A kolozsvári 38. honvéd gyalogoshadosztály Galíciában

Az első világháborús centenáriumi ünnepségek keretében a megemlékezések mellett a tudományos kutatás is fokozottan erre a történelmi eseményre irányul. Egyre több világháborúval foglalkozó tudományos közlés, tanulmány, cikk jelenik meg, a levéltárakban pedig új forrásfeltárások, publikációk látnak napvilágot. Ez természetes társadalmi folyamat, hiszen az országnak a névtelen hősök iránti tisztelete töretlen és az utókor hálája nem szűnhet meg irántuk. A tudományos kutatás ismeretlen forrásai közé tartozik Tulics Kálmán: „Élmények és epizódok az 1914–1918-ig tartott világháborúból” című naplószerű emlékirata a Kolozsvári 38. honvéd gyaloghadosztály galíciai harcairól. 

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Sebestyén Kálmán most közlésre kerülő írása a Honismeret folyóirat 2014. évi 6. számában jelent meg, mely kiemelt témaként az első világháborúval foglalkozik. A tartalomjegyzék a címlapra kattintva tekinthető meg.

A törzsőrmester a háború kitörésekor 44 éves volt, ennélfogva bevonulni nem tartozott, a harctéri szolgálatra önként jelentkezett. 1916. október közepéig Galíciában szolgált, amikor a M. kir. kolozsvári honvéd parancsnoksághoz békebeosztásba helyezték. Gondosan bekötött 330 oldalas emlékirata e sorok írójának tulajdonában van. A hadosztály a 21., 22., 23. és 24. honvéd gyalogezredből, az ezred törzséből és a hozzá tartozó századból, mintegy 8.000 emberből állt, parancsnoka Csanády Frigyes altábornagy (1914–1916 júniusig) és Molnár Dezső (1916-tól) tábornok volt. A hadosztály törzséhez tartozott a tábori bíróság, amelynek vezetője dr. Apáthy Jenő százados, jegyzőkönyvvezetője Tulics Kálmán törzsőrmester, az emlékirat írója. A tábori bíróságnál tevékenykedett két fiatal ügyvéd: ifj. Wekerle Sándor főhadnagy és Gyárfás Elemér huszárfőhadnagy, akik később jelentős szerepet játszottak a magyar politikai életben.

Az alábbiakban részleteket közlünk az emlékiratból, a hadosztály katonai sikereiről-kudarcairól, az egységben szolgálatot teljesítő, vagy azt meglátogató neves személyiségekről, a katonák békevágyáról, a román hadüzenet és támadás következményeiről stb.

1914. augusztus 19. Kolozsvár. Isten segedelmével azon szándékkal indultunk el a kolozsvári vasút állomásról délután 1 óra 50 perckor a 38. honvéd gyalog hadosztállyal, annak törzsével és a hozzá tartozó századdal, hogy veszélyben lévő szeretett magyar hazánk védelmében vívandó harcban részt vegyünk s ha kell vérünket és életünket is feláldozzuk. Amilyen ünnepélyes volt az elindulás, olyan volt az utunk is, lelkes honleányoktól és polgároktól állomásról-állomásra virágot és buzdító szavakat kaptunk. A hadba induló tisztek, altisztek és legénység telve volt önbizalommal, hogy nekünk csak győzni lehet. Bárcsak ezen bizalom valóra válna.

1914. augusztus 20. Utazás, Külön említésre méltó Királyháza, itt a vasúti állomáson cigányzenével fogadtak […] a legénység sőt a tiszt urak is az ünneplőbe öltözött leányokkal táncra kerekedtek és úgy járták a csárdást, hogy öröm volt nézni. Örökké emlékezetes lesz nekem a Técsőn lejátszódott jelenet, itt is virággal, gyümölccsel és cigarettával kínálva fogadtak. A színmagyar nép ünneplőbe öltözve tombolt lelkesedésében. A további lelkes fogadtatásban kitűntek a máramarosszigeti hölgyek, akik gyönyörű rózsa csokrokkal árasztottak el minket.

1914. augusztus 21. Utazás. Reggel ébredtem fel a kemény padon történt alvásomból arra, hogy drága Magyar Hazánk határát már elhagytuk, idegen tájak, népek környezetébe jutottunk. Feltűnő volt, hogy itt már nem lelkesednek a népek érkezésünkön, hanem néma csendben, szinte gúnyos tekintettel fogadnak. Nem is értem, miért kell a magyar honvédnek Magyarország határain túlra menni miért kell folyjon a magyar vér Galíciáért, egy olyan országért, amelynek lakossága ellenszenvesen fogad bennünket. Ezen a napon délután érkeztünk Stanislauba, majd másnap este 7 órakor értünk Haliczra. Néhány nap itt tartózkodás után szomorú visszavonulás kezdődött.

