„A Közel-Kelettel kapcsolatban hiányzik a közös ismeretanyag” – interjú Sárközy Miklóssal

Sárközy Miklós történész, iranista neve sokak számára ismerős a médiából, mert az elmúlt évek eseményei kapcsán számos felkérést kapott szakvéleményének kifejtésére. A Károli Gáspár Református Egyetem Ókortörténeti és Történeti Segédtudományok Tanszék vezetője, egyetemi docense, egyike azoknak az irigylésre méltó kutatóknak, akik képesek a valóságban megélni az álmaikat. Sárközy Miklóst, pályájáról, kutatásairól, iráni utazásairól, londoni és hazai tudományos tevékenységéről, illetve a közel-keleti válságkezelésben való történészi felelősségről kérdeztük.

Újkor. hu: Milyen impulzusok hatására kezdett érdeklődni a Közel-Kelet iránt?

Sárközy Miklós: Miért lettem Közel-Kelettel foglalkozó történész? Mert érdekes és szép terület. Nagyapám könyvtárán nőttem fel, aki igaz, gyógyszerész volt, de legalább annyira vadász is, ezért gyűjtötte a vadászkalandokról szóló könyveket. Egykeként kénytelen voltam találni egyfajta fantáziavilágot magamnak, emiatt sokat olvastam. Kedves gyerekkori olvasmányom, a „Horgászom az Amazonason” című könyvem még mind a mai napig megvan. Talán az a fajta képzelt álomvilág, amit ezek a könyvek sugalltak, továbbá az egykeségemből fakadó szabadidőm voltak, amik a mindennapi élettől elrugaszkodott, távolabbi témák felé sodortak.

Hogyan indult a pályafutása?

Történelem szakosként kezdtem, azonban a peregrinus diákokhoz hasonlóan több egyetemre is jártam. A kíváncsiságom és az érdeklődésem irányított a Pécsi Tudományegyetemre, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, illetve az Eötvös Loránd Tudományegyetemre szintén. A tanulmányaimat 1994-ben kezdtem Pécsett, ahova az OKTV versenyeredményem miatt automatikusan bekerülhettem a történelem szakra. Egy-két év után azonban kezdett elhatalmasodni rajtam az iranisztika iránti érdeklődésem, viszont nem kívántam a történelmi tanulmányaimról sem lemondani. Végül átjelentkeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre történelem és ógörög szakokra, emellett az ELTE-n iranisztika tanulmányokat folytattam.

Mi érdekelte igazán, és milyen alapvető tudásra volt szüksége?

Kezdeti érdeklődésem az iszlám előtti Irán történelmi, filológiai, nyelvészeti forrásainak ismeretére irányult. A közép-iráni időszak, a szászánidák kora, továbbá a koraiszlám periódus is a kutatási körömbe tartoztak. Először ezeknek a témáknak a filológiai alapozottságát kellett megvalósítanom, vagyis, hogy jártas legyek a közép-perzsa, a görög és az arab nyelvekben, melyek nélkülözhetetlenek a Kr.u. 3–7. századi Irán történelmének megismeréséhez.

Irán történetén belül milyen témakörből doktorált?

A doktori disszertációmat a Kaszpi-tenger déli részén található, Tabarisztán lokális fejedelemségeinek történetéből írtam. A szászánida-kor továbbélése révén foglalkoztatott a térség, mert az iszlám kalifátus ezen a területen csak jóval később jelent meg, melynek következtében a helyi, politikai és vallási viszonyok eltérően alakultak, mint Irán más részein. Az ókori és a középkori Irán a mai Afganisztánt, Tádzsikisztánt, Üzbegisztánt, Közép-Ázsia bizonyos részeit és a Kaukázus vidékét is magába foglalta. Az észak-iráni periférikus zónában azonban többnyire üldözött kisebbségek éltek a Kr. u. 8–12. században. Olyan síita csoportok, mint a zajditák, iszmáiliták, a qarmatík vagy a tizenkettes síiták. Előttem nem sokan foglalkoztak a témával, de talán éppen ezért vonzott. Mai napig nem szakadtam el a kezdeti kutatásaimtól, viszont tény, hogy a poszt szászánida-kor, a koraiszlám-kor, illetve a mongol-kor előtti Irán mostanában már dominánsabban kap szerepet a kutatásaimban.

