajándékaként érkezett meg Priscianus Institutiones grammaticae című latinkönyve Pécsre, amelyből tanítani kezdtek. Később az oklevelek számának növekedésével szintén tananyag lett a jellegzetes formuláskönyvek anyaga, amely segítségével gyorsabban lehetett okleveleket szerkeszteni. Az iskola élén állt az olvasókanonok (lector), őt segítette az éneklőkanonok (cantor), valamint a lector helyettese, a sublector.

A korszak tudományát és művészetét egyaránt lefedte a septem artes liberales, azaz a hét szabad művészet, amely két részből állt. A trivium foglalta magába a latin nyelv alapjait, a grammaticát, a retoricát és a dialecticát, a szónoklat művészetét (ebbe belefoglalva az ún. ars dictandit, azaz a levél-és oklevélszerkesztés tudományát) és a logikus gondolkodást, érvelést; a quadriviumba pedig az arithmetica, az astrologia, a geometria és a musica, azaz a számtan, a csillagászat a mértan, valamint a zene tartozott. Ezekben a közösségekben már – a kialakuló skolasztika szellemében – megpróbálták összeegyeztetni az antik tudást a Bibliával, nem zárkóztak el az ókori bölcsek tanításaitól, csak épp máshogyan kezdték el értelmezni azokat.

Francesco Pesellino itáliai festő allegorikus festménye a Hét Szabad Művészetről (forrás: http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/free7.html).]

„Vannak, akik inkább az imádságra adják magukat, mint olvasásra, ők a kolostorok lakói; mások viszont minden idejüket olvasással töltik, s ritkán imádkoznak, ők a scholares.” (Petrus Comestor, 1170; Katus 2014)

Ahogyan Jacques Le Goff a középkori értelmiséget feldolgozó munkájában megállapította, a 12. században kialakuló értelmiség a 13. században kezdte el szervezni egyetemeit. Addig a tudást általánosan a már említett korabeli „közoktatási intézményekben”, leginkább kolostori, káptalani vagy városi fenntartású intézményekben lehetett megszerezni, de a 13. század közösségszervező mivolta hívta életre kontinensünk első „felsőoktatási intézményeit”, egyetemeit. A latin elnevezés (universitas) ugyanis nem kizárólagosan az oktatási intézményre utalt a korszakban, hanem mindenféle szakmai (céhek), kereskedelmi (Hanza-szövetség) vagy nemzetiségi („Szász Egyetem”) egyesületet jelölt, a communitas (közösség) szinonimájaként. Ha pontosak szeretnénk lenni, és kifejezetten a középkori egyetemekre, mint oktatási intézményekre utalni, akkor hivatkozhatunk rájuk, mint az általános tanulmányok helyszíne (studium generale), vagy mint a tanárok és diákok szervezete (universitas magistrorum et scholarium). Ez a közösség vívott ki magának uralkodók által biztosított autonómiát (idővel olyan társadalmi erőt képvisel, ami a világi és az egyházi hatalom ellen felváltva folytatott harcában próbált függetlenedni mindkettőtől), amelynek jelképei lettek a gyakran ma is használt egyetemi jelvények: a címer, a pecsét és a jogar.

Középkori európai egyetemek (Forrás: A pécsi felsőoktatás évszázadai, 2017. 13.)

A két minta, amely alapján a középkor egyetemei így a Párizsi és a Bolognai, később pedig az Óbudai Egyetem is szerveződtek. Közös volt bennük a karok általános négyese: a diák tanulhatott bölcseletet (facultas artium), kánon- és római jogot (facultas decretum et legum), orvostudományt (facultas medicorum) vagy teológiát (facultas sanctae theologiae). Mindenki a bölcseleti fakultást végezte el először (amely teljesítése után licentia ubique docendit, általános engedélyt kapott arra, hogy magisterként bármilyen nyugati keresztény intézményben taníthasson), jogi, orvosi vagy teológiai tanulmányát csak a hét szabad művészet bizonyos fokú elsajátítását követően kezdhették meg, de igen gyakran a főleg kapcsolati tőkét kialakítani kívánó diák nem is szakosodott. Az „alapszakot” általában két év alatt lehetett elvégezni, a hallgató ezt követően kapta meg a baccalaureatus (borostyánkoszorús) címét, majd még további évek múltán válhatott magister artiummá, a tudományok és művészetek mesterévé. Ezeknek a tanulóéveknek száma karonként, egyetemenként eltérő volt: nehezen rekonstruálható maga a képzési idő, ugyanis a források szerint nem volt beiratkozási korhatár. Általában 13–14 évesen kezdték el első szemeszterüket a diákok, és a párizsi egyetemet alapul véve a bölcsészeti és orvosi tanulmányokat hat, a jogit hét, a teológiai képzést pedig 16 év alatt abszolválhatták! Idővel a szakosodni kívánó tanulóknak volt lehetősége válogatni az egyetemek között, ugyanis a század végére minden jelentősebb intézmény specializálódott egy adott területre – pl. Párizs és Oxford a teológiára, Salerno és Montpellier az orvostudományra, Bologna és Padova pedig a jogtudományra.

