„A múltidézés nem kell, hogy múltban élést jelentsen!” – Interjú Klamár Zoltánnal

Klamár Zoltán vajdasági néprajzkutatónak, a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjtemény munkatársának 2016-ban jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadónál Kanizsai Mindennapok című kötete. A néprajz, a helyi történelem és a közösségi emlékezet határterületén mozgó kötetről a szerzőt Glässer Norbert kérdezte a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Szegedi Tagozata által szervezett szerzői esten.


Klamár Zoltán dolgozószobájában. Fotó: Klamár Klára

Újkor.hu: A titói Jugoszlávia felbomlása számos magyar értelmiségit kényszerített szülőföldjéről távozásra, de egyúttal találkozásra is új dolgokkal.

Klamár Zoltán: A polgárháborús évek végén települtem át Jugoszláviából Magyarországra és az ELTE Doktori Iskolájában – néprajz és kulturális antropológiai tudományok (európai etnológia szakterület) – képeztem tovább magam. PhD fokozatot 2004-ben szereztem, disszertációmban Magyarkanizsa vidékének tanyás gazdálkodását dolgoztam fel.

Magyarországra érkezve több közgyűjtemény munkájába is betekintést nyertél.

Kezdetben a gyulai Erkel Ferenc Múzeum munkatársa (1999), majd a túrkevei Finta Múzeum néprajzosa (2000–2001) voltam. Következő állomáshelyem az aszódi Petőfi Múzeum volt, ahol a néprajzi gyűjtemény mellett hat tájház anyagán is gondoztam (2002–2012). Jelenleg a Váci Székesegyházi Kincstár és Egyházmegyei Gyűjteményében dolgozom.


Könyvbemutató Magyarkanizsán a József Attila könyvtárban. Fotó: L. Juhász Ilona

Magyarországon élő határon túliként hogyan lehet a kapcsolatot fenntartani az otthoni tudományossággal?

Áttelepülés után is szoros kapcsolat fűz szülőföldemhez, hiszen ma is alapító elnökségi tagja vagyok a vajdasági Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak. Témagazdaként részt vettem a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlaszának munkálataiban, és az ezredforduló éveiben kutatótáborokat szerveztem és vezettem a szerémségi Maradékon. A kontaktzónák működése volt a témája annak a nemzetközi konferenciának is melyet aszódi muzeológusként szerveztem.

Több néprajzi tanszéken, köztük a Szegedin is hallgathatnak történeti és néprajzi tematikájú kurzusokat a diákok.

Óraadó vendégtanárként oktattam az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszékén 2000-ben, 2007-ben a Debreceni Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének, majd 2012-ben és 2016-ban A Szegedi Tudományegyetem, Néprajz és Kulturális Antropológiai Tanszékének visszatérő vendégtanára vagyok.


A Néprajzi Múzeumban L. Juhász Ilona könyvének bemutatóján. Fotó: L. Juhász Ilona

A „határhelyzet” végig megszabta kutatásaidat. Hogyan tükröződött ez a témaválasztásokban?

A fokozatszerzés után, 2004–2008 között, A gazdálkodás változása a 20. században a Délalföldön című OTKA TO 46068 program társkutatója voltam. A projektum magába foglalta a vajdasági Bácska és Bánság tájainak gazdálkodási hagyományait is. Az újabb OTKA-kutatás, a Hármashatárok (2011–2015) OTKA Nk 84283 projektumban is társkutató, egyben az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének külső munkatársa lettem, ahogyan a somorjai székhelyű Fórum Intézeté is. Érdeklődésem az agrárnéprajzról a társadalomnéprajzra terelődött, azon belül is az identitás térobjektumaira és a proxemika összefüggéseire.

A múlt évben jelent meg a Kanizsai Mindennapok című köteted, ami több évtized történeti és néprajzi kutatásainak hozadéka. Azokat az adatokat, emléktöredékeket, történeteket és fotókat gyűjtötted össze egy bácskai kisváros vonatkozásában, amelyek a nagy történeti munkák látószögéből mellékesnek, esetlegesnek vagy egyedinek tűnhetnek. Ezek ugyanakkor, ha a kérdést az időben változó helyi életvilágok (habermasi Lebenswelt) koncepciója felől szemléljük, a helyi történelmet alakító keretekre is rávilágíthatnak. A történetírásban, a néprajzban és a kulturális antropológiában az 1980-as évek végétől lezajló paradigmaváltás keretében megjelent Eric Hobsbawm konstruktivista szemléletével, majd az amerikai tudásszociológiával a hagyományok és történetiség konstruáltságának kérdése is. Egy lokális közösség mindennapjainak történeti rekonstrukciója – főként ha ismeretterjesztő szépirodalmi igényekkel lép fel – óhatatlanul a konstruáltság. Mindez, hogyan jelenik meg a munkádban?

Talán a teremtő igyekezet, talán a mindennapok valósága. Ezekre fókuszáltam, amikor az apró, anekdotikus történeteket szemezgettem. A kisvárosi lét fontos momentumai, melyek jellemzik a közösséget. Aki ír, az konstruál! Koncepciójához keresgél tényeket. Így, vagy úgy, de konstruál, válogat, vagy nem válogat. Ebben a könyvben én nem válogatok. Minden és mindenki fontos, hogy minél teljesebb legyen a kép a mindennapokról.


A Kanizsai mindennapok c. kötet borítója

A kötet egy olyan kisvárosról szól, ami néhány emberöltővel korábban még a titói Jugoszlávia keretei között élte mindennapjait. Az 1990-es évek előtti vajdasági „hivatalos” történetírást elkerülhetetlenül a történetiség marxi rendje határozta meg. Az előző nemzedékek emlékezete „rémálomként vetül” a jelen nemzedékeire marxi tétel nyomán a múlt meghaladásának, eltörlésének törekvése határozta meg az 1970-es és ’80-as évek „hivatalos” közbeszédét. Ma a határon túli közgondolkodásban is a múlt inkább tájékozódást segítő keretrendszer és viszonyítási pont, tartalmát tekintve traditum, amit megőrözni és átadni fontosnak tartunk. Mi a változó világ és a múlt viszonya a kötetben?

A kettőt legtöbbször szembe állítják egymással. Korábban, a szocializmus évei alatt egy eszme szolgálatának égisze alatt tették, napjainkban meg a profitszerzés okán teszik. Így a változás továbbra sem szerves folyománya, sokkalta inkább tagadása a múltnak. A könyv nem ezt hangsúlyozza, hanem a folyamatban a hagyomány helyét mutatja meg. Hogyan is hangzik mindez Esterházy (2010) interpretálásában? Íme: „A világ egyre rosszabb, felületesebb, egyre messzebb az életet adó gyökerektől, a globalizáció cunamija elsöpri a maradék értékeket is, az értékmaradékot, a világ morális válsága félreismerhetetlen immár – ezt a dallamot sokan dúdolják úgy, mintha ők nem lennének ennek a világnak részei, mintha ez mások gondja volna, a kultúrpesszimizmusnak újra nagy a keletje (nyugatja)…” Szándékom szerint nem kritizálni akartam, mert sokan megelégszenek a kritika megfogalmazásával. Ám az önmagában nem elég, fontosabb az általam helytelennek vélt dolgok helyett felmutatni azt, ami szerintem helyes, járható út! Egy lehetséges megoldás akar lenni a könyv az otthonosság felé. Ebben volt partner a kiadó, amikor megjelentette a könyvet, amit ez úton is köszönök!

A könyv nyelvezete a legifjabb nemzedéket szólítja meg, dedikációja az unokáknak szól. Mit tartasz fontosnak átadni? Hogyan tehető a nemzedékek sorának tagjává a helyi vagy kanizsai gyökerű olvasó?