Iránra, és a Közel-Keletre sokan előítélettel tekintenek. Önnek milyenek a tapasztalatai? Hányszor járt eddig ott?

Az első utam óta tizenhét év telt el, így mára összesen harminchatszor voltam Iránban. Ebbe beletartoznak az ösztöndíjaim, a magánútjaim, a tolmács és idegenvezetői munkáim is. Kaland mindig van, azonban Irán sokkal biztonságosabb, mint gondolnánk. Habár az „Irán” szótól sokan tartanak, gyanakvó érzésük lesz, ennek okai az 1979 utáni iráni állam rossz sajtójában, továbbá a Közel-Keleten zajló politikai konfliktusokban keresendő. Alapvetően viszont elhihetik, hogy ha van a Közel-Keletnek kiszámítható országa, akkor az Irán. Modernizáltabb, mint a legnyugatibb keleti államnak számító Marokkó. A tudományos kutatások világszínvonalon zajlanak. Az infrastruktúra jó, és ha bemegyünk egy hivatalba, akkor az tényleg intézmény, nem ad hoc létesítmény. Nem állítom, hogy minden probléma nélkül működik az ország, hogy ne lenne más a kultúra, vagy mindenben egyet kell érteni a helyi nézetekkel, ellenben egyáltalán nem olyan szörnyű hely, mint sokan képzelik.

Mikor jutott el első alkalommal Iránba?

Életemben először 1999. január-februárjában, egy idegen nyelvi tanulmányút alkalmával jártam az országban. A téli hidegben vonattal utaztam Isztambulba, majd onnan busszal Iránba, mert nem volt pénzem repülőjegyre. A kurdok miatt folyamatosak voltak az ellenőrzések, és emlékszem, hogy hét-nyolc órát rostokoltunk a török-iráni határon, mivel néhány útitársunk nem épp legális holmikkal igyekezett átkelni Iránba. Körül-belül hatvan óra kialvatlan zötykölődés után, fáradtan, piszkosan érkeztünk Teheránba. Élénken látom magam előtt, amikor a főváros nyugati buszpályaudvarára befutott a buszunk, és megpillantottam Teherán emblematikus emlékét az Azadí-toronyt.

Hogyan emlékszik vissza a fogadtatására? Mennyire beszélte az iráni nyelvet?

Eléggé akadozott a perzsa nyelvtudásom. Amikor a buszról leléptem, még azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Hirtelen, taxisofőrök rohantak hozzám, és kitépték a kezemből az út során összegyűrődött papírt, amin a hotelcímem volt. Annyira összezavarodtam, hogy az igent is összekevertem a nemmel, és mire a társaimmal felocsúdtunk, már egy taxiban ültünk. Ez a két hónap meghatározó jelentőségű volt a számomra, mert rá kellett jönnöm, hogy a modern perzsa nyelv ismerete legalább annyira fontos, mint az ó- és közép-perzsáé. Miután hazajöttem tudatosan törekedtem a modern perzsa nyelvismeretem fejlesztésére. Azt a célt tűztem ki, hogy rendszeresen fogok Iránba járni.

Milyen megoldásokat sikerült találnia?

Bardia Vahidivel, egy iráni diákkal kezdtem el személyes találkozások során gyakorolni, és az úgynevezett Láthatatlan Kollégiumnak is nagyon sokat köszönhetek, mely különórákkal, anyagi és szellemi támogatásával segítette az előrehaladásomat. Tréfásan úgy szoktam fogalmazni, hogy van, aki ötévente egyszer jár Iránba, én évente ötször. Ebben nem a mennyiség számít, hanem, hogy az ország mélyebb ismeretét milyen módon kívánom elsajátítani. Az egyik lehetőséget a szervezett turistacsoportok idegenvezetőjeként való beutazás jelentette. Nem tudtam, hogy alkalmas vagyok-e rá, de belevágtam, még annak ellenére is, hogy nem sejthettem, mi lesz a vége. Azt gondolom, hogy az életben néha kockáztatni kell. Nem szükséges a bajt keresni, de nem szabad gyáva nyúl módjára lapulni sem. Ezt az állításomat azzal támasztanám alá, hogy mára talán a legismertebb magyarországi, Iránnal foglalkozó turisztikai szakemberé váltam.

Tudományos szempontból milyen hozadéka volt ezeknek az utaknak?

