A Mohács-kód: egy mítosz alapvonalai

Hogyan van – vagy inkább lett – belénk kódolva Mohács? Mit gondolunk arról, mi és miért történt 1526. augusztus 29-én délután a mohácsi csatatéren? Azt mindenképpen fontos leszögezni, hogy a mohácsi csatavesztés – amely komoly katonai vereség volt – és az azt követő események vezettek a független és egységes Magyar Királyság megszűnéséhez. Ugyanakkor más népek történetében is előfordult hasonló méretű, jellegű és jelentőségű katonai vereség (például az 1402-es török vereség az ankarai csatában vagy éppen a Spanyol Armada veresége 1588-ban az angoloktól), ám az mégsem égett bele ilyen mértékig és ilyen negatív jelleggel a társadalom széles rétegeinek tudatába.


Than Mór: A mohácsi csata. Forrás: Wikipedia.hu

A bevezetésben feltett kérdésre csak a kialakult hagyomány nagyvonalú áttekintésével lehet választ adni: a „mohácsi vész, tragédia, nemzeti nagylétünk temetője” mítoszt megcsinálták, nem spontán alakult ki. Ezt jól jelzi, hogy a csata résztvevője és túlélője, Brodarics István szinte azonnal elkezdte írni De conflictu Hungarorum Cum Turcis ad Mohacz c. latin nyelvű munkáját (Krakkó, 1527.). Péter Katalin a 16–17. századi magyar nyelven írott történeti munkákat (Farkas András, Bencédi Székely István, Heltai Gáspár, Pethő Gergely, Liszti László írásai) vizsgálva a következőkre jutott:

„A történeti munkák tanúsága szerint kevés, de igen sokféle ember írt abban az időben magyar történetet. Volt közöttük több protestáns prédikátor, katolikus nemesi politikus és ugyancsak katolikus arisztokrata királyi méltóság. Részint Habsburg-ellenes, részint Habsburg-párti oldalról kerültek ki, és Magyarország különböző részein, magában a királyságban, Erdélyben, valamint Horvátországban ténykedtek. Az volt a gondolkozásukban közös, hogy határozott törést éreztek saját koruk és az előző között. Saját koruk kezdetét a Mátyás király halála után bekövetkezett válságra tették. E szerint az értelmezés szerint a modern történetírás korszakhatárként preferált dátuma, 1526 és vele Mohács már nem ok volt, hanem szomorú okozat.”

Mire a 19. századi romantikával összefonódó nemzethalál gondolata elementáris lökést adott a Mohács-mítosznak, addigra már számos értelmiségi tudott róla, vagy ha nem, hát mindenképpen foglalkoztatta a kérdés. Kazinczy például így ír Mohácsról önéletírásában: „Vay József jelen vala ebédjénél, nagy már akkor is, noha még nem visele hivatalt. Mohács hozódék elő, s’valamelly környülállás eránt kérdés támada. Vay sokáig hallgata itt is, de midőn kénytelen vala szóllani, mert mindenek elakadtak, olly elkészűléssel beszéllé a történetet, mintha azt tegnap olvasta volna; nem csak azt adván elő, kinek melly része volt ’a vétekben, hanem a’ nevezetesebb emberek’ characterét is, és a’ vétek’ okait. Nem olly dolog, honnan Vaynak nagyságát mérni kell; mert mit tudunk tehát hazánk’ történeteiből, ha a’ II. Lajos epocháját [történetét] nem tudjuk, azt a’ nekünk olly gyászost; de Vay nem csak ezt tudta. ’S miként történeheték, hogy ezt itten csak ő [tudta]? hogy olly jó fejek közt mint a’kik itt együtt ebédlének csak ő?”


Székely Bertalan: A mohácsi csata. Forrás: Wikipedia.hu

A következő figyelmet érdemlő csomópont 1926, a mohácsi csata 400. évfordulójának megünneplése. Számos tudományos és irodalmi munka jelent meg ekkor, illetve évfordulós kiállítások szerveződtek. Bartoniek Emma kiadta magyar fordításban Burgio pápai követ jelentéseit, Klebelsberg Kuno előszavával közreadták a Mohács emlékkönyvet, megjelent Lampérth Géza Mohács. A mohácsi vész 400-dik évfordulóján és Neusiedler Jenő Mohács. Miként halt meg II. Lajos király? c. kötete. Klebelsberg Kuno előszava mindenképpen figyelemre méltó: „Elhibázott volt az 1526 előtti bel- és külpolitikánk egyaránt, mert a nagy mérkőzésre nem fegyverkeztünk előzőleg eléggé […] elhibázott volt a hadvezetés […] Trianon után a mai nemzedék hasonló helyzetben van […] De a mai helyzet mégis vigasztalóbb, mert […] ez az áldott föld megmaradt nekünk, amelyből erőt szívunk a regeneráció és rekonstrukció nagy művéhez.” Neusiedler publicisztikai jellegű rövid kis kötete zárszavában lényegében Perjés Géza hadtörténész szulejmáni ajánlat elméletét előlegezi meg, amikor azt mondja, hogy Szulejmán megtűrt volna egy vele együttműködő államot, „Nemcsak a világháboru [!] lezajlása után játszotta ki a magyarság sorsát egy hazaáruló Károlyi Mihály ellenségeinknek, hanem […] csak hát nálunk mindig nagyon sokan voltak az osztrák trón verőfényében sütkérező Perényi Imrék. Így lett Mohács nemzeti nagylétünk nagy temetője.”

Itt látványosan keveredik a nemzeti temető képe az előző politikai rendszer, illetve a Habsburgok hibáztatásával. A Mohács-évforduló irodalmi produktumaira vonatkozó lényegét Benedek Marcell foglalta legjobban össze 1926-ban megjelent kritikájában: „Goethe szava után nem szorul többé védelemre az alkalmi költészet. Minden költészet az. És nincs természetesebb dolog annál, minthogy az 1918-as katasztrófa következményei költői aktuálitássá tették Mohácsot. A színpad – Vojnovich Géza és Szomory Dezső darabjaival, meg Hevesi Sándor ideszámítható 1514-ével – meg sem várta a négyszázas évforduló mesterséges aktualitását. S a két Mohács-regény, amelyekről alább beszámolok, kiadói politikából 1926-ban jelent ugyan meg, de ugyancsak aktuális már 1918 óta. Krúdy Gyula Mohácsa [Mohács vagy Két árva gyermek vergődése] az egyik (Pantheon-kiadás) s a Nagyváradon élő P. Gulácsy Irén három kötetes regénye, a Fekete vőlegények a másik (Singer és Wolfner).”

E recenzió érdekessége két területen nyilatkozik meg. Egyfelől, hogy Benedek Marcell hogyan vonatkoztatja Mohácsot magára a magyar irodalomra: „[…] mi magyarok éppen Mohács szörnyü következményeivel küzködtünk, amikor a nyugati irodalmak klasszikus szabályok igáját vették a nyakukba s elkezdték a maguk fegyelmezését. Négyszáz esztendeje van náluk (ha itt-ott egy kis megszakítással is) a mai értelemben felfogható »irodalmi élet«, iskola, hagyomány, fegyelem, folyamatos fejlődés, nyelv, kompozíció tekintetében. Nálunk »egyéni akció« minden, ami Balassától Kazinczy föllépéséig történik.” Másfelől pedig nem is az a lényeg, hogy a kritikusnak nem tetszik Krúdy regénye, Gulácsy Iréné pedig igen, hanem az, hogy miért tetszik neki az utóbbi szerző munkája: „Van valami szimbolikus elégtétel abban, hogy Mohács, amely évszázadokra visszavetett bennünket az európai fejlődés útján – igen, Mohács ihlette meg Gulácsy Irént ennek a nagy magyar történeti regénynek írására, amely mintha évszázadok kényszerű mulasztásait hozná helyre.”

A Horthy-korszak után Ottlik Géza Iskola a határon c. 1959-es regényében így említi Mohácsot: „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” Ottlik Mohács-képe annyiban eltérő másoktól, hogy egyfajta keserű pozitív hozadék is feltűnik: a dicstelen vesztes túlélte a történelem viharait, míg a dicső győztes nem. Így a vereség szomorú módon értékesebb, mint a győzelem.

Mit gondolunk tehát arról, mi és miért történt 1526. augusztus 29-én délután a mohácsi csatatéren? A kérdés pontosabban úgy hangzana, hogy ki mit gondol erről az ezredfordulón?

A kiterjedt és szerteágazó Mohács-kutatásoknak hatalmas lökést adott Nemeskürty István Önfia vágta sebét. Ez történt Mohács után: tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről: 1526–1541. c. kötete (Bp., 1966, 1968, 1975.) és az annak nyomán kialakult vitasorozat. A magyar történettudományban – nagyon leegyszerűsítve – két markáns elmélet és annak variációi vannak jelen. A Perjés Géza nevével fémjelzett szulejmáni ajánlat alapállítása, hogy Nagy Szulejmán (1520–1566) tisztában volt birodalma actio radiusával, és azzal, hogy nem tudja meghódítani a Magyar Királyságot, ezért kétszer is ajánlatot tett II. Lajos (1516–1526) magyar királynak, hogy megkíméli a magyar területeket, ha szabad átvonulást kap Bécs felé. Ezzel szemben a Szakály Ferenc nevéhez kötődő szakaszos hódítás elmélete azt mondja, hogy az oszmán hódítási tradíció az volt, hogy a határmenti harcok után az oszmánok döntő csatát kezdeményeztek, majd visszavonulva helyi kollaboránsokkal végeztették el az ország megpuhításának munkáját, és csak azután, végső lépésként jött a katonai megszállás.

