A német történelem nemzetközi kontextusban – interjú Kiran Klaus Patellel

Oszd meg másokkal is:

Portré

Kiran Klaus Patel (1971) 2002 és 2006 között juniorprofesszor a Humboldt Egyetemen, 2007 és 2011 között a firenzei Európai Egyetem Intézet professzora, 2011 és 2015 között az európai és globális történelem tanszékvezető professzora a Maastrichti Egyetemen, 2016 óta a Maastrichti Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának tudományos kutatásokért felelő dékánhelyettese. Fő kutatási területei Németország és az Egyesült Államok globális története, valamint az európai integráció története.

Újkor.hu: Soldaten der Arbeit. Arbeitsdienste in Deutschland und den USA, 1933-1945 (A munka katonái. A munkaszolgálat Németországban és az Egyesült Államokban, 1933-1945) című disszertációja a Reichsarbeitsdienst, azaz a német Birodalmi Munkaszolgálat és az amerikai Civilian Conservation Corps, némileg szabad fordításban a Polgári Megőrző Alakulatok történetét hasonlítja össze. E náci németországbeli és amerikai szervezetek sajátosságai, hasonlóságai és különbségei, oktatási komponensei és a keretükben megvalósult munkagyakorlatok mellett disszertációja a kölcsönös percepciókat és az egymásra tett hatásokat is vizsgálja. Miként értékelte a már meglévő szakirodalmat, amikor kutatásába fogott? Hogyan szándékozott újdonságokkal szolgálni? Melyek voltak kutatásának főbb eredményei?

Kiran Klaus Patel: Amikor a náci munkaszolgálat és egy meglehetősen hasonló amerikai szervezet, a Civilian Conservation Corps történetének kutatásába fogtam, egy ideje már a náci Németország és az Egyesült Államok gazdasági világválságra adott reakcióival foglalkoztam. Mindezt a két ország közti hasonlóságokból kiindulva tettem, hiszen mind Németország, mind az Egyesült Államok fiatal nemzetnek számított és egyaránt modern ipari társadalmakkal rendelkeztek. Politikailag radikálisan eltérő választásokat hoztak, gazdaságilag és gazdaságpolitikailag azonban számos hasonlóság volt köztük.

Mesterképzésem során a New Deal harmadik birodalombeli érzékelési módjait kutattam, ennek során arra az ugyancsak meglepő eredményre jutottam, hogy a New Deal értékelése kezdetben kifejezetten pozitív volt. Ennek sajátos okai voltak, többek között az, hogy a náci Németország korai éveiben nem volt még egyértelmű, hogy a Harmadik Birodalom milyen irányba is fejlődik majd, miközben a kulcsszereplők természetesen legitimálni akarták meglehetősen unortodox döntéseiket. Dolgozatom fő állítását pusztán címe alapján – Amerika mint érv – is ki lehet következtetni: a nácik az amerikai New Deal reformjait érvként használták saját politikai döntéseik alátámasztására.

Bevallom, az általam végül tanulmányozott két szervezet története eleinte nem tűnt számomra annyira érdekfeszítőnek. Alapvetően olyan esettanulmányokat szerettem volna kidolgozni, melyek e két társadalom a gazdasági világválságra adott reakcióinak összehasonlítását lehetővé teszik. Érdeklődésemet sok tekintetben az 1970-es és 80-as évek amerikai kutatásai keltették fel, így például John Garraty munkássága, aki az Amerikai Történelmi Szemlében már a 70-es évek végén a náci Németországot és a New Dealt összehasonlító tanulmányt közölt, valamivel később pedig monográfiát is publikált a témában. Akadtak német történészek is, legfőképpen épp témavezetőm, Heinrich August Winkler és Jürgen Kocka, akik e téren szintén végeztek nagyon is releváns kutatásokat. Kutatásom kezdetén tehát több összehasonlítás is rendelkezésemre állt, bár ezek némileg különböző kérdéseket vizsgáltak az enyémtől módszertanilag is meglehetősen eltérő módokon. Emlékszem, amikor tervemet megosztottam Jürgen Kockával, kifejezetten lelkesen reagált és egyből azt kérdezte tőlem, hogy mit is szeretnék máshogy csinálni? Mentoraimtól tehát nemcsak nagylelkű támogatást kaptam, hanem kifejezetten arra bátorítottak, hogy kutatási eredményeiket próbáljam meghaladni.

