A „múlt hallucinációjától” a reális helyi értékekig – interjú Agócs Attilával

Néprajzkutató, a Füleki Vármúzeum igazgatója, a Magyar Néprajzi Társaság és a Národopisná spoločnosť Slovenska (Szlovákiai Néprajzi Társaság) tagja, a Szlovákiai Múzeumok Szövetsége országos választmányának tagja, a dél-szlovákiai Végvárklaszter elnöke. Agócs Attila mind a szlovák, mind a magyar néprajzi-tudományos körökben a szakma elismert kutatójának számít. Eddigi pályafutásáról, kutatásairól, elért eredményeiről és jövőbeli terveiről Kerényi Éva beszélgetett.

Újkor.hu: Kezdjük a legelején: kérlek, mutasd be magad pár mondatban az Újkor.hu olvasóinak. Mi motivált arra a pályaválasztáskor, hogy füleki fiatalként anno a néprajz szakot válaszd? Mennyire befolyásolt a régiód történelme, a környezeted, vagy a családod abban, hogy elindulj ezen a pályán?

Agócs Attila: Losoncon születtem 1978-ban, ennek ellenére Füleket tartom szülővárosomnak, hiszen családom apai és anyai ága is itt él jó száz éve. Már dédapám is városi tanácsos volt itt, édesapám pedig a rendszerváltást követően kilenc évig volt a város alpolgármestere, majd nyolc évig polgármestere. Szüleim szerették volna, ha a gimnázium elvégzését követően jogi tanulmányokat folytatok, ennek ellenére a néprajzi érdeklődésem hátterében bizony családi szál rejlik. Nővérem hatására kezdett el ugyanis „néptáncolni” Agócs Gergely Magyarországon élő unokabátyám, ismert népzenész és népzenekutató, kettejük hatására pedig jómagam is 1990-ben. Ekkor még a helyi magyar alapiskola tehetséges diákokat egybegyűjtő „matematikai“ osztályába jártam, egykori tanáraim máig csodálkoznak, hogy nem közgazdász lett belőlem. Közbeszólt viszont a füleki alma mater, a helyi gimnázium. Óriási hatással voltak rám Fehér László tanár úr magyar nyelvészeti és történelmi szermináriumai, melyeken először találkoztam a strukturalista lingvisztika alapfogalmaival és a történetírás rendszerváltásig tabuizált témaival. Az 1990-es évek derekán vezették be a szlovákiai gimnáziumokban a társadalomismeret tantárgyat, melynek keretén belül külön tankönyvek ismertették meg velünk a filozófia, pszichológia, politológia. közgazdaságtan stb. alapjait. Ezeket lapozgatva éreztem először tanulmányaim során, hogy a nagybetűs élet kérdéseivel, és nem pusztán a kötelező tananyaggal foglalkozunk. Ki is derítettem, hogy aki társadalomismeretet szeretne tanítani a gimnáziumban, annak valamelyik egyetem pedagógiai karán filozófiát kell tanulnia. Kisebbségi és kisvárosi környezetben nevelkedve ezen kívül belémívódott egy téveszme – nevezzük kisebbségi komplexusnak, miszerint Szlovákiában bár, de lehetőleg magyarul kell továbbtanulnom a gimnázium után. Mindezen tényezőket egybevetve két helyre adtam be a jelentkezésemet, mindkét helyre fel is vettek. Az egyik a nyitrai egyetem pedagógiai kara volt, ahová magyar-filozófia párosításra nyertem felvételt, a másik pedig a pozsonyi Komenský Egyetem magyar-szlovák szakpárosítása. Minthogy azonban ekkorra már teljesen a szlovákiai magyar néptáncmozgalom bűvöletében éltem, azért, hogy a Szőttes Kamara Néptáncegyüttesben táncolhassak, Pozsonyt választottam. Egyik lábammal tehát a pozsonyi „magyar tanszéken“ kötöttem ki, másrészt viszont belefutottam abba a paradoxonba, hogy bár az anyanyelvi szinthez képest nem túl briliáns szlovák nyelvtudásom befolyásolta döntésemet, a másik lábammal a szlovák tanszéken landoltam, ahol az évfolyamunk száz diákja között hárman voltunk magyarok. Két évig tanultam ezen a szakpárosításon, de végül nem bírtam ellenállni a néprajz vonzásának. Nem tartom viszont elvesztegetettnek a filológiára szánt éveket, hiszen ott tanultam meg az alapvető tudományos fogalmakat és szlovák nyelvtudásomat is a tanszék „mély vizében“ sikerült tökéletesítenem.

Mit tapasztaltál a pozsonyi egyetemi éveid alatt a szakmában? Milyen emlékeid fűződnek az első önálló kutatásaidhoz? Tanáraid közül ki volt az, aki „mentorként” vezetett be a néprajz rejtelmeibe és úgymond elindított a pályán?

Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy azok a környezetemben munkálkodó szakemberek – Agócs Gergő mellett Varga Norbert füleki szövegfolklorista barátom –, akik mellett kezdeti apró tereptapasztalataimat szereztem, főként folklorisztikai kutatásokkal foglalkoztak. Első önálló vizsgálódásom a szlovákiai beás cigányok (teknővájók) társadalmi identitásának rétegeit taglalta. Egyik táncos kollégánkat látogattuk meg feleségemmel, Pollival Ipolyszakálloson, aki a közeli Csatán ismerte a hagyományos népdalkincs elemeit őrző cigányokat. Róluk később kiderült, hogy bevallásuk szerint nem is cigányok, hanem románok, pontosabban nem is románok, hanem beások, azon belül dunások és a Bogdány nemzetség tagjai. Ezt a nem várt bonyodalmat kihívásként éltem meg. Akkor a kollektív identitásukat ugyan még esszencialista megközelítésben láttattam – tehát az etnikai csoportot homogén kultúrával rendelkező egységnek tekintettem, de a szlovák néprajzi szakma számára maga a téma is annyira újszerűnek hatott, hogy dolgozatommal megnyertem az első szlovákiai országos néprajzi tudományos diákköri konferenciát, sőt szakcikkem még egyetemi éveim alatt megjelent a Szlovákiai Néprajzi Társaság Etnologické rozpravy elnevezésű tudományos folyóiratában. A tanulmányt olvasva nemsokára megkeresett a Gypsy Lore Society mostani elnöke, hogy folytassam a témában megkezdett kutatásaimat, és publikáljak folyóiratukban a Romani Studiesban… Ebből aztán nem lett semmi, másfelé sodort az élet. Már első néprajzos diákéveim során felfigyelt rám Milan Leščák akkori tanszékvezető professzor, akinél később a szakdolgozatomat is írtam. Tőle elsősorban nagy adag bizalmat kaptam, ami egyáltalán nem volt kevés és abban nyilvánult meg, hogy minimális terelgetés mellet engedte, hogy a magam útját járjam, megbízva egyben magyarországi tutoromban, Benedek Katalinban is, akivel a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetében az egykori Selye János Kollégium (amit kicsit fennhéjázva „felvidéki elitképző intézetnek” is szoktak akkoriban titulálni) által biztosított ösztöndíjnak köszönhetően dolgozhattam együtt a diplomamunkámhoz kötődő terepkutatásaim során. Kati Benedek Elek dédunokája. Minden túlzás nélkül mondhatom, elárasztott a mesekutatásra, egyéniségkutatásra vonatkozó szakirodalommal, kutatási ötlettel. Akkori anyagaimból több tudományos cikk is született később magyar és szlovák nyelven.

Diplomamunkádat a Komenský Egyetem Bölcsészkarán a gömöri romungrók mesélési szokásairól írtad. Hogyan került előtérbe a cigányság, mint kutatási téma? Miért pont Gömörre esett a választásod, nógrádiként? Gömörhöz a pályafutásod során a szakmai gyakorlatod is kapcsolódik, hiszen egy rövid ideig a rimaszombati Gömör-Kishonti Múzeum munkatársa is voltál.

Akkorra már túl voltam az említett beás cigány kutatáshoz fűződő első sikereimen. El kell mondanom, hogy amikor néprajzot kezdtem tanulni, szakunkat inkább tekintettem történeti tudománynak, mint a társadalomtudományok körébe tartozónak (ma ez pont fordítva van). A néprajzra úgy tekintettem, mint a köztünk élő archaizmusok kutatására, olyan témát szerettem volna ezért a néprajzos lepkehálómba, ami egyszerre régies és élettől lüktető, legalábbis valami survival jelenséget. Ekkor már ismertem B. Kovács István Szőlő-Szűlt-Kálmány című kötetét, melyben Busa Viktor utánozhatatlan rimaszécsi cigány mesemondó öt hősmeséjét tette közzé. Nekem sem kellett több. Amikor a Gömör-Kishonti Múzeumba kerültem gyakornoknak Várgedére küldtek tolmácskodni egy futó kutatásukhoz, melyben a gömöri cigányság lakáskultúráját dokumentálták. Találomra meg is kérdeztem az első idős embert a helyi cigányseregben, nem tud-e itt valaki mesélni. Ahogy mondani szokás, vak tyúk is talál szeget, belebotlottam a halott melletti virrasztások egyik helyi mesemondójába. Itt kezdődött minden. Gyűjtöttem cigány mesemondóktól a magyar-szlovák nyelvhatár mindkét oldalán, magyarul, szlovákul és roma nyelven is, persze utóbbihoz segítségre volt szükségem. Mindamellett egyre jobban kezdett érdekelni a mese ökológiája: ki, kinek, milyen alkalomból, milyen feltételek mellett mesél, és megpróbáltam a régióban folytatott kutatásaim alapján a roma mesék eredetéről folytatott szakmai vitához is hozzászólni. Egyébként is magukkal ragadtak a Gömör-kutatás eredményei, az egykori megyét kincsesbányának láttam. Később rá kellett jönnöm, hogy itt is érvényes, hogy a szomszéd fűje mindig zöldebb, és megtanultam becsülni Észak-Nógrádot is, így szülőföldem fokozatosan tárta fel előttem kincseit. Füleken letelepedve érdeklődésem a romológiáról a térség tárgyalkotó népművészetére, ipartörténetére, migrációira és gazdag interetnikus kapcsolataira terelődött.

Kutatási területed a Losonc környéki magyar gyermekjátékoktól a nógrádi zománciparon át az észak-nógrádi céhekig, kiemelten a palóc népviseletekig terjed. Megfordult valaha a fejedben, hogy a néprajz területén szerzett tudásodat, szakmai tapasztalataidat az egyetemi ranglétrán kamatoztasd hivatásos oktatóként?

Megfordult párszor, sőt néhány évig a Selye János Egyetem losonci kihelyezett képzésének óraadó tanára is voltam, de a komolyabb munkavállalásnak ezen a területen esetemben jelenleg különféle akadályai vannak. Egyrészt viszonylag félre esünk a nagy egyetemi központoktól, így mindez nagyon sok utazgatással járna, másrészt viszont így is ezerrel pörög az életem, a mostani posztjaim megtartása mellett nem nagyon tudom elképzelni, hogy akár óraadói szinten is beleférne az időmbe az egyetemi katedra.

A rimaszombati gyakornoki éveid után előbb a losonci Nógrádi Közművelődési Központ, majd a Nógrádi Múzeum és Galéria néprajzkutatójaként ismerhettünk meg. Később a Füleki Vármúzeum igazgatója lettél. Tudományos tevékenykedésed mennyire tudtad összehangolni az intézmény menedzselésével járó feladatokkal?

A folyamatosan bővülő intézményt 2007 őszétől vezetem. Mondhatni alapító igazgatója vagyok, hiszen én vittem véghez az egykori Városi Múzeum és a füleki vár egy szervezeti egységbe való összefogását. Ezekhez jött később a Városi Könyvtár és a Nógrádi Turisztikai Információs Központ is. Nagyon nehéz hét év van mögöttünk. A múzeumi gyűjtemény úgy állapotát tekintve, mint dokumentáltságát nézve nagyon gyenge lábakon állt. A helytörténeti anyag inkább hasonlított az egykori „csodák kamrája“ gyűjteménytípusra, mint egy átgondolt tezaurációs folyamat eredményére. Az akvizíciós, állományvédelmi és prezentációs kihívások számos pályázat kidolgozását, majd lebonyolítását hozták magukkal, amit csak tetézett a múzeum szélesebb körű közművelődési szerepvállalása. Mindezek mellett kutatni csakis szabadidőmben, pontosabban szabadságom terhére tudtam. Persze az időközben felhalmozott kapcsolati tőke sok esetben segített a nehezen elérhető forrásokhoz való hozzáférésben.

Kérlek, mutasd be az intézményt pár mondatban. Mi a küldetése, s honnan hová tart ma a Füleki Vármúzeum? Mi a sikerének titka?

Az intézmény 2007 előtt a regionális szintet is alig ütötte meg, a Városi Múzeum állandó kiállítása mellett elsősorban kortárs amatőr képzőművészek időszaki tárlatainak adott helyet, szervezeti hátterét tekintve pedig a jogalanyiság küszöbe alatt tengődött, kiszolgáltatva a Városi Művelődési Központ – mint anyaintézmény – lehetőségeinek. Ehhez képest az átszervezést követően országosan ismert intézmény lettünk, idén a füleki várban szerveztük meg a Szlovákiai Múzeumok Fesztiválját, melyen a magyarországi Pulszky Társaság mellett a cseh múzeumszövetség is képviseltette magát. A kezdetektől próbáltam magasra tenni a lécet. A Füleki Vármúzeum már a fennállását követő második-harmadik évtől kezdve határon átnyúló kezdeményezésekbe kapcsolódott be, konferenciákat szervezett, kiállításainak létrehozásában pedig együttműködött a szlovák mellett a magyar és a cseh nemzeti múzeumokkal is. Így próbáltunk itt vidéken, a többségében magyarok lakta Dél-Szlovákia szociálisan leszakadó peremvidékén ablakot nyitni a nagyvilágra. Az intézmény titka szerintem az autonóm gondolkodásmód és a csapatmunka. Mi nem azt figyeljük, mit lehetne másoktól lemásolni, hanem fiatal kollégáimmal azon törjük a fejünket, mi érdekeset lehetne felmutatni a régió hagyatékából a helyiek és az idelátogató turisták okulására és örömére, miközben folyamatosan szem előtt tartjuk a helyi közösség társadalmi participációjának elengedhetetlenségét. Nem az egyszerűbb utat keressük, hanem a számunkra megnyugtatót. Mindemellett nyíltan hirdetjük a közép-európai népek megbékélésének eszméjét, jómagam is aláírója vagyok a Charta XXI mozgalom Megbékélési Chartájának. Ezzel persze egy közvetítő szerep is együtt jár, esetünkben a magyar és a szlovák szakma közötti transzmitterségé. Az sem mellékes, hogy nagyon komolyan véve a kétnyelvűséget, mi csak olyan mondatokat írunk ki a kiállításainkon, melyek egyik felet sem sértik, egyrészt maximális objektivitásra, másrészt multiperspektivizmusra törekedve.

Muzeológusként-kurátorként melyik tárlatot jellemeznéd úgy, mint eddigi  „szakmai pályafutásod csúcsát” és miért?

