A német gyarmatosítás és a népirtások története – interjú Jürgen Zimmererrel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Jürgen Zimmerer 2005 óta az International Network of Genocide Scholars (a Népirtások Kutatóinak Nemzetközi Hálózata) elnöke, 2010 óta a Hamburgi Egyetemen az afrikai történelem professzora, a Hamburg posztkoloniális öröksége. Hamburg és a korai globalizáció újonnan alapított kutatóintézet igazgatója. A német gyarmatosítás, a népirtások összehasonlító kutatása, a kolonializmus és a holokauszt, a kritikai megelőzés, a környezettörténet és az erőszak formái közötti összefüggések vezető kutatója.

Újkor.hu: Doktoriját 2000-ben védte meg a Freiburgi Egyetemen, Deutsche Herrschaft über Afrikaner. Staatlicher Machtanspruch und Wirklichkeit im kolonialen Namibia [Afrikaiak feletti német uralom. Állami hatalmi törekvések és megvalósulásuk módja a gyarmati Namíbiában] című monográfiája pedig 2001-ben jelent meg. Hogyan jellemezné e munka megközelítésmódját, és az miben különbözött a gyarmati Namíbiával kapcsolatos korábbi kutatásokétól?

Jürgen Zimmerer: Doktori témámul az afrikaiak feletti német uralom formái szolgáltak. Ezt annak idején a délnyugat-afrikaiakkal szembeni bennszülöttpolitikának (Eingeborenenpolitik) nevezték. A délnyugat-afrikai gyarmati háborúról született korábban két nagy kutatás is, egy NSZK-beli és egy NDK-beli, Helmut Bley, illetve Horst Drechsler tollából. Mindkét kutató számára a gyarmat alapításának bemutatása és a háború okainak feltárása tűnt a legfontosabbnak. Kétségkívül mindkét szerző kritikusan szemlélte az 1904 és 1908 között lezajlott háborút, de a háború utáni évtizednek – mígnem a német gyarmatok az első világháború során el nem vesztek – mindössze néhány oldalt szenteltek. A háború utáni kort az azt megelőző évektől élesen elkülönítették. Bley és Drechsler beállítása szerint 1908 után alapvetően a temető csendje honolt, munkáik alapján úgy tűnhetett, hogy ekkoriban totalitárius állami befolyás érvényesült, ugyanakkor már nem igazán történt semmi.

E beállítás határozottan ellentmondott a modern gyarmattörténet-írás és a modern afrikai történetírás legalapvetőbb célkitűzésének. E kutatások ugyanis azt is firtatták, hogy miként lehetséges, hogy a gyarmatosítás áldozatai egyes elbeszélésekben nem rendelkeznek önálló akarattal, sőt gyakran még csak nem is szerepelnek. E vita a holokauszt történetírásából is ismerős lehet. A kérdés ott rendszerint úgy merül fel, hogy valóban igaz-e, hogy a holokauszt áldozatai passzívak voltak és még csak nem is próbáltak ellenállni? E felismerésen alapult a német kolonializmus utolsó tíz évére fókuszáló kutatásom. Azt kíséreltem meg feltárni, hogy a totális német uralmat és állami felügyeletet milyen szándékból próbálták létrehozni, és a német politika miként is működött a gyakorlatban.

Mik voltak főbb kutatási eredményei?

A legelső következtetésem ugyancsak meglepőnek tűnhet: e felügyelő állam valójában sose létezett, sokkal inkább mítosznak tekinthető. Nem puszta mítosz volt, hiszen kiépítését valóban célba vették, de az állami források nem bizonyultak elegendőnek, és a helyi telepesek is bojkottálták kifejlesztését – Délnyugat-Afrika volt az egyetlen német telepes gyarmat, és e telepesek rendszerint elszabotálták a közigazgatás intézkedéseit.

Kutatásomig előfeltevésnek számított, hogy a gyarmati közigazgatás és a telepesek alapvetően azonos szellemben cselekedtek, ez azonban egyáltalán nem volt így. A közigazgatás az afrikaiaknak nagyon-nagyon minimális jogokat azért biztosítani akart, a fizikai bántalmazások mértékét például korlátozni szerette volna. Ebben távolról sem érdemes az afrikaiak védelmének szándékát látnunk, minimális szabályok érvényesítésével azonban mégiscsak próbálkoztak. Ezek a helyi német telepesek számára így is túl soknak tűntek, e telepesek a helyi közigazgatásnál ugyanis jellemzően jóval radikálisabbak voltak. Az afrikaiak mozgási lehetőségét szigorúan korlátozták, pontosan meghatározták, hogy hol dolgozhatnak és hol nem.