Európa további egyetemei mind a párizsi („iskolák föderációja” – sok kis műhely, ahol főleg az artes oktatása folyt igen magas szinten) vagy a bolognai modell (ahol az egyetemet főleg a jogászok, valamint a bölcsész-orvos tömb alkotta) alapján alakultak. Az egyetem élén a tanárok közül választott rector állt (aki az artes fakultás vezetőjéből vált „főigazgatóvá”), a diákok pedig clericusi státusba kerültek tonzúrát viselve fejükön, és natiok, nemzetek szerint csoportosultak, melyek Párizsban a francia, a pikárdiai, a normandiai és az angol, Bolognában a Citramontani és az Ultramontani voltak. Ez a natio-rendszer a magyar egyetemeken, mint látni fogjuk, nem alakult ki. Általánosságban az oktatásról elmondható, hogy az előadások a tankönyv szövegéhez adtak magyarázatot, érveket és kritikákat fogalmaztak meg, tételesen előkészítve az előre megadott fő kérdésre adott választ – ennek megfelelően a vizsga is egy nyilvános előadásból, előre megfogalmazott kérdésekből és az azokra épülő (igen gyakran heves, de mindenképp érvekkel megalapozott) vitából állt.

A középkori egyetemek összekapcsolták tudományos szinten a keresztény ismeretanyagot az ókori bölcselettel; társadalmi szinten az értelmiségi hivatást a clericusok rendjével, így szilárd anyagi alapot, társadalmi tekintélyt és presztízst biztosítottak az értelmiségi munka számára, évszázadokra meghatározva az európai kultúrtörténetet, ugyanis hamar túllépte a városi kereteket, hatásköre az egész keresztény világ volt.

A két közép-európai egyetemalapítási hullám

Mint sok más gazdasági, társadalmi vagy politikai újítás, így az egyetemszervezés is egy jó évszázados késéssel jutott el Kelet–Közép–Európába, azonban ebbe a második hullámba a Magyar Királyság is aktívan bekapcsolódott. A térségben elsőként alapított prágai egyetemet (1348) a krakkói (1364), a bécsi (1365), majd a pécsi (1367) studium generale követte, de folytathatnánk tovább a sort Óbudával, Heidelberggel, Kölnnel és Erfurttal. Ekkorra, a 14. századra érett meg a térség arra a kulturális szintre, hogy a politika, a városi önkormányzatiság, az igazságszolgáltatás, a kereskedelem, és mindenekelőtt a diplomácia terén tartós írásbeliség alakuljon ki – felzárkózzon a nyugat mellé.

Ennek a feladatnak teljesítését tűzte ki célul IV. Károly német-római császár és cseh király, amikor 1348-ban megalapította a ma is nevét viselő Károly Egyetemet, amely mind a négy karával azonnal a térség vezető és példamutató intézménye lett; vonzásköréhez tartozott egész Közép–Kelet–Európa. Alapítólevelében már célként fogalmazza meg, hogy „ad consilia”, a király mellé tanácsadókat nevel ki. Vezető szerepét hangsúlyozza, hogy nyugati példák alapján négy akadémiai nemzetet alakított: a csehekét (melybe a szlávok mellett a magyarok is tartoztak), a lengyelekét, a bajorokét és a szászokét. Az arányokból látszik, hogy az intézmény inkább volt német, mint cseh (1368 és 1390 között a 49 bölcsészdékánból 6 volt cseh), amiből később még problémák adódtak.

Oktatás a párizsi egyetemen (Forrás: https://historylearning.com/medieval-england/medieval-universities-index/medieval-universities/ – letöltve: 2020.09.02.)

A krakkói intézmény Kázmér király uralkodásának eredménye. Ő az „egy fejedelem, egy jog egy pénz” elvét követve központosított, és országának szellemi-kulturális fejlődését is ezen érdekek alapján segítette elő az egyetemalapítással (mely tervét már 1351 óta fontolgatta). 1363-os keltezésű a folyamodványa az egyházfőhőz, aki a gnieznói érsek jelentése után 1364-ben adta ki az egyetem alapító bulláját. Hasonlóképp cselekedett egy évre rá Habsburg IV. Rudolf Bécsben, akit versengő helyzete is motivált, tudniillik ő a már említett IV. Károly veje volt. A következő egyetem volt a sorban Pécs.

Érdemes tehát a három közép-kelet-európai egyetemre (krakkói, bécsi, pécsi) hármas egységként tekinteni, fontos kihangsúlyozni, hogy a későbbi óbudai egyetemalapítással együttvéve külön kezelendők a prágaitól – a Károly Egyetemet a német-római császár alapította a püspökségből frissen érsekséggé emelt fővárosban, Prágában. Több kutatás is ezt a Prágától való különbséget támasztja alá olyan meglátásokra alapozva, mint például az akadémiai nemzetek hiánya, a tény, hogy alapításuknál a királyi alapítóokirat jóval megelőzte a pápai jóváhagyást, a tartós nemzetközi szerepvállalás helyett a regionális igények kielégítése vagy a teológiai karok hiánya Ez utóbbi érdekes kérdés, az új egyetemek városaiban jelen levő koldulórendek éppúgy szerepet játszhattak, mint a peremterületek eretnekségétől való félelem, vagy általánosságban Párizs, de a térségben Prága monopóliuma (amely nyilvánvalóan VI. Kelemen pápa és IV. Károly császár személyes jó viszonyának gyümölcse) a teológiaoktatásban. Azonban egyszerűen azon tények alapján is levonhatunk következtetéseket, hogy a császár mind a lengyel, mind az osztrák egyetem létesítését hátráltatta (Pécsét nem, talán nem látott benne konkurenciát).