A kutatásomat vezérlő kérdés eleinte meglehetősen nyitott volt: arra voltam kíváncsi, hogy e két hasonló kihívásokkal szembenéző társadalom miért is választott politikailag oly radikálisan eltérő utakat, miközben bizonyos fokig hasonló eszközök alkalmazása mellett döntöttek. Kutatásommal sikerült részletesen kimutatnom, hogy a konkrét politikák szintjén valóban voltak fontos hasonlóságok, a válság leküzdése érdekében a két ország eléggé hasonló stratégiákat alkalmazott. E hasonlóságok magyarázata során munkám kultúrtörténeti érveket is használt és ennyiben alighanem különbözött az egy vagy két évtizeddel korábban született művektől. Komoly figyelmet szenteltem például a társadalmi mobilizációnak, kifejtve, hogy az általam vizsgált szervezetek szimbolikus, rituális funkciókkal is rendelkeztek, melyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy az állam aktív szerepet játszik a válság leküzdésében. A társadalom mobilizációja és a tetterős vezetőség képének sulykolása szempontjából e két szervezet szintén hasonlónak tekinthető, mondhatni mindkettő a korszellem hatása alatt állt. A részleteket illetően ugyanakkor lényeges különbségeket is megfigyelhetünk: a nácik a kérdéses szervezetet kötelezővé tették, amire Amerikában nem került sor, ismét csak ellentétben Amerikával Németországban az antiszemitizmus is roppant fontos szerepet játszott és így tovább.

A Harmadik Birodalom historiográfiája a kilencvenes évek végén és a korai kétezres években egyre inkább a második világháború kutatását helyezte előtérbe és legfőképpen a háború rendkívül erőszakos oldalaira fókuszált, tehát a holokausztra, de a németek által elkövetett tömegerőszak számos további formájára is. Disszertációs kutatásom e trendhez nem járult hozzá, ugyanis én kifejezetten a háború előtti éveknek próbáltam újfajta értelmezésével szolgálni. Ez az elérhető levéltári dokumentumok típusaival is szoros összefüggésben állt, az általam vizsgált német szervezetről a háborús évekre vonatkozóan ugyanis csak roppant kevés anyaggal rendelkezünk. Ezen túlmenően az általam ambicionált összehasonlításnak is csak a háború előtti évekre vonatkozóan volt igazán értelme.

Ennek ellenére remélem, hogy disszertációmat többen haszonnal forgatták, főleg mivel a Harmadik Birodalom társadalom- és gazdaságtörténetének olyan transznacionális aspektusait világította meg, melyeket korábban senki sem vizsgált. Az utóbbi években születtek újabb transznacionális perspektívákat alkalmazó kutatások, melyek szintén a Harmadik Birodalom más államokkal folytatott interakcióit vizsgálták, e kutatások létrejöttében pedig talán az én munkám is játszott némi szerepet. A két általam vizsgált szervezettel kapcsolatban ugyanis sikerült kimutatnom, hogy nemcsak összehasonlításuknak lehet haszna, de figyelemreméltó kapcsolatok is voltak köztük. Ennek egyik legfontosabb példája, hogy Franklin Delano Roosevelt 1938-ban beszámolót kért a Reichsarbeitsdienstről és további német intézményekről, ugyanis úgy vélte, ezek mélyebb megismerése fontos tanulságokkal járhat. Nem propagandisztikus anyagokat kért tehát és nem is az amerikai gyakorlatok szigorú elhatárolását kívánta elérni. Nyíltan hangoztatta, hogy a Németországgal kapcsolatos tudás annak ellenére is segíthet az amerikai tervezés javításában, hogy az amerikai módszerek demokratikusak. Ez figyelemreméltó intellektuális nyitottságra vall, melyet 1945 után feledésre ítéltek.

