„A Nagy Háború és emlékezete”: Tudományos konferencia a debreceni Déri Múzeumban

A 2014-es év tudományos életének egyik legmeghatározóbb témája kétségkívül az I. világháború centenáriuma. Az országszerte zajló megemlékezések között kiemelt helyen szerepelt a szeptember 17-18-án Debrecenben, a Déri Múzeumban megrendezett „A Nagy Háború és emlékezete” című konferencia.

Déri Múzeum, a konferencia helyszíne (Forrás: panoramia.com)

A kétnapos rendezvény egy nagy összefogásnak volt köszönhető, a szervezési munkálatokban részt vett Debrecen Megyei Jogú Város, a Debreceni Egyetem Történelmi Intézet, a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskola, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem, a Déri Múzeum, Debrecen, a Doktoranduszok Országos Szövetsége és nem utolsósorban a Magyar Honvédség 5. Bocskai István Lövészdandára is.

Dr. Romsics Ignác előadása (Fotó: Schrek Kata)

A konferenciát Dr. Papp Klára, a DE BTK dékánja nyitotta meg, aki elmondta, hogy az 1914. év Debrecen számára nemcsak a világháború kezdetét jelentette, hanem ez év októberében volt az egyetem első tanévnyitója is, melynek jelentőségét elhomályosította a háború kirobbanása. A szervezők munkájának megköszönése után kezdődött a plenáris ülés, melyen Dr. Romsics Ignác tartott előadást a Nagy Háború historiográfiájáról. Az akadémikus rendszerezte azokat a műveket, amelyek az I. világháborúról szóltak, majd felvázolta, hogy az egyes időszakokban milyen vélemények, megállapítások születtek ezzel kapcsolatban. Például a háború után közvetlenül a felelősök keresése indult meg, és általában a volt ellenségek politikusai között találták meg azokat, ráadásul a magyar írások Magyarország ártatlanságát igyekeztek bizonyítani. A második világháború alatti események brutalitása hosszabb időre háttérbe szorította a Nagy Háborút, azonban a 60-as évektől kezdődően újra előtérbe került, gondolhatunk itt például Fritz Fischer 1961-ben megjelent művére („Griff nach der Weltmacht. Die Kriegszielpolitik des kaiserlichen Deutschland 1914–1918”), melyben a Német Császárság és a Náci Birodalom háború előtti expanzív külpolitikai törekvései közötti kontinuitásra hívta fel a figyelmet, ezzel nagy visszhangot váltva ki a német történészek körében. A diplomáciatörténeti megközelítések mellett a társadalmi és kulturális szempontok szerinti vizsgálatok is nagy hangsúlyt kaptak, például John Keegan „A csata arca” (The Face of Battle) című művében a hadviselés mindennapjairól és azok nehézségeiről írt, de a kutatások témájává vált a katonák társadalomba történő beilleszkedésének kérdése a háború után, valamint a hátországok háborús időszak alatti hétköznapi élete is és így tovább. Végül egy rövid összefoglalót hallhattunk a háborús veszteségekről, a párizsi béketárgyalásokról és azok következményeiről.

Szőts Zoltán Oszkár elődása (Fotó: Császár Ildikó)

A plenáris ülést „A Nagy Háború a nemzetközi kapcsolatok történetében” és az „Emlékek, emlékezet és a hátország I-II.” elnevezésű szekciók követték. Az előbbit Dr. Barta Róbert előadása nyitotta meg, amelyben a háború által létrehozott új világrend előzményeiről és következményeiről hallhattunk, ezzel keretet adva a szekciónak. Ezután túlnyomórészt angolszász témájú előadások hangoztak el. Dr. Lévai Csaba által az Amerikai Egyesült Államok szabadságjogokat korlátozó kémkedési törvényének gyakorlati használatát ismerhettük meg három esettanulmányon keresztül, illetve Dr. Glant Tibort hallhattuk az I. világháborús amerikai semlegességről, majd a háborúba történő belépésről és tevékenységről. Hajdufi Orsolya az írek I. világháborús szerepével foglalkozott, míg Szeghő Patrik által megtudhattuk, hogy milyen okai voltak a brit támogatásnak a délszláv kérdéssel kapcsolatban. Az egyetemes témák között két magyar vonatkozású is szerepelt, ugyanis Szőts Zoltán Oszkár a Századok című történelmi folyóirat cikkeinek elemzésével, míg Dr. Kónya Péter Sáros és Zemplén vármegye oroszok elleni nehéz küzdelmeivel foglalkozott. A szekció második felében a Nemzeti Közszolgálati Egyetem három oktatója – Szabó J. János, Kaló József, Kaiser Ferenc – hadtörténeti szempontból mutatta be, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchia hadserege hogyan épült fel és milyen akadályokkal kellett szembenézniük a katonáknak a táborokban, mint például a nyelvi korlátok vagy a gyors kiképzés miatti problémákkal. Mindemellett megtudhattuk, hogy miért voltak súlyos vérveszteségekkel járó ütközetek a nyugati fronton 1914-ben, továbbá választ kaptunk arra is, hogy az 1915. május 23-ai olasz hadüzenetküldés után 1 nappal az osztrák-magyar tengeri haderőknek miért sikerült könnyen bombázniuk Anconát és környékét. A szekciót Kiss Róbert, a Bocskai Lövészdandár zászlósa zárta, aki az 5. isonzói csatában hősként harcoló hajdúnánási Daróczi Ambrus és 15 fős katonai alakulata bátorságáról és sikereiről tartotta meg előadását.

Szeghő Patrik elődása (Fotó: Schrek Kata)

Az ezzel egy időben zajló másik szekcióban az I. világháborúról szóló visszaemlékezések, naplók és a két világháború közötti tankönyvek játszották a főszerepet. Dr. Erős Vilmos előadásában arra a következtetésre jutott, hogy a válságmotívum megjelenése a két világháború közötti időszak történeti gondolkodásában nem a világháború és Trianon következménye, hanem az 1920-as években uralkodó történetfilozófiai-történetelméleti irányzat, a szellemtörténetre jellemző jelenség hatásának köszönhető. Két előadó munkáján keresztül a Horthy-kori magyar tankönyvekről szóló vizsgálatokba is betekinthettünk. Dr. Zeidler Miklós az I. világháborúról szóló történelem tanítását vizsgálta meg osztályonként – fókuszálva az I. világháborúról szóló részekre –, előadásából megtudhattuk, hogy a tananyagokban elsősorban a tárgyilagosságra törekedtek a Nagy Háborúval kapcsolatban, kevésbé voltak érzelemtől fűtöttek, illetve a háborús felelősség kérdését és a magyar katonák hősies helytállását egyaránt elismerték. Törő László Dávid a „Writing the Nation” című historiográfiai könyvsorozatban megjelenő szempontok szerint vizsgálta meg ezeket és megállapította, hogy a hátországok nőies attribútumokkal történő felvértezése és elhanyagolása, ezzel szemben döntően a fronton harcoló magyar katonák hősiességére való koncentrálás, ellenségképek (más népek, osztályok) kreálása elsősorban a nemzet homogenizálását szolgálta az oktatásban, tehát a nemzeti narratíva erősen dominált a tankönyvekben.

Az egykori olasz front lövészárkából 2012-ben hazahozott kő (Fotó: Császár Ildikó)

A szekcióban több naplóbirtokos I. világháborúról szóló feljegyzéseit is ismertették. Dr. Pusztai Gábor a 2013-ban megjelent „Szumátrától az orosz frontig: Radnai István első világháborús naplója” című könyv főszereplőjének frontélményeiről beszélt, Boros László Lehoczky Tivadar feljegyzései alapján Munkács háborús helyzetét mutatta be, végül Gali Máténak köszönhetően a közel 30 évig (1905-1936) a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként tevékenykedő Berzeviczy Albert I. világháborús naplójáról hallhattunk izgalmas előadást. Berzsenyi Tamás a Fődi Viktória, azaz Pipás Pista háború alatt elkövetett gyilkosságairól és perbe fogásáról készült feldolgozó művek (Ember Judit „Pipás Pista és társai” című filmje és Szabó László „Bűnügyi múzeum” című könyve) alapján igyekezett rávilágítani arra, hogy a bűn emlékezete más-más olvasatban is megjelenhet. Dr. Püski Levente Habsburg József főherceg a Horthy-korszak alatti háborús megemlékezésekhez köthető reprezentatív tevékenységéről számolt be, míg Suslik Ádám egyháztörténeti előadásában az észak-keleti vármegyék görög katolikus egyházáról és a tábori lelkészetről beszélt. Nemes László két első világháborús budapesti napilap Verdunről és az V. isonzói csatáról adott hírein keresztül vizsgálta a korabeli sajtó véleményformáló szerepét, Kollányi Irén és Fekete László közös előadásában pedig a magyarországi zsidóság jelentős részvállalását mutatta be az első világháborúban.

A tudományos konferencia több mint harminc előadásával a második napon eredményesen, szakmai tapasztalatokkal és ismeretséggel gazdagodva zárult. A konferencián elhangzott előadások később tanulmánykötet formájában közreadásra kerülnek.

Ezt olvastad?

Az elmúlt években a Kárpát-medencei magyarság történész-hallgatói példás módon szervezték meg saját egyesületeiket, műhelyeiket, amelyek tudományos, tudománynépszerűsítő és közösségi programjaikkal