Ennek keretében került aztán sor „az afrikaiak dezertálására.” Számosan egyszerűen elmenekültek a környező bokros vidékekre. Namíbia roppant nagy ország, a gyarmatosítók ezért ebben nem is voltak képesek megakadályozni őket. Ekkor került felvetésre a tetoválásuk: a telepesek szerettek volna jól látható számokat írni a helyiek bőrébe. Aki manapság tetoválásról és számokról hall, azonnal a Harmadik Birodalomra asszociál, közvetlen kapcsolatot érzékel a két esemény között. A délnyugat-afrikai német kolonializmus történetének azonban az is fontos eleme, hogy a tetoválás ötletét végül nem valósították meg, a közigazgatás ugyanis úgy értékelte, hogy ez mégiscsak túl brutális lépés lenne.

A közigazgatás céljait kutatva jutottam el annak vizsgálatához, hogy miként is működik azon állami apparátus, amely alapszándéka szerint ugyan az afrikaiak jogait védi, de amely eközben elkerülhetetlenül érzékeli, hogy mekkora károkat okoz. Kérdésem nem más volt, mint hogy mi is szolgálhat egy ilyesfajta bürokrácia önlegitimációjául? Délnyugat-Afrikában ennek központi eleme a fejlődés ideológiájának projektálása volt, mely szerint „tudjuk, hogy jelenleg brutális dolgok történnek, de a jövőben mégiscsak minden jobbra fog fordulni, végül mindenkinek jobb lesz.”

Az uralomutópia fogalmát is használtam, és nem pusztán azért, hogy gyarmatosítók és gyarmatosítottak mindennapi viszonyát vizsgáljam. E fogalmat ezen túl annak érdekében vetettem fel, hogy megpróbálhassam megérteni miként is nézett volna ki e viszony, amennyiben a gyarmatosítóknak tényleg abszolút hatalom lett volna a kezükben – amivel a valóságban nem rendelkeztek. E kérdés értelmezése során arra jutottam, hogy a történet kulcsa a gazdasági hatékonyság elképzelése volt: a német állam délnyugat-afrikai alkalmazottai egyfajta gazdasági utópiát dolgoztak ki. Olyan utópikus államra vágytak, amelyik gazdaságilag kivételesen hatékonynak bizonyul majd. Úgy gondolták, hogy Délnyugat-Afrikát egyetlen nagytérségként lenne érdemes kezelni, és gazdaságilag teljesen újra kellene strukturálni. Az 1890-es évektől fogva céltudatosan ennek megvalósítására törekedtek. Ez kortárs kifejezéssel élve a fejlesztési diktatúrák roppant negatív változatának nevezhető, hiszen az afrikaiak jogainak csaknem teljes figyelmen kívül hagyásával járt együtt.

Miként kerülhetett megfogalmazásra azon terv, hogy egy Németországnál kétszer nagyobb országot alapvetően átformáljanak? Miként jutunk el odáig, hogy a németek megpróbálják végrehajtani a társadalmi mérnökösködés effajta nagyprojektjét? Úgy tűnik, hogy az elképzelést módfelett korán sikerült elfogadtatni: a még karrierjük elején járó közigazgatásbeli jogászok és fiatal tisztek már az 1890-es években nyíltan propagálták. Koncepciójukat irodáikban fejlesztették ki, majd azokat megpróbálták rákényszeríteni a lakosságra.

Ez ismét csak olyan téma, ami a Reichsicherheitshauptamt elitje, az ún. feltételek nélküli generáció kapcsán az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején széles körben vitattak. (Utalás Michael Wildt, Generation des Unbedingten. Das Führungskorps des Reichssicherheitshauptamtes (2002) című művére. – szerző megj.) Én is e vita következtében folytattam le kutatásomat. Arra jutottam, hogy a telepesek általi gyarmatosításnak vannak sajátos jellemzői, melyek túlmutatnak a gyarmatosítás hagyományosnak nevezhető történetén. Ennek pedig a német történelem szempontjából is komoly jelentősége van, ugyanis effajta tervek az első világháború során az Oberost keretében még radikálisabb formában jelentek meg, mígnem a második világháború során, az SS és további szervezetek terveiben értek csúcspontjukra.

