A nácizmussal kapcsolatos múltpolitika érdemi feltárásáról – interjú Norbert Frei német történésszel

Norbert Frei (1955) a náci Németország vezető kutatója. Münchenben doktorált 1979-ban, majd Bielefeldben habilitált 1995-ben. 1979 és 1997 között a müncheni Jelenkorkutató Intézet tudományos munkatársa volt. 1997 és 2005 között a Bochumi Egyetemen az újabb és legújabb kor professzoraként tevékenykedett, 2005 óta a Jénai Egyetem professzora, 2006 óta egyben a 20. Századi Történelem Jénai Központjának igazgatója is. A Harvard, a Héber Egyetem, a New School for Social Research, a Princeton, a Wissenschaftskolleg zu Berlin vendégkutatója.


Norbert Frei. Forrás: www.deutschlandradiokultur.de

Újkor.hu: Beszélgetésünket kezdjük talán a náci Németország történetéről írott, rendkívül széles körben befogadott áttekintésének tárgyalásával: Der Führerstaat [A vezérállam] című műve eredetileg 1987-ben látott napvilágot, azóta gyakorlatilag folyamatosan kapható, nemrég új kiadásban is megjelent. Könyve mely témákat tárgyalja kiemelten és milyen téziseket hangsúlyoz? Tartalmilag miben tért el a kor viszonylag hasonló formátumú és ambíciójú műveitől?

Norbert Frei: Először is érdemes néhány szót mondanom könyvem megjelenésének kontextusáról. A müncheni Jelenkorkutató Intézet ekkor már sok éve intenzíven kooperált a Deutscher Taschenbuch Verlaggal. A DTV által kiadott A huszadik század világtörténete sorozat is ezen együttműködés eredménye volt és a Die Anatomie des SS-Staates [Az SS-állam anatómiája] című híres kötet is náluk jelent meg.[1] Ekkoriban Németországban még rengeteg történeti mű, köztük számos eredeti kutatást tartalmazó könyv is jelentős példányszámban került kiadásra – manapság erre már szinte csak elvétve kerül sor. Az 1980-as évek elején Martin Broszat intézetigazgató és a kiadó lektora, Walter Kumpmann Hermann Graml és Wolfgang Benz bevonásával úgy határoztak, hogy A legújabb kor német története című sorozatot indítanak. Úgy tervezték, hogy az ebben szereplő köteteket főként a Jelenkorkutató Intézet munkatársai írják majd, bár további szerzőkre is számítottak – főleg a korábbi időszakokat illetően, melyekre vonatkozóan a müncheni intézetnek nem voltak saját szakemberei.

A sorozat legfőképpen a diákság érdeklődését kívánta felkelteni, de a rövid, olvasmányos elbeszélésekkel egyúttal a szélesebb olvasóközönséghez is el kívántak jutni. Ez kifejezetten programatikus döntés volt, elvégre akkoriban, a nyolcvanas évek elején a történettudományban a struktúratörténeti elemzések domináltak, miközben ún. neokonzervatív tendenciák is megfigyelhetők voltak. E történeti pillanatban döntött úgy Broszat, hogy a náci korszakot is el kellene beszélni. Broszat a nemzetiszocializmus historizálásával kapcsolatos híres gondolatainak előzményeit is alighanem itt érdemes keresnünk, bár Broszat magát a kifejezést ekkoriban még nem használta – az összefüggés visszatekintve azonban meglehetősen egyértelműnek tűnik. Eközben természetesen az analitikus ambíciókról sem akartak lemondani. A sorozat kötetei ezért ún. történeti riportokkal nyitnak, melyeket szigorúan vett elemzések követnek, majd erre következnek az akkoriban workshopnak nevezett részek, melyek a kutatás aktuális állásáról számolnak be.