A példa: Hazánk első egyeteme

„…a mi Krisztusban legkedvesebb fiunk, Lajos, Magyarország dicső királya hőn óhajtja, hogy a már említett országban lévő Pécs városában, mint másoknál jelesebb s erre a célra felettébb megfelelő és alkalmatos helyen az Apostoli Szentszék rendeljen el és létesítsen minden tisztes tudományra egy studium generalét, ahol is a hitet terjesszék, a tudatlanokat tanítsák, az igazságszolgáltatás egyenlőségét őrizzék, az elvszerűséget erősítsék, s az érzéket iránta fejlesszék.” (A pécsi egyetem alapítólevele, Csorba Győző fordítása. Forrás: Régi magyar egyetemek emlékezete I/1. https://www.mek.oszk.hu/01800/01882/01882.htm#15 – Letöltve: 2020.09.13.)

A fenti idézet V. Orbán pápa (1362–1370) bullájából származik, amely bár eredetiben nem marat ránk, két, a Vatikáni Apostoli Levéltárban őrzött regiszterkötetbeli másolatából ismeretes, és a Magyar Királyság első egyetemalapításáról rendelkezik. Azt, hogy egyáltalán felmerült egy magyar területen alapítandó egyetem gondolata, Koppenbachi Vilmos pécsi püspök (1361–1374), az alapító és első kancellár diplomáciai érzékét dicséri. Ő az időszakunkban regnáló I. (Nagy) Lajos király (1342–1382) dél-itáliai hadjáratait lezáró 1358-as zárai béke tárgyalásainál ismerkedhetett meg Bartolomeo Piacentinivel, a padovai egyetem jogászprofesszorával, s e személyes kapcsolat gyümölcse lett a pécsi egyetem. Békefi Remig egyetemtörténeti és jellegzetes egyetemjárási kutatásaiból feltűnik, hogy több külföldi – Párizs, de főképp Bologna – intézményben is tanultak magyar diákok a peregrinatio academica keretében: találhatunk magyar neveket vezetőségi névsorokban (pl. Magyarországi Sándor mester a Sorbonne-on,), a doktorrá avatások okleveleiben (pl. jogászként 1342-ben Bolognában Magyarországi András), vagy a baccalauresok között (pl. az 1368-ban már veszprémi prépostként tevékenykedő János). Ennek azonban fordítottja is igaz, hiszen külföldi tudósok – leginkább orvosok – is dolgoztak hazánkban, amiért komoly javadalmakat kaptak. Jelesül Károly Róbert királyunk orvosa, András mester 1330-ban esztergomi kanonok lett, társa, Jacobus de Placentia három évvel később pozsonyi prépostból csanádi püspökké emelkedett, és példájuk nem egyedi jelenség.

Hasonló igény bontakozott ki a krónika- és életrajzírás területén éppúgy, mint a törvényalkotás és formuláskönyv-összeállítás tekintetében, így kézenfekvő következtetés, hogy a pécsi egyetem alapításának legfőbb célja az volt, hogy Lajos király diplomatáit ne kelljen költségesen külföldön – Bolognában vagy Padovában taníttatni, hanem alapítsanak egy iskolát az ország akkoriban egyik legsűrűbben lakott, legjövedelmezőbb és általánosságban geopolitikailag a legjobb elhelyezkedésű püspökségének a központjában, Pécsett. A helyszín kiválasztásában központi szerepet játszott, hogy a király titkos kancellárja és kápolnaispánja az itteni püspök, Koppenbachi Vilmos volt. E mellett a város mellett szólt az is, hogy a 14. században négy plébániával rendelkezett és Buda mellett a Magyar Királyság területén csak itt telepedett le négy koldulórend (domonkos, ferences, ágostonos és karmelita), így a magas színvonalon működő káptalani iskola mellett a kolostorok is biztosították a pezsgő szellemi életet (gondoljunk csak a müncheni kódexben fennmaradt híres pécsi egyetemi beszédekre, vagy az Anjou korban virágkorát élő Szent László lovagkirály-kultusz ápolására) – és nem utolsó sorban a város gazdagsága is említhető.

Érdemes megvizsgálni, hogy a középkorban hogyan is történt az egyetemalapítás: röviden uralkodói kezdeményezésre pápai jóváhagyással. Lévén egyházi intézmény, az uralkodónak a Szentszékhez kellett folyamodni az alapítóokiratért, amely egy kiterjedt vizsgálat után állapította meg, hogy az adott város infrastrukturálisan és szellemiségben is megfelelő-e egy studium generale fenntartására. Ezt követően megküldte a város a Szentszéknek az alapító okiratot és a városi elöljárók által összeállított dokumentumot a biztosítandó jogokról és privilégiumokról, ha pedig ezt jóváhagyta a Kúria, kiállították a pápai bullát. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért az egyházfő döntött? Az ok Párizsban keresendő: pápai támogatást formálisan 1194-ben adott a párizsi egyetemnek III. Celesztin, majd 1215-ben Robert de Courson legátus biztosította az első statútumokat. IX. Gergely 1231-es Parens Scientarium című bullájában „dorgálta” meg erélytelensége miatt a párizsi püspököt, és kényszerítette engedményekre a francia királyt, így leginkább innen számíthatjuk az egyetemek pápai főségét.

