A nagy londoni pestisjárvány (1665–1666)

Anglián az évszázadok során a fekete halál többször is végigsöpört, 1348–1349-ben különösen nagy pusztítást eredményezve. A koraújkorban, I. Erzsébet uralkodásától (1558–1603) kezdve összesen 16 hullámban dúlta fel a kór a szigetországot, s egy bő évszázad alatt megközelítőleg 91 000 áldozatot követelt. Az utolsó, 17. járvány azonban minden korábbi tapasztalatot felülírva szabadult el: a közel egy évig pusztító epidémia nagyjából 100 000 életet oltott ki. Az 1665 és 1666 között tomboló pestist éppen ezért London történetének egyik legsötétebb fejezeteként tartjuk számon. Jelen helyzetben, amikor az Egyesült Királyságban a koronavírus következményeként már több, mint 20 000-en vesztettek életüket, s közel 130 000 fertőzöttet tartanak számon, a mortalitási ráta pedig meghaladja a 13%-ot, szomorú tanulságokkal szolgál a történelem e fejezete.

London szegényei meghalnak, míg a gazdagok menekülnek a városból

Pestis a koraújkori Angliában

1500 tájától a pestis korábbi, 10–12 évente történő ciklikus visszatérésében változás állt be: a két hullám közötti járványmentes időszakok hosszabbodtak, Európa lakossága pedig növekedésnek indult. Noha a koraújkori pestisjárványok következtében a kontinens népességpusztulása 20% alatt maradt, az epidémiák sokkal nagyobb csapást mértek a nagyvárosok (pl. London, Barcelona és Párizs) lakosságára. A jelenség hátterében e korabeli metropoliszok mérete, szerkezete és népsűrűsége állt. Mindemellett a Brit-szigetek, főként London higiéniai viszonyai is jelentősen elmaradtak a kontinentális Európa városaiban tapasztalhatóktól. A csatornázás mértéke, az egészségügyi intézmények száma meg sem közelítette a ma szükségesnek tartott szintet, továbbá a tisztálkodási szokások is sok kívánnivalót hagytak. Mivel a legkorszerűbb ellátás a jómódúak kiváltsága maradt, a szegényebb rétegek gyakorlatilag teljesen kis voltak szolgáltatva a különböző betegségeknek.

London a Tudor korban (1560)

A 17. század első felében számos gócpont alakult ki Európában, gondoljunk akár az 1630/31-es velencei vagy az 1651–1653-as barcelonai pestisjárványokra. A Brit-szigetek esetében sem volt ez másként, a tengeri kereskedelem révén ugyanis gyorsan terjedt a kór. Az angol hajók legénysége elsősorban Amszterdam, Calais, Bordeaux és Lisszabon kikötőiből hurcolta be a betegséget.

Járványidőszakok és áldozatok a 16–17. században

Paul Slack, a 17. század demográfiai viszonyait kutató történész eredményei alapján az 1665 előtti epidémiák közül az 1563-as, az 1578-as, az 1593-as, az 1603-as, az 1625-ös, valamint 1636-os okozta a legnagyobb veszteségeket. Az 1625-ös kiváltképp nagy pusztítást végzett, ugyanis a 42 000 áldozattal járó fertőzés során 26 000 fő bizonyítottan, míg a fennmaradó 16 000 személy nagy valószínűséggel pestisben hunyt el. Ennél is nagyobb halandósággal járt az évszázad utolsó, 1665/66-ben tomboló nagy ragálya. Az áldozatok száma meghaladta a 97 000-et, ebből 68 596 esetben bizonyítottan a pestis volt a halál okozója. A pusztítás mértéket kellően érzékelteti, hogy London teljes lakosságának 20%-a, nagyjából 100 000 fő lett oda. A város népességcsökkenése azonban még ennél is nagyobbra tehető, ugyanis a korabeli források (pl. London halálozási listája, plébániai jegyzőkönyvek, egyéni visszaemlékezések, naplók, parlamenti feljegyzések) tanúsága szerint a települést rengetegen elhagyták. Az uralkodó, II. Károly (1660–1685) például teljes kíséretével Oxfordba távozott. A nemesség és a jómódú polgárság, így a kereskedők, a jogászok és az orvosok jelentős része is követte a király udvar példáját, s vidéki birtokaikon kerestek menedéket. E folyamat következtében egyrészt már a dögvész kezdeti szakaszában is jelentős orvoshiány lépett fel, másrészt pedig a város félmilliós állandó lakossága hozzávetőleg 300 000 főre apadt. Ezek alapján azt láthatjuk, hogy London mortalitási rátája valójában a 33%-hoz közelített.

Pestisdoktor (1656)

A nagy pestisjárvány politikai háttere

Az 1665-ös járvány kitörésekor sem a belpolitikai, sem pedig a külpolitikai viszonyok nem kedveztek a hatékony fellépésnek. A polgárháborút és a forradalmat (1642–1648) követő cromwelli köztársaság (1649–1653), majd a protektorátus (1653–1658) időszakát a monarchia visszaállítása követte (1660). Ez korántsem eredményezett azonban teljes belpolitikai egyensúlyt, ugyanis a cromwelli vallási ellenzék körében továbbra is nyugtalanság volt tapasztalható. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy 1665 márciusában kitört a II. angol–holland háború (1665–1667). Ebben az érzékeny politikai szituációban, amikor nemcsak a korona, de az átlag népesség anyagi lehetőségei is korlátozottabbak voltak, robbant ki a járvány, amely destabilizációval fenyegetett.

Hendrik van Minderhout: A lowestofti tengeri csata (1665)

„Nagy a kórságtól való félelem itt a városban”

A kórság terjedéséről már 1663 őszén érkeztek híradások holland és német területekről. „Miután egy rövid ideig a herceg társaságában tartózkodtam, és mivel nem tudtuk, hogy a Lord Barkeley-hez szóló vacsorameghívásig hogyan mulassuk az időt, Sir W. Battennel kocsit fogadtunk és a Cornhill Kávéházba hajtattunk; beszélték a törökök előrenyomulását, s azt, hogy a pestis eljutott Amszterdamba egy Argierből [Algírből] tartó hajón át, és ugyanez vitte el [a járványt] Hamburgba is” – olvashatjuk egy korabeli beszámolóban.

A Titkos Tanács üléseinek feljegyzéseiből, illetve a kikötői nyilvántartásokból ismert, hogy különböző preventív jellegű intézkedésekkel próbálta meg a kormányzat a járvány kitörését megakadályozni. Ezek közül a legelterjedtebb a szállítóhajók, különösen az Amszterdamból érkezők 30 napos vesztegzár alá helyezése volt. 1664-ben, amikor már több nagy kontinentális kereskedővárosban (pl. Amszterdam, Hamburg) is tombolt a fekete halál, a kikötés előtti kötelező várakozási időt 40 napra emelték. Ez azt jelentette, hogy az adott hajó mindaddig nem indulhatott útjára a Temzén London irányába, amíg a karantén ideje le nem telt, illetve meg nem bizonyosodtak arról, hogy nincs fertőzött a fedélzeten.

„Fekete koporsó a Hamburg és Flandria feletti égen”

1664 decemberében különös égi jelenség adott okot a további aggodalomra és a vészjósló próféciákra. Az évkönyvek tanúsága szerint a Szaturnusz és a Jupiter 1663-as együttállását a Mars és a Szaturnusz közeledése követte 1664 novemberében. E ritka csillagászati jelenség a kor asztrológiai ismereteinek tükrében baljós jövőt ígért… 1664. november 18-án hajnalban John Gadbury, a kor jeles asztrológusának és az újonnan alakult Királyi Társaság tagjának leírása szerint „élénk színű tüzes gömb” haladt át London déli egén Hollandia irányából. Megfigyelését a Hamburgból, Amszterdamból, valamint az északi spanyol területekről érkező híradások is igazolták. December első hetében megismétlődött e különös jelenség, majd 16-án egy újabb üstökös tűnt fel London egén. Samuel Pepys, a királyi flotta tisztjének, egyúttal a nagy pestisjárvány egyik jeles krónikásának tanúsága szerint „kék és lila felhők [kísérték az üstököst], melyek telve voltak szórványos foltokkal; egy nagy fekete koporsó a Hamburg és Flandria feletti égen.” Ezek alapján a csillagászok háborút jósoltak a két tengeri hatalom, Anglia és Hollandia között, melyet éhínség, tűzvész és járványok fognak kísérni. Ezen felül a vallási ellenzék – amely elégedetlen volt a restauráció egyházi vonatkozású eredményeivel – meg volt győződve arról, hogy az üstökös a közelgő isteni büntetés hírnöke. Mindez tehát tovább fokozta a pestis miatti rettegést.