1914. augusztus 27. Stanislau. Ezen a napon értesültem azon szomorú és lesújtó hírről, hogy a 21, 22, 23 és 24. honvéd ezredek az előttünk lévő fronton megsemmisítő vereséget szenvedtek. A megsebesült legénységet az éj folyamán beszállították a stanislaui kórházba, ahol nemcsak a kórház épülete, hanem a kert és az udvar is tele volt sebesültekkel. A szemem megtelt könnyel, amikor a sok-sok sebesültet megláttam. Egy könnyebben sebesült őrmester elmondta nekem, hogy az orosz kiépített lövészárkokban várta a támadást, és amikor már csak l00–200 lépésnyire voltunk az orosz állástól, akkor kezdték az ágyú, gépfegyver és gyalogsági fegyverekkel a gyilkos tüzelést. A mieink „rajtázva” mentek neki az orosz állásoknak, de azok a mieink támadását véresen visszaverték, könnyen megtehették, mert a mi ágyúink egyetlen lövést sem adtak le, amivel a támadást előkészítették volna. Az eredmény a roppant nagy veszteség mellett futás hátrafelé, ami borzasztó volt. Te jó Isten mi lesz velünk, ha ez így megy s ilyen lesz a további vezetés, akkor semmi jót nem remélhetünk.

1914. augusztus 31. Stanislau. Délután 2 órakor indultunk el innen a mintegy 5–600 kocsiból álló trén Stryj felé, majd Drohobyczen, Samboron keresztül Zemplénoroszinál újból édes magyar hazánk földjére értünk.

1914. szeptember 28. Nagyberezna. Itt értesültem, hogy az orosz Uzsoknál betört országunkba, de azt is megtudtam, hogy a mieink az ellenséget visszaverték. Egy csendőr elbeszélte nekem, hogy milyen bűnös könnyelműséget követtek el az uzsoki határvonal megvédésénél. Ugyanis, ha az 5–6 km. hosszú vonalat legalább egy ezred rendes katonaság védi s azokat pár ágyú támogatja, ellen tudott volna állni az orosz haderőnek, mert a terep védekezésre kitűnően alkalmas. De mi történt? Kirendeltek ide egy népfelkelő zászlóaljat és a cs. és kir. 66. ezredből három századból álló kombinált zászlóaljat, ezekhez csatlakozott 60 lengyel önkéntes kb. l200 ember összesen Drexler őrnagy parancsnoksága alatt. A népfelkelők Werndt-féle puskával voltak ellátva, olyan régi töltényekkel, hogy az ütőszeget 2-szer, 3-szor kellett lecsapniuk amíg elsült, akkor meg a töltényhüvely szorult be a töltényűrbe úgy, hogy késsel kellett onnan kipiszkálni. A határvédő csapatnak ágyúja egyáltalán nem volt, illetve a késedelmesen küldött 6 ágyúból nem érkeztek lőni, mert az orosz elzsákmányolta s a vége nagy szaladás lett és egy pár határmenti község teljes tönkre tétele. Hogy a Mindenható érdeme szerint büntesse meg mindazokat, akik a mi édes magyar hazánk határának megvédését ilyen lelketlenül, könnyelműen intézték.

1914. október 11. Turka. Miután drága magyar hazánk határát újra elhagytuk Turkára értünk, ahol az ágyuk és trénszekerek ezer számra állnak és várják a Dnyeszter folyón átvezető híd kijavítását, mert az oroszok visszavonulásukkor felrobbantották.


Képünk illusztráció. Forrás: www.kepkonyvtar.hu

1915. február 6. Neu-Sandec, Kasna-dolna. Felmentem a Szkálára egy stratégiailag fontos magas hegycsúcsra, ahol találkoztam Nagy Endre budapesti író-konferansziéval, aki a hadosztályunkhoz nyert beosztást. Amikor legutóbb láttam Turkán még csak tizedes volt, most már zászlós, elég jól haladt. Látszik, hogy bohém ember, mert jókedve és humora itt sem hagyja el, folyton viccel közben figyel és gyűjti az anyagot újságcikkeihez. Nagy Endrének a hadosztály poétájának versei nagyon alkalmasak a lövészárokban sínylődő-unatkozó legénység kedélyének felvidítására, melyek sokszorosítva ott közkézen forognak. Íme Nóta a fedezékből című verse:

Se nem szűk és se nem tág,
Hat láb hosszú a világ,
Padmallya a csillagos ég,
Jó magas hát legalább.
Úri dolgom van nagyon,
Mint az angyal úgy lakom,
Sipkámat a Gönczöl-szekér
Tört rúdjára akasztom.
Hó lében a bakancsom,
Testvér, itt a kulacsom,
Isten-uccse kívül-belül,
Nem maradunk szárazon.

Magyar baka mind derék,
Hát egy nótát tudsz-e még?
„Csapó utcán véges-végig”
Nem hallottam óh be rég!
Feleségem kis fiam,
Hát ő velük jaj mi van?
Fújd a nótám, s úgy érzem, hogy
Itt vannak mindannyian.
Csúnya muszka te tetted,
Hogy haza nem mehetek,
A puskámmal szuronyommal,
Fizetek majd teneked.

Ezek a fedezékek mélyen a földalatti üregekben vannak. A rajvonal maga különben olyan, mint egy utca, csakhogy két méter mélységben a földben zegzugos irányban halad és az ellenség felöli oldala lőrésekkel van ellátva. A lőrések mögött katonák figyelik az orosz állásokat, amellyel alig 80–100 méternyire vannak tőlünk. A rajvonalunk előtt 15–20 soros drótakadály van, az akadályok elé a földbe ásott keskeny ösvényen lehet eljutni, ahol a figyelő őrök állnak. A rajvonal védelmét bombavetők, kis ágyuk, kukkeres puskák biztosítják.

1915. február 24. Alsóverecke. Alsóvereckéről elindulva déltájt már újból elhagytuk édes magyar hazánkat, tehát megint benn vagyunk Galíciában. A határon emlékoszlop áll Kóródy Sándor nagyon szép versével, íme:

Honfi! E bérczormon
szíved hevesebb dobogása
Jelzi, hogy ősi honod
drága határa ez itt.
Itt hangzott egykor
riadó, csatakürtje Lehelnek.
Nagy Rákóczink itt
hullata búcsú könyüt
Szentkegyelet tűze gyúl
itt minden csipkebokorban;
Oldozd meg saruid:
szent hely ez itt ahol állsz!

(A vereckei hágó tetején 1896. július 20-án avatták fel Drawek Ede szobrász által készített emlékművet. A 4 méter magas gránit emlékmű hasábszerű alsó részből és az ezen álló gúlaszerű felső részből állt. Az alsó részen elhelyezett szöveges táblán volt olvasható Kóródy Sándor verse. A csehek 1919-ben megrongálták, a feliratokat eltávolították, 1975-ben a szovjet hatalom az emlékművet lebontotta. Az hasáb alakú rész sorsa ismeretlen, a felső gúlaszerű részt a közeli Tuholka falu központjában, mint szovjet emlékművet felállították. Vö. Kovács Sándor: Verecke. Bp., 2006. Kóródy Sándor (1843– ?) Bereg-megyei költő, lapszerkesztő, jogakadémiai tanár volt. A fenti adatokra dr. Tolnay Gábor történész hívta fel a figyelmemet, szívességét köszönöm. – a szerző)

1915. április 22. Wysocko-Wisna. Éjjel 1 órakor rettenetes ágyútüzelésre ébredtünk fel, megkezdődött az orosz támadás. Reggel már hallottam az eredményt: 100-nál több halott, 400-nál több sebesült a mieink részéről és az Oblástya fontos hadászati pontnak az elfoglalása az ellenség által. Ennyi veszteség azért, mert e helyről a 21. és 23. honvéd ezred román nemzetiségű honvédjei átszöktek az oroszokhoz, szám szerint 1100-an. Hogy maradnának ott Oroszországban, ahová annyira kívánkoztak.


Képünk illusztráció. Forrás: www.kepkonyvtar.hu

1915. május 4. Wysocko-Wisna. Ma reggel Bertholdy altábornagy úr nagyon jó hírt közölt, hogy csapataink Gorlicénél áttörték az oroszok frontját. Az áttörés után 30.000 foglyot ejtettek s ha a kitűzött terv egészében sikerül, akkor az egész háborúra nagy kihatással bíró események következnek be. Bárcsak úgy volna. Délután újból jó hírt hallottunk a Gorlicén történt front áttörés fényesen sikerült, az elfogott orosz foglyok száma 58.000-re emelkedett, azonkívül nagyon sok ágyút, géppuskát zsákmányoltak a mieink. Hála neked Magyarok Istene!

1915. május 12. Utazás. Délután 12 órakor indultunk innen el. Az orosz folyton hátrál, jobban mondva fut, egyáltalán nem bocsájtkozik harcba, csapataink nem tudják utolérni őket.

1915. május 15. Boryslaw. Utunk egy meglehetősen magas hegyen vezetett keresztül, ahonnan láttuk a távolban a földről felemelkedő roppant nagy füstöt és az időnként fel-felcsapó lángokat. Már előzőleg értesültem arról, hogy a visszavonuló oroszok felgyújtották az erre felé nagyszámban lévő petróleum kutakat és tartályokat. Délelőtt kimentem a városon kívül levő rettenetes nagy tűzhöz, 18 petróleum tartály ég, a kár óriási, hiszen egy tartályban állítólag 40 vagon petróleum pusztul el.

1915. július 22. Lemberg-Pletenice. Mai napon emlékezetes esemény történt: Károly Ferenc József főherceg trónörökösünk a hadosztályt megszemlélte. Fiatal szép ember, mosolygós arca van, azt mondják magyarul is beszél. Öreg királyunk méltó utódja lesz belőle. Adja Isten, hogy úgy legyen!

1915. augusztus 18. Pletenice. Ferenc József őfelsége születésnapja tiszteletére reggel zenés ébresztő volt. Délben kitűnő ebéd s minden ember fél liter vörösbort kapott. Egy kis meglepetésben is részesültünk: a születésnap emlékére minden havidíjas és legénységi egyén – rangjához mérten – pénzjutalmat kapott így én is 5 koronát vehettem fel. Számomra nagy meglepetés volt, amikor megtudtam, hogy Őfelsége a Király részemre a koronás ezüst érdem keresztet a vitézségi érem szalagján adományozta. Később a hadosztály törzséhez beosztott tiszt urak, köztük Gyárfás Elemér főhadnagy úr is mind felkerestek és melegen gratuláltak kitüntetésemhez.


Képünk illusztráció. Forrás: www.kepkonyvtar.hu

1915. december 7. Kozowa. Nagy nap, egy idő óta tartó titkolózás és készülődés után kiderült, hogy hadosztályunkhoz érkezik Vilmos német császár, aki itt szemlét fog tartani a csapatok felett. Kivonultunk a város mellett fekvő rétre és vártunk, közben több repülőgép keringett a város és felettünk vigyázva, nehogy ellenséges repülők bombát dobjanak a hadosztályra vagy a császárra és kíséretére. Úgy 11 órakor a kürtösök a díszjelet kezdték fújni és megérkezett a császár és kísérete. A császár közép termetű, szép ember, sajátságos fölfelé kunkorított bajusszal, arca azonban sápadtnak és kimerültnek látszott. Miután az arcvonalat körüljárta erős harsány hangon német nyelven beszédet mondott, amelyre Werz tábornok úr röviden válaszolt, majd előhívták azon tiszteket és legénységet, akiket a császár kitüntetett. Előlépés után a tiszteknek és a legénységnek saját kezével tűzte fel a kitüntetéseket, egyben valamennyiükkel kezet fogott. Ezek után eltávozott körünkből a németek nagy császára.

1915. december 31. Podhaice. Szomorú nevezetességű hely ez a mi hadosztályunk történetében, ugyanis ezen a vidéken a háború elején majdnem megsemmisítő verességet szenvedtünk. Buczacz város felé menet láttam azt a sok sírt, ahol csak szám szerint voltak az elesettek megjelölve a kereszteken: 2, 5, 15 sőt 50 halottra is emlékeztetve. Megrendülve haladtunk el a hősi halált halt katonáink, mind erdélyi fiuk, a fiatalságnak színe-java örök nyughelye mellett. Hány anya hiába várja haza fiát, mert itt nyugszik a számokkal jelölt sírokban.

1916. május 23. Kozowa. Első hiteles békehír. Végre-valahára a már olyan nagyon várt békéről is hallhatunk valamit. A szikratávíró jelentése szerint az Egyesült Államok elnökének Wilsonnak a washingtoni képviselőház felhatalmazást adott a béketárgyalások közvetítésére vonatkozó intézkedések megtételére s e célra 200.000 dollárt szavazott meg. Hála legyen az Istennek!