Hogyan viszonyult mindez a délnyugat-afrikai német népirtáshoz?

A hererók elleni népirtás nem tartozott e politika céljai közé, sokkal inkább annak megszakítását jelentette. Mondhatni egyfajta üzemzavar volt, ami a gyarmati-gazdasági mintaállam létrehozását alapvetően akadályozta: a hererók és a námák ellenállása következtében 1904-ben a németek katonai-népirtó fantáziája leváltotta a gyarmati-gazdasági-adminisztratív fantáziát. A katonaság bevetésére került sor és ők villámgyors győzelemre törekedtek.

A sok éve kormányzó Theodor Leutwein és a gyarmatra épp megérkező von Trotha főparancsnok között sor került egy rendkívül fontos találkozóra. Ennek során Leutwein azt mondta von Trothának, hogy mégse ölje meg az összes hererót, hiszen szükségük van munkaerejükre. Erre Von Trotha – mondhatni a beszélgetés szellemében – úgy válaszolt, hogy „úgy hittem, hogy Délnyugat-Afrika német föld, mégiscsak a németeknek kellene itt szántania.”

A népirtás olyan utópiája került tehát megfogalmazásra, amely gazdasági megfontolásokra semmilyen tekintettel nem volt. E nézeteltérés ismét csak ismerős lehet a második világháborúra és a holokausztra vonatkozó, ideológia versus gazdasági racionalitással kapcsolatos vitákból. Utóbbi esetben e kérdést gyakran úgy teszik fel, hogy miként került a holokauszt folytatására még annak ellenére is sor, hogy e népirtás a német háborús erőfeszítésektől lényeges erőforrásokat vont el? Effajta vitákra tehát Délnyugat-Afrikában is sor került. Ezen túl a nagytérséggel kapcsolatos elképzelések éppúgy szerepet játszottak.

Jürgen Zimmerer főbb művei

Von Windhuk nach Ausschwitz? Beiträge zum Verhältnis von Kolonialismus und Holocaust (2011)

Deutsche Herrschaft über Afrikaner. Staatlicher Machtanspruch und Wirklichkeit im kolonialen Namibia (2001)

Szerkesztőként

Kein Platz an der Sonne. Erinnerungsorte der deutschen Kolonialgeschichte (2013)

(Michael Perraudinnal) German Colonialism and National Identity (2011)

(Dominik J. Schallerrel) The Origins of Genocide. Raphael Lemkin as a Historian of Mass Violence (2009)

(Dominik J. Schallerrel) Settlers – Imperialism – Genocide (2009)

(Joachim Zellerrel) Völkermord in Deutsch-Südwestafrika. Der Kolonialkrieg in Namibia (1904-1908) und die Folgen (2003).

Mennyire kiterjedt népirtásról volt szó? Kik voltak az elkövetői? Mik voltak a szándékaik, és milyen eszközöket használtak?

A 1904-es népirtás alapvetően katonai népirtásnak minősíthető, a gyarmati hadsereg kezdeményezi és valósítja meg: a hererók és a námák kezdetben sikeres ellenállása következtében Berlinben félreteszik a telepes kolónia adminisztratív-gazdasági fejlesztésének terveit, és katonai megoldás alkalmazása mellett döntenek, Lothar von Trotha parancsnoksága és katonái kerülnek bevetésre. Von Trotha ekkor már a legismertebb és legbrutálisabb gyarmati parancsnoknak számított, aki Délnyugat-Afrikában ráadásul carte blanche-ot kap.

Von Trothanak már megérkeztekor megrögzött elképzelései voltak a fehérek és feketék között zajló faji háborúról. Világképe szerint ez csakis az egyik oldal megsemmisülésével érhet véget. E népirtó eszméit a gyarmati elittel szemben valósította meg, tisztjei és katonáik ellenben semmilyen módon nem szegültek vele szembe.

A népirtás elsőszámú áldozatai a hererók és a námák voltak. A hererók háború előtti száma mintegy 80–100 000 volt, a námáké 15–20 000. Az áldozatok számát nehéz pontosan meghatározni, ugyanis a háború első szakaszának következtében számos hereró a vízmentes Omaheke-sivatagba próbált menekülni, amit aztán lezártak. Ily módon sokan anélkül vesztek oda, hogy akár csak megszámláltattak volna. A túlélők számáról jóval pontosabb ismeretekkel rendelkezünk, mivel azonban a háború előtti lakosságszámról nincsenek hasonlóan pontos adataink, az áldozatok számát csak megbecsülni tudjuk. E becslések szerint a hereróknak mintegy 70–80%-a, a námáknak pedig körülbelül a fele halt meg – utóbbiak egy része már az újonnan létrehozott koncentrációs táborokban.

Fontos tisztáznom, hogy miközben ez számít az egyetlen megvalósított német gyarmati népirtásnak, az imént vázolt fejlesztési koncepció is népirtáshoz vezetett volna. Utóbbi megnevezésére a kulturális népirtás fogalma a legalkalmasabb, a német társadalmi mérnökösködés ugyanis az afrikaiakat teljesen megfosztotta volna hagyományos identitásuktól. Terveik szerint fekete munkásosztály jött volna létre, amelynek tagjait a németek különböző céljaik megvalósítására teljesen szabadon tudták volna bevetni. Ez szintén népirtásnak nevezhető, melyet azonban hála Istennek nem sikerült megvalósítani, ugyanis a német gyarmatot a dél-afrikai csapatok már 1915-ben elfoglalták. Ennek ellenére jogos két szándékolt népirtásról, katonairól és gyarmati-adminisztratívról beszélni, idővel ugyanis utóbbi is effajta következményekkel járt volna. Amennyiben a németek valóban érvényesíteni tudták volna akaratukat, a hererók és a námák a háború elmaradása esetén is megszűntek volna közösségként létezni.

Hogyan ítéli meg a gyarmatosítás és a népirtás közötti kapcsolatról való kortárs tudásszintünket? Mennyire lehetséges a gyarmatosítás különböző formái között e téren különbséget tennünk? Valóban igaz, hogy a telepesek általi kolonizáció és a tömeges erőszak fellángolása között különösen szoros kapcsolat áll fenn?

A gyarmati népirtás fogalmához eléggé ambivalensen viszonyulok. Egyrészt valóban igaz, hogy a telepes kolonizáció során bekövetkező népirtások a népirtás egyik sajátos formájának tekinthetők, ugyanakkor nem vagyok meggyőződve, hogy e formát érdemes-e már nevében is megkülönböztetnünk. A népirtások kutatójaként alapvetően a népirtás fogalmának átfogó használatát pártolom. A téma globális, összehasonlítások elvégzése és különbségek érzékeltetése általi megközelítését tartanám üdvösnek, az alkategóriák túlzott hangsúlyozása ezt pedig inkább akadályozza.

A telepes kolonizáció tudományos tárgyalása kétségkívül nagyon gyakori, különösen az anglo-amerikai szakirodalomban. Ez nem is meglepő, hiszen a legfőbb példákkal épp Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland története szolgál. A gyarmatosítás népirtó potenciálját e helyeken különösen intenzíven és hevesen vitatják – miközben teljesen egyértelmű, hogy e népirtásoknak közük van a kolonizációhoz. Von Windhuk nach Auschwitz? Beiträge zum Verhältnis von Kolonialismus und Holocaust [Windhuktól Auschwitzig? Hozzájárulások a gyarmatosítás és a holokauszt viszonyáról] címen kiadott tanulmánykötetemmel kapcsolatos németországi vita ugyanakkor azt is megmutatta, hogy gyakran bizony félreértésekkel kell szembenéznünk. Mi ugyanis leginkább telepesekről és a lakosság szándékolt kicseréléséről írunk. India vagy például Nyugat-Afrika története a gyarmati uralom más formájával, a kereskedők általi gyarmatosítás esetével szolgál. A telepes kolonizációt azonban általánosságban is lehet úgy jellemezni, hogy az más emberek által már lakott területek meghódítását és új lakosokkal való megtöltését jelenti. A területen található lakosságot ennek szellemében el kell üldözni, vagy meg kell gyilkolni.