Mindezzel korántsem amellett próbáltam érvelni, hogy a New Dealbe a Harmadik Birodalom számos aspektusa is beépült volna, bár a náci Németország egyes intézkedéseinek részleges adaptációjára kétségkívül sor került. Az amerikai elitek nagyon is tisztában voltak a fennálló politikai különbségekkel, ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy a technikai tervezés szintjén olyan országoktól is tanulhatnak, melyek politikailag bizony radikálisan más választásokat hoztak. Ez kiválóan illusztrálja azt, hogy a kor alapvető problémáira adott reakciók mennyivel szorosabb összefüggésben álltak, mint azt a régebbi kutatások feltételezték.

2013 óta tagja a Bundesministerium für Arbeit und Soziales (a Munka és Szociális Ügyek Német Szövetségi Minisztériuma) által létrehozott bizottságnak, mely elsősorban a náci Németország Reichsarbeitsministeriuma, a Birodalmi Munkaügyi Minisztérium történetét kívánja feltárni. Mire irányul e bizottság megbízatása és hogyan viszonyul a kortárs intézményes múltfeldolgozási gyakorlatokhoz? A német munka- és társadalompolitikának vannak esetleg különösen vitatott pontjai, melyek kapcsán e bizottság magasabb tudásszintet próbál elérni?

Az elmúlt évek során több német minisztérium is létrehozott a mienkhez hasonló bizottságot. Komoly megtiszteltetés volt számomra e felkérés és kifejezetten örömömre szolgál, hogy a munkaügyi bizottság részese lehetek. Kutatóként teljesen szabadon határozhatjuk meg az általunk historiográfiailag relevánsnak gondolt témákat, azaz nem politikai mandátumot kaptunk. Úgy gondolom, hogy ez a bizottságok általi múltfeltárás helyes módja.

Első hallásra effajta bizottságok létrehozása valóban meglepőnek tűnhet. Sokan bizonyára azt feltételezik, hogy a Harmadik Birodalom minisztériumainak története alapvetően feltártnak mondható, a még ismeretlen részletek pedig nem lehetnek különösebben fontosak. Hosszú időn át élt a vélekedés, hogy a náci Németország perdöntő cselekményeire, így a legerőszakosabbakra is, újonnan létrehozott intézmények keretében, a hagyományos minisztériumokon kívül került sor – például az SS vagy a Német Munkafront kereteiben. E hosszú időn át dominánsnak számító vélemény szerint a nácik a minisztériumokat idővel marginalizálták. Egyes minisztériumokról ennek ellenére születtek komolyabb kutatások, így számos történész nem sok hasznát látta továbbiak folytatásának.

A Külügyminisztérium történetét feldolgozó Das Amt und die Vergangenheit című könyv megjelenését övező vita azonban újra felkeltette egyes minisztériumok és a szélesebb nyilvánosság érdeklődését is. A Harmadik Birodalom közigazgatása az elmúlt években újfent intenzíven kutatott témává vált. A Munkaügyi Minisztérium kapcsán számos nyitott kérdés van még, melyek relevanciáját nem csupán az adja, hogy e minisztérium adminisztrálta a munkaviszonyokat, ami a rezsim korai fázisában, a gazdasági válság leküzdésekor ugyancsak fontos feladatnak számított, hanem az is, hogy a munka háborús évekbeli szervezéséért is felelt. Ily módon voltak bürokraták, akik 1933-ban még német állampolgárok munkához juttatása érdekében tevékenykedtek, míg a háborús években felszínesen szemlélve hasonlónak tűnő, mégis radikálisan eltérő feladatokat végeztek: kényszermunkásokat irányítottak Ukrajnából vagy a Generalgouvernementből a Reich területére. A folytonosság és megszakítottság kérdései ezért különösen fontosak. A minisztérium ráadásul számos további jelentős ügyért, így például a középítkezésekért is felelt.

A minisztérium személyzetének alakulása különösen foglalkoztat bennünket. 1933 előtt a minisztérium számos alkalmazottja centrumpárti volt, ők a Weimari Köztársaság idején tehát a politikai katolicizmus hívei voltak, de 1933 után is hivatalban maradtak. Miként lehet e jelenséget megmagyarázni, és mi a helyzet az 1945-ön átívelő folytonosságokkal? További kérdésünk a Munkaügyi Minisztérium Harmadik Birodalomban elfoglalt helyére vonatkozik. Közismert, hogy a háborús évek során a minisztérium fontos kompetenciákat vesztett, melyeket újonnan létrehozott szervezetek vagy más minisztériumok vettek át. Nyitott kérdés azonban, hogy e fejleményeket miként tudjuk elhelyezni a modern intézménytörténet tágabb kontextusában, illetve hogy valóban pusztán kompetenciavesztésről volt-e szó. Számos releváns és megválaszolatlan kérdés van még tehát, melyek a Harmadik Birodalom intézményeinek háború előtti és háborús évekbeli szerepére, valamint szerepvesztésére, továbbá az 1933-on és az 1945-ön átívelő folytonosságokra vonatkoznak. Bizottságunk elsősorban e kérdésekre szeretne válaszokat adni.

Személy szerint engem leginkább a Munkaügyi Minisztérium tevékenységének nemzetközi dimenziói érdekelnek. Ne feledjük, hogy a szociálpolitika Németország önreprezentációjában, önreklámozásában is komoly szerepet kapott, az ún. bismarcki reformokat követően exportálására is sor került. A német szociálpolitikáról számos országban részletes tudás halmozódott fel, több helyen közvetlenül próbálták utánozni, míg máshol alternatív megoldásokat preferáltak, melyeket nyíltan megkülönböztettek az ún. német modelltől. E cserefolyamatok korántsem szakadtak meg 1933-ban, a német szociálpolitikai megoldásoknak a nácik is széles körű hírverést csináltak, amely immár a Harmadik Birodalmat volt hivatott fényezni. Sok ország továbbra is élénken érdeklődött a németországi szociálpolitikai fejlemények iránt, így 1933 után is intenzív nemzetközi kommunikációra került sor. A háború előtti és alatti években is megfigyelhető volt a reakciók teljes spektruma, mely az odaadó csodálattól a szelektív alkalmazáson keresztül az egyértelmű elutasításig terjedt. Eközben természetesen jelentős különbségnek számít, hogy a háború előtt e társadalmak az alkalmazás módját még önálló megfontolás tárgyává tehették, a németek a megszállt területeken azonban e téren is erős nyomást gyakoroltak.

A bizottság munkájához kollégámmal, a Genfi Egyetemen dolgozó Sandrine Kott-tal több nemzetközi dimenzió feltárásával tervezünk hozzájárulni. Engem jelenleg a munkaszolgálatok két aspektusa foglalkoztat: a háború előtti években gyakran a közmunkákra emlékeztető munkagyakorlatok, valamint e szervezetek oktatási komponensei. Utóbbi alatt az 1930-as években meglehetősen sokfélét értettek: a munkaszolgálat keretében folyó oktatás átadhatott szakismereteket, pótolhatta a világválság miatt sokak esetében hiányzó iskolai képzést, de sor kerülhetett katonai jellegű képzésre, akárcsak ideológiai nevelésre, sőt indoktrinációra is. Célom annak bemutatása, hogy a náci Németország a nemzetközi együttműködés szellemében vagy éppenséggel a megszállás részeként számos országban létrehozott vagy támogatott effajta intézményeket. Fő kérdésem, hogy más társadalmak miként szemlélték és miként próbálták alkalmazni e szervezeti modellt, mely Németországban 1933 után kétségkívül fontos szerepet játszott, azonban számos belső problémával küszködött? Másrészt azt vizsgálom, hogy az eredetileg német gyakorlatok a második világháború éveiben milyen szerepet kaptak e társadalmakban, valamint azt, milyen 1945-ön átívelő folytonosságok voltak megfigyelhetők Németországon kívül e téren. A történettudomány e kérdésekre még nem adott érdemi választ, a bizottság munkájának részeként így ezt is szeretnénk pótolni.

“In Search of a Second Historicization: National Socialism in a Transnational Perspective” (A második historizálás keresése: a nemzetiszocializmus transznacionális perspektívából) című cikkében kifejtette, hogy a náci Németországot a kutatók korábban jellemzően elkülönítették, más rezsimekkel való összevetését sokan mondhatni már önmagában ellentmondásosnak tartották. A német különúttal kapcsolatos viták, mondhatni, nemzetközi horizontjuk ellenére, Németország történeti útjának egyediségét hangsúlyozták, az érdemi nemzetközi kontextualizáció azonban szemlátomást e viták leáldozása után sem vált gyakorivá. Milyennek látja a náci Németország összehasonlító vizsgálatának esélyeit? Transznacionális perspektívájú kutatások végeztekor e rezsim mely aspektusait lenne leginkább érdemes megvizsgálni?

Ezek nagyon fontos kérdések és valóban abból érdemes kiindulnunk, hogy hosszú évtizedeken át csak roppant kevés ilyesfajta munka született. Amire az Ön által említett cikkben a második historizálás, a transznacionális historizálás lehetőségeként utaltam, természetesen nem a német történelem legsötétebb lapjainak, a holokausztnak, a bűnösség és felelősség kérdéseinek ignorálásáról vagy alultematizálásáról szól. Eközben meggyőződésemmé vált, hogy a német történelmet, így a náci korszakot is érdemes lenne a többi ország történelmének kontextusában feltárnunk, e nemzetközi kontextust pedig valóban a különút-tézist meghaladó módokon kellene vizsgálnunk. Az elkövetők kutatása során például világosan kiderült, hogy az összkép jóval gazdagabbá válik, amint nem kizárólag német dokumentumokat és szereplőket vizsgálunk. E téren a közép- és kelet-európai levéltárak hidegháború utáni megnyitásának rendkívül sokat köszönhetünk, ennek következtében ugyanis számos új forrás került feltárásra és ezen országok kutatóival is újfajta párbeszédeket kezdeményezhettünk.

Abban a kérdésben ellenben nem szeretnék határozott állást elfoglalni, hogy a transznacionalizálás mely formája a legmegfelelőbb, inkább csak néhány üdvös példát említenék. Azon érv kifejtése kapcsán alighanem pars pro toto említhetjük Saul Friedländer művét, hogy a zsidók korántsem voltak a holokauszt teljességgel passzív áldozatai és a historiográfiának az üldözöttek perspektíváit is ildomos tükröznie. A náci elkövetők történeteit alighanem könnyebb volt rekonstruálni, ami bizonyára szerepet játszott abban is, hogy a német történészek korábban miért épp erre specializálódtak. Az áldozatok hangjainak bevonása azonban nemcsak politikai-civil szempontokból tűnik lényegesnek, hanem a történeti műveket jóval kiegyensúlyozottabbá is teszi. Eközben egyértelműen transznacionális tudományos programnak számít. Hasonlókat lehet mondani az eugenika történetéről – az európai kontinensre vonatkozóan és azon túlmenően is. Itt is érdemes összehasonlításokat végeznünk és ilyenekre végre-valahára sor is kerül. A transznacionális kapcsolatokról ezzel szemben még jóval kevesebbet tudunk, annak ellenére, hogy a Harmadik Birodalom korai eugenikai döntéseinek meghozatalakor a kortárs amerikai és brit eszmecserék is szerepet játszottak. A nácik saját politikájuk legitimálási kísérletei során más társadalmak gyakorlataira visszatérően utaltak és e társadalmak között valóban áramlott a szakértelem, a konkrét érvek is gyakran megegyeztek. Középtávon a náci politikák extrémitása játszott fontos szerepet abban, hogy az eugenika bizonyos formái számos országban elveszítették legitimitásukat. Az eugenika egyesült államokbeli leáldozását sem érthetjük meg anélkül, hogy a német fejleményeket és amerikai befogadásukat figyelembe ne vennénk, az eugenika ellenzői ugyanis rendszeresen utaltak az előbbiekre.