1916. június 11. Kozowa. Pünkösd vasárnapja. E szép ünnepen frontunkon a legvéresebb harcok dúlnak. Az orosz vehemensen támad, vitéz katonáinknak nagy erőfeszítésébe kerül az orosz túlerő ellen megállni a helyét.

1916. július 30. Kozowa. Rossz hírek keringenek, hogy az orosz Brodynál áttörte a frontunkat, ha igaz akkor nekünk nagy baj, mert átkarolás fenyeget. Nagy izgalom volt. Este a szanitéc trénje az itteni kórház kiürítését kezdte meg. Mi is kaptuk a parancsot a csomagolásra és indulásra.

1916. augusztus 14. Brezany-Hinovice. Délután megérkeztek a török csapatok. Tehát már itt vannak a régen várt török testvérek. Meglepett szegényes ruházatuk. Szerelvényük részint orosz, részint német, részint a mieinkből való. Az ember anyag elég jónak látszik, inkább alacsonyabb termetűek, 20–24 éveseknek néznek ki csak a kiképzésük kérdéses. Sajátságos csendesen beszélgettek, trénjük sok kívánni valót hagy fenn, a vonó állataik sovány öszvérekből állnak. Amint a vasúti kocsiból leszálltak, mindjárt étkeztek, valami rizses húst ettek primitív módon. Aztán már indultak is az állások felé. Amint értesültem, sok elesett közülük. Szegény török anyák, hiába várjátok fiaitokat, meghaltak Galícia védelmében. Nagy kár értük. Nyugodjanak békességben Allah kebelében.

1916. augusztus 28. Urman – Hinovice. Ma reggel […] egy mindnyájunkat megdöbbentő és riasztó hírt hallottunk, ugyanis ekkor értesültünk: Románia hadüzenetéről. Románia hadat üzent a Monarchiának, ez a titkos szövetséges, aki aranyért szállította eddig nekünk a gabonát, akárcsak a másik szövetségesünk az olasz ellenünk fordult. Eskümet valósítom meg és harctéri, arcvonal előtti szolgálatra jelentkezem, hogy mutassuk meg nekik, hogy megvédjük hazánkat és az oda betörteket kiverjük. Ha kell meghalunk, de ott leszünk magyarok mind egy szálig. Különben olyan nagy az izgatottság, hogy le sem tudom írni.

1916. augusztus 30. Urman. Ma hallottuk a világháború legrosszabb hírét, hogy Brassó, Kézdivásárhely, Petrozsény már nem a miénk, a románok elfoglalták. Erre a hírre, mely éppen délben érkezett mindenkinek elment az étvágya ott maradt az étel, szomorúan és csüggedten tárgyaltuk a ránk nézve rettenetes eseményt.

1916. augusztus 31. Urman. Ma kértem főnökömet, hogy ezen beosztásom alól mentsen fel s eszközölje ki, miképp az Erdélyben operáló csapathoz fegyveres szolgálatra osszanak be. Kérésemet elutasította, mert mint mondta a katonának ott kell szolgálni, ahová elöljárói jónak és helyesnek találják. Amint értesültem az erdélyi székely fiuk egész csapatostól kérték, hogy őket az erdélyi frontra küldjék harcolni. Az ő kérésüket is elutasították, de egyben megnyugtatták őket, hogy már intézkedtek az ellenségnek a határainkon túlra való visszaűzésére.