E tekintetben igenis létezik gyarmati népirtás, és a fogalom használatát is üdvösnek tartanám, amennyiben azt Európán belüli jelenségekre is alkalmaznánk. A kérdés megítéléséhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a gyarmatosítás fogalmát gyakran úgy használják, mintha azt csak az Európán kívüli világra lehetne vonatkoztatni. Az ún. Generalplan Ostot, illetve a nácik Kelet-Európával kapcsolatos uralmi fantáziáit eközben a telepes gyarmatosítás legnagyobb szabású kísérleteként is lehet értelmezni. Vegyük szemügyre a Generalplan Ost részleteit, az abban foglalt projekciókat, 70–100 millió szláv Szibériába való áttelepítésének terveit. A német tervezők jól tudták, hogy megvalósulása esetén a rendkívül zord természeti adottságok miatt az emberek mintegy 90%-a elpusztulna. Ez a telepes kolonizáció történetéhez tartozik, hiszen a nácik ezáltal az úgynevezett árja telepeseknek akartak területeket kisajátítani. Amennyiben a telepes kolonizáció fogalmát ily tágan értelmezzük, nagyon is jelentős eredményeket érhetünk el.  Ugyanakkor visszautasítom az olyan próbálkozásokat, melyek a telepes kolonizációt önálló kategóriaként használják, miközben úgy próbálnak tenni, mintha e jelenségnek a 20. századi európai népirtásokhoz köze sem lenne.

Hogyan értékeli a német gyarmatosítás és a német gyarmati bűnök utólagos értékelését? Hogyan reagált rájuk a német tudomány és a tágabb nyilvánosság elkövetésük időpontjától napjainkig?

Úgy gondolom, hogy e kérdést is kétféleképpen lenne érdemes megközelítenünk. Az egyik kérdés a német gyarmati múlttal kapcsolatos ismeretekre és emlékezeti formákra vonatkozik. E téren az elmúlt egy-két évtizedekben sok minden változásnak indult. A másik kérdés pedig az, hogy a gyarmati periódus a poszt-gyarmati időket tekintve mennyiben maradt – tudatosan vagy tudat alatt – meghatározó jelentőségű.

A koloniális és posztkoloniális emlékezetnek szemlátomást eltérő fázisai vannak. A kritikus szembenézésnek a hatvanas évekre esett a legkorábbi hulláma, bár a szélesebb német nyilvánosságra ez alig volt hatással. Itt Hamburgban akadt például egy híres esemény, mely a diákmozgalommal, az ún. ’68-asok tevékenységével volt szoros kapcsolatban. A Hamburgi Egyetem elődjét Német Gyarmati Intézetként alapították 1908-ban, az Intézet aztán az első világháború éveiben vált egyetemmé. Többek között a Berlini Egyetemtől való megkülönböztetés jegyében a harmincas években a hangsúly kifejezetten a gyarmati tudományokon volt. A főépület előtt gyarmati emlékművek, Hans Dominik és Hermann Wissmann szobrai álltak. Ezen emlékművek Hamburg bombázása során egyszer már ledőltek, de 1945 után azonnal visszaállították őket, mígnem a diákok 1968-ban ismét csak le nem döntötték őket. Ezen esemény számos beszámolóban és visszaemlékezésben szerepel, ami jól mutatja, hogy a diákmozgalom a gyarmatosítást is az általa elutasított német múlt részének tartotta. E tudás ugyanakkor korlátozott maradt, és nem igazán vált a német történeti és társadalmi tudat részévé. Hans-Christian Ströbele zöld politikus, akit gyarmati nosztalgiák ápolásával amúgy igazán nem lehetne vádolni, például még a 2000-es évek elején is úgy nyilatkozott, hogy Németország Afrika különleges partnereként szolgálhat, hiszen nincsen gyarmati múltja. E kijelentés már önmagában is jelzi, hogy a német gyarmatosítással kapcsolatos tudás milyen mélyre temetődött.

Igazi változásokra 2004-ben, a hererók és a námák elleni népirtás kezdetének 100. évfordulóján került sor. Az emlékév előkészítése során kollégáimmal Völkermord in Deutsch/Südwestafrika. Der Kolonialkrieg in Namibia und seine Folgen [Népirtás Német Délnyugat-Afrikában. A namíbiai gyarmati háború és következményei] címen tanulmánykötetet adtunk ki. Úgy gondoltuk, hogy amennyiben a témával kapcsolatos beszámolókon érdemben változtatni akarunk, elsőként tényeket kell az újságírók rendelkezésére bocsátanunk. Korábban ugyanis szinte mindig csak a hererók felkeléséről vagy lázadásról írtak, melyet a németek állítólag levertek.

Milyen volt e könyv visszhangja?