Igen, unokáimnak, a Te unokáidnak, unokáinknak és az ő unokáiknak… Ha ez az unokahad elolvassa a könyvet és a benne foglaltak alapján kíváncsivá válik egy kisvárosi lét hagyományaira, azok helyszínére, és ha késztetést érez, hogy járjon az utcákon, tereken, ott ahol a könyv hősei is megfordultak korábban, az már jó jel; ha anyja, apja, nagyanyja, nagyapja életének helyszíni szemléje és olvasmányélményei találkozik bensőjében és mindez jóleső érzést vált ki, akkor úgy gondolom, kanizsai gyökerei képződnek, vagy ha voltak, de közben elsorvadtak már, akkor újraképződnek. Önképének, identitásának részévé válik a sok, apró történet. Ez igaz bármelyik település hasonló hagyományára. Fontos, hogy ezeknek a hagyományoknak az ismerete egyéni igénnyé nője ki magát és építőkövévé váljon az identitásnak, legyen az egyszemélyi vagy csoportos jellegű. Ezek az ismeretek avatnak valakit kanizsaivá, csókaivá, szegedivé…

Ha mindennapokról beszélünk, óhatatlanul felmerül a kérdés: mi a nagy történelem (politikatörténet, társadalomtörténet) és a lokális történelem (mentalitástörténet, mikrotörténelem, történeti antropológia) viszonya a kötetben?

Mindenekelőtt szellemi térkijelölés – nem kirekesztő és nem kizárólagos, hiszen minden egykori és mai lakójáról szól a könyv. Tehát proxemika, csak kicsit másképp, deskriptíven! Amiben benne van a nagybetűs történelem: a mára légiessé váló országhatárral, ami mégiscsak ott van, és még mindig meghatározza egy kisváros, Magyarkanizsa utolsó, majdnem kerek száz évének mindennapjait. Ez a határhelyzet, peremhelyzet, igaz a műnek a történelemhez való viszonyára is. A közreadottakban a mikrotörténelem a fontos, melyen keresztül a nemzeti történelmekhez, magyarhoz, szerbhez kapcsolódik a könyv segítségével annak olvasója, éppen úgy, ahogyan egykor tették és teszik ma is az ott lakók. Ne feledjük, hogy érdekes világ az ottani! A lokális többség ma is az, aki az 1920-as határmegvonáskor volt, és ma is ahhoz a többséghez hasonul, illeszkedik a településen élő kisebbség. Ebből a tényből egyéni traumák keletkeznek, melyek közösségi szinten oldódnak fel, vagy azon sem.


Szegedi könyvbemutató. Balról jobbra: Klamár Zoltán, Kelemen Emese, Glässer Norbert. Fotó: Nagyillés Anikó

Számos politikatörténeti, társadalomtörténeti, történeti demográfiai munkát ismerünk Vajdaságból is. Ezek többnyire kemény adatok, a pozitivista történeti rekonstrukció kedvelt pillérei. Kimaradnak viszont azok a lokális világok, nézőpontok, apró mozzanatok, amelyekben különböző korok helyi emberei éltek. Ezeket szerinted milyen források, forráscsoportok bevonásával lehet rekonstruálni?

„A városokat úgy kellene leírni, mint egy gondolatot vagy egy érzés emlékét. Mindig dühítenek és untatnak a »városképek«, melyek azzal kezdik, hogy valahol látszik egy torony, s folytatják a lakosság nemzetiségi arányszámával és a kalóriákkal, melyeket délben és este bekebeleznek az őslakók. Mindez lényegtelen. Egy város mindenekfelett gondolat, mely nem fér el a telekkönyvben.” Márai Sándor Négy évszak (1938) cím alatt jelentette meg prózai epigrammáit. A szövegek között az akkor visszacsatolt Kassa lírai leírása olvasható. Valami hasonlót próbáltam közreadni, zömében olyan apró történeteket, melyek emberközelbe hozzák az események szereplőit és az események helyszínét. Igen, a forráscsoportok: hírlapi apró színes tudósítások, levelezések, képeslapok szövegei, jelentések széljegyzetei és a szájhagyomány. Kiről milyen történetek forognak közszájon.

Egy közösség tagjává emlékeik, történeteik ismerete révén válhatunk. Nem csupán ezek újramondásáról van szó, hanem érzelmi kötelékek kialakulásáról/ kialakításáról is. Hogyan szolgálhatja ezt a kötet?

Emlékeztető, traumákon felülemelkedő történetmesélés. Azt gondolom, és ez a gondolatiság hatja át a könyvet, hogy a múltidézés nem kell, hogy múltban élést jelentsen! Azzal éppen a remélt jövőnket mételyezzük meg. A múlt ismerete a hagyományok ismerete, mindaz, amire támaszkodhatunk napjainkban, és amire a jövőnket építhetjük, de a múltban élni anakronisztikus…

Kanizsa arcai, a reprezentatív fotók és a mindennapok képei hogyan segítik az emlékezet helyhez kötését?

A települések tárgyi valósága változik ugyan, de nem olyan mértékben, hogy ne hitelesíthetne a történetek közül számosat. Az ily módon hitelesített történetek meg azokat hitelesítik, melyek tárgyi környezete nincs már meg, de még ott vannak a régi iratokban, a szóbeszédben, részei a mindennapoknak, vagy éppen részei voltak az egykori valóságnak.


Szegedi könyvbemutató. Balról jobbra: Klamár Zoltán, Kelemen Emese, Glässer Norbert. Fotó: Klamár Balázs

Milyen világok rajzolódnak ki az írott és képi forrásokból? Ezek hogyan járulhatnak hozzá egy közösség pozitív önképének fenntartásához?

Képek, képeslapok, dokumentumok: kackiás bajuszú férfiak, kontyos-kalapos asszonyok – vidéki intelligencia, orvosok, patikusok, tanítók, birtokosok. Példaadók, példamutatók. Egyenruhások: rendőrök, vasutasok, tűzoltók. Egyháziak. Meg az utca emberei: árusok, boltosok, kofák… Dr. Roxer Gyula városi főorvos, Popovits Dusán honvéd százados. Előbbi a kisváros köztiszteletben álló főhivatalnoka, aki évtizedeken át szolgálta a közösséget, egyleteket alapított. Az úri polgárság alakjaként lovagias ügyben alul maradva önkezével vet véget életének. Utóbbi példaadó családja a határőrvidéki korszakban érkezik a városba és a felmenők mind a település közigazgatásában jutnak fontos szerephez. A százados – lábtörés miatt a seregből elbocsájtatott – önként jelentkezik az olasz frontra, kitűntetést kap. Aztán az új állam seregének kapitánya lesz, majd a kisváros rendőrkapitánya, tűzoltóparancsnok. Életútjából mégis a városhoz kötődés tükröződik ki leginkább. Nagyon fontos a sorjázó nemzedékeknek a kötődése helyhez, történelemhez, helyszínekhez, hogy a gyökértelenség ne lehessen úrrá rajtuk. A könyvben található történetek kirajzolják egy-kétszáz év mindennapjait. Kicsit kortárssá avatják a szövegek az olvasót. Ez volt az elsődleges cél. A személyes élmény konstruálása, hitelesítése a közösségi, családi legendáriumok segítségével. Mi több, utalok is az elődök munkájának fontosságára, mert még a látszatát is kerülni szeretném az ős- és elődnélküliségnek. Az már most látszik, hogy további kutatások lehetővé teszik a teljesebbé tételt, az anyag a kötet megjelenése óta is folyamatosan gyűlik, de a teljesség elérése lehetetlen. Talán nem is az a lényege a munkának, hanem sokkalta inkább az, hogy otthonossá váljon a világ körülöttünk, olyanná, amit ismerünk, és amiben jól érezzük magunkat.

A kötet „egy mesekönyv”, s mégsem. Az emlékezet egyrészt kommunikációhoz kötött, az elmondhatóságban él és marad fenn. Ebből a szempontból a kötet az egyéni emlékek elmesélését, a történet továbbmondását segíti. Ami a jelentől elválasztott történelmet emeli vissza a mindennapi kommunikációba. Másrészt csak az idézhető fel a múltból, amire a jelenben van ismeretünk, aminek van vonatkoztatási kerete. A számos illusztráció ezeket az eltűnő kereteket próbálja megmenteni, a felidézhetőséget teszi lehetővé egy gyökeresen megváltozott világban. Harmadrészt „történetmesélő” jellegéből adódóan attitűdöket, viszonyulásokat, kötődéseket ad át vagy hoz létre, ami a nemzedékek láncolatába illeszkedést és a közösségformálódást segíti elő, a történelemnek egy „jelenben élő”, „használható múlt” olvasatát adja egy bácskai kisváros példáján, az országhatár túloldalán.

Glässer Norbert

Ezt olvastad?

Soós Viktor Attila egyháztörténész a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) tagja. Életútjáról, szakmai tapasztalatairól és