Én akkoriban az Intézet legfiatalabb munkatársának számítottam, nevemet ezen összefüggésben elsőként Broszat vetette fel. Könyvemnek az eredeti tervek szerint amúgy 1934-ben, a Führerstaat kialakítása után kellett volna nyitnia, azonban Broszat addigra már lezárta a náci „hatalomátvételről” szóló könyvét, melyben végül nem jutott el 1934-ig, művem kezdőpontja így végül mégiscsak 1933 lett.[2] Ez bölcs döntésnek bizonyult, könyvemnek ugyanis nem tett volna jót, ha az 1933. január 30-át követő első fázis tárgyalása kimaradt volna belőle. Ezen előtörténet következménye, hogy kötetem mégsem a hatalomátvétel pillanatával nyit: az első beszámoló a Röhm-puccsról szól, tehát a Führerállam kialakításával, az elnöki és kancellári pozíció összevonásával kezdődik.

Amikor e kötet írásába fogtam, mindössze 31 éves voltam. Korábban két könyvet írtam, elsőként az Intézet Bajorország-projektje keretében a helyi sajtó náci meghódításáról szóló disszertációmat 1980-ban, majd egy rövidebb kötetet a megszálló hatóságok által engedélyezett lapokról.[3] Korábban nem próbáltam meg szintetizálni a nemzetszocializmus történetét, kivéve egy kötetet, melyet a hatalomátvétel 50. évfordulóján Broszattal közösen adtunk ki és mely az események részletesen krónikája mellett releváns esszék sorát is tartalmazta.[4] Volt tehát némi tapasztalatom, mégis komoly kihívást jelentett, hogy a kutatások aktuális szintjét figyelembe véve, ugyanakkor lehetőleg minél rövidebben és szemléletesebben írjak. Mivel újságírói múltam is volt, különösen fontos volt számomra, hogy könyvem stilisztikailag is színvonalasnak számítson – erre későbbi műveim írásakor is kiemelt módon törekedtem.

A kihívás részét képezte továbbá, hogy könyvemet sajátos időpontban kellett megírnom: a Historikerstreit keltette indulatok még nem csillapodtak le, a szekértáborok még rendkívül ellenséges viszonyban voltak egymással. Ennek jeleként lehet értékelni, hogy 1933-ra vonatkozóan azzal nyitok, hogy Hitler hatalomra jutásával még korántsem dőlt el minden, a történelem további alakulása bizonytalan volt. E mondatok akkoriban egyértelműen a konzervatív álláspontra emlékeztettek – az intencionalisták álláspontjára, akik Ernst Noltét védeni próbálták. Összességében már akkor is megpróbáltam kifejezésre juttatni szociálliberális, tehát Nolte-ellenes orientációmat, bár a könyvet ma olvasva ez valószínűleg már csak keveseknek tűnik fel, eközben azonban tudatosan szólaltam fel egyes konvenciók ellen – ennek szellemében hangsúlyoztam, hogy a történelemben nincsenek eleve elrendeltségek.

A Bayern in der NS-Zeit [Bajorország a nácizmus idején], eredetileg Widerstand und Verfolgung in Bayern, 1933-1945-nak [Ellenállás és üldöztetés Bajorországban, 1933-1945] nevezett projekt eredményei mély hatást gyakoroltak rám, azonban e projekt az uralom és társadalom korántsem problémátlan fogalmi szembeállítására épült.[5] Eközben a Martin Broszat által kialakított Resistenz-fogalmat is alkalmazta – nem ellenállásról írt tehát, hanem arról, hogy bizonyos világnézettel rendelkező miliőkre, mint például a szociáldemokrata munkásokra vagy a vidéki katolikusokra, a náci befolyás nem volt képes oly erővel hatni. Amikor Führerstaat-könyvemet írni kezdtem, e projekt eredményei már nem voltak teljesen újszerűek, így elkezdhettem rájuk újfajta módokon reflektálni.

