A munka ünnepe a Rákosi- és a Kádár-kor karikatúráin

Május elseje kitüntetett ünnepnek számított az államszocializmus idején. Nem volt ugyan olyan elsődleges politikai karaktere, mint április 4-nek, illetve november 7-nek, de régebbi és mélyebb gyökerei voltak, ráadásul nemzetközi munkásmozgalmi ünnep volt. Már 1945-ben több mint fél évszázados munkásmozgalmi hagyománnyal bírt, tehát nem számított szovjet importnak. Az alábbiakban arra invitálom az olvasót, hogy tekintse át velem a Ludas Matyi nevű szatirikus hetilap 1949 és 1989 között, a munka ünnepére készült karikatúráit, és gondolkodjon el velem azon, mit olvashatunk ki belőlük a rendszer, a sajtóirányítás működéséről.

Bevezetésként el kell mondanunk annyit, hogy az 1945-ben alapított Ludas Matyi kifejezetten politizáló lapként működött. A koalíciós években társai is akadtak: míg a Ludas a kommunista párthoz kötődött, a kisgazdáknak is megvolt a maguk humorlapja Szabad Száj néven, illetve működött egy ezeknél rövidebb életű, a szociáldemokrata párthoz lazábban kapcsolódó lap is Pesti Izé címen. 1945 és 1948 között ugyanis alapszabályként csak pártokhoz, illetve más társadalmi szervezetekhez, érdekképviseletekhez kötődő lapok kaptak lapengedélyt, magánszemélyek csak egészen kivételes esetben. A humorlapok tehát pártpolitizáltak, megrajzolták a politikai konfliktusokat azok főszereplőivel. Az a „csúfság” is előfordult, hogy a kommunista belügyminiszter még a kommunista Ludas Matyit is „megintette”, amiért Nagy Ferenc miniszterelnököt túl durván támadta egy rajzával. A Ludas 1951-től maradt magára: a koalíciós örökség ugyanis – akárcsak a pártpolitikában – 1948-ban nem máról holnapra tűnt el. A végleges egypártrendszer évek alatt formálódott ki, így a pártok formális működését 1951-ig néhány lapjuk továbbélése is jelezte.


Ludas Matyi 1950. Fotó: Takács Róbert

Korszakunk nagy részében azonban a Ludas Matyinak nem volt vetélytársa – bár az 1970-es évektől időnként felmerült, hogy kéne még egy, kissé más karakterű politikai humorlap. A Ludas a többi laphoz hasonlóan belesimult a sajtóirányítás rendszerébe: főszerkesztője ugyanúgy részt vett a lapvezetők részére szervezett tájékoztatókon, mint más hetilapok szerkesztői, ugyanúgy felügyeletet gyakorolt felette a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve 1956 előtt a Népművelési Minisztérium, 1956 után a Tájékoztatási Hivatal. Kivételezettsége nem különleges volt, hanem a szisztéma része: az egyes lapok eltérő feladatot láttak el, eltérő volt jellegük, olvasottságuk és olvasói körük. A tömeglapokra és a milliós nagyságrendben nézett, hallgatott műsorokra általában szigorúbb közlési szabályok vonatkoztak: mást írhatott meg a Magyarország című külpolitikai elemző hetilap, mint amit a 7-800 ezres, bel- és külföldön hivatalos pártálláspontként is értelmezett Népszabadság vagy a televízió Híradója. A Ludas tömeglapnak számított – fénykorában, az 1960-as és 1970-es években példányszáma meghaladta a félmilliót –, de humoros jellege biztosított számára nagyobb fokú kimondhatóságot, mint a szintén népszerű Rádiókabarénak.

Sajátos, hogy a sajtóirányítás struktúrája Sztálin halála után érdemben nem alakult át: az Agitációs és Propaganda Osztály irányítószerepe megmaradt (a sokszor hangsúlyozott elvi irányítás mellett végig alkalmazott közvetlen beavatkozást is), a lapalapítás és a papírelosztás felügyelete kizárta, hogy alternatív törekvések kapjanak hangot. (Tegyük hozzá, az 1970-es évektől ezt a zártságot – nem politikai, hanem szórakoztató – téren a különböző lapok elburjánzó mellékletei már-már kikezdték.) Mégis, az irányítás gyakorlatának és a lapok tartalmának különbözősége talán sehol máshol nem érhető tetten olyan világosan, mint a humor terén. Az 1950-es években a Ludas Matyit visszatérően értékelték, kritizálták és utasították a pártközpontból. Hosszú elemzések maradtak fenn, amelyek felrótták egy-egy rajz hibáit, vagy általánosabban azt, hogy a megrajzolt imperialisták inkább potrohos bácsiknak tűntek, semmint mindenre elszánt gonoszoknak, illetve azt, hogy a lap nem képes a magyar munkás pozitív figuráját kellő ünnepélyességgel, erővel ábrázolni. A másik – tartalmi – sajátosságuk az volt ezeknek az éveknek, hogy a karikaturisták állandó alakokkal, karakterekkel dolgoztak: a cilinderes tőkés, imperialista, a kövér kulák (Zsíros gazda és Hájas gazda), a Horthy-kor elitje (Reakczy Jóska), a hanyag munkás (Lógós Lali) minden héten szerepelt. (Igaz, már a Monarchia vicclapjai is társadalmi típusokat rajzoltak meg.) A Rákosi-korszakban a politikai elvárások a maguk teljes súlyával nehezedtek rá a szatirikus lapra is. Ez azt eredményezte, hogy a Ludas Matyi eléggé szürke, humortalan lappá vált, ahol direkt politizáló rajzok, a hatalom egyértelmű üzenetei jelentek meg, a jó és rossz világosan elkülönült, és ahol egy-egy rajz nem ritkán nehezen volt megkülönböztethető a politikai plakáttól vagy az üzemi riporttól. 1953 után ez a kényszer oldódott, és bár a direkt politikai üzenetek nem tűntek el, az alaphang az indirekt módon való politizálás lett, ahogy a kabaré esetében is. A humor a visszacsatolás szerepét is megkapta: nem lehetett „belső ellenzék”, de a visszacsatolás feladatára vállalkozhatott, ha „értünk haragszik”, ha a leküzdendő és leküzdhető hibákat mutatja meg. Ezen felül a feszültség oldásáért is felelt, a dolgok nevén nevezésével, aminek főleg az 1950-es évek második felében, az 1960-as évek elején volt komoly pozitív hatása. Ezt közkeletűen szelep-funkciónak nevezik.


Ludas Matyi 1960. Fotó: Takács Róbert

A május elsejei karikatúrák – amelyek írásunk apropóját adják – elsősorban azt szemléltetik, hogyan változott meg a hatalomnak a propagandáról való gondolkodása. Mindezt azon keresztül vizsgáljuk meg, hogy a karikaturisták milyen helyszíneken, milyen üzenettel ábrázolták május 1. ünnepét, amely „musz-anyag” maradt a korszak egészében, azaz valamilyen módon meg kellett emlékezni róla a lapban.

Miről árulkodnak a helyszínek?

Alapvetően a karikatúra helyszíne egyszerű választásnak tűnik, hiszen magától kínálkozik, hogy a grafikus a felvonuló vagy ünneplő tömeget ábrázolja, tehát azt az utat rajzolja meg, ahol a szakszervezetek által szervezett tömeg a maga transzparenseivel végighalad, vagy azt a mezőt, utcabált, ahol utána az ünneplés folyik. És valóban, az esetek többségében így is tettek: a négy évtized során 21 esetben a központi rendezvény, a felvonulás szerepelt a képeken, sajátos módon az 1960-as években (1961 és 1972 között) csak háromszor. Ezen felül délutáni majális hatszor (1954, 1963, 1969, 1979, 1981, 1986), az esti utcabál pedig csak kétszer, 1955-ben és 1960-ban vált karikatúrahelyszínné a Ludasban. Ha a karikaturista így választott, abban nyilván szerepe volt annak is, hogy ez a megoldás a legalkalmasabb arra, hogy tömegeket mutasson meg, megerősítse azt, hogy egy közösségi ünnepről van szó – azzal együtt, hogy a tömeg gyakran csak háttérül szolgált.

Az 1960-as évek közepén és az 1970-es évek elején az utca, a felvonulás helyett a park és a városszéli erdő tűnt fel (négy alkalommal), amely éppen eltávolít a tömeg zajától. Ezek a rajzok már a magánembert, az egyént és családját helyezték a középpontba. A munkahelyi vagy társadalmi lény például szerelmespárrá avanzsál. Nagyon hasonlatos e tekintetben az 1958-as és az 1965-ös Ludas címlap. Ám míg 1958-ban az ifjú pár még a felvonulók között, a transzparensük fedezékében vált csókot egymással, addig az 1965-ös pár már el is szakad a sokaságtól és egy félreeső padnál talál menedéket. Ahogy az 1969-es pár is, ahol a fiú egy kissé megszeppent lányt csábít a Budai-hegyekben – a háttérben alibi gyanánt látjuk a pesti Belvárost, ahol a felvonulás zajlik, ahogy a május 1-i lufi is csak kötelező kellék a kezükben. 1971-ben a majális Szinnyei Merse Pál akkor 98 éves festménye, amelyet a sokemeletes házak városi dzsungelének közepére montíroz a szerző, míg a következő évben egy egész család települ ki – nappalistul, kanapéstól, tévéstől – a természetbe.


Ludas Matyi 1971. Fotó: Takács Róbert

Ugyancsak az 1960-as években jelent meg az otthon, mint május elsejei helyszín. 1962-ben a leglustább felvonuló saját nappalijában, fürdőköpenyben üldögél. A kényelmes fotelben szivarozgat, miközben másik kezével kis zászlócskát lenget. 1973-ban pedig egy ifjú pár nézi otthonról a televíziót – ám a négyrészes képsorozatból láthatjuk, hogy a korábbi években ők is vonultak, miközben a transzparensük alatt évről-évre egyre közelebb kerültek egymáshoz, míg végül családot alapítottak.

A munka világa mindössze egyszer, a korszak legelején vált május elseje terepévé. Az 1950-ben készült rajzon egy nehézipari üzem két fiatal munkása a gyár területén készül a közelgő ünnepre – épp a transzparenseket festik.

A felvonulásoktól akkor sem szakad el a rajzoló, amikor már mást ábrázol a musz-karikatúrán. Ám vagy magánjelenetek zajlanak a tömegben, vagy jelzésértékűen ott van a tömeg, a majális: az otthonokban be van kapcsolva a televízió, amelyben ott hömpölyög a sokaság, a természetbe húzódók a felvonulásról jönnek, az 1957. május 1-jén a szabadidős programjait tervezgető család valószínűleg a Hősök terén tartott rendezvényről érkezett, messze mögöttük a Városligetben ott vannak az emberek. A helyszín önmagában tehát nem mond sokat, mert miközben a felvonulások színtere keveset változott, a vonuló tömeg ábrázolása alapvetően más lett. A felvonulók hada cselekményből egyre inkább puszta háttérré változott. A felvonulók a hatvanas években már nemigen célozták az olvasók mozgósítását. A nyolcvanas években pedig a karikaturisták már az eredeti kontextusból is ki-kiragadták a felvonulókat. 1983-ban meztelen sor vezeti fel a tömeget, köztük négy dúskeblű hölggyel, akik az „Éljen május 1.” transzparensek helyett egy „naturista” feliratú szalaggal takarják el, amit muszáj – így készülnek a strandszezonra. 1987-ben pedig a mellékest a nyári időszak alatt megkereső nyugdíjasok vonulnak a Balaton partján nyugati turistákra vadászva, Zimmer Frei táblákat a magasba emelve.