1916. szeptember 4. Urman. Mai napon Molnár tábornok hadosztály parancsnok az alábbi felhívást adta ki: „Felhívás. A román orvtámadás folytán az Erdély határszélmenti honfitársaink fenyegetett része menekülni kényszerült és ezek a testvéreink – különösen a szegény kis gyermekek – a legsürgősebb anyagi támogatásra szorulnak. Ismerem a m.kir. 38. hősies honvéd gyalog hadosztály tisztjeinek és legénységének könyörületes jó szívét és tudom, hogy kikhez fordulok, amikor bajtársi bizalommal kérlek Benneteket: rakjátok össze nélkülözhető filléreiteket, hogy a sínylődőkön segítsünk. Ha most nem is mehetünk haza harcolni úgy amint azt mindnyájan óhajtanók, legalább áldozatkészségünkkel mutassuk meg véreinknek, mily meleg gyengéd szeretettel dobog értettük az erdélyi honvéd szíve. A magam részéről 400 koronát szántam volt szeretett hadosztályom annak idején való legénységi karácsonyi ajándékául. Ezt az összeget most, bizonyára a Ti helyeslésetekkel elsőül ajánlom fel a magasztos célra és bízom benne – hisz erdélyiek vagytok fiaim –, hogy lelkesedéssel követitek példámat. A megajánlott összegeket a hadosztályparancsnokság hadbiztossági osztálya gyűjti, ahová az önkéntes gyűjtések mielőbb beszolgáltatandók, mert kétszeresen ad, aki gyorsan ad! A befolyandó adományokat a m.kir. 38. honvéd gyaloghadosztály nevében, a m.kir. honvédelmi miniszternek azzal a kérelemmel fogom megküldeni, hogy a mi pénzünket természetesen nemzetiségre való tekintet nélkül, az ideiglenesen hontalanná vált legsürgősebb segélyre szoruló gyermekek támogatására fordítsa. Molnár tábornok s.k.”. Lelkes magyar ember a mi tábornokunk, tud a magyar ember szívéhez szólani, s ő maga jár elől jó példával. Én szerény tehetségemhez képest 50 koronát áldoztam a szent célra.

1916. szeptember 6. Urman. Ma kaptam hazultól az a kétségbeejtő hangon megírt levelet, mely az otthoni rettenetes állapotokról számol be. Elolvasásakor majdnem sírva fakadtam. Kértem főnökömet engedne el 1-2 napra haza, hogy rendezzem el dolgaimat. Megígérte, mert belátta kérésem alaposságát. Este már közölték a menekültek részére eszközölt gyűjtés eredményét: két nap alatt 42 ezer 951 korona 50 fillér gyűlt össze. Vannak még lelkes magyar emberek a világon!

1916. szeptember 7. Urman. Reggel 5 órakor indultam el a tábori postakocsin haza. Délelőtt 9 órára megérkeztem Hinowiczére, ahol vasútra ülve délután már Lembergbe voltam, este hatkor már indult velem a futárvonat, mely röpített hazafelé. Másnap 2 órakor érkeztem Budapestre és 7 órakor már indult velem a kolozsvári vonat. De már itt lassabban ment az utazás, mert a sűrű csapatszállítások miatt torlódások voltak. Megnyugvással láttam, hogy Erdély visszavétele céljából nagyszámú német csapatokat szállítanak Kolozsvár felé és a mi vonatunkat megelőzik.

1916. szeptember 9. Kolozsvár. Reggel ültemben történt alvásomból Csúcsa táján felébredtem. Kinézve az ablakon elszorult a szívem és könnybe lábadt a szemem a szomorú látványra. Ugyanis beláthatatlan hosszú kocsisor haladt az országúton Nagyvárad felé. Az erdélyi menekültek ezrei, a mi véreink voltak ezek, ki lovas, ki ökrös, ki bivalyos szekéren haladtak hazájukból menekülve az ellenség elől. A szekerek után szarvasmarhákat és aprójószágot hajtottak. A szekereken öregek és gyermekek ültek és bóbiskoltak kimerülten, a kocsisor 20–30 kilométer lehetett, mert Bánffyhunyadot már rég elhagytuk és még mindig tartott az elvonulás. Mennyi vagyon, mennyi egzisztencia mehetett eddig tönkre. Déli 12 órakor értem haza Kolozsvárra, a legjobb időben, mert az enyéim nem tudták elhatározni, hogy mit csináljanak, meneküljenek vagy maradjanak.

1916. szeptember 11. Kolozsvár. Hazajövetelem nagy megnyugvást keltett, nem csak az én családomban, hanem valamennyi ismerősöm között is, akiknek jól esett biztató szavaimat hallani és bennük jóreményt és önbizalmat fakasztani. Ugyanis erős a hitem és szilárdan meg vagyok győződve, hogy az ellenség Kolozsvárig nem ér el.

U.i. A Központi Hatalmak ellentámadása sikerrel járt, 1916. december 6-án Bukarestet is elfoglalták. 1917-ben Galíciában alig vannak harcok, majd az oroszországi belpolitikai változások miatt teljesen meg is szűnnek, de ez már más történet.

 

Sebestyén Kálmán

Ezt olvastad?

Szeghő Patrik történész, a Balassi Intézet oktatója és a Károli Gáspár Református Egyetemen óraadó tanára. A bácskai Zentán született, doktori