A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig

Vizi László Tamás nagy erudícióval megírt A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig. Trianon, revízió, határkérdés, nemzetegyesítés (1920–2010) címet viselő legújabb kötete a magyar külpolitika egyik központi kérdésköréről, a trianoni diktátumról és az annak feldolgozására tett kísérletekről, tervekről szól a probléma gyökerétől napjainkig.

A kötet igényes borítóval és nyelvezettel jelent meg, a recenzens csupán egyetlen sajtóhibát talált (32. o. sopron). A szerző stílusára jellemző, hogy a témáról egyenesen beszél, nem menekül bele az unalmas szakzsargonba, ellenben nem is enged az indulatok és érzelmek csábításának – amit a téma kínál – hanem egyszerűen „csak” szakszerű és érdekes. Mind a bevezetés, mind a bibliográfia sajátos megoldással él. Előbbiben a szerző kombinálja az információközlést – például a főszövegbe jól integrált táblázatokban közöl tényszerű adatokat a trianoni diktátumról – és a kötet szerkezetének bemutatását. Az utóbbi pedig az átlagostól eltérően – bár a szerző többi könyvére is ez jellemző – műfajonként bontja a bibliográfiai tételeket, azaz külön tünteti fel betűrendben a cikkeket, a tanulmányokat, a monográfiákat etc. A kötet mutatókat nem tartalmaz, és két további átgondolandó formai kérdést is felvet. Egyrészt azt, hogy szerencsés megoldás-e végjegyzeteket használni lábjegyzetek helyett. A vita örök, az egyik mellett az szól, hogy nem zavarja az érdeklődő Olvasót, a másik mellett pedig az, hogy a professzionális Olvasó számára viszont a lábjegyzet tartalma is fontos. Másrészt pedig a kötet nagyon sok idézetet tartalmaz, de ezek nincsenek kurziválva, így nem válnak el élesen a főszövegtől. Sok vita van mostanában arról is, hogy egyáltalán jó-e a főszövegbe nagyon hosszú idézeteket, vendégszövegeket tenni (vagy azoknak lábjegyzetben a helye). A recenzens – íróként – maga is ezt teszi, és bár sok kritikát kapott, úgy véli, hogy ez az eljárás indokolt. Egyszerűen azért, mert az angolszász ún. close reading (azaz a forrást alaposan elemző eljárás) során helye van a forrásnak (sőt, annak van helye csak igazán), illetve az érdeklődő Olvasó, de gyakran a professzionális történész sem ismeri a szöveget annak teljes valójában.  Márpedig ezek a szövegek képezik a kötet és az Olvasó közötti diskurzus alapját.

A forma tárgyalása vezet el a műfaj kérdéséhez. Éppen a hosszas idézetek vezetnek arra, hogy a kötet lényegében egy historiográfiai jellegű szintézis arról, hogy a magyar politikum hogyan kezelte a trianoni traumát. Azaz a szerző szorosan ragaszkodva a témához és a nézőponthoz – helyesen – nem tárgyalja a közérzületet vagy indulatokat, illetve a környező államok nézőpontját sem. Ebből viszont az is adódik, hogy a kérdést elméleti síkon tárgyalja. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy alapvetően konstruktívan áll a témához, azaz nem agonizál – amit a trauma kapcsán egyébként joggal tehetne –, hanem egy ívet húz a problémától az adott keretek között végrehajtható megoldásig, a Nemzeti Összetartozásról szóló törvény 2010-es elfogadásáig. Ez persze alapvetően aktuálpolitikai kérdésekig vezet (amit a szerző jogosan kerül) és azt az érzetet kelti, hogy a trianoni probléma megoldódott. Ez szimbolikus szinten lehet, hogy így van, ellenben gyakorlati szinten az 1920-ban kialakult alaphelyzet továbbra is fennáll: magyarok vannak kisebbségi helyzetben a környező szomszédos államokban a lecsökkent területű Magyarország jelenlegi határain kívül.


Gulyás László, Vizi László Tamás és Simon János a kötet bemutatóján (forrás: kodolanyi.hu)

A történet szálait a szerző Apponyi 1920. január 16-i beszédével veszi fel, mivel ez volt az első hivatalos magyar reflexió a nyugat felé a trianoni határok tervezetével kapcsolatban, illetve az itt megjelenő magyar érvelés képezte az alapját a későbbi revíziós gondolatnak. Az érvelés pillérei: (1) kultúrfölény, (2) népek önrendelkezési joga, (3) kisebbségi jogok kérdése, (4) történelmi érvek, (5) biztonságpolitikai megfontolások, illetve (6) földrajzi-gazdasági érvek. (22–27. o.) A szerző megjegyzi, hogy a történeti érvek képviselték az érvrendszer leggyengébb pontját. (30. o.) Ugyanakkor érdemes elgondolkodni, miért is van ez így. Erre jó példa Palesztina és Izrael állam esete. Mivel mindkettőnek történeti érvei voltak egymással szemben, végül a puszta katonai fölény legitimálta az egyébként későbbi történeti létezés elvét. Ez jól mutatja azt is, hogy valójában a külpolitikában az erő által meg nem támasztott érvek ritkán vezetnek eredményre. A szerző ezzel kapcsolatban nem foglal állást, az általa későbbiekben is felsorolt terveket önmagukban kezelve komolyan veszi, nem kommentálja realitásértéküket, azaz megmarad elméleti síkon. Szintén érdekes, hogy természetesen szerepel itt Sopron és a környező nyolc falu esete, akik élhettek önrendelkezési jogukkal. De Derenk ügye is érdekes lehetett volna, mivel e település lakosságának zöme nem magyar etnikumú volt, mégis a Magyarországhoz való csatlakozás mellett döntöttek. Ez csak azért érdekes, mert Vizi több magyar revíziós tervnél megjegyzi, hogy azok azt feltételezték, hogy a korábban Magyarországhoz tartozó etnikumok szeretnének valami módon újra Magyarországhoz tartozni. A magyar tervezetek mellett helyet kap az igen népszerű angol lord, Rothermere elképzelése is. (50–51. o.) Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a lord zseniális előrelátással érezte meg azt (amit Apponyi is), amit a nyugatiak – különösen a francia politika – nem: a Monarchia szétverésével és Magyarország meggyengülésével ugyan egy leendő német hatalom elveszíti erős szövetségesét, viszont Európa is elveszíti majd lehetséges szövetségesét az újonnan feltűnő ellenséggel – a szovjet kommunizmussal – szemben. (Idézi Vizi: 51. o.) Természetesen számos további terv is szerepel, de ezek részben vagy egészben levezethetőek a fenti két elképzelésből. (Vö. 53–79. o.) Az átmeneti revíziós sikerek leírására a szerző a legjobb módszert választja, adattáblákkal és térképekkel mutatja be őket, és végül arra a következtetésre jut, hogy nem a tartalom, hanem a visszacsatolás módja tette fenn (vagy inkább meg) tarthatatlanná az eredményeket. (85. o.) A szerző a Horthy-korszakra vonatkozóan végül három nagy revíziós gondolatfajtát különít el a leírt tervek alapján: (1) „mindent vissza” típusú integrális, (2) etnikai alapú, továbbá (3) stratégiai alapú revízió. (87. o.)

A trianoni diktátumot helyben hagyó párizsi béke körülményeit részletesen elemzi a szerző (95–175. o.), amit sommásan úgy lehetne összefoglalni, hogy az angolszász politika tanult a múltból, és hajlott volna az etnikai rendezésre, csak éppen már nem ők diktáltak, hanem a Szovjetunió. Ez utóbbi egyrészt a magyar javaslatok helyett inkább Csehszlovákia és Románia területi igényeit támogatta. Másrészt pedig érzéketlen volt az etnikai kérdésekkel szemben. Utóbbi jellemezte az 1948–1989 közötti időszakot Magyarországon, ahol a kommunizmus internacionális eszmerendszere jegyében Trianont a szőnyeg alá kellett söpörni. (177–191. o.)

A kötet utolsó fejezete az 1989 utáni magyar kormányok Trianonnal és a határokon kívül került magyarokkal kapcsolatos politikáját mutatja be. Ebben az a vonal bontakozik ki, amely szerint az MDF és Fidesz kormányok határozott kisebbségvédelmi politikát folytattak, míg az MSZP–SZDSZ koalíció az egész kérdést alárendelte az integrációs politikának. A szerző az 2004-es népszavazást a kedvezményes honosításról az igen beszédes „Újabb lelki Trianon a 2004-es népszavazáson” alfejezetcím alatt tárgyalja. Ezzel természetesen kifejezi azt a nem titkolt véleményét és a kötet gondolati ívét is, hogy 2004-ben lett volna esély rá, 2010-ben pedig a lehetőségekhez képest megoldódott a magyar nemzetiségek közjogi helyzete. Ugyanakkor – ennek vitatása nélkül – azért érdemes a kérdést nagyobb kontextusban is elemezni. Egyrészt fontos Magyarország 2004-es csatlakozása az EU-hoz, amely központi kérdés volt, és amely lehetőséget adna vagy adott volna például Erdély autonómiájának felvetésére. Továbbá az EU-n belüli kisebbségpolitikai érdekérvényesítés szintén továbbgondolásra érdemes téma. Másrészt pedig fontos kérdés a határokon túli magyarok szavazatának kérdése is, amelynek komoly belpolitikai vonatkozásai vannak, sőt, konzervatív szemmel mindenképpen felveti a kérdést, hogy szavazhat-e olyan, akit annak végeredménye közvetlenül nem érint.

Vizi László Tamás könyve egy okból hiányérzetet kelt a recenzensben, ami azonban nem a szerző kötetéből és célkitűzéseiből, hanem a témából következik. Izgalmas lenne megvizsgálni azt, hogy a közjogi kérdés korábbi, illetve 1989 utáni rendezési tervei milyen interakcióban voltak és vannak a hazai, illetve a kisebbségi magyarokkal. Azaz az elméleti szinttel párhuzamosan mi történik gyakorlati talajon, hiszen az elméletek legitimációját mindig a gyakorlati valóság szabja meg (vagy kellene megszabnia).

E kötet mindenképpen izgalmas és ritka szellemi kaland, mivel a legtöbb történeti munkától eltekintve nem valaminek egy kis szeletét elemzi, hanem egy témát követ végig időben, azaz a szerzőnek nemcsak egy korszakot, hanem több ellentmondásos időszakot is kiválóan kell ismernie, benne egy gyakran indulatokat keltő, rendkívül összetett problémával. A szerző hozzáértőn, stílusosan és magabiztosan kezeli a választott témát és a kihívást, ezáltal egy olyan kötetet adva az Olvasó kezébe, amely méltó magához a tárgyhoz, és az olvasó figyelmére, valamint kiköveteli a téma és a könyv továbbgondolását.

Illik Péter

A kötet adatai:

Vizi László Tamás: A sérelmi politizálástól a nemzeti összetartozásig. Trianon, revízió, határkérdés, nemzetegyesítés (1920–2010). CEPOLITI, Budapest, 2016. 303 oldal.

Kapcsolódó cikkek:

Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy Balázzsal

Külpolitika és közgondolkozás – interjú Zeidler Miklóssal

A trianoni békeszerződés szlovákiai és magyarországi emlékezete

Konfliktuszóna: Magyarország – menekültek a huszadik század első felében

Kerekasztal-beszélgetés a Horthy-korszakról

Ezt olvastad?

Tóth Ágnes történész, egyetemi oktató, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa, a Pécsi Tudományegyetem Német Történelem és Kultúra Délkelet-Közép-Európában