Idézett tanulmányomban a transznacionális kutatás több lehetőségét is megfogalmaztam. Személy szerint jelenleg legfőképpen az intézményes háttérrel rendelkező, állami bürokrataként vagy akár egyetemi oktatóként tevékenykedő szakemberek tevékenysége iránt érdeklődöm, ők ugyanis kulcsszerepet játszottak a társadalmak közötti kapcsolatok létrehozásában. Sven Reichardttal, a Konstanzi Egyetemen dolgozó kollégámmal épp nemrég fejeztünk be egy közös projektet a társadalmi mérnökösködés árnyoldalairól, ennek eredményeit a Journal of Contemporary History fogja hamarosan közölni. Projektünk során azt vizsgáltuk, hogy a Harmadik Birodalom és más társadalmak szakemberei a társadalmi mérnökösködés elméleteire és gyakorlataira vonatkozóan milyen típusú kapcsolatokat ápoltak. Patrick Bernhard tanulmánya például azt mutatja be, hogy az olasz gyarmati települések létrehozását nemcsak Rómából befolyásolták, hanem a Harmadik Birodalomból is élénk figyelemmel követték, olyannyira, hogy az olaszok észak-afrikai településeinek sajátosságait a nácik Kelet-Európa megszállásakor helyenként utánozni próbálták. Ezen túl azt is sikerül kimutatnunk, hogy e kapcsolatok korántsem korlátozódtak a fasiszta tábor államaira. Diktatúrák és demokráciák között is elmélyültek voltak a kapcsolatok, az elképzeléseket, programokat és gyakorlatokat másfajta rezsimek példái is jelentősen befolyásolták. 1945 után e kapcsolatok rendkívül kétes hírűnek számítottak, szinte senkinek nem állt érdekében hangsúlyozni őket, így gyakorlatilag feledésbe merültek. Természetesen én sem állítom, hogy e kapcsolatok teljességgel ártalmatlanok voltak, ugyanakkor azt sem hiszem, hogy történeti érvelésüket folyamatosan vádaskodással kellene kevernünk. A szakemberek gyakran főként azért érdeklődtek más társadalmak gyakorlatai iránt, mert ők maguk is hasonló problémákkal, így például magas munkanélküliséggel vagy a háborús mobilizáció nehézségeivel küszködtek. A kor általunk vizsgált szakemberei kiváltképp hajlamosak voltak hinni abban, hogy a más társadalmakban alkalmazott megoldások hasznos tanulságokkal szolgálhatnak. Hangsúlyozhatták a politikai rendszerek közt fennálló lényeges különbségeket, ez azonban korántsem gátolta őket abban, hogy a máshol alkalmazott szakpolitikák megfigyeléséből profitálni próbáljanak.

Részlet a 2015. május 18-án lefolytatott távbeszélgetésből. Készítette és az angol eredetiből fordította: Laczó Ferenc. A teljes beszélgetés szerepel Laczó Ferenc Német múltfeldolgozás. Beszélgetés történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről címmel megjelenő kötetében.

Kiran Klaus Patel főbb művei: The New Deal. A Global History [A New Deal egy globális története] (2016). Europäisierung wider Willen. Die Bundesrepublik Deutschland in der Agrarintegration der EWG 1955-1973 [Szándékolatlan európaizálódás. A Német Szövetségi Köztársaság és az Európai Gazdasági Közösség agrárintegrációja, 1955-1973] (2009). Soldaten der Arbeit. Arbeitsdienste in Deutschland und den USA, 1933-1945 [A munka katonái. A munkaszolgálat Németországban és az Egyesült Államokban, 1933-1945] (2003, angol fordítás). Szerkesztőként (Christoph Mauchhal) Wettlauf um die Moderne: die USA und Deutschland 1890 bis heute [Versenyfutás a modernségért: az Egyesült Államok és Németország 1890-tól napjainkig] (2008, angol változat).

 

Laczó Ferenc

Ezt olvastad?

Történelmi léptékkel mérve nem tűnik hosszúnak az az alig egy évtized, mire Magyarország a NATO tagjává válhatott, onnantól kezdve, hogy
Támogasson minket