Néhány intézeti kollégámmal egyetemben arra az eredményre jutottam, hogy a konszenzus és a támogatás jelenségeit, melyek vonatkozhattak a rezsim egészére vagy egyes döntéseire, a Bajorország-projekt – minden érdeme ellenére – túlságosan kevés figyelemben részesítette és ez bizonyos fokig koncepciója egyenes következménye volt. Munkámban a társadalmi konszenzus számos aspektusa figyelemben részesült, amire rövid áttekintés lapjain korábban tudtommal nem került sor – egyedi tanulmányok számoltak csak be a náci rezsim által elért konszenzus egyes vonatkozásairól. A reprezentatívnak szánt Siedler-sorozat releváns kötetét is figyelembe vettem: épp ekkoriban jelent meg Hans-Ulrich Thamer Elcsábítás és erőszak című kötete.[6] Thamer kolléga az enyémnél jóval hosszabb, a mindennapi életet és a kultúrtörténetet is tárgyaló munkáját nagyra becsülöm, de az elcsábítás és erőszak általa megfogalmazott bipolaritásával kapcsolatban – mely fogalompár a korábbi interpretációk irányultságát amúgy kiválóan érzékelteti – fenntartásaim voltak. Hangsúlyeltolódásnak nevezhető tehát, hogy könyvembe beépítettem David Schönbaum Hitler’s Social Revolution [Hitler szociális forradalma] című könyvében amúgy már a hatvanas években megfogalmazásra kerülő álláspontot, mely szerint a népi közösség érzése, a náci rezsim egyes eredményeinek elismerése és a rezsim ténykedése általi személyes elismertség érzése sokak számára bizony nagyon fontos szerepet játszott.[7] Broszat véleménye élete vége felé – ő sajnálatos módon nem sokkal később, 1989-ben elhalálozott – némileg módosult, de a balliberális történetírói hagyomány a Volksgemeinschaft, a népi közösség fogalmát jellemzően elbagatellizálta – ennek extrém eseteivel amúgy Hans Mommsen munkái szolgálnak, de áll ez Heinrich August Winkler műveire is. Az alapállás az volt, hogy a német népi közösség propagandisztikus szlogen volt csupán, a történészeknek pedig semmiképpen sem szabad lépre menniük. Én némileg másként érveltem, erősen hangsúlyozva a konszenzusos pontokat és a vonzalom jelentőségét, melyekre Broszat egyik korai szövege amúgy szintén utalt már.[8] Hivatkozhattam tehát rá is, de e jelenségeket összességében mégiscsak jóval inkább kidomborítottam.

Érdemes talán említenem, hogy a nyolcvanas évek közepétől a tömeges náci bűntettek – a holokauszt, a kényszerű sterilizáció, az eutanáziaprogram – akkoriban megkezdődő történeti kutatásában is részt vettem. E jelenségekről a korábbi kutatások alig szóltak, meglehetősen szokatlannak számított tehát, hogy szintézisemben az ún. népi németek ellen is alkalmazott radikális faji politikát, kiválasztási és kiselejtezési módokat szintén komoly figyelemben részesítettem. Ugyanakkor a sorozat koncepciójának egyenes következménye volt, hogy a német zsidók harmadik birodalombeli története mondhatni az előtörténetre korlátozódott, ugyanis e témában önálló kötetek születtek. Könyvem a külpolitikáról és az ellenállásról sem szólt érdemben – a sorozat utóbbi témának is különálló kötetet szentelt. A centrumban tehát a rezsim és a lakosság közti kapcsolat állt és lapjain alapvetően a népi közösség tagjainak perspektíváit mutattam be. A kötetet később némileg kibővítettem, ugyanis valóban sokáig sikeres maradt, ezáltal pedig bizonyos mértékig kiszakadt a sorozat eredeti kontextusából. Az új kiadásban a náci korszak belső történetére vonatkozó ambíciómat ezért igyekeztem átfogóbb módon megvalósítani.


Norbert Frei. Forrás: www.bremische-buergerschaft.de

Később mindkét Ön által hangsúlyozott fogalom, a népi közösség és a konszenzus is rendkívüli karriert csinált. Mi lehet az oka, hogy e hangsúlyok megtételére éppen az 1980-as években kerülhetett sor? Egyetért azon meglátással, hogy 1945 után is több mint egy generációnak kellett eltelnie, mígnem a náci rezsim népszerűségéről egyáltalán szó eshetett, hiszen ennek kiemelése korábban apologetikusnak vagy egyenesen veszélyesnek hathatott volna?

E kérdésről a közelmúltban ismét elgondolkoztam és írtam is róla egy szöveget angolul.[9] Én is határozottan úgy gondolom, hogy amennyiben a nácizmus tematizációjának konjunktúráit szemléljük, a generációs konstellációk elképzelése nélkül nem jutunk messzire. A nemzedékek elképzelése manapság modernül cseng – korábban ugyan számos kritika érte, de ismét sokan használják. Bár pillanatnyi népszerűségét nem szeretném túlfeszíteni, szilárd meggyőződésem, hogy minden történész kora gyermeke és gondolkodását jelentős mértékben kortársai határozzák meg. Amennyiben például tekintetbe vesszük, hogy a nácizmus első empirikus kutatói a Hitlerjugend generációjának voltak tagjai, alighanem intellektuális korlátaikat is jobban megérthetjük.

Engem a háború után született első generáció tagjának lehet nevezni. Úgy gondolom, hogy mi már némileg máshogy szemléltük a történteket, mint elődeink, akik a jelenkortörténet-írást Németországban elsőként próbálták meghonosítani. Igazán nem lehet állítani, hogy a meglehetősen konzervatív német történész-társadalom a korábbi jelenkortörténész generáció törekvését általánosan támogatta volna, a jelenkortörténet-írás eleinte sokkal inkább a „rendes” történetírás vásott kölykének számított. Sőt, egyes jobboldali történészek – megvető hangsúllyal – az újranevelési kísérlet részének próbálták beállítani. A jelenkortörténészek később számíthattak a liberális médiák és a társadalom önkritikus tagjainak érdeklődésére, de az ötvenes évekből korántsem vezetett egyesen út idáig. Kezdetben még csaknem általánosan elterjedt érzékenységekre is tekintettel kellett lenni. A domináns narratíva 1945 után még elsősorban a németek által elszenvedett áldozatokat hangsúlyozta – állítólag a németek voltak Hitler legelső, majd pedig a bombázások elsőszámú áldozatai. A németek a nácizmus tényleges áldozatainak státuszát tehát maguknak követelték, ami szintén gátolta, hogy a náci rezsim konszenzuális pontjairól, a népi közösség realitásáról érdemben szó eshessen. Ezen érzékenységek a nyolcvanas években már jóval kisebb szerepet játszottak, az általunk végzett kutatások eredményeit már szinte senki sem próbálta leküzdeni. Én soha nem próbáltam politikai dicsfényben tündökölni, ugyanis a korszellem ekkor már mondhatni a mi oldalunkon állt – mi már pályánk korai szakaszában is társadalmi elismertségben reménykedhettünk. Ez ötvenes és hatvanas évekbeli elődeink számára még máshogy nézett ki, bár erre ők tudtommal nem panaszkodtak soha.

Führerstaat-könyvem kapcsán szeretnék még egy NDK-ra vonatkozó történetet megosztani. Mint említette, a könyv eredetileg 1987-ben jelent meg az NSZK-ban. Egy lipcsei orvoslástörténeti kollégámhoz fűződő kapcsolatom eredményeként – akit az eutanáziával kapcsolatos kutatásunk keretében ismertem meg, és akit 1988-ban Münchenbe is meginvitáltam – megismerkedtem a Reclam Verlagnál lektorként dolgozó fiával, aki szerette volna elérni, hogy a Führerstaat az NDK-ben is megjelenjen ún. licenckiadásban. Az ötletet remeknek tartottam és a DTV-től azt kértem, hogy a licencért csak szimbolikus összeget kérjenek – nem akartam, hogy az ügy ezen bukjon meg, az NDK-nak ugyanis köztudomásúlag nem voltak devizatartalékai. A DTV így is tett, aminek a fiatal lektor nagyon örült, de aztán az ügy szocialista menetet vett, ugyanis két NDK-s kolléga szakvéleményére is szükség volt. 1989 nyarán az NDK területén, Eisenachban találkoztam a Reclam Kiadó imént említett lektorával, aki sétánk alkalmával rendkívül zavarban volt, mivel azt volt kénytelen elmagyarázni, hogy a licenckiadás végül mégse fog megvalósulni. Az egyik szaklektor vétót emelt, mégpedig azon érv felhasználásával, hogy a népi közösség jelentőségét és a náci rezsim munkásosztály általi támogatását könyvem túl erősen hangsúlyozza és „effajta provokatív téziseket olvasóinknak mégse kívánhatunk.” A probléma pár hónappal később magától megoldódott, de e történet érzékelteti, hogy az NDK keményvonalas antifasiszta historiográfiája még 1989-ben is miként reagált a konszenzus és a Volksgemeinschaft témáinak „illetlen” feldolgozására.

A kilencvenes évek közepén megvédett habilitációja Vergangenheitspolitik. Die Anfänge der Bundesrepublik und die NS-Vergangenheit [Múltpolitika. Az NSZK kezdetei és a náci múlt] címen jelent meg.[10] Miként jellemezné a náci közelmúlt korai nyugat-német kezelési módját? A német népi közösség milyen szerepet játszott ebben 1945 után?

A Vergangenheitspolitik [múltpolitika] kifejezés nem szerepelt forrásaimban, egy neologizmusról van szó, ami írás közben mondhatni kifutott tollam alól. A munkának sokáig nem volt címe és nem igazán tudtam eldönteni, mely kifejezést lenne érdemes a középpontba állítanom. Hirtelen ötlet hatására írtam le, hogy múltpolitika, de aztán hamarosan világossá vált számomra, hogy e kifejezés lesz a legmegfelelőbb.

Egyik utolsó beszélgetésünk alkalmával Martin Broszat rákérdezett, hogy e témát valóban habilitációs témának szánom-e? Ő személy szerint e szándékomra szkepszissel tekintett, nem mintha baja lett volna a témaválasztással, csak nem igazán látta miként lehetne esszéisztikusnál tudományosabb módon feldolgozni. Eredetileg ugyanis úgy terveztem, hogy a náci múlt 1945 utáni kezelését a hetvenes-nyolcvanas évekig követem majd. Amikor elkezdtem látogatni a levéltárakat, a kancellária levéltárát, a belügyi levéltárat, valamint számos továbbit, ráébredtem, hogy rendkívül sok dokumentum áll rendelkezésre, melyek alapján fontos történeteket – például a korai törvényhozási processzusokat – egész pontosan el lehet beszélni, ezek alapján pedig a szövetségi köztársaság akkor már két évtizede létező történetírása által preferált sikertörténetet is meg lehet haladni. Az akkori kancellár, Helmut Kohl előszeretettel tett úgy, mintha a német-amerikai barátság már 1945. május 8-án kialakult volna. A szövetségi köztársaság korai történetével kapcsolatos historiográfia pedig ennek szellemében harmonikus képet festett a korról: az 1945 utáni történetben gyakorlatilag minden a sikertörténet részeként vagy annak közvetlen előzményeként került bemutatásra. Kortárs jelenségeket vetítettek tehát vissza a múltba, a mély feszültségeket, a korai konfliktusokat pedig jelentéktelennek állították be.

Könyvem eléggé határozottan polemizált Hans-Peter Schwarz, az Adenauer-éra legtermékenyebb történészével. Schwarz a korszak belpolitikájáról kétkötetes művet írt, mely a Deutsche Verlags-Anstalt reprezentatív sorozatában jelent meg, továbbá igényes Adenauer-biográfiát is kiadott.[11] Schwarz e köteteinek koncepciója sok tekintetben lenyűgöző és a szerző rengeteg forrást elemzett megírásukkor, a náci múlt témájának feldolgozására azonban egyáltalán nem kerített sort. Mint említettem, a nyugati orientációt hangsúlyozó történetírás e kérdést előszeretettel marginálisnak láttatta. Levéltári kutatásom során én azonban arra jutottam, hogy e történészek az ugyancsak kényes belpolitikai helyzetet szabályosan ignorálták.


Norbert Frei. Forrás: www.fritz-bauer-institut.de

Amellett érveltem, hogy a poszt-náci társadalom átalakulása, a népi közösség polgárok közösségévé válása rendkívüli teljesítmény volt és a szűk látókörű sikertörténetek épp e teljesítményt kisebbítik. Az 1945 utáni problémák ugyanis jóval jelentősebbek voltak, mint ahogy azt Hans-Peter Schwarz művei alapján gondolnánk. Munkám fontos része volt annak kimutatása, hogy az NSZK politikai osztálya a korai években mennyire a poszt-náci népi közösség múltpolitikai elvárásainak hatása alatt állt. Cselekedeteit e téren gyakorlatait ezen elvárások vezérelték. A poszt-náci népi közösség múltpolitikai elvárásait lehet felfedezni a nácitlanítás visszavonásán, amit akkoriban a nácitlanítás likvidálásának neveztek, mindazok visszaintegrálásán, akiket hivatalaikból a szövetségesek távolítottak el, vagy a náci elkövetők büntetőpereinek leállításán is. Az 1949-es és az 1954-es mentesítési törvény megalkotását részletesen elemeztem, ennek következtében pedig hamar ráébredtem, hogy munkámat nem leszek képes a hetvenes évekig folytatni. Utóbbi több ezer oldalas munkát igényelt volna, amit senkinek sem lett volna kedve elolvasni, így végül az ötvenes évek, az első két törvényalkotási periódus feltárása mellett döntöttem.

Az ötvenes évek forró múltpolitikájának kulcstémája a háborús bűnösök és a háborús foglyok kiengedése volt – rájuk akkoriban egyaránt háborús elítéltként (Kriegsverurteilte) hivatkoztak. Az elengedésükre való törekvés a háború utáni német társadalom identifikációs mintáira éles fényt vet. Az első szövetségi parlamentben például elképesztő széles koalíció alakult ki, még a kommunisták is megszavazták a 131-es törvényt, mely számos, 1945 után politikai okokból eltávolított hivatalnok visszaintegrálását célozta. Amikor a Gestapo egykori alkalmazottai visszafogadásának szándéka felmerült, a kommunista párt egyik szónoka például úgy nyilatkozott a nyugat-német parlamentben, hogy a kisgestapósok ellen, akik mindössze kötelességüket teljesítették, az ő pártja sem hajlandó fellépni. E kijelentés kiválóan érzékelteti az akkori közhangulatot: nem akadt egyetlen párt sem, mely a poszt-náci népi közösség múltkezeléssel kapcsolatos elvárásain felül tudott volna emelkedni.

Talán nem túlzás állítanom, hogy a nácizmussal kapcsolatos múltpolitika érdemi feltárása kutatásommal kezdődött. Nem sokkal korábban publikálásra került ugyan Ulrich Brochhagen Nürnberg után című disszertációja, amely elsősorban a brit zónát vizsgálta és komoly kutatásokon alakult, az én kutatásom azonban az övénél tovább ment.[12] Megjelenése előtt leginkább polemikus-zsurnalisztikus művekkel rendelkeztünk, mint például Ralph Giordano könyvével, mely a németek második bűnösségéről szólt – Giordano úgy érvelt, hogy a németek a holokauszt bűntette után nem néztek szembe múltjukkal.[13] Ezzel szemben hasonlóan polemikus és mondhatni hasonlóan impresszionisztikus művek álltak. Manfred Kittel, aki épp most veszítette el az Elüldözések Elleni Központ igazgatói állását, a maga részéről például hevesen vitatta Giordano állításait.[14] Kittel úgy vélekedett, hogy mivel az ötvenes évek nyugat-német sajtója sokat írt a náci bűntettekről, a második bűnösség tézise puszta legendának minősíthető, a balos kritikák pedig teljességgel jogosulatlanok. E két polemikus beállítás mellől – Brochhagen disszertációs kutatása ellenére is – alapvetően hiányoztak a kutatások.

Úgy tűnik, a múltpolitika fogalmát sikerült meggyőző módon bevezetnem, ugyanis később számos kolléga átvette, habár sokan közülük az általam még szűken definiált fogalmat jóval tágabb értelemben kezdték el használni. A politikatudósok például jellemzően meglehetősen általános folyamatokat értenek alatta, míg én csak két fő jelenséget vizsgáltam érdemben, az újraintegrációs folyamatot és a nácizmussal szembeni normatív elhatárolódást, ezek voltak ugyanis az ötvenes évek legfontosabb jelenségei. Később több doktoranduszom is hasonló témákat kutatott, Marc von Miquel például a hatvanas és hetvenes évekről írt,[15] Claudia Moisel Franciaországról és a német háborús bűnösökről,[16] Kristina Meyer pedig a szociáldemokrata múltpolitikáról – utóbbi munka épp megjelenés alatt áll.[17] Meyer kutatása a hetvenes-nyolcvanas évekig követi a történteket, bár jóval speciálisabb témát vizsgál, hiszen egy többnyire ellenzékben lévő pártra fókuszál, mely azonban a múltpolitikai döntések meghozatalában sok esetben részt vett.

Részlet a 2014. november 26-án és december 8-án Jénában lefolytatott kétrészes beszélgetésből. Készítette és a német eredetiből fordította: Laczó Ferenc. A teljes beszélgetés szerepel Laczó Ferenc Német múltfeldolgozás. Beszélgetés történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről címmel megjelenő kötetében.

Laczó Ferenc

Kapcsolódó cikkek:

A nácizmus feldolgozásának elmúlt évtizedeiről

A Mein Kampf újbóli kiadatásáért vívott harc

Kaddish egy talán sosem volt gyermekért – a Saul fia című film történészszemmel

„Még legalább egy generációnyi időre lesz szükség, hogy ezt az időszakot is „békévé oldja az emlékezés” – interjú Romsics Ignáccal

„Az összeesküvés-elméleteknek megvan az az előnyük, hogy általuk érthetőnek tűnik a világ” – interjú Paksa Rudolffal

 

 


[1] Hans Buchheim, Martin Broszat, Hans-Adolf Jacobsen, Helmut Krausnick, Die Anatomie des SS-Staates I-II. (1967).

[2] Martin Broszat, Die Machtergreifung. Der Aufstieg der NSDAP und die Zerstörung der Weimarer Republik (1984).

[3] Norbert Frei, Nationalsozialistische Eroberung der Provinzpresse: Gleichschaltung, Selbstanpassung und Resistenz in Bayern (1980). Norbert Frei, Amerikanische Lizenzpolitik und deutsche Pressetradition. Die Geschichte der Nachkriegszeitung Südost-Kurier (1986).

[4] Martin Broszat és Norbert Frei (szerk.), Das Dritte Reich. Ursachen, Ereignisse, Wirkungen (1983).

[5] Martin Broszat et al. (szerk.), Bayern in der NS-Zeit, I-VI. (1977–1983).

[6] Hans-Ulrich Thamer, Verführung und Gewalt: Deutschland 1933–1945 (1986).

[7] David Schönbaum, Hitler’s Social Revolution. Class and Status in Nazi Germany, 1933-1939 (1966).

[8] Martin Broszat, „Soziale Motivation und Führer-Bindung im Nationalsozialismus” in Vierteljahreshefte für Zeitgeschichte 18 (1970), 392-409.

[9] Norbert Frei, „German Zeitgeschichte and Generation, or How to Explain the Belated Career of the Nazi Volksgemeinschaft” in Social Research, 81 (2014) 3, 569-582.

[10] Norbert Frei, Vergangenheitspolitik.  Die Anfänge der Bundesrepublik und die NS-Vergangenheit (1996).

[11] Hans-Peter Schwarz, Die Ära Adenauer. Gründerjahre der Republik. 1949-1957 (1981). Hans-Peter Schwarz, Die Ära Adenauer. Epochenwechsel. 1957-1963 (1983). Hans-Peter Schwarz, Adenauer. Der Aufstieg. 1876-1952 (1986). Hans-Peter Schwarz, Adenauer. Der Staatsmann. 1952-1967 (1991).

[12] Ulrich Brochhagen, Nach Nürnberg. Vergangenheitsbewältigung und Westintegration in der Ära Adenauer (1994).

[13] Ralph Giordano, Die zweite Schuld oder von der Last Deutscher zu sein (1987).

[14] Manfred Kittel, Die Legende von der Zweiten Schuld.” Vergangenheitsbewältigung in der Ära Adenauer (1993).

[15] Marc von Miquel, Ahnden oder amnestieren? Westdeutsche Justiz und Vergangenheitspolitik in den sechziger Jahren. Westdeutsche Justiz und Vergangenheitspolitik in den sechziger Jahren (2004).

[16] Claudia Moisel, Frankreich und die deutschen Kriegsverbrecher. Politik und Praxis der Strafverfolgung nach dem Zweiten Weltkrieg (2004).

[17] Kristina Meyer, Die SPD und die NS-Vergangenheit 1945-1990 (2015).

Ezt olvastad?

Pető Andrea, a Közép-európai Egyetem (CEU) egyetemi tanára, az MTA doktora, akinek munkásságát 2018-ban az Európai Akadémiák (ALLEA) Madame de