Ludas Matyi 1987. Fotó: Takács Róbert

Kik is vonulnak?

A munka ünnepén nyilvánvaló, hogy a munkások kerülnek a középpontba egy olyan rendszerben, amely a munkásosztályt tartja a társadalom vezető erejének. Ez így is volt 1953-ig. 1950-ben a két fiatal munkás a gyár területén készíti a transzparenseket, a következő évben már a tömeg élén – egyik kezében transzparenssel, a másikban kalapáccsal – menetel, mögötte munkások, parasztok, illetve egy katona alakja is jól felismerhető. Ezen a rajzon a reakció is feltűnik, jobban mondva elkullog a felvonulók lába alatt – öt kalapos, szmokingos kövér ember jelképezi a nagytőkét, míg egy cingár, diplomataszerű alak az arisztokráciát. 1952-ben jutott el a karikatúrák plakátszerűsége a végsőkig: egyetlen munkásalakot látunk, amint mindenféle háttér nélkül egy „Május 1” feliratú vörös zászlót tart. 1953-ban újra felvonuló tömeg masíroz, az első sorokban jól felismerhető a munkás, a katona és a kalauz alakja.


Ludas Matyi 1953. Fotó: Takács Róbert

Az 1950-es évek végétől azonban a munkás már nem maradt főszereplő. Az 1958-as címlapon a transzparensek rejtekében csókolózó fiatalok mögött vonuló tömeget aprólékosan kidolgozott karakterek alkotják. Elől lépdelnek a sportolók – formációs gyakorlataik a felvonulások kötelező produkciói közé tartoztak –, mögöttük halad a gyári munkások svájcisapkás csapata, őket pedig a hétköznapi ruhában vonulók követik. 1959-ben egy kollektívát láthatunk, és a háttérben sok hasonlót: szintén a felvonulások koreográfiáját követve a Városliget közelében gyülekező csoport lelkesen bámul az égre, ahol Kovács kartárs(!) héliumos luftballonokkal repített Wartburgja megérkezik: mehet a menet. A rajzoló a kis csoportba mindent belesűrített, amit csak lehetett: az iroda vicces emberét, a kitüntetett igazgatót és ötvenes titkárnőjét, a gyermekével érkező élmunkást és a népviseletben feszítő fiatal párt – a három-négy órás várakozással járó, kerületek szerinti gyülekezők között aligha láttunk volna ehhez hasonló tarka képet.

A hatvanas évek közepének dolgozója a majálison immár a munkahelyi bírálat szabadságának kérdését idézi meg, amikor a céllövöldében puskavégre kapott igazgató ágyúval lő vissza rá. Ezután évekig nem is igen találkozunk a május 1-jei címlapokon a munka világával, és nem véletlen, hogy a gazdasági reform elleni sikeres ellentámadás után, 1974–1976-ban jelenik meg újra a munkástematika. Ám akkor is csak fonák módon. 1974-ben egy igazgató „Maróst, esztergályost, segédmunkást felveszünk!” táblával vonul, míg 1976-ban egy exportból beszerzett munkagép követel magának „Munkát, kenyeret!” Ezek a rajzok azonban csak díszleteikben „május elsejiek” – mindhárom azoknak az éveknek a típusrajza, amelyben születtek. Szinte minden lapszámban jelent meg egy-két hozzájuk hasonló, a munkaerőhiányt, munkáscsábítást ábrázoló, vagy a munkahelyi pazarlást bíráló karikatúra.

Az 1980-as évek kollektívái már másképp ünnepelnek. 1981-ben – az addigra jellemzővé vált sajátos „szemérmes” propagandastílusban – söröskorsóval a kézben, piknikezve köszöntik az ötnapos munkahetet (amelynek bevezetéséről négy nappal korábban született kormányrendelet), miközben a gazdasági nehézségekre is utalnak: vajon hogy jutnak ötről hatra – kérdezi egyikük. 1985-ben a hatalmas kavalkád közepén ott a Ganz-MÁVAG kollektívája is, igaz, a gyárat csupán egyetlen ember képviseli, a többiek – jóval vidámabban, kisebb pénzeső alatt – a Ganz-MÁVAG gmk színeiben vonultak.


Ludas Matyi 1981. Fotó: Takács Róbert

A propagandaszempontok leginkább azokon az 1960-as évek elején készült ünnepi karikatúráin érződnek, amelyek főszereplői szovjet űrhajósok: 1961-ben természetesen a pár héttel korábban a Földet elsőként megkerülő Jurij Gagarint lövik fel újra az űrbe, míg 1964-ben Andrijan Nyikolajev tekint le – számára szokatlanul alacsonyról, a Gellérthegyről – Budapestre.

Ám a május elsejei karikatúrák vitathatatlan főszereplői az első évek után a hétköznapi emberek voltak. A választóvonal pedig nem a kádári konszolidáció: a társadalom depolitizálása már 1954-től, Nagy Imre miniszterelnökségének idején megkezdődött. Abban az évben történt először, hogy nem a dolgozók seregszemléje került a Ludas Matyi címlapjára, hanem a majális sokadalma, amelynek az egyetlen transzparense (Vidám május elseje) fittyet hányt a politikai jelszavakra. Innentől kezdve inkább kivételesnek számított, amikor nem egyszerű állampolgárok alkották a májusi sokadalmat, köztük nagy számban nők – minél rövidebb szoknyában, minél erőteljesebben hangsúlyozott dekoltázzsal –, gyerekek (elvétve úttörőként, kisdobosként öltözve) és kutyák.

A május elsejei képek üzenete

A május elsejei felvonulások látványa – még a karikatúrákon is – elképzelhetetlen transzparensek nélkül. Rákosi alatt – 1953-ig – a dolgozók által festett vagy vitt transzparenseken rendre a Politikai Bizottság által elfogadott május elsejei jelszavak egyike szerepelt, azok közül a Ludasban a béke és a nemzetköziség üzenetét emelték ki. 1950-ben: Éljen Május 1, a munkásság nemzetközi harcos ünnepe; Megvédjük a békét! (Az üzemben a jelszavakat festő munkás hangsúlyozza is, elsején 800 millióan fognak együtt vonulni.) 1952-ben: Éljen Május 1 – a munkásosztály, a békéért harcoló népek nemzetközi seregszemléje! 1953-ban: Éljen a dolgozók nemzetközi ünnepe, Május 1; Éljen a népek békeakarata! 1953-ban – 1949-hez hasonlóan – többletet adott az ünnepnek, hogy egybeesett a választási kampánnyal. Így az 1953-as rajzon egy ház falán a Népfront plakátjai is feltűnnek: „Építsd az országot, szavazz a Népfrontra” buzdít az egyik, míg egy másikon egy fiatal pár nemzeti zászló előtt hirdeti, hogy ők is a Népfrontra szavaznak majd.

A nemzetköziség és a béke gondolata az 1956-os és néhány későbbi karikatúrán is feltűnik. 1956-ban a „proletariátus nemzetközi ünnepét” köszönti egy transzparens, amelyet éppenséggel egy öltönyös vállalati főkönyvelő-szerű alak visz. 1961-ben a színtér nem a budapesti forgatag, hanem maga a Föld, amely északi féltekéjének minden országából összesereglenek az emberek, hogy Gagarin fellövésének tanúi legyenek. A szovjet űrsikerek 1961-ben és 1964-ben egyben a szovjet erő, űrversenybeli fölény és a Szovjetunió vezető szerepének hangsúlyozására is alkalmasak voltak. Az 1978-ban készült karikatúra már egészen más oldaláról fogja meg a nemzetköziséget: a gyülekezőhely parkolójában álló tucatnyi autó – többnyire KGST-relációból, de akad Renault, Peugeot, Volkswagen és Fiat is – képviselte a nemzetközi munkásosztályt, igaz, egyúttal – kis életszínvonal-propagandával – egyúttal szállította is. A béke is feltűnik egy 1982-es ábrázoláson: azt egy félmeztelen (szigorúan mellbimbók nélkül megrajzolt), virágot magasba emelő nőalak jelképezi.


Ludas Matyi 1982. Fotó: Takács Róbert

1956 után a hivatalos május elsejei jelszavak leegyszerűsödtek. Addig egyes években (1949, 1955, 1956) a pártvezetés 45-47 jelszót is elfogadott, később – az 1950-es évek végét és az 1970-es évek közepét kivéve – annak kevesebb, mint a felét. Az üzenetek is jóval szimplábbá, rövidebbé, egyben sablonosabbá váltak, nagy részük szó szerint vagy csekély változtatással ismétlődött évről-évre. A konkrétumot egyre inkább csak a nemzetközi szolidaritást kifejező vietnami, chilei és arab népekkel szolidaritást vállaló mondatok jelentették. A rajzokon viszont már nem köszöntek vissza azok. A kivétel 1967, amikor is egy belső karikatúrán egy feltételezhetően szép és fiatal nő amerikai agressziót elítélő plakát mögött vonul. A képen a torz vigyorú Uncle Sam, az amerikai hadsereg szimbóluma kezében bombát szorongat, zakója ujján $-jel. Ám a környéken álló férfi csak a nőt veszi észre, neki csapja a szelet.

Tulajdonképpen a hatvanas évektől már csak egyetlen, teljesen általános jelszó szerepel: Éljen Május 1.! – hol transzparensen, hol zászlón, hol lufin. Kivétel az ötnapos munkahét éltetése 1981-ben, illetve azok a rajzok, amelyek éppenséggel kiforgatták a jelszavakat, ahogy arra volt példa a politikai kabaréban is bőven, például Hofi Géza vagy Boncz Géza előadásában (Éljen házaséletet!, Éljen a megbonthatatlan konzerv!). Az 1985-ös forgatagban rögtön több jelszó is áldozatul esett. Az „Éljen drága hazánk!” transzparensről az árak drágasága jut a jelenlévők eszébe (De milyen drága!), a régi „Tiéd az ország, magadnak építed!” szlogen immár – a vállalati vagyonjegyek 1985. január 1-jei bevezetésére utalva – így festett: „Tiéd a gyár, ha veszel részvényeket!” Mások „Hitelt vissza nem adunk!” (lásd Földet vissza nem adunk!) táblával vonultak, míg a tér másik végében hiába állt egymás mellett a pék és a munkaközvetítő, az ott álló férfinek csak a kenyér kellett. Az 1988-as felvonulók is az azévi változások szerint alkották meg táblájukat: Május 1 + 25% ÁFA.


Címlapok. 1950-1965. Takács Róbert képei.

Szintén kivételes az a nyolcvanas évek elején készült rajz, amely a pártvezetés – az A tribün – felvonulását mutatta be. Itt a pénzügyminiszter (Faluvégi Lajos) azt hirdeti, hogy a pénz nem boldogít, a PB egyetlen női tagja (Benke Valéria) azt üzeni, ő már egyenrangú, míg a PB legfiatalabb tagja (Maróthy László) arról énekel, nem a kor számít. Gáspár Sándor 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás mellé 8 óra szakszervezeti munkát mutat fel, Aczél György pedig a világ proletárjai helyett Budapest színházait egyesíti. Szinte merész Pozsgay Imre ábrázolása, aki nyakában egy bébit cipel (közművelődés), ám erősen kétértelmű, kire vonatkozik az „Aczél papa kedvence” felirat az előkén. Az egész menetet Kádár János, Losonczi Pál és Lázár György hármasa vezeti, transzparensük legalább ennyire áthallásos: „Vezessünk az útviszonyoknak megfelelően!”


Címlapok 1967-1983. Takács Róbert képei.

Nemegyszer a felvonulás és a majális egyszerűen más – amúgy gyakori – témák bírálatához adtak csak díszletet. Ilyenek voltak a munkaerő-vándorlást, illetve -csábítást és a rossz befektetéseket, nem hatékony gépkihasználást megcélzó karikatúrák. Ehhez a csoporthoz tartozik a fogyasztásközpontúság kipécézése 1969-ben és 1979-ben. Előbbi rajz egy falusi majálisra kalauzol el, ahol fiatalok igyekeznek megmászni a májusfát, amelynek a tetején tévé, hűtőszekrény, víkendház, motor, mosógép, autó, takarékbetétkönyv várja őket. Egy évtizeddel később a városi majális céllövöldéjében veszik célba az ünneplők a kurrens javakat. Ezek: lakáskiutalás, OTP-kölcsön, fizetésemelés, lottónyeremény, autó-kiutalás a Merkúrnál, világútlevél, nagy prémiummal járó kitüntetés, víkendház, telefonvonal.


Címlapok 1984-1989. Takács Róbert képei.

A karikatúrákon a desztalinizáció – 1953 után – „megszabadította” május elsejét a munkásosztály nagy harci seregszemléjének kontextusától. A vidáman zsibongó majális tele van gyerekekkel, gyerekjátékokkal, sörrel, virslivel, fagyival, mókázó felnőtt férfiakkal. A következő év utcabálja ugyan rendkívül komor, a városligeti estében táncoló párok mögött figyelmeztetően emelkedik a magasba Sztálin szobra. 1956 még megpróbálta visszahozni a proletár nemzetköziség üzenetét, ám 1957-ben, a kádári vezetés számára sorsdöntő fontosságú, politikai erődemonstrációt jelentő május elsején már egy kikapcsolódást kereső családdal találkozunk. Megjelennek és általánossá válnak a szexuális utalások – 1958-ban még csak a transzparensek fedezékében bújik össze egy pár, 1970-ben már a mini-ruhás Jucikát, a Ludas állandó karakterét követi a felvonuló tömeg, amelyből egyéb esetekben nem hiányozhattak a kihívóan öltözött dúskeblű nők sem.

A rajzok már jó ideje nem akartak mozgósítani, a kitűzött célokra emlékeztetni. A nyolcvanas években viszont több karikatúra is egyenesen azt fejezte ki, hogy a nagy harcok, a nagy eszmék kora lejárt. 1982-ben az addigra vezető pozícióba jutó, öltönybe átöltözött régi munkásmozgalmi ember már nem azért halad a menet élén, hogy munkát, kenyeret követeljen, csupán fogyni szeretne. 1986-ban az öreg veterán, zakóján számtalan kitüntetésével a maszek büfé előtt áll sorba – azt kéri, amit a körülötte piknikező tömeg: sört, virslit. A hot-dog és a Gold Fassl – az amerikai étel és az osztrák sör – szimbolikusan is a szocializmus vereségét jelentik.


Ludas Matyi 1986.
Fotó: Takács Róbert

1953-ig a rajzok egyértelműen rituális kommunikációt folytattak: egy olyan nem vallási rítust jelenítettek meg, amelyben a közösség értékrendjének megerősítése, a közösség újraegyesítése folyik. Hasonlóra kivételes példa a „hős ünneplésének” rítusa az 1961-es Gagarin-karikatúrán, amelyre a világ dolgozóinak egésze összegyűlik. Más esetekben karikatúrák már nem vonnak be a rítusba, az a háttérben folyik-folyogat, míg a rajzok főszereplői kívül állnak a Szent világán, profán helyzetekben, profán üzeneteket küldenek.

Takács Róbert

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket