„A kíváncsiság hajt előre” – interjú Simon Attilával

Simon Attila történész, tanár, tankönyvszerző. Pályáját a bátkai alapiskolában kezdte, majd a dunaszerdahelyi Vámbéry Ármin Gimnáziumban folytatta. A tudományos pályára lépvén 2009-ben első önálló kötetével Posonium Irodalmi és Művészeti Díjban részesült. Mára a szlovákiai magyar történészszakma egyik legelismertebb alakja: a két háború közötti „aranykorszak” fáradhatatlan kutatója.  Alapító elnöke a Történelemtanárok Társulásának, tagja az MTA Szlovákiai Magyar Akadémiai Tanácsának, tanszékvezető docense a Selye János Egyetemnek. 2014. november 1-től a Fórum Kisebbségkutató Intézet ügyvezető igazgatója.

Újkor.hu: Legelőször is engedje meg, hogy gratuláljak kinevezéséhez! Első kérdésem rögtön ehhez kapcsolódik: hogyan lesz egy kis gömöri faluból, Bátkából elinduló fiúból a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója? Tudatos volt a pályaválasztása? Mennyire volt rögös az út, amely a rimaszombati gimnáziumból a Csallóközbe vezette?

Simon Attila: Sem tudatos, sem rögös nem volt. A pályát, amit eddig befutottam, talán annak köszönhetem, hogy amikor újabb és újabb útelágazáshoz értem – hiszen életünk folyamatos választások sorozata – általában jó irányban indultam el. Falusi gyerekként a gimnázium talán azért volt törvényszerű, mert édesapám annak idején szintén a rimaszombati – akkor még Egyesült Protestáns Gimnázium – diákja volt, csakhogy neki a háború miatt félbeszakadtak a tanulmányai. S talán bennem látta a folytatás lehetőségét, meg persze látta azt is, hogy ahelyett hogy neki segítek hegeszteni és kovácsolni, inkább olvasok. A pozsonyi egyetem magyar nyelv és irodalom-történelem szakpárosítása pedig úgy jött, hogy nagyon gyengén tudtam szlovákul, s ezért adva volt, hogy ha már tanári pályára megyek (mert a családunk abban látta a kitörési lehetőséget), legalább az egyik szakot magyarul végezhessem. Szerencsére abban az évben a magyarral kötött szakpárosításban nyílt történelem is, amit eleve szerettem (bár, ha lett volna földrajz, akkor talán arra jelentkezem). Amikor felkerültem Pozsonyba, sőt, amikor elvégeztem az egyetemet, még igencsak magamon hordoztam az első generációs értelmiségiek terheit: igazi falusi félművelt fickó voltam, aki ugyan szivacsként szívta magába az ismereteket, de hát vannak dolgok, amihez gyerekszoba és könyvtár is kellene. Ez pedig nálam hiányzott.


A Fórum Intézet felvétele

Szakmai pályafutását a rendszerváltás évében kezdte. Mennyire volt ez az időszak kedvező egy frissen végzett történelem szakos hallgatónak?

