“A középiskolai tankönyveknek is van ősgesztája” – interjú Illik Péterrel

Illik Péterrel beszélgettünk nemsokára megjelenő két új könyvéről; arról, hogy a kora újkorról alkotott képünk miként határozza meg jelenünk értelmezését. Másik művében a történész az elmúlt huszonöt év tankönyveit vette górcső alá abból a szempontból, hogy azokban miként jelenik meg a Horthy-korszak, s hogy milyen kihívásokkal néz szembe a huszonegyedik század oktatása.

Nemrég készült veled portréinterjú az Újkor.hu-n. Mi történt azóta?

Ez az év nagyon sok területen hozott újat. Középiskolai tanárként az Erasmus+ tanár mobilitási ösztöndíjnak köszönhetően eljutottam egy cambridge-i CLIL (Content and Language Integrated Learning) képzésre, ahol az angol nyelven történő szaktárgytanítás módszertanával foglalkoztunk.

Emellett történészként is – az eddigi évekhez képest  – sok lehetőség adódott. Év elején jelent meg  egy rövid kis tanulmánykötetem A tanár, a történész és a komplex címen. Most október elején jelent meg az oszmán kártételi kutatásaim egyik eredménye, az Oszmán pusztítások a kora újkori magyar királyságban. Az Urbaria et Conscriptiones összeírásai tükrében c. monográfiám. Továbbá alapító tagja lettem a Horthy-korszakot Kutatók Társaságának, és írtam egy rövid kis – megjelenés előtt álló – kötetet arról, hogy az 1945 utáni középiskolai tankönyvek milyen képet közvetítenek a Horthy-korszakról. Az Unicus Műhely Kiadóval sikerült tető alá hozni két számomra kedves könyv (újra)megjelenését is. Az egyik apai nagypapám testvérének, Martin Illiknek a könyve, aki elsők között publikált könyvet az 1956-os forradalom és szabadságharcról. A tervek szerint a kötet 2016 októberére kerül a boltokba. A másik a 2008-ban megjelent Európa alkonyi fényben című esszékötetem, amely vállaltan kritikus és konzervatív értelmezési mezőben elemezte Európa válságjelenségeit. A második kiadás várhatóan 2017 tavaszára készül el.  Ezeket tetézte pár rádiós szereplés is, főleg kora újkori témákban.

De ami talán a legnagyobb öröm volt, hogy kicsit szervezőként is kipróbálhattam magam. Megújult a Kurrenstörténelem Egyesület, és lett egy uradalomtörténeti tagozata is Dr. Szirácsik Éva vezetésével. Így az egyesület nemcsak a kurrenstortenelem.hu recenziós honlapot működteti majd, hanem évente rendez uradalomtörténeti konferenciát (folytatva a már meglévő hagyományt), illetve biztosabb hátteret tud biztosítani az Éva által szerkesztett Dominum tanulmánykötet-sorozat megjelenésének, amelynek második darabja éppen most szeptember végén lát napvilágot. Nagyon komoly vállalkozás ez, hiszen kiváló uradalomtörténész-szakembereket, és magas színvonalú cikkeket hoz egy platformra, ráadásul már évek óta képes arra, amire nagyon kevés hazai műhely, hogy évente rendez konferenciát és adja ki kötet alakban is.  Ezt egészíti ki, hogy számos – főként fiatal – az intézmény szakmában sajnos helyet nem kapott kutatóval elkészítettünk – immár másodszorra – egy tanulmánykötetet, Széljegyzetek Magyarország történetéhez címen.

Ennek az évnek tehát a legnagyobb hozadéka az, hogy középiskolai tanárként és történészként is számos új impulzust kaptam.

Török támadásokról írtál kötetet Oszmán pusztítások a kora újkori magyar királyságban. Az Urbaria et Conscriptiones összeírásai tükrében címen. A bevezetőben azt fejtegeted, hogy milyen jelentősége van a mikrotörténeti kutatásnak. Ebben a témában és ebben a műfajban lehet olyat írni, amely megváltoztatja a korszakról addig alkotott képet?

A magyar történetírás alapvetően politika- és intézménytörténeti, valamint segédtudományi szempontból közelít a korszakhoz. Akkor lesz szerintem valami mikrotörténet, amikor megnézzük életmódtörténeti szempontból a kis dolgokat. Az urbárium ilyen – egy adott uradalom összeírása, amelybe „különféle dolgokat” is bejegyeznek, például a jobbágy elhalálozásának az okát vagy oszmán kártételeket. Önmagában ez nem újszerű, hiszen én eddig is ezzel foglalkoztam, csak nem ezzel a forrással dolgoztam: eddig ugyanis kártételi listákat néztem a kutatás során. Az sem újszerű, – bármelyik korszakos történész tudni fog arról – hogy körülbelül milyen károkat tettek a törökök. De mit tud egy érdeklődő ember a 17. századról? Bocskai, Bethlen, Wesselényi-összeesküvés, Thököly, Buda visszafoglalása. Ezen túl effektíve semmit. És amikor azt kérdezzük, hogy mi történik a Hódoltságban vagy a Magyar Királyságban a 17. században, akkor mindenki a Habsburg-ellenes mozgalmakkal foglalkozik. De, hogy mi történik egy falubeli paraszttal vagy, hogy mit csinálnak pontosan a törökök a Magyar Királyságban, azzal nem nagyon foglalkozik senki. Béke van – vagyis nem történik semmi. Ez azonban egyáltalán nem igaz: nagyon sok minden zajlik, hiszen a két rész között volt átjárás, azaz „számos apróság” történik, amelyekkel ez a könyv is foglalkozik. A fent említett „különféle dolgok” és „számos apróság” az én olvasatomban a török kártételeket jelenti alulnézetből. Tehát ez a kötet nem megváltoztatja, hanem megmutatja belülről és részletesen azt, ami eddig nagyobb vonalakban többé-kevésbé ismert volt a hazai történetírásban.

Megéri ezt kutatni? Van bármiféle hatással mindez a jelenre?

Nézzünk egy aktuális példát! L. Simon László korábbi államtitkár elment a tatai várhoz a kilencedik patarára, ahol elmondta, hogy az ő olvasatában mi történt a kérdéses korszakban. Lényegében egyet is értek azzal, hogy a 17. század egy mindennapos, őrlő háború időszaka volt – bár L. Simon vallási ellentétet is felvázolt. A mindennapi életben az oszmán (és nem is feltétlenül törökökről volt szó, hiszen tudjuk, hogy meglehetősen nagyszámú balkáni elem volt jelen a korszakban) szpáhik motivációja a pénzhez jutás volt, ezért fosztogattak, falvakat hódoltattak a Magyar Királyságban. (A magyar végváriak szintén átjártak a hódoltságba adóztatni, „törököt fogni” etc.) L. Simon beszéde (amelyben a kora újkori török-magyar kényszerű együttélést folyamatos harcként jellemezte) egyébként hatalmas felzúdulást váltott ki, mindenütt arról cikkeztek, hogy ezek után majd megromlik a diplomáciai viszony a törökökkel. Megjegyzem: a törökök teljesen máshogy látják a magyar-oszmán viszonyt, hiszen az ő nézőpontjuk szerint a magyaroknak hatalmas dolog volt, hogy „megismerhették” ezt a prosperáló birodalmat, s mindennek számos pozitív kulturális hozadéka volt számukra. Az eset tipikus példája annak, hogy a jelen hajlamos a retrospekcióra, a saját pozíciójából történő múltértelmezésre (ahelyett, hogy egy esemény vagy személy adott korszakbeli körülményeit és mozgásterét modellezné), mindig úgy akarja olvasni a múltat, ahogy az neki éppen – gyakran – (például politikai) érdekében áll. Nyilván annak a magyar parasztnak, akinek fölgyújtották a házát, és még mellé „ki is verték belőle”, hogy hová rejtette az elásott gabonáját, nehéz lenne elmagyarázni, hogy nem élet-halál küzdelem az, amiben próbál túlélni.

Meglepett, hogy a 17. század is lehet a közbeszéd része?

Bizonyos értelemben igen. Az embereket alapvetően érdekli a múlt. Viszont azt érdekes lenne egyszer megtudni, hogy miért nem kifejezetten érdeklik őket a magyar történészek. Azaz közbeszéd az van, ez viszont nem feltétlenül párbeszéd, és nem igazán tudományos módon működik.

Nemcsak ezt az időszakot kutatod, hanem az utóbbi időben több munkádban is foglalkoztál a Horthy-korszakkal, és ennek kapcsán egy újabb köteted áll megjelenés előtt. Alapvetően két egymástól egészen messze eső korról beszélhetünk. De ezt meg is indokoltad az egyik könyved előszavában: úgy gondolod, hogy mind a kora újkorban, mind a húszas-harmincas években sok a kérdőjel. Mi lehet ennek az oka?

A korszakok között párbeszéd van. Nézzünk egy példát, az 1526-os mohácsi csatáét. A Horthy-korszakban foglalkoztak vele? Persze! 1926-ban volt az esemény nagyszabású évfordulója, s az akkori történészeket és a politikumot borzasztóan izgatta a kora újkor. Ezeket a korszakokat nem lehet elválasztani egymástól. Egyszerűen azért, mert egy korszakokon átívelő értelmezési hagyományról van szó. A másik, ami érdekes, hogy nagyon sok 16-17. századdal foglalkozó kutató van, aki automatikusan elkezd 20. századdal is foglalkozni. Ennek az egyik magyarázata az, hogy ma is (ideológiai) kérdés, hogy mit gondolunk a 16-17. századról. Az 1989 előtti szocialista rendszer ideológiai alapon jobban támadta a megelőző korszak nemességét, mint ahogyan az internacionalizmus mellett elköteleződött. Ezért folyamatosan – miközben a kommunizmus egy internacionális eszme – azt állította, hogy Magyarországon szabadságharcok folyamata történt, illetve egy alapvetően Habsburg-ellenes, tehát hazai és idegen arisztokrácia ellenes magatartást tanúsított. Ez ellentmondás, hiszen azt látjuk, hogy 1989 előtt a szocialista típusú rendszer alatt van egy „nemzeti”, ha úgy tetszik lokális vonulata a 16-17. század értelmezésének. A rendszerváltás után, amikor azt várnánk, hogy ez folytatódik, erősödik, váratlanul háttérbe szorul a történészek körében. Helyette újraéled és erősödik egy globális értelmezés, amely a birodalomba való tartozás előnyeit emeli ki. Ennek részben oka, hogy újra lehetőség nyílt az osztrák levéltárak kutatására, és ez a forrásanyag más szempontból mutatja meg a kora újkori Habsburg-magyar együttműködést, mint a hazai források. De az sem véletlen, hogy a Habsburg Történeti Intézet 2003-ban jött létre. Mindenesetre, aki tehát a kora újkorral és annak értelmezésével foglalkozik, szükségszerűen el fog jutni a 20. századig, amikor végigkövet egy témát – lásd például Szekfű Gyula munkásságát.

Maradva a huszadik századnál, nagyon érdekes számomra a készülő könyved, amelyben húsz tankönyveket néztél át a második világháború végétől napjaink kísérleti tankönyvéig. Ezekben azt vizsgáltad, milyen képet mutatnak a Horthy-korszakról. A sajátos múltszemlélet az egyes korszakokban mennyire rakódik rá a történelemoktatás legalsó szintjére, s mennyire érhető mindez tetten az általános és középiskolai tankönyvekben?

 Amikor egy történész kiképződik az egyetemen, különböző tanárokhoz kötődik. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen oktatók erőteljesen befolyásolják őt. Persze olvas is mellé. Huszonhárom éves korára nagyjából kialakítja a nézetrendszerét. Aztán elhagyja a felsőoktatást és középiskolában kezd tanítani. Tudjuk-e pontosan, hogy mit fog tanítani? 1989 után fogalmunk sincs róla, hogy pontosan mi történik az órán, hiszen nincs tanfelügyelet (pontosabban nem volt 2014-ig). Így aztán azt sem tudjuk, hogy az illető használja-e az éppen aktuális tankönyvet vagy sem, s ilyesformán azt tanítja-e, ami abban található. Ma már van újra tanfelügyelet, meg is néznek egy-két órát néhány évente. Azaz a tankönyvek közvetítik az állami ideológiát, de nem tudni, hogy abból pontosan mennyi valósul meg a gyakorlatban. Ez az állami – szocialista – ideológia az 1945 és 1989 közötti tankönyvekben világos és tisztán látszik a tankönyvek szövegén. 1989 után azonban ez megszűnik, egy semlegesebb hangnem jelenik meg, és sokkal inkább abból lehet következtetni egy tankönyvi főszöveg „véleményére” például a Horthy-korszakról, hogy milyen tényeket használ – minden tankönyv szükségszerűen szelektál – és hogyan építkezik belőlük. Azaz, a sorok között kell olvasni.

Mire való akkor a tankönyv, ha a tanár úgyis azt tanítja, amit hozott magával, és amit azóta hozzá szerzett?

Azért nem feltétlenül csak azt tanítja. De tény, nem igazán tudom, hogy mi jelenleg a funkciója a középiskolai történelem tankönyvnek. Az én elképzelésem szerint a tankönyveknek az lenne a feladatuk, hogy okmagyarázó főszövegükben értelmező tevékenységet folytassanak, ezzel is felkészítve a diákokat az érettségi okmagyarázó esszéinek megírására. Ezzel szemben inkább csak a tényeket tartalmazzák. Én ma már nem adnék ki tankönyveket, inkább azt mondanám, legyen egy forrás- és feladatgyűjteménye a diákoknak, és ehhez adnék ki tanári kézikönyveket, amelyek a forrásokhoz kapcsolódó megközelítési módokat és módszertani lehetőségeket ajánlanának a tanároknak. Valamint érdemes lenne sokkal nagyobb teret adni a digitális adatbázisoknak.  

Miért érdekel ma mindenkit a tankönyv?

Szerintem a tankönyvek önmagukban igazából senkit nem érdekelnek. A médiában azért hallunk ennyit róluk, mert a közoktatás viszont mindenkit érint és foglalkoztat. Hogy mi zajlik egy tanórán, azt főleg közvetett úton lehet tudni. Egyetlen írott, objektíven megfogható dolog van, a tankönyv, amely bármely szaktárgy esetében elővehető.

A legújabb tudományos eredmények mintha nem kerülnének be a tankönyvekbe. Sőt! A készülő könyved kéziratát olvasva számos olyan esettel találkoztam, amikor egy tévedés vagy pontatlanság tankönyvről tankönyvre hagyományozódott. Mi ennek az oka?

Szerintem a középiskolai tankönyveknél is van „ősgeszta” vagy legalábbis egy szöveghagyomány. A szövegek sokszor egymást másolják (tartalmilag vagy éppen formailag is), ilyen módon áthagyományozódnak. Luther a tankönyvek szerint 1517-ben kitűzte a wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontját. 1985-ös német történelemkönyvben már olvastam, hogy ez nem igaz. Egy másik példa: „Széchenyi felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét.” Nem igaz: csak a kamatait. Ennek ellenére a tankönyvek mai napig hozzák ezt, mint tényt. Egyszerűen arról van szó, hogy a tankönyveknek van egyfajta hagyománya. Ez igaz a stílusra, a témafelosztásra, a tényekre és a toposzokra is. Megjegyzem: ez a hagyomány egyébként bő hetven éves. Senki nem merte azt mondani, hogy kezdjük a nulláról és csináljunk egy teljes paradigmaváltást. Például nem létezik olyan tankönyv idehaza, amely ne lineárisan haladna. Pedig lehetne tematikusan is, különböző témacsoportokat kialakítva, például: az életmód változásai 900-tól 2016-ig. Ráadásul számomra úgy tűnik, hogy a tudományos szféra és a középiskolai tanári szint is erősen elhatárolt egymástól, nem igazán van aktív kapcsolat a kettő között.

A könyvedben végigköveted, hogy a módszertanban némiképpen volt változás. A világháborút követő Kosáry-kötet (Magyarország története. A szatmári békétől napjainkig. A gimnáziumok VIII., a líceumok, gazdasági középiskolák és a tanító-(nő)-képző intézetek IV. osztálya számára.) csak szakszöveget tartalmazott, egy-két szemléltető ábrával, térképvázlattal. Az új, OFI-s kísérleti tankönyv megjelenéséig van fejlődés ezen a téren?

A kisalakú, jószerivel csak szöveget tartalmazó könyvtől eljutottunk oda, hogy a tankönyv nagyalakú, képek, grafikonok, szöveges források és hozzájuk tartozó kérdések, feladatok gazdagítják. Amúgy igen érdekes, hogy a feladatokat mindig kék betűvel szedik – szinte sosem láttam a kreatív zöld vagy piros alkalmazását. Már ebben is van egyfajta hagyomány. A forrásokról nem is beszélve – úgy is fogalmazhatnék, hogy a tankönyveink egyedien nem egyediek, mert az általuk alkalmazott megoldások nagyjából ugyanazok. 

De a forrásoknál talán nem is érdemes csak az újdonság miatt változtatni. Persze mindig lehet újat hozni és előásni valamit, ami addig nem volt benne a köztudatban. Bizonyos alapvető források nem maradhatnak ki.

Nem tudom, mi maradhat ki, és minek kell benne lennie a tankönyvben. Az a baj ezzel, hogy idehaza a retrospektív történetírás jellemző: a tankönyvírók és történészek mai tudásuk alapján megírják, hogy a diák mit gondoljon, illetve értékelik a múltat. Olyan, mintha az ember felső kameraállásból nézne egy focimeccset és számon kérné a csatáron, hogy miért nem látta, hogy előnyösebb lenne balra passzolni. Azért mert a csatár nem felülről nézi, és az ő perspektívájából ez nem látszik, mindez idő- és döntéskényszerben történik. Például ma rengeteget beszélünk Horthy Miklósról és az ő kultuszáról, ellenben a kortárs József Ágost főherceg teljesen kikerült a köztudatból, miközben a két háború közötti időszakban ő is hihetetlenül népszerű volt, ha úgy tetszik kultusza volt. Egyszerűen nem került be az utólag kialakított történeti kánonba.

Módszertanilag nézve érdekes például az is, hogy Esterházy Miklós nádor alig kap figyelmet, míg kortársa, Zrínyi Miklós igen, holott korában az előbbi legalább olyan fontos volt, és már nála megszületett az önálló magyar kormányzat elképzelése. Miért? Mert a mai retrospektív kánon szerint utóbbi fontosabb, mint az előbbi. Így például az általa 1627-ben II. Ferdinánd császárnak írott levél sem igazán került be a középiskolai források közé, holott számos haladó gondolatot tartalmaz. Nem az eddigi források teljes „felforgatását”, hanem újragondolását venném fontolóra, mivel ez szükségszerű velejárója a retrospektív szemlélet felszámolásának.

Miért nem született még ilyen nem lineáris haladású, nem retrospektív tankönyv, illetve tanári kézikönyv? Esetleg egy olyan, amely már a legújabb digitális szemléltetőanyagokat ötvözi az általad említett forráshalmazzal?

Ezekre a kérdésekre én sem tudom a választ. Tippem van: lehet, hogy még senki nem vetette fel a megfelelő helyeken.

Ha elfogadjuk azt a koncepciódat, hogy legyen egy „nem-tankönyv”, amelyben zömében források vannak, akkor nem fenyeget-e az a veszély, hogy a diák félreértelmezi, esetleg félreértelmeztetik vele a múltat?

Ez akkor is megtörténhet, ha van tankönyv. A történelem tényeinek rengeteg olvasata van. Idehaza például már közel 400 éve két párhuzamos értelmezése van a kora újkori Habsburg-magyar együttműködésnek: amelyik pozitívan, és amelyik negatívan értelmezi. Mind a kettő legitim, bár korszakonként nem egyforma súllyal képviselődik, mint már említettem. Visszakérdeznék tehát: lehet a történelmet félreértelmezni (nyílván az adott ismeretek birtokában)? Eleve mindig van egy hatalmi és kanonizációs közeg, amelyben a múltat értelmezzük. És értelmezni is ezerféleképpen lehet. Ennek klasszikus esete például a Kádár-rendszer: sok esetben az akkori hivatalos értelmezés köszönőviszonyban sincs a mai, 1989 utáni múltértelmezésünkkel.  A történetértelmezésnek mindig volt és mindig lesz egyfajta hatalmi olvasata.

A mai OFI-s kísérleti tankönyvnek is van ideologikus olvasata? Benne van a mai korunk „hivatalos” történelemszemlélete?

Azt hozzáteszem, hogy én pusztán a török kort és a Horthy-korszakot vizsgáltam a munkám során a kísérleti tankönyvekben. Kezdjük az előbbivel: a tankönyv azt hangsúlyozza, hogy Magyarország egy integrált rendszerben, a Habsburg Birodalomban van, és ezt a tényt pozitívan láttatja. Vagyis a mai multikulturális vagy globális nézőpontnak tulajdonképpen megfelel. Hozzáteszem, ez egyáltalán nem mai dolog, hiszen a gondolat tudományos szinten Szekfű Gyulától indult. Mindig volt olyan irányzat a 16-17. századi magyar történelem kutatása során, amely a globalitást hangsúlyozta. Ezzel szemben pedig mindig volt olyan, magát nemzetinek definiáló irányzat, amely a lokalitást és a függetlenségi harcokat emelte ki. Ezt a törést szokás „kurucos-labancos” (azaz Habsburg-párti, illetve Habsburg-ellenes) szembenállásnak nevezni. Ezek látszólag szembenálló dolgok, a valóság azonban az, hogy mindkét értelmezésnek van létjogosultsága – ha a történész a tényekből indul ki, juthat az egyik vagy a másik értelmezésre is. Lehet vitatkozni az üvegpohár térfogatának felét kitöltő vízről, hogy a pohár félig üres vagy félig tele van, mindaddig, amíg nem mondjuk azt, hogy amit a kezükben tartunk, az egy agyagedény és nincs is benne víz. Azaz a történeti értelmezésnek ismereteken kell nyugodnia, de így is lehet többféle, mivel egymásnak ellentmondó tényekből eltérő következtetésekre lehet jutni.

A Horthy-korszak kapcsán a tankönyvben nem fogalmazódik meg ilyen markáns állítás, értelmezési törés. Ellenben bizonyos vitatható (vagy legalább elgondolkodtató) kérdések (mint Kassa bombázásának körülményei vagy Teleki öngyilkossága) nem is képezik vita tárgyát, pedig ezek az esetek nagyon jól tudnák inspirálni a diákok vita- és forráselemző készségét.

A szóban forgó kísérleti tankönyvet egyébként összességében milyennek tartod?

Az én fő észrevételem vele kapcsolatban – ha úgy tetszik vesszőparipám –, hogy nagyban folytatja a meglévő tankönyvi hagyományokat, így a historiográfiát, történetelméletet, történetfilozófiát például továbbra sem látom megjelenni benne. Pedig például emelt szinten kifejezetten elvárják a vizsgázótól, hogy egy korábbi múltértelmezés kapcsán adott esetben véleményt formáljon. Persze érthető okokból: általában problémásnak gondoljuk, ha egy 14-18 éves diák szembesül azzal az állítással, hogy nincs egyetlen objektív múltértelmezés, hanem „csak” múltértelmezések vannak. Maga a történelem és a múlt objektív, hiszen megtörtént, de a történettudomány már annak egy értelmezése. Holott lehet, hogy attól válunk gondolkodó lénnyé, ha ráébredünk, hogy ugyanarról a dologról mit és miért ír mást például Szekfű Gyula és Mód Aladár. Az biztos, hogy mindezzel óvatosan kell bánni – de meggyőződésem, hogy a párhuzamos múltértelmezések bemutatásától nem kellene teljes mértékben megkímélni a gyerekeket. Az biztos, hogy nem szerencsés, ha a gyerek úgy szocializálódik az érettségiig, hogy van egy kőbe vésett múltértelmezés, aztán a hátralévő életében inkább hagyja az egészet, mert szembesül vele, hogy annyi múltja van, hogy már maga sem tudja fejben tartani. A historiográfia megkerülhetetlen – és számomra döbbenetes, hogy megkerülik.

Amikor nemrégiben Cambridge-ben jártál, mit tapasztaltál az ottani történelemoktatással kapcsolatban?

Én most tanárképzésen vettem részt, ami nem úgy működik, mint idehaza, hogy elmondják az elméletet és mennek tovább, hanem a tréner ad egy olyan feladatot, amelyet majd otthon a gyerekkel kipróbálhatsz. Elég sokkoló egyébként, amikor a didaktikai módszereket elsőként magadon alkalmazod. De ez is jól jelzi, hogy ők már a középiskolai oktatásban is elmozdultak a frontális információközléstől a kooperatív munkaformákra épülő gyakorlás felé. Itthon nekem lassúnak tűnik ez az elmozdulás. Leegyszerűsítve, azokat a módszereket, amiket idehaza a nyelvoktatásban már alkalmazunk, ők a többi tantárgy esetében is használják. Idehaza nagy az időkényszer: nagyon rövid idő alatt kell irdatlan mennyiségű tananyagot átvenni. 9. évfolyamon például történelemből heti két órában kell eljutni a kezdetektől a 15. század végéig magyar és egyetemes történelemből is. Ráadásul ugyanez a követelmény a tárgyat idegen nyelven tanulók számára is!

Melyek a további terveid?

Számos ötletem van mind az oktatási gyakorlatomban, mind pedig a történészi munkámban. A közvetlen jövő terve, ami nagyon izgat, az a spanyol armada 1588-as kálváriájának és recepciótörténetének bemutatása. Számos szempontból is érdekes történet ez. Hogy csak egyet említsek: miként a mohácsi csatavesztés a magyar nemzeti identitás, úgy az armada legyőzése az angol nemzeti identitás egyik alapeleme lett. Azaz magára az eseményre óriási értelmezési hagyomány rakódott rá, ha úgy tetszik szimbólummá, mítosszá vált.

Maróti Zsolt Viktor

Kapcsolódó cikkek:

„Törököt fogtam, nem ereszt” – interjú Illik Péterrel

Cambridge – Útikalauz nem csak stopposoknak

Könyvbemutató: Illik Péter: A Mohács-kód, Illik Péter: Könyvről könyvre, Nánay Mihály: Magyarrá lett Habsburgok

Párbeszédek és szakmák a végtelenben találkoznak

„Alulnézetből:” Létezett-e a Magyar Királyság 1526-1699 között?

Ezt olvastad?

Írásunkban a népi íróként számon tartott Szabó Zoltán (1912–1984) írásain keresztül vizsgáljuk meg a revízió kérdését, tágabb értelemben pedig azt,