Az embernek mindig a legfrissebb eredménye a legkedvesebb, így talán azt mondanám, hogy a füleki Városi Honismereti Múzeum új állandó kiállítása, melyet idén augusztusban nyitottunk meg „A füleki pálmától a világhírű kakasig” címen. A hatéves előkészítő munka eredményeként megszületett tárlat a város történetét a vár 1682-es lerombolásától követi végig az 1960-as évekig, bemutatva a helyi nemesség és iparosság tárgyi emlékeit és a környék katolikus lakosságának kulturális örökségét. Az észak-nógrádi és délnyugat-gömöri palócság népművészete mellett a kiállítás rámutat a város és a kistérség multietnikus jellegére is. Külön termet kapott a helyi zománcgyár, illetve iparművek gazdag tárgyi hagyatéka. A füleki termékeket egykor négy világrészre exportálták Európában Görögországtól Svédországig, Ázsiában Irántól Szingapúrig, Afrikában Marokkótól Csádig és Amerikában Kanadától Paraguayig. Számomra ez a kiállítás szimbolizálja azt a „harcot”, melynek során gondos aprómunkával el lehet jutni a „múlt hallucinációjától” a reális helyi értékek és hagyományok felmutatásához.

Hogyan foglalnád össze az igazgatóságod alatt szerzett tapasztalataidat? Mik a tanulságai a muzeológusi munkának egy műemlékekkel teli, de súlyosan hátrányos helyzetben lévő régióban? Értékmentő vagy értékpopularizáló tevékenységet végzel?

Azt hiszem mindkettőt. Mint minden más szakmában, a muzeológia területén is elsőrendű kritériumnak tartom a hitelességet. E nélkül nagyon nehéz lenne bárkit is meggyőzni, hogy közkinccsé téve intézményünkre bízza ősei hagyatékát, vagy éppen komolyabb összegekkel támogassa a vár felújítását. A munkanélküliség mellett, mely nagymértékben rányomja bélyegét az itteni lakosság kultúrigényeire, komolyan determinálja lehetőségeinket az országon belüli periférikus helyzetünk, valamint az egyre szórványosodó kisebbségi közeg is.


Gyűjtés közben Medveshidegkúton. Fotó: Drexler Szilárd

A pozsonyi bölcsészkar néprajz tanszékén idén szereztél doktori tudományos fokozatot. Mi képezte a disszertációd tárgyát? Tervezed könyv formájában is a nagyközönség elé tárni többéves kutatásaid eredményét?

Disszertációm címe „A 20. századi munkásság migrációi és kollektív identitásai a nógrádi kőbányaipar alkalmazottainak példáján”. Eredetileg itt is egy sokkal egyszerűbb témát terveztem felgöngyölíteni, történetesen azt, hogy a Fülek környéki kőbányák munkáskolóniáiban a századfordulón olasz mesterek is letelepedtek. Rá kellet viszont jönnöm, hogy a kutatott közösség ettől sokkal izgalmasabb, magyar, szlovák, német, olasz, lengyel és balkáni szláv etnikai elemekből álló multietnikus közeg. A megközelítőleg 1880 és 1960 között végigkövetett „történet” szereplőinek identifikációs gyakorlatát a földrajzi és társadalmi térben lezajlott folyamatos mozgásaik – migrációi és szociális mobilitása – mentén próbáltam értelmezni, miközben a kollektív emlékezet újraértelmezéseire is rámutattam. A bonyolult képletet metaforikusan a kutatásaim központi településén – Korlátin – lezajlott interpretációs változás segítségével tudom a legjobban felvázolni. Amikor a vándormunkások megérkeztek a kolóniába, a környéken elterjedt, hogy Korlátin „jobb, mint Amerikában“. A kibontakozó szakszervezeti aktivitások kommunista pártpolitikává válását követően viszont a falu megkapta a „kis Moszkva“ ragadványnevet, és a két világháború közötti időszakot az 1948 utáni új nómenklatúra magas posztokra törő káderei már a kizsákmányoló retorika szellemében mesélték újra. Az etnikai, szocioprofesszionális és politikai identitás változásait itt már a konstruktivizmus elvei mentén kísértem figyelemmel, miközben Pierre Bourdieu habitus és „speciális politikai tőke“, valamint Jan Assmann megalapozó és jelennel kontrasztáló emlékezet fogalompárját is haszonnal építettem be a bonyolult valóság leírásába és értelmezésébe. Ami a kiadást illeti, már a védéskor folytak egyeztetések arról, hogy a munkát kiadná a tanszék vagy a pozsonyi Néprajzi Kutatóintézet, de szeretném, ha a következő években a magyar nyelvű változat is napvilágot láthatna. Erre is mutatkozik némi remény.