John Hayles: Samuel Pepys portréja (1666)

A járvány korai szakasza

1664 tele és 1665 első hónapjai között mindössze szórványos megbetegedésekről van információnk. A zord téli időjárás és a befagyott Temze nagy valószínűséggel hozzájárultak az epidémia tavaszra tolódásához. A járvány a jobb idő beköszöntével a kikötőkön és a dokkokon át a fekete patkányokkal (Rattus rattus) és a rajtuk élősködő bolhákkal szivárgott be a városba. A rágcsálók pedig elsősorban a Hollandia felől érkező pamutszállító hajókon jutottak a szigetország fővárosába. A pestis az egyik legszegényebb körzetből, St. Giles-ből indulva fertőzte végig Londont és vonzáskörzetét.

Wenceslas Hollar: London korabeli ábrázolása

Az 1665-ös epidémiában a betegség két különböző típusa is elterjedt, a bubó- és a tüdőpestis. Az előbbi jellemzően négy–hét nap lappangási idő után fájdalmas fekete kelések, láz és emésztőrendszeri panaszok kíséretében jelentkezett. Azok körében, akik megfertőződtek, a halálozási arány az év első felében megközelítette a 75%-ot, majd a tetőzéskor, 1665 nyarán és koraőszén a 95%-ot is elérte. A tüdőpestis még veszélyesebbnek bizonyult: e cseppfertőzéssel terjedő kór akár egy nap alatt végezhetett az áldozattal.

„A város nagy beteggé vált.…Isten óvjon mindnyájunkat!”

1665 márciusának végén csak néhány halálesetet rögzítettek, míg április közepére már hetente 300 áldozatot szedett a döghalál, s az idő előrehaladtával ez az arány tovább romlott. A járvány a nyár végétől koraőszig tetőzött, amikor a halálozások száma meghaladta a heti 7000-et. Dr. Nathaniel Hodge korabeli londoni orvos számadása szerint nagyjából 250–300 egészségügyben jártas szakember maradt az egész városra, a többiek vidéken, Oxfordban, vagy északon húzták meg magukat. A doktorok és fizikusok mellett (előbbi alatt főként a sebészek, utóbbi alatt pedig a belgyógyászattal foglalkozó egészségügyi szakemberek értendők) találunk patikáriusokat és az ápolás területén jártassággal rendelkező további személyeket. Ők szinte kivétel nélkül találkoztak már pestises beteggel, azonban tapasztalatuk a betegség hatékony kezelésében és tényleges gyógyításában tulajdonképpen semmit nem jelentett. A válság kezelése leginkább az adminisztrálásra, a holttestek összegyűjtésére és eltemetésére korlátozódott.

A pestis okozta pusztítás Londonban

A halálozások napi nyilvántartását a plébániakerületek tisztviselői végezték. Munkájukat az úgynevezett keresők segítették, akik „tisztes, józan asszonyok” voltak, s a város utcáit járva, megkeresték és összegyűjttették, lehetőség szerint azonosították a holttesteket. Ezek a nők minden bizonnyal jártasak voltak az orvoslásban, és többségük tisztában volt a betegségét okozó körülményekkel is.

Keresők kongatnak London utcáin, háttérben a halottas kocsik és a pestises házak

Londoni halálozási regisztere (The Bill of Mortality of Greater London)

A dokumentálás fontos eleme volt a járvány sújtotta háztartások nyilvántartása. A családoknak jelenteniük kellett az illetékes plébánián, ha otthonukban valaki elkapta a betegséget. Ekkor a tisztviselők és a keresők az adott ház ajtaját piros kereszttel jelölték meg és őröket állíttattak oda, akik azért feleltek, hogy a betegek ne hagyhassák el otthonaikat. Az ajtók fölött az „Isten irgalmazz felettünk” felirat állt. Ez gyakran ahhoz vezetett, hogy egész egyszerűen rázárták az érintett családra a ház ajtaját, ezáltal megakadályozva a fertőzés terjedését. Ez a humánusnak semmiképpen nem nevezhető eljárás pedig a legtöbb esetben a teljes család kihalásával végződött. A fertőzött tetemeket úgynevezett pestistemetőkben közös sírba helyezték. A megszámozott sírokat a kerületi plébániák vették nyilvántartásba.

London halálozási jegyzéke, a Bill of Mortality

„Az odaadás vetekedett az elhagyással, lelkiismeret állt a bűnözés mellett, és olykor a komédia enyhítette a tragédiát.”

A városvezetés az elhunytak lelki üdvéért napi imádságot és a bűnök megvallását rendelte el, továbbá bezáratta a nyilvános helyeket, színházakat, táncházakat, legvégül pedig a kocsmákat. Esténként városszerte tüzeket gyújtottak, a pestises házakat belülről is megperzselték, így próbálva megtisztítani települést a kórokozókat hordozó bolháktól és patkányoktól. Rengeteg háziállatot, elsősorban kutyát és macskát pusztítottak el, ugyanis e jószágokat sokan betegséghordozónak vélték.

Az egyéni kúrákat illetően már sokkal kevésbé találkozunk adekvát megoldásokkal. Elsősorban a távolságtartást ajánlották a városban maradt londoniaknak. A fertőtlenítő hatás miatt a házakban, lakásokban csukott ablak melletti füstölés, valamint a dohányfogyasztás is szerepelt a javaslatok között. A tehetősebbek – szintén fertőtlenítés céljából – parfümöt locsoltak magukra, valamint kabalákat és egyéb szerencsét hozó tárgyakat (szárított béka, nyúltalp stb.) hordtak. A közvetlen pénzforgalmat igyekeztek kerülni, illetve fizetőeszköz használatának esetén az érméket ecetes üvegben adták át a kereskedőnek.

Daniel Defoe a Londoni pestis című 1722-es művében (amelyet valószínűleg nagybátyja, Henry Foe visszaemlékezései alapján írt meg) beszámol a járványra adott társadalmi reakciókról is. Sokan eltitkolták betegségüket annak érdekében, hogy munkájukat megőrizhessék, szabad mozgásukat biztosíthassák, továbbá a fentebb bemutatott drasztikus módszerek miatt sokszor saját és családtagjaik életét féltve hazudtak a hatóságoknak. „Ha tehát előfordult, hogy fertőzöttek nemtörődömségükkel másoknak bajt okoztak, ennek egyik, ha nem a legfőbb rugója az volt, hogy a lezárt házakból kiszökött pestises személyek szükségtől hajtva igyekeztek eltitkolni betegségüket, mert másként sem élelemhez, sem szálláshoz nem juthattak volna, és így akaratlanul megfertőzték mit sem sejtő, elővigyázatlan embertársaikat. Részint ezért vallom azóta is, hogy a házak erőszakos lezárása, az emberek szabad mozgásának korlátozása, jobban mondva otthonukba történő bebörtönzése egészében véve – mint már mondtam – nagyon kevés vagy semmilyen haszonnal sem járt.”

Hírt kapunk továbbá olyan kihágásokról is, amikor a kocsmákat a tiltás ellenére megnyitották, s ennek következtében tivornyázó részegek lepték el London utcáit. Ők a rendfenntartó szerveknek is ellenszegülve fittyet hánytak a távolságtartásra, nem törődve azzal sem, hogy ezáltal környezetüket sodorják veszélybe. Ezzel kapcsolatban Samuel Pepys úgy fogalmazott, hogy „a pestis kegyetlenné tett minket egymással szemben, mint a kutyákat.”

Defoe szomorú tanulságként mutat rá továbbá a pestis diszkrimináló jellegére, lévén, hogy a kórság elsősorban a szegényebb kerületeket sújtotta. A társadalom alsóbb szegmenseinek esélye sem volt a túlélésre a zsúfolt házak, a borzasztó higiéniás körülmények és a megfelelő orvosi ellátás elérhetetlensége miatt.

A Londoni pestis 1722-es kiadásának címlapja

Gazdasági hatások, a járvány lecsengése

A pestis gazdasági szempontból ugyan lesújtóan hatott, jelentős kereskedelmi és vámbevétel kiesést eredményezve, ugyanakkor ennek jelentőségét nem szabad túlértékelni. Az 1666-os londoni tűzvész ugyanis sokkal nagyobb pusztítást végzett, mintegy 3,5 millió fontos anyagi, és még jelentősebb eszmei kárt okozva.

A járvány az év vége felé kezdett csillapodni, december körül az elvándorolt lakosság nagy része visszatért Londonba, 1666 februárjában pedig II. Károly is megérkezett a kíséretével. Sporadikus esetekről még egészen szeptemberig szólnak a híradások, azonban a korábbi vélekedésekkel ellentétben, miszerint a tűzvész segített volna végleg megállítani a pestis terjedését, a tudomány ma már úgy véli, hogy az epidémia döntően lecsengett 1666. szeptember 2-ára, összesen majdnem 100 000 életet követelve.

A nagy tűzvészről készült korabeli német fametszet

***

A járvány utóhatásait a 20. század első feléig meglehetősen eltúlozták, messzire ható gazdasági és társadalmi hanyatlást tulajdonítva neki. A valóságban azonban az angol koronához tartozó területek egészét tekintve a pestis pusztítása marginálisnak tekinthető, a 17. század második fele gazdasági prosperitást és tudományos fejlődést hozott magával. A fekete halál rövid időre ugyan megakasztotta London és vonzáskörzetének kereskedelmi és ipari tevékenységét, de a teljes gazdaságot nem vetette vissza. A mostani híradások szerint az 1930-as évek óta nem tapasztalt válság elé néz az Egyesült Királyság, a koronavírus esetében a szakértők sokkal mélyebb gazdasági és társadalmi krízisre készülnek, ahhoz képest, mint amellyel a kései Stuart uralkodóknak szembe kellett nézniük 1666-ot követően.

Madarász Fanni

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született.

Korábbi járványtörténeti cikkeink a PTE BTK TTI jóvoltából:

Fedeles TamásA fekete halál a 14. század közepén

Lindner Gyula: Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány

Grüll Tibor: „Könyörögjenek a halandók jó orvosságért!” – Róma Antoninus-kori járványa

Fedeles Tamás: Kígyóméreg, fahéj, arany – Középkori pestis elleni praktikák és csodaszerek

Czeferner Dóra: Florence Nightingale és a modern nővéri hivatás kezdetei

Löffler Erzsébet: Az 1831-es kolerajárvány az Egri Főegyházmegyében

Tájékoztató irodalom:

Angi János (szerk.): Európa az újkorban (16–18. sz.). Debrecen, 2006.

Arnold, Cathrine: Necropolis: London and its Dead. London, 2006.

Coward, Barry: The Stuart Age. England, 1603–1714. London, 1994.

Defoe, Daniel: A Journal of the Plague Year. London, 1722.

London’s dreadful visitation: or, a collection of all the Bills of Mortality for this present year. London, 1665. (https://wellcomecollection.org/works/txhefvvb/items?canvas=1&langCode=eng&sierraId=b20663717)

Moote, A. Lloyd, Moote, Dorothy C.: The great plague: the story of London’s most deadly year. Baltimore, 2003.

Pepys, Samuel: The Diary. London, 1660–1669. (https://www.pepysdiary.com/diary/)

Poór János (szerk.): Kora újkori egyetemes szöveggyűjtemény. Budapest, 2000.

Porter, Stephen: The Great Plague. Stroud, 2009.

Spence, Craig: Accidents And Violent Death In Early Modern London 1650–1750. Woodbridge, 2016.

Ezt olvastad?

Stróbl Erzsébet a Károli Gáspár Református Egyetem Anglisztika Intézetének docense, kutatási területe az angol reneszánsz kultúrtörténet, I. Erzsébet királynő kultusza,
Támogasson minket