A szerencsés időpont alapvetően meghatározta pályámat. 1989 nyarán végeztem a pozsonyi egyetem bölcsészkarán, s akkor még csak azt tudtam, hogy tanítani akarok. A szerencse ebben az volt, hogy az előző rendszer szétesése miatt ekkor – néhány évig – hihetetlen tere nyílt az egyéni kezdeményezéseknek. Ez az én esetemben azt jelentette, hogy azt tanítottam, amit akartam. Amikor rájöttem, hogy a szlovákiai magyar iskolákban valójában nincs miből oktatni a nemzeti történelmet, a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Lilium Aurum Kiadó rögtön mögém állt, és így Kovács László kollégámmal együtt elkészíthettük az első felvidéki magyar történelemtankönyveket.  A tankönyvírás során viszont óhatatlanul is belebotlottam abba a problémába, hogy nincs megírva a történelmünk, ami oda vezetett, hogy elkezdtem kutatni, s rájöttem, hogy az ugyan teljesen más, mint az oktatás, de számomra ugyanolyan érdekes. Így a tanítással párhuzamosan bekapcsolódtam a Fórum Intézet munkájába, mintegy intézményesítve ott a történeti kutatásokat, ezután pedig óhatatlanul adta magát, hogy a középiskolai pályámmal párhuzamosan PhD-tanulmányokat kezdjek.  A szerencse abban is ott van, hogy feleségem szintén történelem és magyar szakos tanár, így a nyári szünidőket – akkor még fiatal gyermektelen házaspárként – részben azzal töltöttük, hogy különböző magyarországi nyári egyetemeken vettünk részt, ami az akkori anyagi helyzetünkben a kirándulást is pótolta. Többek között azokon a rendezvényeken is részt vettünk, amiket a Pécsi Tudományegyetem modernkori történeti tanszéke szervezett. Itt megismerkedtem olyan kiváló kollégákkal, mint Vonyó Jóska, Gyarmati Gyuri vagy Majdán János, s így amikor hozzájuk PhD-képzésre jelentkeztem, már ismerősként fogadtak. 2001 és 2005 között amellett, hogy továbbra is gimnáziumi tanár voltam, megszereztem a PhD-fokozatot, s Majdán Jánosnak köszönhetően szerencsés volt a témaválasztásom is, hiszen Dél-Szlovákia két háború közötti kolonizációját dolgoztam fel, amit még előttem senki, a szlovák szakma sem. S mivel jól sikerült, első munkámmal mindjárt sikerült egyfajta ismertséget is szereznem nemcsak Budapesten, de Pozsonyban, Prágában is. Valahogy így kezdődött.

Kérem, mutassa be az Újkor.hu olvasóinak két működési körét: a komáromi Selye János Egyetem Történeti Tanszékét, valamint a somorjai Fórum Intézetet! Mindkettő a mai szlovákiai magyarság amolyan kulturális fellegvárának is tekinthető.

A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet számomra az a munkahely, ami inkább egyfajta második otthon. Itt lettem történész, s ma ennek az intézetnek vagyok az igazgatója. Én azt szoktam mondani, hogy a Fórum a nem létező Szlovákiai Magyar Tudományos Akadémia szerepét tölti be. Annak az immár közel egy évszázada hiányzó intézménynek a szerepét, amelyet az államnak kellene fenntartania és működtetnie, de amely kötelességét sem az egykori csehszlovák, sem a mostani szlovák állam nem teljesíti. Az 1996-ban Tóth Károly által megálmodott és megalakított intézmény a mai napig olyan nonprofit szervezet, amely a szlovák államtól alanyi jogon semmiféle költségvetési támogatást nem kap. Azon felül (de ez a költségvetésünknek csak egy kisebb hányadát alkotja), amit nemzeti jelentőségű intézményként a mindenkori magyar államtól kapunk, lényegében abból élünk, amit pályázunk, vagy amit bérmunkaként megkeresünk. A profilunk a történettudomány mellett az etnológia, a szociológia, a demográfia és a politológia. A kutatások, szakmai kiadványok megjelentetése és szakmai rendezvények szervezése mellett egyik legfontosabb tevékenységi területünk a Szlovákiai Magyar Adatbank működtetése, amely a felvidéki magyarság múltjára és jelenére vonatkozó legnagyobb digitális gyűjteményt jelenti. Ennek különböző repertóriumok, könyvtári katalógusok, digitalizált képeslapok és fotók éppúgy részei, mint a felvidéki települések adatbázisa, vagy éppen a legfontosabb kiadványok és lapok digitalizált gyűjteménye.

A Selye János Egyetem Történeti Tanszékéhez szintén szoros kötelék fűz, hiszen 2005-ben lényegében én indítottam el, s vagyok azóta is a tanszékvezetője (bár ez utóbbi tisztségtől már szeretnék megválni). Kis létszámú tanszékünk a tanárképzés feltételrendszeréhez igazodva az egyetemes és nemzeti (értsd alatta Magyarország, illetve 1918 után Szlovákia történetét is) történelem alapjai mellett erős módszertani képzést is biztosít a hallgatóinknak, miközben – oktatói profilunkból adódóan – nagy hangsúlyt helyezünk a szlovákiai magyarok történetének, s általában a magyar-szlovák történeti kapcsolatoknak a bemutatására. Hallgatóink, úgy érzem, jó alapokat kapnak ahhoz, hogy művelt és sikeres tagjaivá váljanak társadalmunknak.

Kutatói és oktatói tevékenysége szoros kapcsolatban áll egymással. A zajos tanterem mégis éles kontrasztban áll egy kutatóterem csöndjével. Hol érzi igazán jól önmagát: a katedra porondján vagy egy kutatóintézet levéltárában?

Abban az időben, amikor gimnáziumi történelemtanár voltam, hihetetlen módon élveztem az oktatást és a diákokkal való kapcsolatot. El sem tudtam képzelni, hogy más tevékenység is oly mértékben motiváljon, mint a tanítás. Aztán elkezdtem kutatni, s azt kellett tapasztalnom, hogy a kutatótermek magányát legalább annyira magaménak érzem, mint az előadótermek moraját. Mindkettőnek megvan a szépsége. Egy jól sikerült előadás, a hallgatóság visszajelzése, hogy értékelik a teljesítményemet, komoly motiváció a munkámban. Másrészt viszont az a belső izgalom, amit akkor érzek, amikor megbontok egy addig nem kutatott iratcsomót, munkám legszebb pillanatai közé tartozik. Számomra a kettő tökéletesen kiegészíti egymást. Nem beszélve a kutatáshoz hozzátartozó alkotómunka öröméhez. A kutatómunka amúgy sem lehet öncélú. Értelmet azáltal kap, ha a feltárt eredményeket közkinccsé tesszük. S ennek mi lehet jobb formája, mint a katedráról átadni a fiataloknak a tudást, vagy könyvvé, tanulmánnyá formálni azt?

Kutatási területe az 1918 utáni szlovákiai magyarság történetét öleli fel. Miért pont erre a korszakra esett a választása? Személyes tapasztalat, az egyetemi évek, tanári inspiráció, avagy merő véletlen csupán?

Nehéz ezt megmondani, nyilvánvalóan fontosak a minták is. Amikor én a kutatómunkát elkezdtem néhány évvel a rendszerváltást követően, a szlovákiai magyarok története jórészt feltáratlan és megíratlan volt. Egy korszak kivételével: Vadkerty Katalinnak, Szarka Lászlónak és másoknak köszönhetően akkor már rohamtempóban folyt a hontalanság éveinek, vagyis a szlovákiai magyarok 1945 és 1948 közötti „szenvedéstörténetének” a kutatása. Ennél fogva ez a korszak már nem volt számomra érdekes, s mindig is távol tartottam tőle magam, noha épp az utóbbi időben kezdem felfedezni, hogy mennyi lehetőség rejlik még benne – különösen az 1945-ös évet illetően. A kommunista korszak története pedig eleve nem volt szimpatikus, s talán túlságosan is aktuálisnak tűnt. Vagyis maradt a két háború közötti korszak, amely amúgy is vonzónak tűnt számomra, hiszen abból, amit az öregektől hallottam, illetve amit erről a korszakról (mondjuk Turczel Lajostól) olvastam, mindig is úgy éreztem, hogy kisebbségi létünk egyfajta aranykorszaka volt, egy teljesebben megélhető világ. Egy olyan világ, amikor Dél-Szlovákia még tényleg magyar régió volt, amikor a kassai korzón a magyar szó volt az uralkodó, amikor külön magyar labdarúgó-bajnokságot rendezett a szlovákiai Magyar Labdarúgó Szövetség. Aztán persze rájöttem, hogy ez egy igen összetett és bonyolult világ is volt, ami külön izgalmas a kutató számára, s így máig ez az időszak köt le a legjobban, noha – mivel Szlovákiában kevesen vagyunk magyar történészek – olykor kénytelen vagyok kilépni ebből a korszakból.

Térjünk át eddigi munkásságára! Több tankönyv, monográfia és kötet szerkesztőjét, összeállítóját, számos tanulmány és ismeretterjesztő írás szerzőjét tisztelhetjük Önben.  Legújabban a Magyar idők a Felvidéken (1938-1945) című kötete jelent meg a Jaffa kiadó gondozásában. Ön melyikre és miért a legbüszkébb? Akár úgy is kérdezhetném, mi az egyszerűbb: tankönyvet, vagy tudományos értekezést írni?

Ami a tankönyvírást illeti, én ezt a műfajt az egyik legnehezebbnek tartom. A tankönyvírónak ugyanis alapvetően két szakmában is otthon kell lennie. Az sohasem baj, hogy ha történészként a maga összetettségében és struktúrájában látja az adott témát, ami viszont legalább ennyire fontos: kell, hogy legyen pedagógiai tapasztalata az adott korosztályt illetően. Ismernie kell az iskola szagát és a diákok gondolkodását, nem mellékesen pedig egy gyakorló pedagógus világát is. A jó tankönyv ugyanis alapvetően módszertani termék, amelynek segítségével a tanár gondolkodni, vitatkozni, érvelni tanítja meg a diákokat. Az iskolai történelemoktatás az én értelmezésemben arra készíti fel a fiatalokat, hogy a múlt példáin keresztül elsősorban jelen világunkat tudják értelmezni. A jó tankönyv sajnos kevés – különösen Szlovákiában, ahol általában történészek írják, akik általános iskolát utoljára saját gyerekkorukban láttak. Magyarországon azonban van néhány kitűnő kolléga, mondjuk Bihari Péter, aki nemcsak jó kutató, de kitűnő középiskolai tanár is.

Visszatérve a kérdés első felére, most éppen a Jaffa kiadónál megjelent Magyar idők a Felvidéken című kötetemre vagyok a legbüszkébb. S nem azért, mert jól fogy és jók a visszhangok, hanem azért, mert amikor a kéziratot befejeztem, jó érzéssel tettem le a tollat. De ugyanez volt az érzésem a korábbi munkáim során is. A dél-szlovákiai telepítésekről írt munkámat azért szeretem, mert az volt az első könyvem, amire nem mellékesen díjat is kaptam. A második könyvem az első bécsi döntésről, a harmadik a két háború közötti kormánypárti aktivizmusról szólt. De akkor, abban a pillanatban mindig az aktuális könyvemet szerettem a legjobban, mert élveztem a munkát, amit végeztem velük. Persze fontos a visszajelzés is. A 38-as könyvem nagy elismerése, hogy Romsics Ignác javaslatára angolul is megjelenhetett, az aktivista könyvemről pedig Ablonczy Balázs írt legutóbb egy számomra nagyon megtisztelő recenziót.

Van példaképe a szakmai területen?

A szó valódi értelmében nincs. Inkább azt mondanám, hogy vannak előttem olyan szakmai példák, amelyek irányadóak számomra. Egyetemistaként Berend T. Iván és Ormos Mária könyvei voltak az etalonok, ma néhány kolléga, s egyben jó ismerős vagy barát, egy-egy számomra nehezen megközelíthető tulajdonságát csodálom. Gyáni Gábor, Kövér György, Romsics Ignác, Zeidler Miklós, Ablonczy Balázs – hogy elsősorban csak a huszadik századdal foglalkozó kollégákat említsem – munkái és szakmai alázata fontos inspiráció számomra is. És persze külön meg kell említenem Szarka Lászlót és Bárdi Nándort, akik más-más módon, de mindketten nagyon sokat segítettek szakmai előrehaladásomban, s akiknek nem csak én, de a kisebbségekkel foglalkozó történetírás általában nagyon sokat köszönhet.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy Önnek a szakmája a hobbija?

A munka és a hobbi között az a különbség, hogy az elsőért pénzt kapok, a másodikért pénzt fizetek, bár én abban a szerencsés helyzeten vagyok, hogy a munkámat is szeretem csinálni, s üresnek érezném nélküle az életemet. Persze, ahhoz, hogy teljes odafigyeléssel tudjak foglalkozni a szakmámmal, szükségem van más tevékenységekre is. Ilyen az utazás, elsősorban a családdal, és ilyen a sport is, legyen ez a kerékpározás, a foci vagy egy-egy megerőltető hegyi túra. És a kerti munka is, amit – falusi emberként – nem hobbiként, hanem a mindennapok természetes szükségszerűségeként űzök, de legalább olyan örömmel, mint a fentieket. Egy-egy kézirat megírása közben fel-felállok az íróasztaltól, s egy-két órára kimegyek a kertbe, keresek valami munkát, amely közben általában kitűnő ötleteim szoktak jönni. Így visszatérve az íróasztalhoz, megújult erővel tudom folytatni az alkotómunkát.