Nagymennyiségű terepbejárásra nyílt lehetőségem, ezáltal számos régészeti helyszínre juthattam el, mint például Perszepoliszba, vagy a dél-kelet iráni Rayen erődjéhez. A régészeti objektumokról és műemlékekről készített fotóanyagom pedig tudományos, illetve oktatási célokra egyaránt jól hasznosítható adatbázissá állt össze.

Mi volt az eddigi legjelentősebb kalandja?

Általában az újabb élmények a legfrissebbek és legélénkebbek. Idén, januárban Amír barátommal a hetes síita nizári iszmáilita állam spirituális, politikai központját, Alamút erődjét másztuk meg. A helyszín a nemrég Londonban folytatott kutatásaimhoz kötődött. Autóval, majd gyalog közelítettük meg az észak-iráni hegyekben fekvő sasfészket, melyet a tél még katartikusabbá tett. A látvány és az élmény is csodálatos volt. A hófödte hegyek között sétáltunk egy sáros, meredek hegyoldalban fölfelé, és köszöntem a gondviselésnek, hogy elmehettem oda. A feljutást követően úgy éreztük, hogy kitárult a világ, és percekig csak némán néztük a tájat, ahol egykor az asszaszinok is éltek.

Milyenek az iráni kapcsolatai?

Iránban jól ismernek, mert már lassan tizenhat éve az iráni akadémiai körökben mozgok és talán a legismertebb magyarországi szakemberek közé tartozom. Idén januárban négy részből álló előadássorozatot tarthattam perzsául a magyar-iráni kapcsolatokról, valamint a londoni kutatásaimról. Magyarország kulturális és tudományos jelenléte azonban sajnos nem túl erős Iránban. A hazai iranisztika képviselői nem eléggé hallatják a hangjukat, éppen ezért azt tapasztaltam, hogy a Magyarországon zajló tudományos életről az irániaknak kevés tudomásuk van. Tehát mondhatni a tudományos kapcsolataim elég mélyek, de arra lenne szükség, hogy még többen képviseljük Magyarországot.

Említette a londoni kutatómunkáját. Milyen tudományos tevékenységet folytatott Nagy-Britanniában, és mikre bukkant ez idő alatt?

A londoni kutatásaim nemrégiben értek véget. 2012-ben nyertem el egy ösztöndíjat az Institute of Ismaili Studies (IIS) jóvoltából, mely a világ egyik legjelentősebb középkori, síita kutatóközpontja. 2013 elejétől, kisebb megszakítással 2015 decemberéig, mintegy két és fél évig lehettem a kutatójuk. Ennek a kutatási periódusnak a gyümölcse egy hamarosan megjelenő monográfia lesz a nizári iszmáilita állam kaszpi-tengeri lokális politikai rendszerének vizsgálatáról. Nagyon fontos lépés a számomra, de csak a kötet visszhangja után válik el igazán, hogy mennyire is valójában.

Milyen további tevékenységre nyílt lehetősége? Konferenciákra és egyetemekre is eljutott?

Az alapvető kutatásaimat az Institute of Ismaili Studies könyvtárában végeztem, emellett kézirat katalogizálást is folytattam. Lehetőségem volt konferenciákon részt venni Londonban, Cambridge-ben, Oxfordban, Edinburghben, valamint Newcastle-ben. Összesen, mintegy hét-nyolc konferenciára sikerült eljutnom. Ezeken a tudományos eseményeken a kutatási témáimról beszélhettem: Edinburghben a kaszpi-tengeri síita-mongol kapcsolatokról, Oxfordban a Vámbéry Árminhoz és a magyar orientalisztikához kötődő előadásomra voltak kíváncsiak. Ráérő szabadidőmben pedig a British Libraryben olvastam. Többek között a Vámbéryhez kötődő relikviákat kutatgattam, és végeztem gyűjtéseket a jövőre nézve.

Mivel foglalkozott az utolsó pillanatokban?

A hazajövetelem előtti napokat Cambridge-ben töltöttem. Elsősorban a nagy orientalistákhoz kapcsolódó iratokba tekintettem bele, köztük Edward Granwille Browne (1862–1926) a brit orientalisztika egyik megalapozójának levelezésébe. A Browne-hagyatékkal való szembesülés egy álom megvalósulása volt a számomra. A Cambridge Egyetem könyvtárában heverő iratokban, kedves kollégáim meghívására kutathattam. Az anyag részben már feldolgozott, azonban még több minden tisztázatlan vele kapcsolatban. Browne fura ember volt, nagy befolyással.

Elképzelhető, hogy később még foglalkozik a hagyatékkal?

Igen, mert számos kelet-európai és iráni vonatkozású dokumentumot tartalmaz, melyek érdekesek lehetnek. Browne, miközben Nagy-Britanniában a kor legnagyobb hatású orientalistájának számított, a magyar és az orosz orientalistákkal, illetve különösen az irániakkal is szoros kapcsolatot ápolt. Emellett az iráni alkotmányozó mozgalomhoz és annak tagjaihoz is köze volt, ezért mondhatni hatással volt rájuk.

Miken dolgozik manapság, és melyek a további tervei?

Azon túl, hogy a korábbi munkáimat szeretném befejezni, elkezdődött egy új projekt Budapesten. Péri Benedekkel, az ELTE Török Filológiai Tanszékének vezetőjével kaptuk a megtisztelő felkérést, hogy az MTA KIK Keleti Gyűjtemény perzsa nyelvű szövegeit katalogizáljuk.

Mekkora kihívással jár a felkérés?

Nagy munka, hiszen Magyarországon ez részben érintetlen terep. A katalógus elkészítésére korábban senki sem vállalkozott. Iráni kollégákkal, a teheráni külügyminiszteri könyvtár filológusaival dolgozunk majd egy csapatban, akikkel remélhetőleg a jövő év elejéig be tudjuk fejezni a munkálatokat. Kézi- és elektronikus katalógus egyaránt készül, mely angol-perzsa kétnyelvű változatban is olvasható lesz. Ezt nagyon fontos lépésnek tartom, mert enélkül aligha lehet megismerni a Magyarországon lévő iráni-perzsa kultúra irodalmi, szöveges emlékeit.

Milyen mennyiségű iratról lehet szó?

A dokumentumok száma nem csekély, és kapcsolódnak a magyar-iráni kapcsolatokhoz. Eddig kb. száznyolcvan perzsa nyelvű kéziratot ismerünk az Akadémiai Könyvtárban, de ezeken kívül is vannak hasonló források egyéb gyűjteményekben, melyeknek a szisztematikus felmérése, feldolgozása és katalogizálása idáig váratott magára. A fellendülőben lévő magyar-iráni kapcsolatokat nézve ez egy pozitív, bíztató fejleménynek tekinthető.

Mennyire fontos a háttértudás, hogy megértsük, mi zajlik manapság?

Egy biztos, a Közel-Kelettel kapcsolatban hiányzik a közös ismeretanyag, mellyel egy közép-európai problémánál rendelkezünk. Magyarországon, ha azt mondjuk, hogy gulág, málenkij robot, holokauszt vagy a csehszlovákiai magyarok deportálása, arról általában van némi információnk. Az iszlám világ esetében viszont nincs így. Alapvetően pesszimista vagyok e tekintetben. Nem tudom, hogyan lehetne pótolni ezt a fajta történelmi tapasztalatot. Nem merem állítani, hogy azért, mert az iszlám világgal kapcsolatban többlettudásunk van, azáltal automatikusan meg tudjuk oldani a nehézségeket. Mégis eszembe jut, amit egy református lelkész mondott nekem tizennyolc-húsz éves koromban: „Istennek nincsen szüksége a tudásunkra, de még kevésbé a tudatlanságunkra.” A lényeg tehát, hogy minél többet tudunk valamiről, annál jobban megérthető. Ez motivál. Hogy milyen lesz a megoldás, azt egy történész nem tudja megmondani, de ha szakértőket vonnak be a döntéshozóink, talán közelebb jutnak hozzá.

Milyen hasznosítható tudást kell a kutatóknak átadniuk, hogy segítsék az adott társadalmi problémák megértését?

