A Magyar Nemzeti Múzeum főépülete Budapest ostromának poklában

„1945. január 16. Az orosz rohamcsapatok megjelenése a Magyar Nemzeti Múzeumban. Nevezetes nap! A múzeum lakóinak legnagyobb része ekkor látott először vörös katonát!” Ezekkel a szavakkal kezdődik Fettich Nándor ostromnaplója, amelyben a neves régész február 19-ig precízen rögzítette az intézmény sorsfordító napjait. Hetven évvel az események után érdemes röviden felidéznünk a Nemzeti Múzeum főépületének második világháborús megpróbáltatásait.

Budapest 1944-1945-ös ostromát a harcok elhúzódása és a rengeteg áldozat miatt már a korabeli sajtó is második Sztálingrádként emlegette, így a fővárosban szinte minden épületet kisebb-nagyobb belövés ért, közülük számos teljesen megsemmisült. A háború a Magyar Nemzeti Múzeum épületében és gyűjteményeiben is jelentős károkat okozott. Ugyanakkor – összehasonlítva a többi közgyűjteménnyel – a Múzeum körúti épület viszonylag szerencsésen vészelte át a megpróbáltatások időszakát. A Pollack Mihály által tervezett épületben több intézmény működött, a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa és a Gazdasági Hivatal mellett itt kapott helyet az Országos Magyar Történeti Múzeum Történeti Tára, Régészeti Tára, Éremtára, az Országos Széchényi Könyvtár több részlege, az Országos Természettudományi Múzeum Ásványtára, valamint Föld- és Őslénytára is.

Az események rekonstruálásakor a rendelkezésünkre álló források közül mindenképpen ki kell emelni Fettich Nándor már említett ostromnaplóját, ami igen értékes adatokat tartalmaz a Múzeum háború alatti mindennapi életével kapcsolatban. Természetesen az ilyen típusú források mindig kellő kritikával kezelendők, a szerző ugyanakkor számos olyan információt rögzített, amelyeket a hivatalos iratokban hiába keresnénk.


Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Légoltalom és a műtárgyak menekítése

A háborús helyzet fokozódása miatt számos biztonsági kérdésben a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa döntött. Még 1942 folyamán meghatározták a légoltalmi alapelveket, illetve gondoskodtak a műtárgyak biztonságos elhelyezéséről: leszerelték a kiállításokat, az kiemelkedő darabokat a pincében és a földszinten található raktárakba, helyiségekbe vitték. A főépületbe szállították a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum legértékesebb részét. Az Országos Széchényi Könyvtár 1943. évi munkajelentése szerint a háború ekkor már a mindennapi működésre is bénító hatást gyakorolt, mert az állományból kivonták a legértékesebb köteteket. Több olyan magánszemélyről van adatunk, akik a tulajdonukban lévő történeti dokumentumok védelmét a Múzeum óvóhelyére bízták, így például Révay M. Jánosné 16 kötet Jókai regénykéziratot helyezett el, míg Miskolczy Imre és családja Kölcsey Ferenc Himnuszának kéziratát menekítette a vastag falak közé. Ugyanakkor Eszterházy-kincsek története a múzeumból való kivitel szomorú bizonyítéka, jóllehet „a kincsek akkor már régen a Nemzeti Múzeum egyéb értékeivel együtt légmentesen zárt fémládákban voltak elhelyezve a Nemzeti Múzeum bombabiztos óvóhelyén.” A letéti szerződésre hivatkozva a páratlan műtárgyakat 1944 decemberében átszállították a budai Várban található Tárnok utca egyik házába, az épületet azonban bombatalálat érte és a műkincsállomány nagy része jelentősen megsérült, illetve megsemmisült.

Az intézmény vezetése nagy hangsúlyt fektetett az épület őrzésére. Fontos feladat jutott az inspekciósoknak, az állandó ügyeletet a Múzeum épületébe beköltözött munkatársak látták el. Az erre vonatkozó szabályokat többször módosították végül délután 2-től este 6-ig 6 beosztott tisztviselő állt készenlétben, majd este 6 órától reggel 8 óráig az épületben és az épületen kívül lakók közül 2-2 munkatárs teljesített szolgálatot.

Az ostrom előtt a Magyar Nemzeti Múzeum épülete az 1944. szeptember 13-i légitámadás során sérült meg először, a bombák következtében kigyulladt az északi tetőzet. A tűz megfékezésében a múzeumi munkatársak mellett a Baross utca 4. szám alatti ház lakosai is tevékenyen részt vettek, akiket Sztrilich Pál fogorvos vezetett. Sztrilich jelentésben számolt be a történtekről. „… először a padlástérbe mentünk. Innen a tüzet nem tudtuk megközelíteni, ezért a felső emelet nagy termében helyezkedünk el, ahová a padlástérre néző két-két üvegtetőn keresztül állandóan égő zsarátnokok és égő gerendák hullottak a parkettás padlóra. Szikracsapókkal, lapátokkal és vederfecskendőkkel sikerült a lehulló égő anyagokat rögtön eloltani.”

Óvóhelyi életképek

Időközben sokan döntöttek úgy, hogy a Múzeum pincéiben vészelik át az ostromot. A muzeológusokon kívül más intézmények munkatársai, francia követségi alkalmazottak és magyar katonák is az óvóhelyeken húzták meg magukat. Úgy tűnik, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszerkészletet halmoztak fel, bár január végén ráfanyalodtak a lóhúsra is, de Fettich beszámolója szerint ezt nem mindenki tudta elfogadni. „Az óvóhelyen mégis pánik tört ki, mert Puchász Károly gazdasági igazgatónk fitymálva mondogatta, hogy dögöt eszünk, neki az nem kell…”. Ez az eset is rávilágít arra, hogy a pincében élő emberek között pillanatok alatt komoly konfliktusok alakultak ki. Az összezártság, a reményvesztettség és a bizonytalanság sok esetben feszültségeket okozott. „Növelte a bajokat az a körülmény is, hogy a legkülönbözőbb felfogású, állású, korú (stb) emberek élvén a szűk helyen szorosan egymás mellett, egymás gyengeségeibe akaratlanul is bele-bele-botlottak. Érdekes, hogy a legintelligensebb emberek is többször egészen megfeledkeztek egymásról és magukról.” Az egyik köztiszteletben álló munkatárs például kikérte magának, amikor azzal szembesítették, hogy horkolása miatt nem tudnak aludni. Voltak olyanok, akik éjjel a szeneskamrába mentek a dolgukat végezni, de nem a vödröket használták, hanem a szénre piszkítottak. A gyereknevelés is gondot okozott, főleg úgy, ha a szülők módszere az „ordíttatás” volt, ezért a gyermek hozzászokott, hogy mindent hosszú kiabálás után kap csak meg. Fettich próbált a szülőkre hatni, hivatkozva a többi lakó szenvedésére, mire az anya hisztérikus sírásban tört ki.


Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Rendszeressé váltak a lopások is, „tojásport, zsírt, lisztet és egyebeket” emeltek el egymástól. Fettich hiába rejtette egy római szarkofágba piros, zsírral teli fazékját, mégis megtalálták. Némelyek úgy vélték, hogy a gazdátlan tárgyak őket illetik. „Szabó gépész a Történeti Osztály irányából egy gyönyörű bőr-bőröndöt vitt be műhelyébe s az ottani szekrény mögé rejtette el. Kiss Jenővel megnézettem, hogy miféle bőröndről van szó. Magam is megvizsgáltam: Tápay-Szabó Gabriella [múzeumi munkatárs] apjának neve volt ráírva.” Amikor a Múzeum fűtőjének, akit valószínűleg az oroszok hurcoltak el, a hagyatékát vizsgálták át, kiderült, hogy ő volt az egyik legnagyobb tolvaj. „Hát uramfia rengeteg lopott holmi került elő: HB (= Hóman Bálint) monogrammal ellátott szalvéták, asztalterítők, ruhák, fehérneműek. A légópincék lakosaitól származó ruhadarabok, harisnyák stb. stb.”

A többség azonban fegyelmezetten viselkedett. Fettich naplójában számos embert említ, aki munkáját segítette. Tasnádi Kubacska András paleontológusról elismerő szavakkal emlékezett meg: „ő a lelke a Nemzeti Múzeumnak”, míg Méri István régészt az egyik legerősebb oszlopnak nevezte. Fehér Miklós antropológus pedig a sebesültek ellátásában vállalt oroszlánrészt.