„Míg a teológia igaz tudósa köd közepén tündöklő hajnalcsillaghoz hasonlatos, mely hazáját a szentek ragyogásával világosítja meg, a viszálykodásokat pedig lecsendesíti, te nemcsak elhanyagoltad ezt a kötelességedet, de […] a te üzelmeid miatt tért ki széles medréből – Párizs városából – a bölcsésztudományok oktatásának hömpölygő folyója, mely a Szentlélek kegyelméből az egyetemes egyház paradicsomát hivatott öntözni…” (IX. Gergely 1229-es levele a párizsi püspöknek. Forrás: Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban. Bp, 2000. 96.]

Ezen egyházi vizsgálat alapján – amelyet minden bizonnyal a kor egyik legképzetteb teológusa, Radolphus de Castello folytatott le – engedélyezte 1367. szeptember 1-én viterbói bullájában V. Orbán pápa a pécsi egyetem megalakulását.

A pécsi egyetem alapítása Dudits Andor freskóján (Forrás: https://cultura.hu/aktualis/a-pecsi-egyetem-alapitasanak-650-eve/ – Letöltve: 2020.09.02.)

A pécsi egyetem tehát erős itáliai hatásra alakult meg, a padovai egyetemen adaptált bolognai modell alapján épült fel. Mindez egyúttal azt is jelentette, hogy a szabad művészetek (amelyeknek a már korábban is működő székesegyházi iskola révén volt hagyományuk) mellett a jogi képzés volt a leghangsúlyosabb (ezen belül is erősebb volt a kor diplomáciájának alapja, a kánonjog), azonban a pápai bulla kikötötte, hogy teológiát az egyetemen nem oktathattak. Ennek hátterében több ok is állhatott, így például a párizsi egyetem  teológiaoktatás terén kialakult monopolhelyzete, a prágai egyetem teológiai karának nagy nehézségek árán kivívott megalapítása, vagy a néhány évvel korábbi krakkói eset, a lényeg, hogy a pécsi intézmény csonka studium generaleként kezdett működni. Helyszíne a püspökvárban volt, ugyanis Pécs ekkori püspöki civitasi mivolta miatt a mindenkori püspök volt a kancellár, Ő gyakorolta a joghatóságot a diákok és professzorok felett, adományozott fokozatokat és tanítási engedélyeket. A püspöki főség érdekes, mivel ezt nem a bolognai modellből vették át, ott ugyanis a püspöknek (aki csak 1219-ben kerül a vezetés élére) kizárólag formális szerepe volt. Az egyetem épületét a hatvanas évek végén kezdték el feltárni a mai Székesegyház mögötti területén, ahol Koppenbachi Vilmos címerkövét is megtalálták, az épület  rekonstrukciója a közelmúltban fejeződött be – azonban érdemes kiemelni, hogy külön egyetemi épületeket csak a 15. századtól emeltek, addig az oktatás leginkább a professzori lakásokban illetve templomokban és bérelt helyiségekben folytak, így a megtalált gótikus épületegyüttes csak arra enged következtetni, hogy Vilmos püspök idejében nagy építkezések történtek Pécsen, ami a püspökség gazdagságára is utal.

A 14. századi püspöki palota a középkori pécsi egyetem feltételezett épülete a Székesegyház mögött (Forrás: https://www.kozepkoriegyetem.hu/galeriak/a-kozepkori-egyetem – Letöltve: 2020.09.06.)

Vitán felül áll, hogy sajnálatos módon a pécsi intézmény nem sokáig működött, a 15. századot bizonyosan nem érte meg. Rövid fennállását bizonyítja, hogy egyetlen doktorrá avatásról tudunk, 1369-ben Pál szebeni prépost vizsgázott le sikeresen. Megszűnésének okai között említhetők a 1382 után zavaros belpolitikai viszonyok negatív hatásai, de leginkább az, hogy a jogi kar neves külföldi oktatói lassan távoztak (legtekintélyesebb tanára, a padovai Galvano di Bologna kánonjogász 1374-ben már biztosan visszatért Itáliába) Vilmos püspök 1374-es halála után – valószínű tehát, hogy az ezt követő években szűnt meg a főpap személyéhez erősen kötődő az egyetem. Bár a mai Pécsi Tudományegyetem hivatalosan nem a középkori egyetem jogutóda, jelképeiben – címerében, egyetemi jogarában, talárjában – ma is ápolja a 653 évre visszanyúló hagyományokat.

Korábbi cikkünket a pécsi egyetem alapításáról lásd: „Tudományegyeteme épül büszke Pécsnek…” – 650 éves a magyarországi felsőoktatás

Az első egyetemalapítás Óbudán – „a halódó Studium”

Az 1395-ös alapítást nagy homály fedi. Pécs és Óbuda viszonyában az biztos, hogy az óbudai egyetem nem folytatása a pécsinek, hanem egy teljesen új intézmény. Az alapítót, Luxemburgi Zsigmond királyunkat (1387–1437) édesapja, a már többször említett IV. Károly példája motiválhatta: presztízsértékkel bírt egy egyetemalapítás Prágában éppúgy, mint Budán, ezért regnálásának első évtizedében máris kísérletet tett egy magyar egyetem létesítésére. Biztosat azonban nem állapíthatunk meg a szándékról, alapítólevél sajnos nem maradt ránk, egy közvetett utalás rendelkezünk mindössze az egyetem létezésére. Ez IX. Bonifác pápa 1395 őszi oklevele, amelyben Órévi Szántai Lukácsot (Lucas Demetrius) csanádi püspökké nevezte ki, és biztosította, hogy óbudai préposti címének megtartása mellett az óbudai egyetem kancellári tisztségét is betöltheti – valószínűleg ő maga járt a Szentszéknél is az alapítás ügyében Zsigmond egyik bizalmasaként, ezért kaphatta a pozíciót. Az bizonyos, hogy az intézmény szellemi bázisát az óbudai társaskáptalan jelentette, anyagi alapot pedig annak kanonoki stallumai biztosították.