Nem vagyok felhatalmazva, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek, de az orientalista-történész felelőssége jelenleg igen komoly. Kevesen vagyunk, és talán az elmúlt egy-két év eseményei kapcsán kerültünk előtérbe. Ez egyben azzal járt, hogy az iszlám világról való megnyilvánulás, illetve közbeszéd mára megosztó lehet. Tavaly még nem tudtam, hogy ha az iszlámról bármit mondok, azáltal besorolhatnak valahová, mert ilyen idáig nem volt. A felelősségünk jelentősen megnőtt. Fontos viszont, hogy a kötelezettségtől való menekülés nem megoldás. Minél többet kommunikálunk annál jobb, viszont nem mindegy, hogy mit mondunk. Informatívan kell beszélnünk, világosan, mert a szakértők feladata az ismeretterjesztés is. Nem az értékítélet nyilvános megfogalmazása a dolgunk, hanem tanácsadás a közvélemény, az egyetemi hallgatóság és a döntéshozó fórumok számára. Elvégre ezért is vagyunk, mely alatt azonban nem az aktív politizálást értem.

Ön szerint ez együtt járhat a Közel-Kelet kutatók felértékelődésével?

Nem vagyok naiv, nem hiszem, hogy az orientalistákat fokozottan fogják támogatni a jövőben, mégis azt lehet mondani, hogy most talán a Közel-Kelet problémái kapcsán bebizonyosodott, hogy a humán stúdiumok nem csupán elméleti tudományok. Az a személy, mely az iszlám világhoz, vagy annak csupán egy részéhez jól ért, gyors véleménykifejtésre, adott esetben pedig gyakorlatias tanácsadásra is képes. Hogyan viselkedjünk a közel-keletiekkel? Mire érzékenyek az afgánok és mire a törökök? Miért nem fogunk kezet egy muszlim nővel? Korábban komoly fórumokon folyt a vita, hogy mi a bölcsészettudományok haszna. A biztonságpolitikai szakértők, titkosszolgálati és katonai szakemberek mellett jelenleg szükség van ránk is. Probléma azonban, hogy viszonylag kevés óraszámban lehet az egyetemeken közel-keleti stúdiumokat hallgatni. Bízom benne, hogy ez változni fog. Nem a saját érdekemben, hanem a mindennapi helyzetekben tartom fontosnak. A hallgatóknak nem szabad elvégezni az egyetemeket anélkül, hogy nem biztosítanak számukra lehetőséget az iszlám világgal kapcsolatos történelmi ismeretek megszerzésére. Gondoljanak csak arra, hogy ha később az általános iskolai vagy a gimnáziumi diákok megkérdezik oktatóikat az iszlámmal, esetleg a válsághelyzettel kapcsolatban, nekik nyilatkozóképesnek kell lenniük.

Toposzok és téveszmék is terjednek az áltudományok világában. Gondolhatunk a pártus Jézusra, de akár a pártus-magyar eredettörténetre is. Mi ennek az oka?

Talán a legfőbb ok, hogy az iranisztika Magyarországon egy nagyon vékony csatornákon csordogáló tudomány. Kevés olyan könyv jelenik meg, mely a nagyközönség számára is olvasható.

Mivel próbálnak tenni ez ellen?

Az egyetemek mellett egy másik megoldást a kulturális-, illetve tudományos ismeretterjesztő társaságok jelenthetik. 1991-ben jött létre a Magyar-Iráni Baráti Társaság, melynek a jelenlegi elnöke vagyok. A Társaság a maga szerény eszközeivel arra törekszik, hogy javítson a hazai nehézkes helyzeten. Ha bárki valamilyen kérdéssel fordul felénk, igyekszünk eligazítani, ezen kívül másfél-két havonta rendezvényeket szervezünk, melyeken Iránnal kapcsolatos témákat mutatunk be. Hangsúlyozottan egy akadémiai hátterű kulturális szervezetként működünk. Fontos számunkra a magyar-iráni kapcsolatok ápolása, megismerésének elősegítése, ezáltal szeretnénk egyfajta hidat létrehozni az akadémiai világ és a nagyközönség között.

Balogh Ádám

Kapcsolódó cikkek:

Migráció az ókortól napjainkig – kerekasztal-beszélgetés

Assziriológusként az ELTE BTK szolgálatában – interjú Dezső Tamással

Öt éve a hallgatókért – bemutatkozik a Károli Történész Műhely

Legitimáció, hatalom, pluralizmus – milyen lesz az emberiség jövője? – Henry Kissinger Világrend című könyvében válaszol

Nyugat-Európa kora újkori háborús határvidékei

Ezt olvastad?

Mennyire kutatható ma a magyarországi szovjet hadifogolytáborok története? Hány embert érinthettek az 1945 utáni elhurcolások? Mi az oral hisotry szerepe