Az etnológia, mint tudományág mellett a néptánc is igen közel áll a szívedhez, sőt mai napig életed része a műfaj. Köztudott rólad, hogy az Ifjú Szívek Magyar Táncegyüttes hivatásos táncosa voltál és évekig koreográfusként is együttműködtél számos felvidéki, ill. magyarországi amatőr néptáncegyüttessel. A füleki Palóc Táncműhely történetébe is bevésted neved, mint művészeti vezető és koreográfus. Láthatunk még a jövőben táncos produkciókban?

Legutóbb azt hiszem jó két éve álltam utoljára színpadon az általam rendezett „Határtalan Palócország“ című produkcióban, melyben mintegy száz magyarországi és szlovákiai táncos lépett közösen a nagyérdemű elé. Minthogy az intézményvezetés és tudományos aktivitásaim meglehetősen leterheltek az elmúlt években, viszonylag kevés időm maradt a táncra, amihez alapvetőn két dologra van szükség: fizikai kondícióra és szabad memóriakapacitásra a táncfolyamatok megjegyzéséhet. Mostanában egyre jobban kívülállónak érzem maga e téren, de pislákol még bennem a remény lángja, hogy talán egyszer újra nekigyürkőzhetek még. A művészi munka mellett főként a közösségi élmények hiányoznak.

A legvégén pedig egy klasszikus kérdés: mik a jövőbeli terveid mind néprajzkutatóként, mind vármúzeumi igazgatóként? Esetleg más irányban is megfordult az érdeklődésed?

A nógrádi kőbányászok kutatása során döbbentem rá, hogy a környékbeli falvak szlovák lakossággal történt 20. századi kolonizációja a néprajz számára mennyire érintetlen terület. A maga sokrétűségében most ennek jövőbeni feldolgozását érzem kihívásnak. Korábban ebbe a témába nem mertem volna belefogni. Mostanra viszont azt hiszem magyarként is van annyi hitelem a környékbeli szlovákság körében, hogy nem a múltjuk utáni gyanús szimatolásként értékelnék az ilyen irányú kutakodásomat. Szeretnék továbbá megjelentetni egy képes kiadványt a Palócföld szlovákiai részén fellelt palóc áttört bútor legszebb darabjairól. Igazgatóként legfőképpen arra vágyom, hogy a szakmámat az általam vezetett intézmény keretei között is gyakorolhassam, tehát, hogy a menedzselés ne vegye el az időmet a kutatástól. Mindemellett a közélet felé is kacsingatok. Indulok a helyhatósági választásokon a füleki polgármesteri székért. Ha meg is nyerném, a kutatásról nem szeretnék lemondani. Hogy előttem hasonló párhuzamos munkavégzésre senki nem „vetemedett“, számomra nem jelenti azt, hogy én sem tehetem.

Kerényi Éva

Ezt olvastad?

2019 áprilisában az Eötvös Csoport szervezésében a Párbeszéd Háza izgalmas előadásnak adott otthont: Mire használhatja a politika a történettudományt? -