A nemzetiszocialista rendszer utolsó hónapjai: Egy berlini kiállítás az 1945-ös katasztrófáról

A német főváros szívében, a Potsdamer Platztól néhány száz méterre 2014. december 9-én időszaki kiállítás nyílt a hetven évvel ezelőtti eseményekre emlékezve. Míg az első világháború centenáriumának szentelt berlini rendezvények többnyire a katonai helyzet alakulására, a lövészárkok hétköznapjaira összpontosítanak, addig a „Deutschland 1945. Die letzten Kriegsmonate” („Németország 1945-ben. Az utolsó háborús hónapok”) című kiállítás a polgári lakosság a nemzetiszocialista rendszer utolsó hónapjai során elszenvedett megpróbáltatásainak bemutatására helyezi a hangsúlyt.

A Niederkirchnerstraße 8. szám alatt található Topographie des Terrors nevű múzeum megnyitása óta átlagosan évi egymillió látogatóval büszkélkedhet. Az 1933 és 1945 között a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, a Gestapo, valamint az SS egykori főhadiszállásának területén felállított intézmény adott helyet a fentebb említett időszakos kiállításnak, amely Hitler egyik kifejezetten cinikus mondatát választotta mottójául: „Nem kapitulálunk, soha! Elpusztíthatnak bennünket – de magunkkal rántunk egy világot!”

Bár a Führer szájából 1944 decemberében, a meghiúsult ardenneki offenzívát követően elhangzott mondat valószínűsíthető időpontját[1] az egyik plakáton tévesen jelölték meg, a mottó mégis jól rámutat arra, hogy a reménytelen helyzet ellenére a diktátor, valamint a politikai és katonai vezetőség egy része hogyan gondolkodott. Az első világháború végén kötött compiègne-i fegyverszünet és a versailles-i békeszerződés okozta sokkot fiatalon átélő férfiakban – többek közt – a Tőrdöfés-legenda hatására erősödött a német hadsereg legyőzhetetlenségébe vetett hit, és 1945 tavaszán, a teljes összeomlás szélén is készen álltak a harcot az utolsó emberig folytatni. Így történhetett meg, hogy míg az első világégés alatt a frontvonal a német civileket javarészt elkerülte, ezúttal a háború borzalmait a saját bőrükön is megtapasztalhatták.

Amikor a szövetségesek szárazföldi csapatai 1944 októberében Aachenben először léptek német területre, a városi lakosság a szőnyegbombázások hatására a bizonytalanságot és a rombolást már jól ismerte. A kiállítás a keleti front eseményeit egy erőddé nyilvánított város, Boroszló példáján mutatja be, majd két a nyugati frontra jellemző esetről olvashatunk: Bad Godesberg sorsáról, ahonnan az előzetes parancs ellenére a német csapatok kivonultak, a város pedig az amerikaiaknak harc nélkül megadta magát; illetve egy kevésbé szerencsés településen, Koblenzben történtekről, ahol viszont a szövetségesek kemény ellenállásba ütköztek.

A lakosságot erősen megosztotta a bevonuló idegen csapatokkal való együttműködés kérdése: a fehér zászlót lengető katonák, a szövetségeseket némi örömmel üdvözlő civilek vajon Hitlerrel fordultak szembe, vagy a szülőföldet árulták el? Heinrich Himmler 1944 szeptemberében alapította az úgynevezett Werwolf-mozgalmat, azzal a céllal, hogy szabotázsakciókat végezzen az elveszített területeken, valamint a „júdásnak” minősített egyéneket likvidálja. Az áldozatok közt találjuk az Aachen elfoglalása után kinevezett új polgármestert, Franz Oppenhoffot is, akinek meggyilkolása azt az egyértelmű üzenetet hordozta magában, hogy ugyanígy jár a megszállókkal kooperáló minden német. A kiállítás összehasonlítja a szövetségesek rémtetteivel riogató propagandát néhány pozitív üzenetű fényképpel (például a bécsi lakosoknak burgonyát osztogató szovjet katonákról), de nem felejti el megemlíteni a megszállás árnyoldalait sem (Freudenstadt esetét, ahol marokkói katonák tömeges megerőszakolásokat és gyújtogatásokat hajtottak végre).

A frontvonalak összeomlását egy néhány másodpercenként változó térképen követhetjük, a német városok bombázások előtti és utáni állapotáról pedig fotók tanúskodnak. A légitámadások okozta pusztítás természetesen Drezda példáján a legszembetűnőbb, és hogy mit jelentett a romhalmazzá vált városban élni, az akkori túlélők szavaival elevenítik fel. Az 1945-ös harci cselekmények közül a kiállítás a berlini csatának szenteli a legnagyobb figyelmet. Az április 16-án kezdődő csata során két és fél millió szovjet katona nézett szembe körülbelül egymillió némettel (a Wehrmacht katonáin kívül ide értendők a Waffen-SS, a rendőrség, a Hitlerjugend és a Volkssturm egységei is). A fővárosban lejátszódó eseményeket kerületenként követhetjük végig egy-egy ott lakó család, személy, esetleg épület sorsának leírásán keresztül, majd utunk a Birodalmi Kancellária bunkerébe vezet. Joseph Goebbels, Hermann Göring, Martin Bormann, Albert Speer, Karl Dönitz – a Harmadik Birodalom prominens vezetői mind-mind más választ adtak arra a kérdésre, hogy a rendszer végnapjaiban érdemes-e a körülzárt Berlinben maradni, vagy esetleg máshol keresni a további boldogulás lehetőségét. A feltétel nélküli kapituláció és a teljes vereség szimbólumaként végül két ikonikus fénykép jelenik meg: a szovjet és amerikai katonák közti kézfogás Torgauban, 1945. április 25-én, illetve mikor Wilhelm Keitel tábornagy Berlin-Karlshorstban aláírta a fegyverletételt. A milliók által várt örömhír bejelentését angolul és oroszul is meghallgathatjuk, ehhez Churchill és Sztálin beszédeit használják fel.

 

A kiállítás egyik kiemelt hangsúllyal bíró témája a terror eszkalálódása az utolsó hónapokban. A nép- és rendszerellenesnek nyilvánított kisebbségeken túl ugyanis az eseményeket korábban passzívan szemlélő lakosok sem érezhették már magukat biztonságban. A látogató számára többször is kihangsúlyozzák, hogy Hitler végső elkeseredésében szembefordult saját népével, s ennek legismertebb és legszörnyűbb példája a hírhedt „Néró-parancs” volt. A „felperzselt föld taktikáját” magába foglaló rendelkezés alapján az ellenség kezére kerülő német területeken az alapvető infrastrukturális eszközöket meg kellett semmisíteni, ezzel lassítván a csapatok előrenyomulását. A Führerről készült utolsó fotók és halálhírének sajtóbeli megjelenése felett ez a cím áll: „Hitler – egy mítosz szertefoszlása”. Hogy ez pontosan mikor, milyen módon és minek köszönhetően ment végbe, sajnos nem kerül kifejtésre.

 

Hitlernek mindehhez 12 évre volt szüksége” – olvasható egy ház falára írva, egy Berlin ostroma idején készült fényképen. A jelzésértékű mondatot szemlélve a látogatónak ismét hiányérzete támadhat, hiszen a talán legizgalmasabb kérdésekre a kiállításon szintén nem kapunk választ: a biztos vereség tudatában miért harcolt tovább a Wehrmacht; miért követték még oly sokan a Führert; és a rendszer agóniája közepette hogyan működhetett, sőt hogyan terjedhetett ki a lakosságra kifejtett elnyomás?

A projektet ugyanakkor egy merész vállalkozásnak tekinthetjük, hiszen az 1945-ös év a németeket hosszú évtizedeken át ambivalens érzésekkel töltötte el: kétségtelenül pozitívumként említhető a háború befejezése, a nemzetiszocialista állam felszámolása, ugyanakkor milliók számára ekkor jött el az igazi nélkülözés időszaka, házaik, egzisztenciájuk elveszítése, a kelet-poroszországi vagy a szudétanémetek elűzése otthonaikból, majd egy újabb diktatúra felállítása a keleti területek romjain. Pusztulás és újrakezdés.

 

A belépődíj nélküli időszaki kiállítás 2015. október 25-ig áll nyitva az érdeklődők előtt.


[1]Az idézetet feljegyző egykori szárnysegéd, Nicolaus von Below szerint a mondat 1944 decemberéből származik. Nicolaus von Below: Als Hitlers Adjutant 1937-1945, Hase & Koehler, Mainz, 1980. 398.

Ezt olvastad?

Franciaország második világháborús történetének számos kevésbé ismert fejezete van, amely elsősorban annak tudható be, hogy a közvélemény számára a francia
Támogasson minket