„Mi tehát személyedet kegyes kedvezésünkben szándékozván részeltetni, ebbéli kérésedtől indíttatva jelen okmánnyal megadjuk kegyességednek, hogy a Szent Péter egyház prépostságát Óbudán, a veszprémi egyházmegyében […], minden jogával és tartozékával, a fent nevezett csanádi vagy más egyházzal együtt, ahová esetleg helyeznek majd, felszentelésed megtörténte és a püspökszentelésre vonatkozó kánonok által megszabott idő eltelte után is élethossziglan megtarthasd, ugyanezen prépostság hasznait, bevételeit és jövedelmeit megkaphasd, és a nevezett város, Óbuda iskolájának kancellári tisztségét szabadon betölthesd.” (IX. Bonifác 1395. október 6-i levele Órévi Szántai Lukácshoz. Forrás: https://www.mek.oszk.hu/01800/01882/01882.htm#15 – Letöltve: 2020.09.06.)

Ez az időszak a közép–kelet–európai második egyetemalapítási, illetve újraalapítási hullám, amelynek intézményei már több párhuzamot mutatnak. Az óbudai elhelyezése így már illeszkedik a térség többi egyeteméhez: főváros volt Prága, amelynek óvárosában működött a Collegium Carolinum; Krakkó mellett pedig hasonlóképp helyezkedett el Kazimierz, mint Buda mellett Óbuda (ma Kazimierz éppúgy Krakkó részévé vált, mint Óbuda Budapesté). Másodszor: engedélyezték a teológiai karokat is felállítani, Óbuda mellett 1384-től III. Albrecht herceg hatására Bécsben, és 1397-től Anjou Hedvig királynő nyomására Krakkóban is (bár utóbbinál csak 1401-ben tettek javadalomadományt a hittudományi karnak, hogy a pogány litvánokat és vörösoroszokat végre megtérítsék a helyben képzett teológusok). Harmadszor pedig kiemelendő, hogy nemcsak tartományi, hanem országos, sőt nemzetközi funkciójú egyetemekről beszélhetünk.

Az első években az egyetem jól működött, sőt, 1396-ból tudomásunk van arról, hogy a bécsi bölcsészet egyik mestere, Johannes de Horow Óbudára ment át Bécsből. Sajnos ez az egyetlen közvetlen bizonyíték a működésre, egyetlen diákot vagy tanárt sem tudunk Horowon kívül név szerint az egyetem első korszakából.

Történt azonban egy sorsfordító esemény az alapítást követő hatodik évben: Zsigmond ellen összeesküvést szőttek. Régóta érlelődött az ellentét a király és a bárók között, akik ragaszkodtak az 1382 után kiharcolt jogaikhoz. A király egy új (jelentős számú külföldiekből álló) arisztokráciát szervezett maga köré, a régi potentátokat egyre nyíltabban igyekezett háttérbe szorítani. Zsigmond Anjou Mária magyar királynő 1395-ös halála után új jegyes után is nézett, akit meg is talált a sziléziai Briegi Margit személyében. II. Ulászló lengyel királynak azonban az erős sziléziai-magyar szövetség fenyegető volt, és egy palotaforradalom alkalmával Zsigmondot saját visegrádi palotája börtönébe záratta Bebek Detre nádor és Kanizsai János esztergomi érsek, ahonnan csak Garai Miklós és Cillei Hermann alkui miatt tudott szabadulni – és feleségül venni végül Cillei Borbálát. Ezután Zsigmondnak 34 éven át egyetlen megmozdulást sem kellett levernie, diplomáciai bravúrjaival sikeresen demoralizálni tudta a nem egységes nemesi ligákból álló ellenzékét.

Ez számunkra azért érdekes, mert az addig Zsigmond bizalmát élvező Órévi Lukács is belekeveredett az összeesküvésbe, hiszen ő is, mint a főpapi kar nagy része Nápolyi László trónkövetelőt támogatta. Ő Kis Károly, a néhány hétig uralkodó király fia volt, aki 1401-ben, Zsigmond bebörtönzésével bejelentette magyar trónigényét, betört a Délvidékre, és 1403 augusztusában egy alkalmi koronával megkoronáztatta magát. Stiborici Stibor, Zsigmond egyik legfőbb bizalmasa azonban hamarosan legyőzte őt, a nápolyi hadat és a mellé szegődő magyar főurakat, így menekülnie kellett. Mindenesetre Órévi emiatt kegyvesztetté vált – magával rántva az egyetemet is. Ez az epizód remekül illusztrálja a 14. század utolsó évtizedeiben az országban dúló viszályokat: az 1396-os nikápolyi vereség után éleződött ki ennyire a kormányzati válság, amely Zsigmond és az őt hatalomra juttató nemesi ligák közötti feszültségből táplálkozott. Egy ilyen belpolitikai környezetben nem a tudományok és művészetek oktatásán van a hangsúly, az egyetem is maximum a reprezentáció meddő eszközeként létezik, Székely György frappáns megállapítása szerint ilyen helyzetben ez nem lehetett más, csupán egy „halódó stúdium”.