Köztudott Önről, hogy erős gömöri identitással rendelkezik. Gömör szociális és gazdasági tekintetben az ország elég periférikus helyen álló régióinak egyike, mai napig számos értelmiségit elhoz onnan, akik úgy érzik, mégis otthon lenne igazán szükség rájuk. Bár jelentős számú magyarsággal bír, hiszen székvárosa, Rimaszombat népesség szempontjából a 6. legnagyobb magyar kisebbséggel rendelkező város Szlovákiában, mégsincs semmilyen felsőoktatási centruma, sem jelentősebb kutatói hálózata. Megfordult valaha a fejében, hogy tudását, szakmai tapasztalatait Gömörországban kamatoztassa? Lát esélyt abban, hogy Rimaszombatban is Komáromhoz hasonló egyetemi-kulturális központ jöjjön létre, a gömöri fiatal értelmiségi mag megmaradásáért? Mennyire reális a Fórum Intézet berkein belül, a komáromi Etnológiai Központhoz hasonlóan létrehozni egy szervezetet szülőföldjén?

Gömöri származásomat, már csak palócos kiejtésemnek köszönhetően is, sohasem titkoltam, sőt mindig is büszke voltam rá. Ha valahol otthon vagyok, az mindenképpen Gömör, és szülőfalum, Bátka. Végzős egyetemistaként biztos is voltam benne, hogy visszamegyek oda, aztán mégis másként alakult. Azt azért érzem, hogy otthon maradva más irányt vett volna a pályám, hiszen Gömör sokkal kevesebb lehetőséget kínál, mint a Pozsonyhoz közeli Csallóköz. Rimaszombat és Gömör jelenlegi sorsa részben a múltjából fakad (a trianoni határok miatti zsákutcás jellegéből és a gömöri magyarság körében is divatos egykéből), részben azonban abból, hogy a magyar (szlovákiai és anyaországi) közéletet csupán a választási ciklusok ritmusa mozgatja, s teljesen hiányzik belőle a hosszú távú gondolkodás. Mert hiába sírunk a gömöri állapotokon, ha a rendszerváltás után egyetlen szlovákiai magyar politikai erő, vagy egyetlen magyarországi kormányzat sem tett le az asztalra olyan tervet, amely ezt a helyzetet kezelni kívánta volna. Én mindig is az egyén alkotóerejében és kreativitásában hittem, s mindig úgy gondoltam, a kis közösségeknek magukat kell megváltaniuk, az a reménytelenség azonban, amely a gömöri magyarságot eluralta, sajnos külső segítséget is kívánna.  Ennek egy tudományos intézmény létrehozása csak egy eleme lehetne, de ezeket az elemeket tudatosan és tervszerűen kellene egymásba illeszteni.


Bödők Gergely társaságába a Komáromi Szalon rendezvényén. (A Komáromi Szalon felvétele.)

Zárásként: Komárom és Somorja csak állomások, vagy ez a végcél? Mik a jövőbeli tervei mindkét szakterületen? Szóba került már, hogy külföldön, vagy akár Magyarországon folytassa tovább?

Ami a külföldet illeti, engem ide kötnek a témáim, meg persze a silány nyelvtudásom is. Az anyanyelvemen keresztül tudom, mennyire otthon kell a nyelvben lenni, ha valaki előadóként jól akar teljesíteni. Persze egy-egy konferenciára mindig szívesen kiutazom, de ez a maximum. Végcéljaim nincsenek, csak a fantáziámat izgató terveim. Témák, amelyek elő-elő bukkannak, s nem hagynak nyugodni. A végcél így semmi más, mint az, hogy ez a fajta kíváncsiság minél tovább megmaradjon bennem. A többi már jön magától.

Kerényi Éva

Ezt olvastad?

„Képzeljük el, hogy egy reggel arra ébredünk, hogy puccs történik az országban, az új hatalom statáriumot hirdet, bezárja a bíróságokat,