Könyvünknek komoly visszhangja volt, és végül az általa generált vita vezetett ahhoz, hogy 2004. január 12-én a német állami televízió híradójában, a Tagesschauban este nyolckor elhangozhatott, hogy „most van a hererók elleni népirtás századik évfordulója.” A híradó akkoriban egyértelműen a művelt német polgárok központi információforrásai közé tartozott. A tény, hogy immár e fórumon is népirtásról beszéltek, jól mutatja, hogy az események megítélése terén milyen jelentős változás állott be.

Mindössze néhány hónappal később aztán hivatalos állami bocsánatkérésre is sor került. Az egyik namíbiai megemlékezés során a gazdasági együttműködés és fejlesztés minisztere, Heidemarie Wieczerok-Zeul a német szövetségi kormány nevében olyan bűntettért kért megbocsátást, „melyet manapság népirtásnak neveznénk”, és amelyért Lothar von Trothát háborús bűnösként a hágai nemzetközi bíróságnak kellene kiadni. Ez szintén rendkívül fontos pillanat volt. E folyamat ugyanakkor ahhoz is elvezetett, hogy a német bulvársajtó orgánumai, élükön a Bilddel, egy-két napon belül olyan szalagcímekkel jelentek meg, mint például „Mennyibe kerülnek nekünk a miniszter asszony könnyei?” A Bild érvelése szerint tehát a miniszter asszony személyes érzelmei jóvátételi fizetéssel kapcsolatos vitákhoz fognak majd vezetni. Bocsánatkérése nyilvánvalóan tudatos politikai tett volt – teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy német miniszter a szövetségi kancellárral és további miniszterekkel való egyeztetés és megállapodás nélkül ilyesfajta kijelentéseket tegyen.

Hogyan alakultak az emlékezet formái 2004 óta?

A német gyarmatosítás történetével és emlékezetével kapcsolatos érdeklődés 2004 óta gyakorlatilag folyamatosan nő. A hagyományos emlékezetpolitika ugyan még manapság is egy meglehetősen homogén németségképen alapul, mely annak idején a Harmadik Birodalmat állítólag létre kívánta hozni. Ezen egységes németség annak idején sem létezett. A kortárs Németország demográfiai realitásai közé tartozik, hogy több nagyobb városban immár a diákok fele ún. migrációs háttérrel rendelkezik – bár a migrációs háttér kifejezés bevallottan nem teljesen adekvát. Ennek részeként a gyarmatosítás a német társadalomban immár biográfiailag is erőteljesen jelen van, sokak szülei és nagyszülei intenzíven érintett országokból származnak, részben egykori gyarmatosító országokból, mint például Portugáliából, vagy az egykori gyarmatokról. Ennek következtében a német történelem jelentésének újratárgyalására kerül sor, melynek során a gyarmatosítás szemlátomást egyre érdekesebbé és fontosabbá válik.

Az itteni Szenátus, tehát Hamburg szövetségi tagköztársaság kormánya épp az idei év [2014] júniusában döntött úgy, hogy a posztkoloniális emlékezetpolitikában új korszakot próbál nyitni. A nyolcvanas évek ún. Dohnányi-kezdeményezésére tett gyakori utalások közepette, mely a nemzetiszocializmus helyi történetének feldolgozását a Hanzaváros hivatalos feladatává tette, a Szenátus az idén Hamburg és a gyarmatosítás viszonyának feldolgozását tette különleges állami feladattá. Ennek részeként kerül majd megalapításra a Hamburgs postkoloniales Erbe (Hamburg posztkoloniális öröksége) nevű kutatóhely is, melyet a következő hónapok során fogok kiépíteni. E kezdeményezés ugyan meglehetősen szerénynek mondható, de mégiscsak első alkalommal következett be, hogy egy német közösség a gyarmatosítás történetének helyi feldolgozását hivatalossá tette. A gyarmatosítással való németországi foglalkozás szempontjából ez korszakos változás.

A másik kérdés, hogy a német gyarmatosítás mennyiben befolyásolta a későbbi történelmet. Ez jelenleg is vita tárgyát képezi, melynek legfontosabb része a Harmadik Birodalom és a holokauszt koloniális gyökereire vonatkozik. Említett kötetem, a Von Windhuk nach Auschwitz? címe is épp e vitára utal.

Laczó Ferenc

Részlet a 2014. október 1-én Hamburgban lefolytatott beszélgetésből. Készítette és a német eredetiből fordította: Laczó Ferenc. A teljes beszélgetés szerepel Laczó Ferenc Német múltfeldolgozás. Beszélgetés történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről címmel megjelenő kötetében.

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket