A magyar arisztokrácia szerepei

A magyar arisztokrácia szerepei. A szándékosan választott címmel két tudományterület, lazán interdiszciplináris keret és kutatási aspektus jelzésére vállalkozom. Míg a társadalmi szerepekkel (jobbára a 20. századi fogalom keletkezése alapján is) rendszerint a szociológiai, társadalmi viselkedéstörténeti vagy civilizáció- és kultúrakutatási vizsgálódások foglalatoskodnak, addig a hazai arisztokráciák leírásaiban az uralom-, kapcsolat-, rokonság- vagy származáskutatási kereső szempontok érvényesülnek leggyakrabban. Olykor mégis jó esély kínálkozik a multifokális, többféle kereső szempont szerinti áttekintések egybevetítésére, montírozására és összefüggő struktúrákba szervezett tudás prezentálására, mint az alábbi könyv esetében is.

A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása egy debreceni történészkonferencia témája volt. A 2018-ban megrendezett kétnapos találkozó anyagának írott változatából gazdag szerkesztett tanulmánykötet az egyetemi Történelmi Intézet 2009-ben indult Speculum Historiae Debreceniense könyvsorozata segítette a nyilvánosság elé. A Papp Imre 70. és Egyed Ákos 90. születésnapjára ajánlott kiadvány nemcsak az idői horizonton messzebbi múltba tekintő, de a térségi tájon is „inter-regionális” aspektusban felhalmozódott tudást is prezentálja. Az igény, a tematikai tervezet és a társadalmi kapcsolathálózati körvonalak alapján a tavaly megjelent kötet (mint címe is egzaktul tükrözi) A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása tárgykörében kínál seregnyi fontos történeti olvasatot, s bár a dolgozatok tematikáik alapján olykor messzire kerülnek egymástól, annyi közös nevezőjükként elmondható, hogy erőteljes hozzájárulást képviselnek a magyar és magyar „vonatkozású” társadalomtörténetírás újabb hagyományához.

Az „újabb hagyomány” nem tegnapi, de részint tegnapelőtti, részint a jövendő kutatások irányában is hangolt. Ehhez azonban (történész, néprajzos, társadalomkutató nézőpontjából is) első körben a kutatók által kiválasztott korszakok, megközelítések közötti újítások, megújított módszertanok, átfogóbb elemzési összesítések szükségesek. Ilyenek egyikét olvasunk rögtön a kötet elején Bárány Attila áttekintésében az 1410-es években zajló utazások, „utazó diplomácia” eseményei terén Luxemburgi Zsigmond környezetében, ahol e térbeli mozgás az aacheni római királlyá koronázástól a konstanzi zsinatig tartó időszak udvari politikáját, a király-közelségben töltött idő és társasági kapcsolati tőke viszonyrendszerében az elit tagjai, a bizalmasok, hívek, „utazó kancellária” mibenlétét mutatja ki kronológiai és térbeni mozgáspályák elemzésével. A király utazásainak első időszaka, ennek oklevelekben maradt nyomai, levelezések tartalma, megbízás-adományozások, utasítások, menlevelek, kinevezések, tárgyalási tudósítások szolgálnak közvetlen forrásanyaggal, beleértve a narratív emlékanyagot is, másik oldalon a közvetett források állnak (példaképp peranyagok és halasztások, ikonográfiai emlékanyag, címerképek, diplomáciai missziók, zsold-lajstromok, zarándokutak, stb.), melyekből a királyi diplomácia kényes témái, a kipróbált kíséret-tagok kiléte, az aulicusok társasági jelenléte, a bizalomszintek mérlegelése és további komponensek egyaránt a királyi kíséret „magjának” összeállítási gyakorlatai felől kínálnak értelmező tudásanyagot (9–49. oldal).

Úgy vélhetem, nincs az a közléshely, ahol a kötet huszonöt tanulmányának kellően áttekintő tolmácsolása beleférhet az ismertető terjedelmébe, így magam is válogatni leszek kénytelen. Egyes írások módszertani-szemléleti újdonsággal kecsegtetnek, mások ismertebb alakok és környezetek másféle értelmezésével, megint mások ritkán pertraktált időszak vagy helyszín megidézőjeként válnak kurrenssé. Mégis, mindezek mellett is kényszerűség visz rá egyik-egyik írást másakkal együtt tárgyalni. Fazekas Rózsa lótenyésztés és elit, Egyed Ákos erdélyi gazdasági elit egyleti partnerségre vonatkozó, Kónya Annamária zempléni mezővárosok kora-újkori arisztokrácia-képe, Viskolcz Noémi mecenatúra-szemléje a két világháború között, Orosz István debreceni földbérlet-gazdálkodási részkérdései, vagy Kertész Tünde Fruzsina amerikai magyar emigrációs elitfolyamatok bemutatásában meglévő egyedi tanulságainak részletrajza bármily gazdag is, ezek egybeolvasása vagy térbeli metszetük időbeli trendjei izgalmasabbak együtt, mint egyenkénti kijegyzetelésben.

A kötet nem tart szerzői névsorrendet, de nagyjából időrendit igen. Ha nem is szoros az időmetszet Bárány Attila 1414-től induló udvari arisztokrácia-keresésétől Kertész Tünde Fruzsina 20. század közepe-végéig ívelő seregszemléjéig, vagy Keményfi Róbert arisztokrata portréinak édessütemény-receptekbe karamellizált sorsváltozataiig, de a nagy történeti ív egyértelműen lakozik a dolgozatok között és fölött is. Ennek lehetne az olvasatot is „strukturáló” hatása, ha nem lenne az összterjedelem ekkora. Így azonban épp az Olvasóra hagy választási hangoltságot: Schrek Katalin az orosz-török háború idejére kiható Gróf Vay Dániel és cívis polgárok megmozdulásai, vagy Barta Róbert magyar emigrációs politizálás nyugatbarát és anglofil aspektusát áttekintő portréja éppúgy kínál alkalmi ismerkedést és témakörön belüli élvezetes nyomkövetést, mint Zsoldos Ildikó príma kormányzattörténeti aktuálképe a nemzeti ellenállás „tulipánmozgalmi” eseménymenetéről, vagy Bogdándi Zsolt fejedelmi-nemesi presztízsváltozásokról a kolozsmonostori konvent idejéből formált Enyedi Pálfi-portréja. Nagy Bettina intim familiáris levélválogatása és korszak-képe éppúgy az emberközi és rokonsági rejtélyek tárháza, mint Szabadi István tanulmánya Báthory Kristóf erdélyi vajda 1580-as oklevelének szilágysági reformátusokra gyakorolt hatáselemzésével, vagy a ma „kapcsolati hálónak” nevezett minőségi társkapcsolatok diplomáciai térben és levélváltások intimitásaiban helyet nyerő formáinak részletgazdag bemutatása Mohácsi Endre tollából. Mindezek ugyanis oly sokoldalú és akár feldolgozottságukban is más olvasatokat kínáló, akár felfedezés-értékű többleteket felszínre hozó példái a közéleti viszonyrendnek, egy fejedelem függéshálójának, egy főkapitány levélküldeményeinek sorsáról, az arisztokráciához vagy helyi-térségi elithez tartozás módozatairól, hogy szinte minden sor további kihatással lehet a szakmai kutatások rokon térfele számára.

E hevenyészett „listázás” nem szándékom, de mégis rákényszerülök, hogy egy-egy írás fontosságát érdemben jelezzem. Ilyen alkalmasint Novák Ádámé, aki egy (számomra nem különösebben figyelemfelkeltő) résztematika aspektusából, a 15. század végéig elvileg törvényileg egyenlő, ám a világi és egyházi személyiségek terén is tagoltabb, a kollektív nemesi térségeket is említve királyi monopóliumként őrzött és használt vörös viasz pecsét késő-középkori hatalmi reprezentációs eszközéről közöl izgalmas felvetéseket.

„Szemben a modern állammal, ahol nemzetiségi, vagy etnikai alapon, vagy vagyoni helyzet, foglalkoztatási ágazatok, vallás, illetve tudás szerint alakultak ki az egyes rétegek, a középkor legfontosabb identitásképző alapja az előjog volt. Egy-egy társadalmi csoport identitását a számára az uralkodó által biztosított előjogok szerint írhatunk le. Az azonos előjogokkal rendelkező társadalmi csoportot rendnek nevezhetjük. A jogrendszerből kiszorított társadalmi csoportot negatív rendként definiálhatjuk…” (51. oldal).

E réteg mint jobbágyság, mely „idegen fedél alatt lakozott”, tulajdon helyett csak használati joggal rendelkezett földje fölött is, szemben kellett álljon az erősen hierarchikus egyházi rend élén állókkal, vagyis a kor politikai hatalmával vagy a még hangsúlyosabb szerepű birtokos nemességgel (össztársadalmi arányszámokban ez 5% volt, közvetlenül a király személye mellett), a tanulmány pedig pontosan ennek rétegződését taglalja, mégpedig a mutatkozás elsődleges jele, a pecsétviasz révén, melynek színe messzire tükröződően jelezte a kor változásait is, „a király monopóliumából lassan a differenciálódó nemesség privilégiumára épülő kifejező eszközként működés” folyamatát (51–52. oldal). A „magister” címek, a lovagrendi tagság, a Sárkányos Rend jelképének viselése, a báró megszólítás vagy a vitézlő cím elnyerése mint reprezentációs készlet, az örökös ispáni cím kiérdemlése, az oklevél-hitelesítés államhatalmi funkciót tükröző fontossága, a ranggal és hatalommal is járó minősítések komplex rendszere kap tehát fókuszfényt, s a rövid dolgozat képanyaga is láttatja, hogy az Engel, Fügedi, Mályusz, Szentpéteri vagy Lővei Pál gyűjtötte forráskészlet alapján, Bárány Attila rendszerező alaptanulmánya nyomán is folytatható a kutatás a kellő szerzői felfedező merészség révén (51–62. oldal).

Tallóci Matkó Cetina grófjának pecsétje 1442-ből. Forrás: Novák Ádám tanulmánya (61. oldal)

A hatalmi-politikai struktúra elemzési lehetőségei és a reprezentációs eszköztár további mélységi merítései kiválóan mutatkoznak Gálfi Emőke írásában, aki Báthory István fejedelem portréjához szolgáló „mellékalakok” és történések kies tárából idézi fel végrendeletek, felekezeti rendszer, vagyontárgyi kultúra, értékszemlélet, hagyatéki leltár korhű készleteinek felvillantása mellett „a követ, a komornyik és a katona” pozícióját egy elit-alatti struktúrában. Hasonló izgalmas pillanatfelvétel Kónya Annamária Zemplén vármegyei szemléje a szabad királyi városok hiányát térségi jegyekkel pótló mezővárosi világban, ahol „fejlődésük során a vármegye, illetve annak kisebb régiói gazdasági, adminisztrációs, kulturális központjaivá alakultak”, s így a rovásadóösszeírások, a háztartások száma, a gazdasági funkciók, uradalmi központok, urasági székhely, iskola, ispotály, kolostor léte szempontjából elnyert kiemelt hely lévén 18 város különböztethető meg, ezek is elsődlegesen az arisztokrácia és a nemesi családok meghatározó jelenléte alapján lesznek itt fontossá (olyan nevekkel, mint a Perényiek, a Serédyek, a Homonnaiak, vagy Báthoryak). Utóbbiak között is a reformáció hatására végbement, a protestáns privilégiumok rendszerére épült csoportkötődéseket tekinti át mint az arisztokrácia alakulási folyamatainak egyik meghatározó elemét, majd igen alapos városonkénti körképet is ad (89–104. oldal). S nem mert egyik írás hasonítható lenne a másikkal, csak mert tematikus marginalizáltságuk dacára a bennük rejlő tartalmak közül fontos még utalni Balogh Judit erdélyi elitre fókuszált írására, Kónya Péter „megjegyzéseire” a Rákóczi-szabadságharc és a korabeli elit szerepviselkedésének kérdéseiről, Podhilec Szilveszter ugyancsak Rákóczi-kori birtoktulajdonok között a Schönbornok tulajdonára koncentráló dolgozatára, s külön is az erdélyi partnerek írásaira, Püski Leventéére, aki Károlyi Gyula gróf arisztokrata identitásának hátteréből, befelé forduló személyiségének életviteli normáktól elágazó ambícióiról (313–324. oldal), Papp Kláráéra, aki az erdélyi arisztokrata nők századfordulós kapcsolatait részletezve a családon belüli kötelmek és birtokirányítási teendők kérdéseiről (169–191. oldal), vagy Egyed Emeséére, aki Fekete János gróf császári-királyi párfogás és politikai viselkedés költészetpártoló attitűdjei között megannyi határt átlépve, korát messze megelőzve Voltaire-követőként és műfordítóként jeleskedik a színházi élet elitjének kialakításában, pártolásában (211–221. oldal), szerepe ezért a fentebbi aspektusok egy kiegészítő színfoltja.

Friedrich Karl von Schönborn. Forrás: Pohilec Szilveszter tanulmánya (163. oldal)

Külön hagytam három írást, melyek a történettudomány margóin túlról, de részint igencsak belülről tekintik át választott tárgykörük kérdéseit. Kerepeszki Róbert a magyar arisztokrácia két világháború közötti orgánumok nyomán tematizálja a „történelmi osztály” messze nem egységes mivoltát, mégis „mintaadóvá” váló jellegét, mely a hasonlóképp nem egységes „alvilág” körében is a „bűnös városiság” és anomikus életvilág közötti szférában kellően kétes ügyleteivel lett partnerré (359–375. old.) – s írása a „polgárosodott” és a „modern” mentalitások közötti sikamlós határvonalakat illusztrálja. Kunt Gergely ugyancsak a határmegvonások intimitásainak személyes szféráiba kalauzol Esterházy herceg esetével és Burgenland elcsatolása kapcsán fölmerülő felelősség-kérdésekkel, kismartoni kutatási anyagokkal és a menthető műkincsek intim témakörével (sajnálatosan rövid írása alighanem egy majdani nagymonográfia résztémája lesz…, (347–357. oldal). Végül a kötet (talán tematikus szórtsága-tagoltsága ellenére is) legizgalmasabb lelete Keményfi Róbert dolgozata, melyben a néprajz határtudományi szféráiból a levéltári kutatások felé megtett lépésekkel tudománytörténeti sejtést kockáztat meg a „népi kultúra” falukutatási fölértékelődésétől a társadalmi elitekhez tartozó polgári és főúri szférák elemzésének igényein át az emlékirat-irodalom gyermekmegőrző intézményével kapcsolatos kérdéseivel is foglalatoskodva. Itt az emlékezeti és a tudásátadási alapkérdések közé vezeti be olvasóját, miközben a családi háttér megmaradt rekvizitumai, az írott források között a receptkönyvek szerepét, s az emlékezeti helyként a családi nevelő-gondoskodás személyiségét, a nevelőanya élettapasztalati tudás-örökítését nevezi meg újabb forrásrétegként. Háttérrajzok, levélrészletek és többrétegű elemzés kísérik a megközelítés eredetiségét, fotók és szöveg-kivágatok pontosítják a portrék Széchényi-Esterházy családi miliők szimbolikus tőketöbbleteit, s ezek között a létmódok ízesebb-cukrosabb ízvilágait is (393–421. old.).

Esterházy Miklós (1869–1920) gyermekeivel, 1910-ban. balról jobbra: László, Marie, Pál, Antal. A papa karjaiban: Dédette. Forrás: Keményfi Róbert tanulmánya (405. oldal)

S ha a kötet úgy festett elsőre, mint átfogó rajzolat „a magyar arisztokráciáról”, utóbb ezt a relief-részletekben megmutatkozó összképet kevesebbnek is, többnek is láthatjuk. S többnek mindenképp annyiban, ahogyan Novák vagy Kónya, Papp vagy Keményfi is, hogy túllépve a régi sémán, szervesen bekapcsolva egynémely új aspektusokat, vagy ahogyan a könyv címlapjának (talán Anjou…?) ornamensei generálják az átláthatatlanság rendszerének valamely lehetséges örökségét, s ahogy a hátlap vörös pecsétje a legfőbbtől való hitelesítést adja hozzá, így áll egybe a folytathatóság lehetősége a tematikailag rokon további kutatások irányában. S ami nem lezár, hanem nyit, az evidens szinten is tudomány…

A. Gergely András

Az ismertetett kötet adatai: A magyar arisztokrácia társadalmi-közéleti kapcsolatai és szerepvállalása. Szerk. Papp Klára, Püski Levente, Novák Ádám. Speculum Historiae Debreceniense – A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai (26). Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, 2019. 426 oldal.

A kötet online olvasható a Történelmi Intézet honlapján, nyomtatott formában pedig megvásárolható a Prospero oldalán.

Ezt olvastad?

„… midőn az ember a magyar kapunak nevezett óriás sziklatörésen keresztül robog s jobbra Recina irtózatosan szép völgyét, balra a