Az oroszok már a Nemzetiben vannak

A szovjet csapatok január 16-án hatoltak be a Nemzeti Múzeumba. Az előző nap már szorult a gyűrű az épület körül, mert ekkor már elfoglalták a Kálvin tér háztömbjeit, de előretörésüket a 10. rohamtüzérosztály Astoriánál állomásozó 7-8 rohamlövege még megakadályozta. A Múzeum elfoglalása után a szovjet csapatok átvizsgálták az épületet, katonákat és robbanóanyagokat keresve. Az előbbiekre a pincében, az utóbbiakra a könyvtárban bukkantak, beszerelve a könyvek közé.

A gyűjtemények megmentése szempontjából a legfontosabb feladatot az állandó őrség megszervezése jelentette, mert az egységek jöttek és mentek, az új katonák pedig természetesen zsákmányolni akartak. Mindezt Fettich minden áron meg akarta akadályozni, orosz nyelvtudásának köszönhetően képes volt megértetni magát a katonákkal. Rengeteget fordított, főleg igazolvány- és táblaszövegeket, különböző kérvényeket, bár ő maga is elismerte, hogy „az orosz stílus szempontjából egyik sem remekmű”. Amikor a szovjet parancsnokság halogatta a Múzeum biztosítását, megoldásként felvetődött, hogy a pincében tartózkodó franciák a főépületet jelölik ki egy leendő konzulátus számára – ki is tűzték a trikolort.

A szovjet katonákat azonban semmi sem állította meg. A civilek kifosztásának senki sem tudott gátat szabni, a katonák „vittek mindent, amire szükségük volt.” Fettichet órájától, zsebkésétől és borotvájától szabadították meg, ugyanakkor élelemmel látták el a „pincelakókat”, és a nekik szolgálatot teljesítők külön ellátmányban részesültek. „Két orosz katona jött be hozzánk és követeltek négy erős embert: a kertben fákat kell kivágni, mert akadályozzák az aknavetőket munkájukban. […] A munka befejeztével embereink [köztük Györffy György történész] egy-egy karéj kenyeret és egy darab margarint kaptak. Nagy fegyverténynek számított, hogy sikerült megakadályozni a Múzeumban lévő nők megbecstelenítését, jóllehet „a Reviczky-utcai palotákban [az] oroszok rendszeresen erőszakoskodtak a nőkkel.” A megoldást végül az jelentette, hogy a katonákat egy nyilvánosházba irányították. „Az oroszok – mint általában a katona-emberek, könnyelműek. Csodálkoztam tegnap este, hogy akármilyen nővel kiegyeztek és szépen lemondtak a mi nőinkről.”


Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Károk az épületben és a gyűjteményekben

A rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján képet alkothatunk a Magyar Nemzeti Múzeum főépületében esett károkról. Kívülről haladva, a Múzeumkert, amely a főváros egyik kedvelt közparkja volt, több sebből vérzett. A területet egy légoltalmi célokra, az Arany János szobor mellé emelt beton víztároló medence csúfította el, ráadásul a gödörből kikerült sok száz köbméter földből és törmelékből a kert hátsó részén hatalmas töltést emeltek. Használhatatlanná és lakhatatlanná vált a kertész-ház, le kellett bontani az egyik Múzeum körúti kapubejárat melletti őrházikót is. A pusztuláshoz a bombázásokon kívül hozzájárult, hogy a nyílt terepet hadműveleti területként használták, a szovjetek körös-körül aknavetőket állítottak fel. A Múzeumkert temetőként is funkcionált, február 1-jén három szovjet tisztet az Arany János-szobornál helyeztek végső nyugalomra.

Már az első jelentés megállapította, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum főépülete statikai szempontból nem sérült, ugyanakkor nem volt olyan helyisége a Múzeumnak, amely ne károsodott volna, továbbá nem lehetett használni a víz-, a villany- és a központi fűtés hálózatot. A legkomolyabb veszélyforrást a tetőzet hiányzó részei jelentették. Az épület oromfalai több találatot kaptak, a légnyomás miatt az összes ablak kitört. A Gazdasági Hivatal leltárszerű összeírásából pontos képet kaphatunk a szomorú helyzetről. A jegyzékben a lenvászon pohártörlőtől és papírkosártól kezdve a partvisokon és falitükrökön át, egészen a könyvtári katalógusszekrényekig és kutatóasztalokig mindent feltüntettek. Írógépek, állványok, székek, szerszámok, szőnyegek, lámpák, órák szép számban szerepelnek a hiányok között. Kiemelkedő veszteséget jelentett a központi fényképészeti laboratórium megsemmisülése, ráadásul az eszközök között kölcsöngépek is voltak. Az Ásványtár kémiai laboratóriumának műszerei is jórészt eltűntek vagy megsérültek.


Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A gyűjteményekben esett károkat két nagy csoportra oszthatjuk. Egyrészt a gondosan végrehajtott menekítés ellenére maradtak olyan tárgyak, amelyek a háborús cselekmények következtében megsemmisültek, vagy megsérültek, másrészt jelentős volt a tudományos szempontú pusztulás, mivel a darabok elkerültek eredeti azonosítóiktól, ezért a későbbi rendezés során a már ismeretlen lelőhelyűvé vált tárgyakat újra kellett leltározni.

A Történeti Tár muzeális anyagában a textil- és a fegyvergyűjtemény szenvedte a legtöbb kárt, mivel a tárgyakat a nedvesség miatt nem a pincében, hanem különböző földszinti helyiségekben helyezték el. Az erdélyi szőnyegeket, hímzéseket, az úri hímzéseket, a történeti értékű ruhákat, a gobelineket és Mátyás király trónkárpitját egy szobában halmozták fel, az ablakokat homokzsákokkal torlaszolták el, az ajtókat pedig lezárták. A szobákat mégis feltörték, a textileket szétdúlták, a trónkárpitot kiszedték a bádoghengeréből, így nedvesség érte és piszkos lett. A fegyvergyűjtemény kiállítási tárgyaiban, amelyek egy másik szobában próbálták átvészelni az ostromot, kisebb-nagyobb rozsdakárok keletkeztek. Néhány fegyver deformálódott, néhány pedig eltűnt. A tárgyak közül elkallódott Batthyány Lajos kék bársony hímzett aktatáskája, a benne lévő keleti selyemsállal együtt, amelyet a miniszterelnök a börtönben viselt. A Hangszergyűjtemény kisebb darabjai – fuvolák, mandolinok, clavicemballók – is többnyire megsínylették az ostromot. A tudományos kár is jelentős volt, számos lelet ugyanis elvesztette azonosítóját, az ásatások leletanyagai szétszóródtak.

Tény, hogy a legnagyobb károkat a Lapidárium január 28-i kiégése okozta, szerencsére a szervezett mentésnek köszönhetően sikerült megakadályozni a tűz továbbterjedését. Rendkívül komoly veszélyhelyzetről beszélhetünk, mivel Fettich beszámolója szerint pár méterre lőszeresládák álltak. Nagyon nehéz pontosan rekonstruálni a tűz okát. Két verzió jöhet számításba: az első szerint az orosz katonák műkincseket kerestek a sötét Lapidáriumban, és a világításra használt fáklyák belobbantották a raktárt, míg a másik a budai hegyek felől érkező belövéseket teszi felelőssé. Elpusztult az itt őrzött kovácsoltvas-gyűjtemény, az óntárgyak, a fajanszok és néhány népies faszobor. Elhamvadtak Madách Imre sztregovai szobájának bútorai, egy 17. századi ötvösműhely fabútorzata, és az ádámosi stallum ki nem állított részei. Több 19. századi díszöltözet, kuruc-süveg és 18. századi postáscsizma szintén a tűz martaléka lett. Megsemmisült a külföldi uralkodók portréit megörökítő Zichy-féle metszetgyűjtemény is.

