A múzeumalapító Nagy Iván tudományos munkássága

A XIX. századi magyar művelődéstörténet a polihisztorok korszaka volt: ők többféle tudományághoz értettek, és mindegyikben maradandót alkottak.

A hazai közgyűjtemények szempontjából meghatározó szerepet játszó Rómer Flóris természettudósból lett régész. Hatni tudott

a nemzet minden rétegére és nem is volt tudományának buzgóbb terjesztője, mint ő. Jól tudta, hogy tudományunk az emlékek megóvása- és összehordásánál reászorul a nép minden osztályának gyámolítására

– olvashatjuk Hampel József megemlékezésében. Herman Ottó önszorgalomból vált az egyik legnagyobb tudóssá, munkásságát a néprajz, a nyelvészet, a régészet és a természettudományok egyaránt számon tartják és értékelik. Gyűjteményeit az egykori Borsod-Miskolczi Múzeum őrzi, az intézmény 1953-ban vette fel a sokoldalú tudós nevét. A harmadik személy Jósa András. Krúdy Gyula szerint:

„… a legjobb orvos fél-Magyarországon, akinek csodatetteit bízvást zenghetné lant, sok ezreket megmentvén a korai sírtól, szentanyámat és engem is többször”.

Jósa régészként és múzeumalapítóként is tevékenykedett.

Újságunk indulásától kezdve arra törekszünk, hogy más történelemmel foglalkozó médiumokkal együttműködjünk. A kéthavonta megjelenő Honismeret folyóirat hasonlóan az Újkor.hu-hoz a színvonalas tudományos ismeretterjesztést tűzte zászlajára. Kiadója, a Honismereti Szövetség tömöríti a helytörténettel, a történeti és néphagyományokkal, a néprajzzal, az irodalom és a művészet helyi értékeivel, a természeti és szellemi környezet védelmével, a helyi kultúra őrzésével, a népnyelv ápolásával, az emlékhelyek gondozásával foglalkozó egyesületeket, szakköröket, munkatársakat a közös értékvédelem és a nagyobb hatékonyság érdekében. Szende László most közlésre kerülő írása a Magyar Nemzeti Múzeum Palóc Múzeuma alapításának 125. évfordulója alkalmából 2016. március 18-án megrendezett emlékülésen elhangzott előadás szerkesztett változata, amely a Honismeret folyóirat 2016. évi 6. számában jelent meg. A tartalomjegyzék a címlapra kattintva tekinthető meg.

Nagy Iván hatalmas tudását, a források értelmezésében való páratlan jártasságát már a kortársak is elismerték.

Nyíltan kimondta, hogy első sorban hitelességre törekszik, mely előtt el kell némúlnia minden magánérdeknek

– emelte ki méltatója, Márki Sándor történész.

Nagy Iván neve hazánkban heraldikai és genealógiai gyűjtőnévvé vált; ki egymaga minden segítség és támogatás nélkül többet tett szaktudományunk népszerűsítésére és terjesztésére, mint egy egész társulat

– ezek a sorok olvashatók Fejérpataky Lászlónak, a Nemzeti Múzeum egykori főigazgatójának egyik ajánlásában.

Az életmű valóban impozáns. Már Szinnyei József összeszedte publikációs tevékenységét, majd 1994-ben Petrik Iván tett közzé egy terjedelmes jegyzéket, amit 2000-ben Méry Tünde pontosított. Tekintettel a kéziratban maradt kiadatlan munkáira, már-már hihetetlennek tűnik nem mindennapi munkabírása. Több száz cikke jelent meg az ország szinte összes említésre érdemes lapjában, a komolyabb, nagy lélegzetvételű, tudományos publikációktól a kis ismeretterjesztő „színesekig” minden műfajban, minden stílusban megnyilvánult. Műveit már ő maga csoportosította: I. Életrajzok, II. Helyrajzok és régészet, III. Országos történetiek, IV. Irodalomtörténetiek, V. Czímer- és Pecsét-taniak, VI. Történeti Emlékiratok s Levéltári búvárlatok, VII. Oklevéltaniak, VIII. Nemzéktaniak, IX. Szerkesztések, X. Nagyobb önálló kiadások.

Nagy Iván indíttatása a családi háttérnek köszönhető. A megyei levéltárnok apa, Nagy Ferenc korán felfigyelt gyermeke tehetségére.

Kitűnt pedig vonzalmam a történeti tudományokhoz főleg azután, midőn atyám látva, hogy a nemzeti kalendáriom olvasásából annak történelmi részét, főleg az öszves megyék felosztásait, székhelyeit, főispánjait könyv nélkül tudom, egy Kis Tükör című könyvvel ajándékozott meg

– emlékezett vissza. Apja hivatali feladata hozzásegítette a paleográfiai ismeretek elsajátításához:

Későbbi tanulmányaimhoz és előmenetelemhez nagyon előnyös körülmény volt az, hogy atyámhoz, mint megyei levéltárnokhoz temérdek mindenféle modorú levél és írás jővén, kíváncsiságból is a különféle modorú és gyakorta igen rossz írású leveleket is olvasgattam, mi által a különféle írásokban koromat meghaladó jártasságot nyertem, mely évről évre mindinkább bővült.

A tudományos életmű egyik pillére a genealógiai kutatás, ennek kézzelfogható eredménye a Magyarország családai czímerekkel és nemzékrendi táblákkal című impozáns szintézis, avagy a szakzsargonban az úgynevezett „Nagyiván”. A mindenre kiterjedő adatgyűjtés segítségével a nemesi Magyarország alapegységeit, azaz a családokat próbálta meg rekonstruálni. Különös érdeklődéssel fordult a XVII–XVIII. századi újszerzeményi bizottság előtt lefolytatott perek iratanyagaihoz, ennek során ugyanis a török alól felszabadult területek egykori birtokosainak oklevelekkel kellett igazolni tulajdonjogukat. Kutatásait segítette, hogy 1855-ben a pesti Egyetemi Könyvtárba került.

Rég óta készültem […] régi jeles emberek életét és főleg a családok történetét és származásait megírni. Láttam azt, hogy az eddig ismert és megjelent eféle kiadásokhoz képest is már gyűjteményem érdekesebb, nagyobb és alaposabb, mindamellett még nem elegendő.

Nagy inspirációt jelentett számára Ipolyi Arnold. A XIX. századi művelődéstörténet egyik legnagyobb hatású alakjával 1856 októberében találkozott, a közvetítést Toldy Ferenc irodalomtörténész vállalta magára:

Épen genealógia írásnál leptek meg. Ipolyi meglátva készletemet, buzdított, folytassam, és majd adjam ki, és ámbár ő is tervezett hasonlót, most már nem bajlódik vele; sőt a mije van, ha kell segít vele.”

(Úgy tűnik, hogy Ipolyi hivatásához hozzátartozott a buzdítás. Rómer az ő hatására lett természettudósból archaeológus:

„… a zohori papnak lelkesítő szavai, annak minden ablakát elfoglaló cserépgyűjteményei, a kirándulás Szt.-Györgyre és vidékére tanulságos vezetése alatt, és én Vale-t mondék a gyűjtésnek, elajándékoztam gazdag természeti gyűjteményeimet s lettem régésszé

– idézte fel a meghatározó pillanatot a magyar régészettudomány atyja.)

A Magyarország családai sorozat első füzete 1857. január 7-én jelent meg, míg a négy füzetből álló első kötet 1857. július 20-án látott napvilágot, amelyet később 12 – köztük egy pótlékkötet – követett, ez utóbbit 1868-ban adták ki. Mivel vizsgálódásai kizárólag a kútfőkön alapultak, szakítani tudott a mitikus ősökkel, a ködös felmenőkkel. (Csak egy adalék: például a Borsák a világ teremtésének 3381. esztendejétől számították famíliájuk kezdeteit.) A munkára kétség kívül szükség volt, igaz, vegyes fogadtatásban részesült. A nemeseknek nem tetszett a források rideg adatsora, és hogy éppen emiatt számos, korábban dicsőnek vélt elődöt le kellett metszeni a családfákról. A polgári felfogás képviselői meg azt vetették a szemére, hogy miért csak a kiváltságos réteget helyezte előtérbe.

Óhatatlanul is felmerül a kérdés: mennyire helytállóak a genealógus megállapításai? Természetesen a szerző is tudta, hogy vannak a művében hibák.

„… csalatkoznék, ki hinné, hogy e munka teljes, tökéletes és hibátlan leend. Ezt nemcsak egy ember, de többen egyesülve sem érhetnék utói soha. Ily mű kimeríthetlen. Ezred év története áll hátunk mögött, ezt mind át kellene búvárolnunk, és még akkor sem érnénk czélt. Tévedésbe visznek magok a források is.

Erőfeszítéseit nehezítette, hogy nem tudott bejutni a családi levéltárak nagy részébe, és a helytelen forráskiadások számos esetben félrevezették. Mégis azt lehet mondani, hogy manapság sincsen genealógiai tanulmány a „Nagyiván” nélkül.

Ha az utóbbi évek szakirodalmát nézzük, akkor több helyen találkozunk javításokkal. A Somssich család címerleírásánál Kováts Ferenc megállapítja, hogy az ágaskodó oroszlán jobbjában tartott nyílvesszőket

Nagy Iván családtörténeti munkája hibásan, felfelé irányulónak ábrázolja.”

Szabó Géza 2000-ben megjelent tanulmányában arra hívta fel a figyelmet, hogy a családtörténeti munka tízedik kötetében tévesen a Csíkszentmártoni Szabó család történetébe keverte a Pozsonyi Szentmártoni családra vonatkozó adatokat. Van, aki úgy véli, hogy bizonyos családok már Nagy Ivántól is bővebb ismertetést érdemeltek volna. A szovátai Hajdu család esetében Nagybákay Antal Zelmos szerint:

genealógiai irodalmunk klasszikusai igen mostohán bánnak el vele. Nagy Iván egyetlen mondattal intézi el.”

De idézhetnénk a kökényesi és szentbalázsi Szele családot is, melyeknek különböző leszármazási tábláit – Kóczy T. László kutatásai alapján – Nagy Iván összemosta. Fukári Valéria vizsgálatai világítottak rá arra is, hogy

a régi Nagy Iván-féle Petrőczy családfa elejétől végéig lényeges változtatásokra, korrekciókra szorul”.

Ugyanakkor a Nagy Iván-féle munka egyértelműen mérvadónak tekinthető: nem véltetlen, hogy a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1882-es megalakulásakor a küldöttek egyhangúlag őt választották alelnökké. A genealógiai életművet emelte ki Kempelen Béla, amikor 1911-ben kiadta A magyar nemes családok című sorozatának első részét:

Ötvenhárom éve, hogy Nagy Iván »Magyarország családai« czímű munkájának első kötete megjelent. A szerző neve azóta szinte fogalommá vált: jelenti a magyar nemes családok egy olyan összefoglaló – egyetemes – gyűjteményét, mely annak a kérdésnek megállapítására nézve, hogy valamely család nemes-e, vagy nem az, csaknem egyedüli forrásmunka. Az utolsó félszázad azonban, mely alatt a tudományos kutatások egymagukban többet eredményeztek, mint az előző századok egész irodalma, annyi új felfedezéssel és adattal gazdagította a családtörténeti tudományt, hogy Nagy Iván hiányai mind érezhetőbbé válnak s a közönség, mely útbaigazításért fordul hozzá, már alig-alig találja meg benne azt, amit keres. Ebben a körülményben rejlik egy hasonló munka létjogosultsága.

Ha úgy vesszük, akkor mindezeket egyszerű volt leírni, mert Kempelen első füzetének ismertetője, Horváth Sándor kíméletlenül lecsapott az új opus hibáira:

A szerző [Kempelen] nem tett egyebet, mint a már nyomtatásban megjelent adatokat fölötte hiányosan, rosszul repertorizálta. […] Ennélfogva a kiadót a további kötetek kiadásától óva intjük.

Ugorva az időben, Bertényi Iván úgy vélte,

Nagy Iván munkássága bizonyos szempontból korszakalkotó volt, s ma is megérdemli elismerésünket. Azóta azonban a címertan és a genealógia sokat fejlődött, s a nagy családtörténet bekerült azok közé az »alapművek« közé, amelyeket minden szakbibliográfia felsorol és ajánl.”

Persze követett el hibákat,

mindez azonban nem csökkenti a nehéz kezdőlépéseket megtevő Nagy Iván iránti tiszteletünket”.

A tudományos munkásság másik pillére a múzeumszervező munka. A XIX. század második fele a múzeumalapítások időszaka volt, ebben fontos szerep jutott a régészeti, művelődéstörténeti egyleteknek, a szervezeteket főként a vármegyei közösség múltjának minél mélyebb megismerése vezérelte.

És ki volna, akit saját honának multja ne érdekelné; ki volna, aki attól hidegen elfordulni birna? Mi azon nézetben vagyunk, hogy az ily vidéki – bár eddig kevésbé méltányolt – tudományos célu társulatok, szerény de öntudatos és kitartó működéseikkel, a hazai irodalomnak, a nemzeties irányu haladásnak legbiztosabb tényezőit képezik. Nem ütnek zajt, nem fénylenek, nem ragyognak; de működnek csendesen, biztosan, önzetlenül. Az öntudat, hogy különleges hazai viszonyaink között kétszeresen nagy eszme szolgálatában állunk, már maga elég jutalom

– fogalmazta meg 1875-ben a Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténeti Társulat alapító okirata.


Kép forrása: Wikipedia

A Nógrád Vármegyei Múzeum-Társulat 1891. március 15-én alakult meg, ha az ilyen típusú egyleteket nézzük, akkor a huszadik volt a sorban. (1891-ben még az aranyosmaróti Bars Vármegye Múzeuma december 17-i megalakulásával számolhatunk.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy korábban olyan intézmények jöttek létre, mint a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum (1817), a kolozsvári Erdélyi Múzeum (1859), a Temesvár székhelyű Délmagyarországi Történeti és Régészeti Múzeum (1872), a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum (1875), azaz olyan közgyűjtemények, amelyek több vármegye, vagy akár egy nagyobb terület anyagát fogták össze. Működésükre egyaránt jellemző, hogy a tisztviselők nem a mai értelemben vett szakemberek voltak, gyakran nem is ez volt a fő tevékenységük. A megőrzés és gyűjtés fontosságával országszerte, így Nógrád megyében is sokan voltak tisztában: Nagy Iván 1858 és 1880 között több mint száz levelet kapott a megye nemeseitől, amelyben azt kérték, segítsen nekik, hogy a tulajdonukban lévő régi fegyverek, könyvek, oklevelek, festmények, bútorok a Nemzeti Múzeumba vagy a Tudományos Akadémiába kerüljenek.

Maga Nagy Iván is elöl járt a múlt emlékeinek megmentésével. Az Archaeologiai Értesítő 1870. évfolyamában egy rövid ismertetőt adott közre a Balassagyarmat határának északnyugati régészében található régi téglavetőről:

Kérdezősködésem után azt is megtudtam, hogy a téglavető napszámosok – mint másutt is boszúságból, hogy a talált edényekben pénzt nem leltek, azokat nagyobbára összetörik, de egy részét mégis a helybeli kath. lelkész és esperes, Imády Károly úr szerzé meg,

Nem kerülte el a figyelmét a többi lelet sem:

Amaz említett edények a koporsótól oldalvást egy pár ölnyi távolságra, az agyagos hegynek sokkal mélyebben fekvő részében találtattak: tehát hozzávetésünk szerint a koporsóval semmi viszonyban nem állanak.”

Jegyzeteivel pedig segíteni próbálta a kutatásokat.

Nem lévén terem és alkalmam gyakorlati kutatásokkal és leletek leírásával érdekesebbíthetni e lapok tartalmát, csak dolgozó szobámban gyűjtött apró adatok böngészetével járulhatok némiképen azon magas czél elérésének egyengetéséhez, melyet az Archaeologiai Értesítő van hivatva előmozdítani

– fogalmazta meg a neves régészeti folyóirat 1874-es évfolyamának hasábjain. Felhívta a figyelmet egy almásfüzitői római sírkőre, és röviden felvázolta annak kutatástörténetét, illetve jó érzékkel emelte ki Migazzi Kristóf (1714–1803) váci püspök régiségek iránti szeretetének legfontosabb bizonyítékait. Egyrészt a székesegyház építése során megtalálták Báthory Miklós, a XV. század végén és a XVI. század elején tevékenykedő váci főpap sírkövét, amelyet Migazzi másodlagosan felhasznált. Másrészt a prelátus őrizte az úgynevezett Báthory Madonnát, a hazai reneszánsz művészet egyik legszebb darabját. Továbbá Nagy Iván leírt egy Dunavecsén álló római sírkövet is, abban a reményben, hogy sikerül megőrizni az utókor számára. Erőfeszítése nem volt hiábavaló, mert a folyóirat szerkesztősége a cikk végére a következő jegyzetet szúrta be:

Tisztelt közlőnek megnyugtatására írhatjuk, hogy az emlékkő azóta Rómer Flóris buzgó régészünk által megvizsgáltatott, s intézkedés tétetett az iránt, hogy az a nemzeti muzeumba elszállitassék.

Ha már a Nemzeti Múzeumnál tartunk, akkor érdemes megvizsgálnunk Nagy Iván és az országos közgyűjtemény kapcsolatát. Sajnos a főigazgatósági iratanyag a XX. század történelmi viharaiban elpusztult, és az Érem- és Régiségtár iratai között sem találunk közvetlen utalást. A liptói Bogomér fiainak pecsétjéről Rómer Flóris, az Érem- és Régiségtár akkori őrének felkérésére készített szakvéleményt, mert a bencés tudós hamisítványnak vélte. A megoldást egy szerencsés véltetlen szolgáltatta.

A liptói Szmrecsányi családnak Nógrád megyében Tereskén lakó egyik tisztelt tagja Szmrecsányi Emil úr többször szíves volt vélem közleni tudományos használatra családjára vonatkozó régi okleveleket. Legutóbb 1876. évi augusztus 9-én egy baráti látogatásom alkalmával is megörvendeztetett három ily oklevéllel, melyeket a rokon nádasdi Baan családtól hozott, és melyek között egy Árpádkori oklevél függő pecséte azonnal megragadta figyelmemet, mert benne tökéletes hasonmására találtam az Archaeologiai Értesítőben Rómer által kiadott kérdéses pecsétnyomó ábrájának.”

A szóban forgó pecsét egyébként egy 1290-ben kiadott oklevélen függött.

Baráti kapcsolatot ápolt Érdy (Lutzenbacher) Jánossal (1796–1871), olyannyira, hogy ő mondta a róla szóló emlékbeszédet, amit írásba is foglalt:

Engem az elhunyt életének emlékezetbe hozatalára megbízatásomon kívül a tisztelet, rokon tanulmányok és tizenöt éves ismeretség szívélyes viszonya ösztönöz; – s teszem azt nem a kötelességérzet rideg közönyével, de azon hazafiúi és collegialitási hévvel és kegyelettel, mely a boldogult érdemeinek emlékét méltón megilleti.”

Érdy a korszak nagy tudósegyéniségeihez tartozott, 1832-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává is választották, és 1846. március 16-tól egészen 1869-ig volt az Érem- és Régiségtár őre. Nevéhez fűződik több római és honfoglalás kori ásatás, illetve a székesfehérvári király- és királynéi sír 1848-as feltárása. Ugyanakkor a nekrológ szerzője teljes mértékben tisztában volt Érdy pályafutásának nehézségeivel, nem titkolva el azt sem, hogy a Nemzeti Múzeum őre bizony rosszul értelmezett bizonyos, II. András király leszármazására vonatkozó adatokat. Nagy Iván kutatásaihoz a Nemzeti Múzeum könyvtára jó alapanyagot és hátteret biztosított. A ránk maradt kéziratos publikációs jegyzékéből tudjuk, hogy elkészítette a Nemzeti Múzeum jelvényeinek és címereinek katalógusát.


Kép forrása: Wikipedia

A Nógrádvármegyei Múzeum-Társulat létesítésének eszméjét Nagy Iván a Nógrádi Lapok 1890. november 9-i számában vetette fel el először hivatalos formában. Felszólítás azokhoz, kik a nemzet történetére adnak valamit címen megjelent írása a lokálpatriotizmus hegyében született.

Én nem szólok általában nemzetünkhöz, csak Nógrádvármegye Értelmiségéhez óhajtom intézni szavaimat. Azért nem is tartom szükségesnek a hosszadalmas capacitatio borsóját hányni a falra, hanem azokat kik fel fogják értékét a nemzet történelmének, hazafias tisztelettel felkérem arra, hogy annak érdekében tegyünk annyit, amennyit megerőltetésünk nélkül tenni kötelességünk. Gyűjtsük össze a legkisebb történelmi morzsáit is a múltnak, ami nemzetünk, hazánk különösen Nógrád vármegye múltjának történetének megismerésére adalékul és forrásul szolgálhat. Állítsunk egy helyi múzeumot! Állítsunk egy társulatot, mely csekél áldozattal, de kitartó erélylyel jelképezni fogja azon mustár magvát, mely terebélyes fává növendi ki magát és megállapítandja a tervelt Múzeumot. Hisz sokaknak vannak megyénkben e czélra való eszközeik. Kinek egy ősi képe, kinek egy pár régi okirata, másnak egy régi fegyvere, edénye, érme, vagy más tárgya, ami magában csak sejtett lom, és a tudomány érdekében elveszett adatot képez; míg egybegyűjtve értékessé válik, és az adományozó egyénnek vagy családnak is emlékezetéül fennmarad, s el nem kallódik. Én magam is, ami csekélységem van, úgy mint egy pár ezer darabból álló érem, ásvány és egyéb értékes régiségi tárgyból álló gyűjteményem, hazafiúi szívvel, készségesen felajánlom a szent czélra, egy balassagyarmati múzeumra.

A megfogalmazás akár muzeológiai értelemben is teljesen helytálló, meghatározta a leendő múzeum gyűjtőterületét – Nógrád megye –, gyűjtőkörét – történet, régészet és néprajz – és a fenntartót is: a vármegye értelmisége.

A vármegyének szüksége volt múzeumra. Nem lehet bizonyítani, de az alapításban talán szerepet játszhatott egy korábbi eset. 1888 első felében Scitovszky János alispán hivatalból egy 1611 darabból álló éremleletet küldött be a Magyar Nemzeti Múzeumba. (Scitovszky nőtincsi földbirtokos, járási szolgabíró, 1876–1884, illetve 1899–1903 között országgyűlési képviselő, illetve 1884–1896 között alispán volt.) Július 16-án arról értesítették, hogy az Érem- és Régiségtár munkatársai elvégezték a lajstrom készítését, és az akkori szokásoknak megfelelően kiválogattak belőle 65 darabot, a gyarapodásról az Archaeológiai Értesítőben is beszámoltak. A maradékot átadták a Magyar Királyi Főfémjelző és Fémbeváltó Hivatalnak, értékesítés (azaz beolvasztás) végett, ennek ellenértékét pedig az alispán kapta meg. Nem lehetetlen, hogy ha már létezett volna a múzeumi egylet, akkor az alispán oda küldi a leleteket.


Forrás: http://www.nogradarchiv.hu/

Az 1891. március 15-i közgyűlésen megalakult a társulat. A lelkesedés azonban elég hamar alábbhagyott, sokan még a tagsági díjat sem fizették be. Sikerült azonban megoldani a hely-problémát, a nemzeti iskola egyik tantermében tudták elhelyezni az anyagot, és Nagy Iván ekkor adta át a saját gyűjteményébe tartozó tárgyakat. Az érméktől megtört szívvel köszönt el, mivel azokat fiatalon elhunyt Aladár nevű fiának szánta. A „Múzeum” a gyűjteményi kiállítással együtt november 29-én nyílt meg. Ekkor a Múzeumi Társulatnak 27 alapító (köztük Haynald Lajos bíboros, kalocsai érsek), 4 örökös, 89 rendes és 14 pártoló tagja volt. Az ünneplők megtöltötték a megyeháza nagytermét, jóllehet a nyirkos idő és a törvényhatósági ülés nem igazán kedvezett az eseménynek. A megnyitó során az alapító felvázolta a gyűjtemények helyzetét és állapotát. A kőkorszakot több szép darab képviselte, a Pintér Sándor (1841–1915) által adományozott bronzkori tárgyak egy egész magas szekrényt töltöttek meg, de egyiptomi, római és pompeji régiségeket is kiállítottak. Külön részt biztosítottak a hadi eszközöknek, a pénzérmék száma megközelítette a kétezret. Helyet kaptak a képzőművészeti alkotások is, a szobrok, a domborművek és az arcképek. A gyűjtemény igen sokszínű volt, talán éppen ezért hangsúlyozta egy későbbi írásában:

A múzeumok, hogy rendeltetésüknek megfeleljenek szükséges, hogy tárgyaik kellőleg rendezve és lajstromozva legyenek. A mi intézményünknek is ez a feladata és kitűzött törekvése.

Nagy Iván már a kezdetektől fogva szükségesnek tartotta egy önálló múzeumépület felhúzását. A tervet ő maga anyagilag is támogatta, végrendeletében, feleségével együtt így határozott:

„… miután nekünk volt legídősb fiúnknak Nagy Aladár Doctornak még 1890. évi január 25-én történt kimúlása után többé semmiféle egyenesági örökösünk nincsen, a Mindenség urának kegyelméből mindkettőnknek lelkébe a Haza iránt beoltott eszményi szeretet ösztönöz és indít arra, hogy összes csekély fekvő vagyonunkat aprólékos megosztás helyett a közügynek oltárára szenteljük. Ez okból összes Nógrád vármegyei Horpács helység határában fekvő ingatlanainkat, hagyjuk és ajándékozzuk tulajdoni joggal az örökösen Balassagyarmaton székelő Nógrád vármegyei Múzeum Társulatnak a nevezett Múzeum alapjára olyképen, hogy az semmi mellékes vagy apró kiadásokra, hanem a múzeum csakis a múzeum alapjára maradjon.

Nagy Iván életművének jelentőségét a már említett Márki Sándor gondolatai tökéletesen felidézik:

De én […] csak annyira kérem a nemesek ivadékait, hogy márványba ők vésessék annak az egy nemesnek a nevét, melyhez tízezer magyar nemes nevének első összefoglaló irodalmi emléke kapcsolódik. A kik közt született, élt halt; a kiknek és megyéjüknek történetét megírta; a kiket legnagyobb kincsének: könyveinek, kéziratainak, régiségeinek örököseivé tett; és a kiknek vármegyei székhelyét ezzel egyszerre tudományos középponttá emelte; Nógrádvármegye nemeseinek méltó ivadékait kérem, indítsanak mozgalmat, hogy Balassa-Gyarmaton a megye nagy fiának, a haza nagy költőjének, Madáchnak szobra mellett emléket állítsanak megyéjük másik jeles fiának, a nemesség történetírójának, Madách barátjának, Nagy Ivánnak.

Szende László

Ajánlott irodalom. Nagy Iván: Emlékbeszéd Érdy János akad. rendes tag felett. Budapest, 1873; Nagy Iván: Szobai régészkedés. Archaeologiai Értesítő, 8. (1874) 6. 126–130.; Nagy Iván: Liptói Bogomér fiainak pecséte a XIII. századból. Archaeologiai Értesítő, 12. (1878) 5. 173–180.; Márki Sándor: Emlékbeszéd Nagy Iván r. tag felett. Budapest, 1900; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IX. Budapest 1903. 620–629. hasáb; Kovács Anna: Nagy Iván a múzeumalapító. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 11. (1985) 347–353.; Zólyomi József: Nagy Iván a múzeumalapító. Múzeumi Mozaik, 1986, 35–39.; R. Várkonyi Ágnes: Nagy Iván a történész. In: Nagy Iván, a múzeumalapító. A 95 éves a Palóc Múzeum. Szerk.: Kovács Anna. Salgótarján, 1986, 6–22.; Petrik Iván: Nagy Iván publikációs jegyzéke. In: Nagy Iván Történeti Kör Évkönyve 1994. Balassagyarmat, 1994. 231–262.; Kováts Ferenc: Egy pécsi kettős címerről. Turul, 73. (2000) 1–2. 57.; Szabó Géza: Adatok a pozsonyi Szentmártoni, vagy Szabó család történetéből. Turul, 73. (2000) 3–4. 73–92.; Nagy Iván emlékezete. Szerk.: Tyekvicska Árpád. Balassagyarmat, 2000. (Nagy Iván Könyvek 6.); Nagybákay Antal Zelmos: A szovátai Hajdu család rövid története és leszármazása. Turul, 75. (2002) 3–4. 71–86.; Fukári ValériaMészáros Kálmán: Helyesbítések és kiegészítések Vajay Szabolcs „A csömöri Zay családról” című közleményeihez. Turul, 80. (2008) 3. 87–92.; Török Róbert: Kempelen Béla a családtörténeti vállalkozó. Turul, 86. (2013) 4. 142–149.; Varga Bálint: Vármegyék és történettudományi reprezentáció a dualizmus kori Magyarországon. Történelmi Szemle, 56. (2014) 2. 179–202.; Vitek Gábor: A történelem segédtudományai a harmadik évezred küszöbén. (Keszthely, 2007. október 13–14.) Turul, 80. (2008) 2. 54–58.

Ezt olvastad?

Alexander Bernát (1850–1927) filozófus, esztéta, az MTA tagja így emlékezett meg Eötvös Lorándról: „A nagy fizikusoknak azon kiválasztottjaihoz tartozik, akik