A költészetben Ady Endre fordította visszájára, és értelmezte át a Mohács-mítoszt, Nekünk Mohács kell (1908) c. versében, amely lényegében azt állítja, hogy nekünk kell Mohács. Innentől a költészeti kép alapvetően és meghatározóan negatív. Példa erre Somos Béla: Napi Mohács c. versének részlete (2005):

És nincsen igaz számadás.
Akárki, aki büntet,
napi száz és száz kis mohács
anyja sírhalma mellett.

A modern politikai beszédekben és a publicisztikában is meghatározó, hogy Mohács mindig aktuális, valami jelen probléma párhuzamaként szerepel, illetve általában tragédiák sorozatába illeszkedik. Például N. Pál József Mohács, Trianon, Bern…? Félévszázados a VERESÉG c. cikke a magyar futball kapcsán hozza szóba Mohácsot és Trianont is. Az 1954-es labdarúgó-világbajnokságot Svájcban rendezték meg június 16. és július 4. között. Az aranyérmet a németek nyerték meg, a magyar Aranycsapat ezüstérmes lett. A döntőben a Helmut Rahn vezette NSZK csapata 3:2-re győzött a berni Wankdorf-stadionban. Ennek állít emléket ez a cikk.  A politikai megnyilvánulásokat tekintve például Donáth László képviselő 2000 áprilisában elhangzott parlamenti beszéde így fogalmaz: „Így vetettem én fel a bizottsági ülésen Mohács emlékezetét, mint amely mind az azóta eltelt időben élők számára, mind a maiaknak együttesen a nemzeti gyász nagy eseménye, vitathatatlan és megkérdőjelezhetetlen.”


Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása. Forrás: Wikipedia.hu

Ha a feltételezett „átlag” történelem iránt érdeklődő művelt olvasóközönség gondolataiba akarunk bepillantást, akkor erre egyedi lehetőséget nyújtanak az interneten megjelenő kommentek. Ezek közül a legérdekesebb „csomag” a következő kérdésfelvetéssel 2004. június 30-án indult index-fórum: „1526. augusztus. 29-én a magyar haderő megütközött a török csapatokkal. Mohács talán az ország történetének legjelentősebb eseménye volt. Sok évszázadra eldöntötte a magyarság sorsát. De vajon mi veszett oda a mohácsi ütközetben? Milyen alternatívák álltak előttünk a mohácsi csatát megelőző évtizedekben? Történhetett-e volna másképp?” (Topiknyitó komment.) A fórum jelenleg is működik, és közel 4000 hozzászólást tartalmaz. Ebből egy markáns példa az alábbi: „[…] nincs igazad szerintem, amikor »hálátlansággal« vádolod a nyugatot. Tudod, a politikát, amióta világ a világ, az érdekek irányítják! […] A Habsburgok, és itt megemlíthetők a törökök is, csak a saját érdekeikkel törődtek mindig, Magyarország mindig is csak a hadszíntér szerepére volt szánva mindkét oldalról. A töröknek egy leküzdendő akadály a gazdag nyugati területek felé, a Habsburgoknak pedig pajzs, ami azért szükséges, hogy a török ne tudja fosztogatni az osztrák területeket. Ennyi! Amúgy akkoriban sajnos Magyarország csak két rossz közül választhatott, ha élni akart: vagy a német, vagy a török, harmadik út nincs! Szerencsére eleink jól választottak, (a németet) máskülönben a török kizárólagos uralma még jobban visszavetette volna az országot, mint a 150 éves háború. Így legalább 1700 után az ország legalább bekerült Nyugat-Európa vérkeringésébe, és hihetetlen sebességgel regenerálódott, csak erről mindig hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Mondom, két rossz közül szerencsére eleink a kisebbiket választották, ezért szerintem tiszteletet érdemelnek.” (1684. számú komment, kiemelések a szerzőtől) Ez a rövid, szinte esszenciálisan szummatív szöveg – bár kijelentő módban és állást foglalva – az összes olyan, a mohácsi csatavesztés kapcsán felmerülő alapkérdést érinti, amelyben sem a hozzászólók, sem a történészek a mai napig nem értenek egyet: (1) Valóban csak és kizárólag az érdekek irányítanak, nincs helye az irracionalitásnak a történelemben, illetve a döntéshozók választásaiban? Mennyire meghatározó a 16. századi döntéshozásban a moralitás, a keresztény eszmerendszer, illetve a keresztény államok közössége és az ahhoz való lojalitás? (2) A Habsburgok valóban csak pajzsként tekintettek a Magyar Királyságra vagy további terveik is voltak vele? Vagy ez a dilemma időben változott? (3) Volt-e harmadik út? Mennyire voltak reálisak például Zrínyi Miklós tervei a 17. században az önálló magyar hadsereg és „magyar út” vonatkozásában? (4) Választottak eleink vagy csak kényszerpályán haladva balanszíroztak az Oszmán és a Habsburg Birodalom között? Valóban jó választás volt a Habsburg hatalom? Milyen lehetőségei és következményei lettek volna az Oszmán Birodalomban való vazallusi létnek? (5) Milyen módon ment végbe ez a regenerálódás, milyen haszna és ára volt a Habsburg Birodalmon belüli fejlődésnek?