A Régészeti Tár veszteségei is számottevőek voltak. Legjelentősebben az antropológiai és a római anyag károsodott (20%). Az őskori anyagban és a negatívgyűjteményekben egyaránt 15 %-os pusztulást mutattak ki. A Könyvtárat 5 %-ban, a népvándorláskori anyagot 1%-ban érte sérülés. Az Éremtár gyűjteményei nem szenvedtek különösebb csapást, jelentősebb – a nedvesség miatt bekövetkezett – károsodás a modern német papír szükségpénzeket érte. A törzsgyűjtemény többi részében számottevő kár vagy hiány nem keletkezett, igaz eltűnt 1200 db római dénár a császárkori veretek sorozatból, illetve 100 db érem a kiszóródás miatt veszett el. A legnagyobb problémát éppen a szanaszét heverő érmek visszaazonosítása jelentette. Az Ásványtár gyűjteményi szempontból szerencsésnek bizonyult, mivel „kár csupán a visszamaradt, selejtesebb kiállítási anyagon esett” (10-20%). Az Őslénytár szinte érintetlen maradt az ostrom alatt, a tudományos anyag semmiféle veszteséget nem szenvedett.

A pusztításokat jórészt a különböző belövések okozták, de itt mindenképpen érintenünk kell az emberi tényezőt is. A szovjet katonák a civil lakosság mellett a gyűjteményeket és az intézmény helyiségeit sem kímélték. Ez utóbbiakat és a különböző tereket istállókká alakították át. Olyan sűrűn helyezték el a lovakat, hogy szinte közlekedni sem lehetett. Fettich minderről érzékletes képet fest. „Ezt sem képzeltem valaha, hogy múzeumi szobám, amelyben annyi világhírű tudós fordult meg s ahol annyi szép tudományos és művészeti kérdésről beszélgettem barátaimmal és munkatársaimmal és másokkal, most istállóvá váljék! A Régészeti Tár, Történeti Osztály körüli folyosórészek, nemkülönben a lapidárium előtti rotunda is jól meg vannak rakva lovakkal. A könyvtár irodahelyiségeinek egy részében is ugyanez a helyzet.” A Gazdasági Hivatal helyiségeit gyakorlatilag fürdőszobának használták. A kinti vízmedencéből behordott vizet a szobákban talált bútorokból és ajtómaradványokból rakott tűzön melegítették meg.


Forrás: Fortepan.hu

A szovjet katonák a gyűjteményeket is megkárosították: előszeretettel zsákmányoltak régi fegyvereket, fényes tárgyakat, és órákat, emellett szert tettek 18. századi lőszerszámokra, csizmákra is. Az orosz katonák gyakran múzeumi tárgyakkal hálálták meg a különböző nők „barátságát”, erre utal Fettich egyik bejegyzése. „Délelőtt az orosz katonák a környező házak egyikéből két nőt hoztak be szobájukba. Kimenetelnél szőnyeget cipeltek e nők, ajándékba kapták a katonáktól.” A muzeológusok igyekeztek megakadályozni a zabrálásokat, olykor ezen törekvésüket még siker is koronázta. Például az egyik orosz gyönyörű, zománc-díszítésű aranyórát zsákmányolt. „Nézegeti-nézegeti, én meg eltitkolva szörnyű aggodalmamat, kikapom kezéből, s azzal a magyarázattal, hogy nem jár, szerkezete teljesen rossz, bevágom a fiókba […]. Ő azonban akkor már látta, hogy aranyóráról van szó, kikereste szépen és jobb felső kabátzsebébe csúsztatta szemem láttára azzal a megjegyzéssel: ez jó lesz neki. Hiába rimánkodtam, bizonyítottam, hogy állami, múzeumi tulajdon, legyintett kezével és nekilátott egykedvűen a további kutatásnak.” Fettich végül csak három, a felszabadító bizottsághoz tartozó magyar katonával tudta visszaszerezni a műtárgyat, amely az orosz csizmájából került elő. Végül mindenki igen hamar belátta, hogy nem célszerű rendet rakni, a legjobb védekezés, ha mindent szétszórva hagynak. Az élet csak lassan tért vissza a sokat szenvedett Magyar Nemzeti Múzeum falai közé.

Szende László

Ezt olvastad?

Harmadik kötetéhez érkezett a Napi Történelmi Forrás Online Folyóirat és Műhely fiatal szerzőinek a mindennapi történelmet, és az azt olvashatóvá