A második óbudai egyetem

A belpolitikai válságból sikeresen kilábaló Zsigmond 1410-ben újra meg kívánta erősíteni egyetemének alapítását, és ezt meg is adta XXIII. János pápa. Csakhogy ő a XII. Gergely és XIII. Benedek ellenpápa viszályának rendezésére összehívott 1409-es pisai zsinat által választott és szinte azonnal elhunyt pápa utóda volt – mivel ez a zsinat sem oldotta meg a nyugati skizmát, őt az egyháztörténet ellenpápaként aposztrofálja. Ez a zsinat több szempontból is nagy jelentőséggel bír. A háttérben Zsigmond előmenetelének fontos állomása volt: a 24 bíboros és 200 püspök zsinatának reformhangulata már előrevetítette egy új konzílium, a konstanzi zsinat összehívását, ahol Zsigmondnak tudósokat kell kiállítania a helyzet számára előnyös alakításához; továbbá Zsigmondnak az új pápa, hogy pozícióját stabilizálja, megadta a támogatását az egyetem újraalapítására. Kölcsönös szövetségesszerzés volt ez, amelyben nagy szerepet játszott Filippo Scolari (Ozorai Pipo) – ő ugyanis 1410 őszén XXIII. János bolognai udvarában tartózkodott, ahol – többek között – az egyetem újraalapításának ügyében is tárgyalt, ám valódi célja Zsigmond német királyi címének előkészítése volt. A titkos diplomáciai küldetés kettős sikerrel járt: Zsigmond 1411-ben német király lett, Branda Castiglione piacenzai püspök, pápai legátus közvetítésével pedig újjászületett az egyetem mind a négy karral. Rögtön megkezdte működését, 1412-ben már két baccalaureus (Pesti Bereck és Temesvári Miklós) vizsgázott le, akik ezt követően a bécsi egyetemen folytatták tanulmányaikat.

„…Mivel ez idő szerint Magyarország és a Krisztusban igen szeretett fiunk, a dicső Zsigmond magyar király alá vetett többi országnak és tartománynak szenteljük magunk és a római egyház néhány súlyos problémája, […] miatt, s ezen király és királyság, méltóságuk és gyarapodásuk iránt atyai szeretettel viseltetvén jóvá kívánjuk hagyni az említett király ebbéli óhaját és Magyarországot, illetve a többi, a mondott király uralma alá tartozó országot studium generaléval ékesíteni akarjuk Testvérségednek, aki mind származását, mind állását tekintve előkelő, hasznos és kiváló, és egyébként is alkalmas és megfelelő eme iskola fenntartására és felemelésére, jelen okirattal teljes hatáskört engedünk, hogy Magyarországon vagy királyának uralma alá tartozó más országban vagy tartományokban felállítsa azt, tekintélyünkkel felruházva és a mondott király tanácsát is figyelembe véve tájékozódjék a doktorok, magiszterek, tanítók és a többiek felől, akik ott kötelesek működni…” (XXIII. János pápa 1410. augusztus 1-i levele Castiglione legátushoz az egyetemalapításról. Forrás: https://www.mek.oszk.hu/01800/01882/01882.htm#15 – Letöltve: 2020.09.06.)

A három alapító: Luxemburgi Zsigmond király (1387–1437), IX. Bonifác pápa (1389–1404) és XXIII. János ellenpápa (1410–1415) (Forrás: Font Márta: A siker reménye és a kudarc okai – Egyetemalapítások a középkori Magyarországon, 87.)

Az egyetem kancellárja a németalföldi származású Gelderni Sluter Lambert teológusprofesszor lett. Ő 1375-ben Párizsban lett magister, 1396-ban kapott licentiát, egy évre rá pedig sikeresen nyerte el a bécsi teológiai katedrát Heinrich von Langenstein és Heinrich von Oytas halála után. Bécsben megszakításokkal négy cikluson át volt dékán és szintén négy ciklusig rektor. Zsigmond még a konstanzi zsinat előtt ismerte meg, 1411-ben nyerte el az óbudai préposti méltóságot, miután 1393 óta leobersdorfi plébánosként szolgált. 1414-ben, a konstanzi zsinat kezdetekor annak a szentté avatási bizottságnak a tagja lett, amely az 1391-ben elhunyt Nikolaus von Linköping püspök processzusát tárgyalta. Ezzel párhuzamosan tanított Óbudán, ahol a teológia mellett a kánonjog egy részét is előadta.

Az intézmény működésének csúcspontja a konstanzi zsinat jelentette (1414–1418), ahol Prága, Krakkó, Bécs, Köln és Erfurt egyetemeinek képviselői mellett Zsigmond reprezentációjának egyik fontos elemeként az Óbudai egyetem professzorai közül is többen megjelentek. A zsinaton hét professzor képviselte – a német egyetemi náció tagjaként – az intézményt, de összesen kilenc tanár neve maradt ránk. A következő személyek tartoztak közéjük: Symon de Clostein az orvostudomány magisztere, Henrik prépost a teológia doktora, Tadeus de Vicomercato és Nicolaus Bissnow jogászok, Johannes Wrede óbudai olvasókanonok; a nagyszombati Matheus de Diernachnak, a fehérvári Thomas de Weissenburgnak és Prágai Pál mesterek, valamint a már említett Gelderni Sluter Lambert kánonjogász, óbudai prépost. Ulrich Richental kortárs krónikája számol be a konzíliumról részletesen, amely az óbudai egyetem címerének ábráját is fenntartotta, valamint tőle tudjuk, hogy a fent említett tanárok közül Johannes Wrede és Pál magiszter kivételével valamennyien részt vettek a zsinaton. Érdemes megvizsgálni az arányokat is: ha összevetjük a létszámot más egyetemek delegáltjaival (pl. Bécs 8, Prága és London 6-6, Krakkó 5 vagy Oxford 3 fős küldöttsége), kitűnik, hogy Zsigmond célja inkább a német-római királyi reprezentáció lehetett, mintsem az arányos részvétel. Elgondolkodtató az orvosi kar helyzete, ugyanis e fakultással kapcsolatban csak Symon de Clostein neve maradt fenn, azonban egy orvosprofesszor kevés egy kar működtetéséhez, így minden bizonnyal rajta kívül többen lehettek. Az intézmény két diákjának neve ismert, akik Óbuda után Bécsben folytatták tanulmányaikat: Briccius de Pest 1412-ből és Nicolaus de Temesvar 1415-ből.

„…Magyarország dicső királya, Zsigmond részéről kifejtették előttünk – eme király nem csupán ezen állam és saját országa, Magyarország lakóinak, hanem más szomszédos országok és tartományok hasznát és boldogulását is szem előtt tartó dicséretes törekvésében erősen óhajtja, hogy városában, Óbudán, mely a veszprémi egyházmegyében, a mondott királyságban, Magyarországon, erre a legnagyobb mértékben alkalmas és megfelelő helyen fekszik, létesüljön és az apostoli szék által állíttassék fel studium generale minden tisztes tudományban, hogy ugyanott terjedjen a hit és kiműveljék az egyszerű embereket, […] gyarapodjék az értelem az emberekben […] s működjék ott örök időkre úgy a szent teológiában, a kánon- és polgári jogban, az orvostudományban és a szabad művészetekben, mint valamennyi engedélyezett fakultásban. Továbbá, hogy az ott tanítók, előadók és tanulók élvezzenek minden előjogot, szabadságot, kiváltságot, mentességet és kedvezést és éljenek velük, melyeket a párizsi, a bolognai, a lincolni egyházmegyéhez tartozó oxfordi és a kölni iskolákban tartózkodó doktoroknak, magisztereknek, előadóknak és diákoknak – különösen a teológusoknak – adományozott az apostoli szék, a Római Birodalom vagy bárki más […] Azok pedig, akik a mondott város ugyanezen iskolájában sikeres vizsgát tettek és elnyerték a tanítási jogot és ezen címet, attól fogva minden további vizsga és jóváhagyás nélkül bírjanak teljes körű működési és tanítási szabadságot úgy a mondott városban, mint minden egyes studium generalén, ahol működni és tanítani akarnak…” [XXIII. János 1410. augusztus 1-ei hozzájárulása az egyetemalapításhoz. Forrás: https://www.mek.oszk.hu/01800/01882/01882.htm#15 – Letöltve: 2020.09.06.)

A konstanzi zsinat Ulrich Richental krónikája nyomán. (Forrás: https://mek.oszk.hu/01900/01918/html/index772.html – Letöltve: 2020.09.06.)

A zsinatot követően azonban az intézmény szerepe fokozatosan csökkent – hiába volt központi helyen és tartozott az óbudai káptalanhoz, maga a város infrastrukturálisan alkalmatlan volt a hosszútávú működtetésre. Ismét felszínre került a pécsi egyetem esetében is megfigyelhető körülmény, jelesül a középkori magyar társadalomnak egyszerűen nem volt igénye a magyar intézményekre – a tanulni vágyóknak az itáliai egyetemek mellett elérhetővé váltak a közép–kelet–európai stúdiumok is, így felerősödött a peregrinatio academica. A külföldi magyar egyetemjárás jelentőségét számszerű adatok is bizonyítják, amelyek az óbudai egyetem megszűnését követően megnövekedtek. A közvetlen sorvasztó tényező azonban egyértelműen a finanszírozási politika volt: csakis az egyházi javadalmakon működtette az intézményt, az uralkodó nem támogatta anyagilag. Gelderni Sluter Lambert 1418-ban távozott Bécsbe, utóda a kancellári és a préposti székben Szászi János lett. Ő a királyi kancellárián dolgozott, nem járt egyetemre, így nem is tartotta fontosnak az intézmény fenntartását – hozzáállását azonban nem szabad szűklátókörűségnek ítélnünk, rajta kívül még számos ember került Magyaroroszágon vezető pozícióba „diploma” nélkül, hiszen például ha a legszükségesebb, a jogi képzettséget vesszük alapul, bőven elég volt a helyi gyakorlatokat és szokásjogot ismerni.

Az óbudai egyetem címere Ulrich Richental krónikája nyomán – ami a jelenlegi intézmény címerében is szerepel [Forrás: A pécsi felsőoktatás évszázadai, Pécs, 2017. 31.]

„Non viget aliquomodo studium generale”

Röviden érdemes kitekintenünk a század második felére is. A 15. században találkozhatunk (kereken 100 évvel a pécsi alapítás után) Mátyás király pozsonyi egyetemével (Academia Istropolitana), ahol a kor szelleméből adódóan előtérbe kerültek az artes quadriviumának tárgyai, és a szárnyait bontogató természettudományos műveltség, hasonlóan az ebben a harmadik egyetemalapítási hullámban született intézményekben, mint az 1461-es mainzi, az 1473-as trieri vagy az 1478-as koppenhágai egyetemeken. Az alapításban vezető szerepet játszott Zrednai (Vitéz) János esztergomi érsek és Janus Pannonius pécsi püspök, akik helyszínül Pozsonyt választották (ez érdekes, mivel sem királyi, sem püspöki székhely nem volt – nyugaton fekvő autonóm gazdag kereskedelmi csomópont régi társaskáptalannal viszont annál inkább). Ezen intézmény leginkább azért említendő, mivel az óbudaihoz igen hasonló módon szűnt meg: mint ismeretes, az 1471-es Mátyás elleni összeesküvés egyik szervezője volt Zrednai János, akinek 1472-es halálával az egyetem is hamarosan megszűnt. Mátyás még kísérletezett egyetemalapítással, de pápai támogatás híján ez nem sikerült, és ez ő valószínűleg 1485 után nem is bánta, hiszen Bécs elfoglalásával inkább a már ott meglévő intézményt támogatta.

A három középkori magyar egyetem egyike sem működött tovább 25 évnél. Az okok között említhetjük a finanszírozási problémákat: általános volt, hogy egyházi javadalmakon nyugodott az egyetem anyagi működése, azonban ezt ki szokta egészíteni egy többé-kevésbé rendszeres uralkodói adományozás – a magyar intézményeknél a királyok nem voltak ennyire motiváltak és előrelátóak. Általánosságban említhetjük a városi polgárság alacsony létszámát, vagy épp a magyar egyetemek iránti nem túl magas érdeklődést (a külföldi, már akkor patinásnak számító intézmények vonzóbb célpontok voltak a peregrinációban részt vevő magyar és külföldi diákok számára). Azonban, hogy ne csak a negatívumokat soroljuk, szükséges kiemelnünk, hogy a korabeli oktatás, a káptalani és kolostori iskolák országunkban színvonalasak voltak, amelyek bár tudományos fokozatszerzésre nem volt alkalmasak, de az alsó és középső tagozat (schola minor), valamint a felső tagozat (schola maior) (ahol etikát, filozófiát, teológiát, csillagászatot, zeneelméletet vagy épp jogtudományt tanulhattak) folyamatosan magas szinten működtek, gondoljunk csak a pécsi székesegyház iskolájára.

Mindezek után a magyar felsőoktatás két évszázados álomba merült. Ekkora a nagy nyugati egyetemek is vesztettek nemzetközi jellegükből, egyre inkább a nemzeti gondolkodás bástyái lettek – ez azonban a török hódoltság miatt Magyarországon eleve életképtelen gondolat maradt egészen Pázmány Péter 1635-ös jezsuita Nagyszombati Egyeteméig. A 2020-ban 653 éves magyar felsőoktatás egyik meghatározó intézménye mégis a több, mint hat évszázada alapított óbudai egyetem, mely jubileumáról való megemlékezés nem csak a jelenlegi egyetem feladata. Ahogyan az egyetemtörténet nem csupán évfordulók és intézmények önálló története, az egyetemek közti együttműködés és az interdiszciplinaritás jegyében továbbra is törekednünk kell a magyar felsőoktatás és egyetemjárás több évszázados történetének feltárására.

Balogh-Vadász Barnabás

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Források és tájékoztató irodalom:

Dhondt, Pieter: Egyetemtörténet-írás: több, mint jubileumok története? Per Aspera ad Astra 4. (2017):1–2. 151–165.

Domokos, Leslie S.: The Founding (1395) and Refounding (1410) of the University of Óbuda. In: Szögi László –Varga Júlia: Universitas Budensis, 1395–1995. Budapest, 1997. 19–34.

Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története, 1301–1526. Budapest, 1998.

Fedeles Tamás: Oktatási központ a Mecsek lábánál. Az első magyar egyetem történetének súlypontjai. Per Aspera ad Astra 4. (2017):1–2. 14–40.

Fedeles Tamás – Lengvári István – Pohánka Éva – Polyák Petra: A pécsi felsőoktatás évszázadai. Pécs, 20192.

Font Márta: A siker reménye és a kudarc okai. Egyetemalapítások a középkori Magyarországon. In: Per Aspera ad Astra 4. (2017):1–2. 78–102.

Katus László: Európa története a középkorban. Pécs, 2014.

Kubinyi András: Luxemburgi Zsigmond konszolidációs eredményei a 15. század első harmadában In: Romsics Ignác főszerk.: Magyarország története. Budapest, 2007. 201–220.

Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Budapest,2000.

Mikonya György: Az európai egyetemek története, 1230–1700. Budapest,2014.

Székely György: A pécsi és óbudai egyetem alapítása a közép-európai egyetemlétesítések összefüggéseiben. A pécsi Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1967. 155–174.

Székely György: A Pécsi és óbudai egyetemalapítások helye a közép-európai egyetemalapítási hullámokban. Studia Iuridica Auctoritate Universitatis Pécs Publicata 60. (1968) 117–130.

Szögi László (szerk.): Régi magyar egyetemek emlékezete. Válogatott dokumentumok a magyarországi felsőoktatás történetéhez 1367–1777. Budapest, 1995. (elektronikus elérés: https://www.mek.oszk.hu/01800/01882/01882.htm#15)

Szögi László: A magyarországi egyetemtörténet-írás eredményei és feladatai. Per Aspera ad Astra 4. (2017):1–2. 166–184.

Ezt olvastad?

1382. szeptember 17-én koronázták meg Anjou Máriát, az egyetlen királynőt a középkori Magyarországon. Uralkodását nem tartja számon a jelentősebbek között