Ez a hozzászólás és a kapcsán felmerülő rengeteg kérdés talán rávilágít arra, hogy a mohácsi csata azért izgatja a történelem iránt érdeklődőket ennyire, mert hatalmas mennyiségű okot, okozatot tulajdonítva neki, értelmezési lehetőségek százait sűríti magában. A tanulság talán az, hogy mindenkinek (legyen történész vagy érdeklődő) más válasza van ugyan ezekre a kérdésekre, de mégis a mai napig megkerülhetetlen valamilyen nézőpont kialakítása.

 

A cikk Illik Péter A Mohács-kód című, megjelenés előtt álló kötete alapján készült.

Válogatott Szakirodalom:
B. Szabó János: A mohácsi csata. Bp., 2006.
B. Szabó János (szerk.): Mohács. Nemzet és emlékezet. Bp., 2006.
B. Szabó János: Mohács-legendáink nyomában. Korunk 2012. 3. szám. 27–33.
B. Szabó János: Mohács. Rubicon 2013. 8. szám. 4–19.
Benda Kálmán: Mohács és a magyar történelemszemlélet.  In: Tudományos emlékülés a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Szerk.: Mitzki Ervin. Pécs, 1976. 3–16.
Erős Vilmos: A Mohács-vita. Magyar Szemle Új Folyam XXIII. 5–6 szám. (http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_mohacs_vita)
Hanus Erzsébet: Mohács a költészet tükrében. A mohácsi csata áldozatainak emlékére. Pécs, 1976. 50-61.
Illik Péter: Történészek, viták a 16–17. századi magyar történelemről. Bp., 2011.
Kovács Gábor: A mohácsi történelmi emlékhely. Szimbolikus harc a történelmi emlékezetért. In: Magyarok Kelet és Nyugat közt. A nemzettudat változó jelképei. Szerk.: Hofer Tamás. Bp., 1996. 283–303.
Négyesi Lajos: Mohácsi emlékhely. Rubicon 2013. 11. szám. 54–59.
Nemeskürty István: Önfia vágta sebét. Ez történt Mohács után: tudósítás a magyar történelem tizenöt esztendejéről: 1526–1541. Bp., 1966, 1968, 1975.
Őze Sándor: A Molnár Erik-vita és a Mohács-szindróma. In: Variációk. Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére. Szerk.: Ötvös István. Piliscsaba, 2004. 360–427.
Péter Katalin: Mohács nemzeti tragédiává válik a magyar történetben. In: „… éltünk mi sokáig ‘két hazában’…” Tanulmányok a 90 éves Kiss András tiszteletére. Speculum Historiae Debreceniense 9. (A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai) Szerk: Dáné Veronka, Oborni Teréz, Sipos Gábor. Debrecen, 2012. 17–27.
Romsics Ignác: Mohács emlékezete. Rubicon 2014. 10. szám. 70–81.
Tóth Zsombor: The Making of… hogyan készült Mohács? Avagy a hám nélkül született király élete, halála és feltámadása – megjegyzések irodalomtörténet-írásunk Mohács-képéhez. In: Uő: A történelem terhe. 2006. 9–52. (http://adatbank.transindex.ro/vendeg/htmlk/pdf9105.pdf)

Ezt olvastad?

A távolléti oktatás helyzetében történelemtanárként nem kell lemondanunk a tervezett tematikus projektek megvalósításáról vagy a történelmi évfordulók, megemlékezések megszervezéséről, lebonyolításáról.