A spanyolnátha Budapesten

Kosztolányi Dezső jó egy évtizeddel később, 1930 körül, Esti Kornél történetébe szőve emlékezett vissza a spanyolnátha idejére, amikor az emberek nemcsak a politikai bizonytalanság miatt böngésztek a lapokban, hanem a titokzatos járványról, de leginkább annak sikeres leküzdéséről vártak híreket. Csalódniuk kellett, a sajtó ellentmondásos intézkedésekről, egymást hibáztató politikusokról és városatyákról, tömeges halálesetekről tudósított, a gyászjelentéseket szemlélve sokan érezhettek úgy, ahogyan azt Kosztolányi Esti megtudja a halálhírt című novellájában leírta:

„Keze a reggeli újságok után nyúlt. Gyorsan föllapozta őket. Winterné nevét kereste a halottak lajstromában, de még nem volt benne. Egyébként csupa gyászjelentés meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdő egy temetőben. 178 új haláleset – hirdették a cikkek, szinte ujjongva-, tetőfokon a spanyoljárvány. – Nem spanyol – gondolta. – Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.”

Spanyolnáthás beteg kezelése egy amerikai kórházban (1918). Forrás: Wikimedia

Influenza vagy spanyolnátha?

Budapesten az influenza spanyol betegség nevet viselő veszedelmes változata járványos formában bizonyíthatóan már 1918 nyarán megjelent, az első tüneteket az olasz hadszíntérről a Zita Kórházba szállított katonákon, foglyokon észlelték. Rövid idő alatt megfertőződött egy teljes pavilon csaknem összes betege, beleértve az orvosokat és az ápolószemélyzetet. Tömeges megbetegedések július közepétől fordultak elő, majd a betegség terjedése augusztus közepe táján alábbhagyott. Az átmeneti visszaesést a szakemberek később annak tulajdonították, hogy a tehetősebbek vidékre menekültek a betegség elől. Szeptember elején csak szórványos megbetegedésekről érkezett hír, a hó közepén azonban robbanásszerűen megszaporodott a fertőzöttek száma.

Az egykori Zita Kórház. Forrás: Az idő harcokat újráz blog

A szeptember 24-re összehívott orvosi értekezlet szakemberei nem tagadták a járvány létét, de a 8 Órai Újságban és más lapokban kiadott közleményükben igyekeztek megnyugtatni a lakosságot, hangsúlyozták annak szabályos és enyhe lefolyását. A néhány bezárt iskolát pedig a fokozott óvintézkedések közé sorolták.

„Sajnos a közönség körében a spanyol betegségről téves nézetek alakultak ki, mert általában az a hajlam, hogy haláleseteket, amelyeket pl. tüdőgyulladás okozott, a spanyol nátha rovására írnak, holott a két betegségnek egymáshoz semmi köze, legfeljebb annyi, hogy mindkettő magas lázzal kezdődik.”

Orvosi körökben sokaknak feltűnhetett a sorok mögött rejtőző ellentmondás, ugyanis az influenza egyáltalán nem volt ismeretlen hazánkban. A 19. század utolsó évtizedétől – az első ismert 1889–1890-ben volt – kezdve több nagyobb (legalább nyolc) influenzajárvány érintette. Ezek halálozási aránya meg sem közelítette a koleráét, a vérhasét vagy a diftériáét, ezért nem tartották igazán veszélyesnek. Tapasztalati úton megfigyelték azonban, hogy influenza áldozatainak többsége a szövődményként fellépő tüdőgyulladásba halt bele. Szórványos esetekben ugyan az influenzát jelölték meg halálokként, de a későbbiekben a tüdőgyulladásban elhunytak számának drasztikus növekedése az influenza felbukkanását jelezte a szakembereknek.

Aki nem tudott az influenza és a tüdőgyulladás gyakori összekapcsolódásáról, s már örülni kezdett, a másnap kiadott közlemény hatására bizonyára elmúlt a bizakodó kedve.

„A spanyol influenza járvány, mely már úgy látszott alábbhagy, újból teljes erővel pusztít nemcsak Budapesten, hanem országszerte. A közkórházakban igen sok súlyos természetű influenzában szenvedő embert ápolnak, sőt a legutóbbi napokban ismét néhány haláleset fordult elő.”

Az olvasónak csak lapoznia kellett, s látta, hogy az egész országban sokkal súlyosabb volt a járványhelyzet, mint azt a hivatalos szervek állították. A nevesebb halottak gyászjelentései bizonyára szíven ütötték az olvasókat. Az áldozatok között volt egy székesfehérvári földbirtokos 19 esztendős leánya, aki egy héttel az esküvője előtt hunyt el, egy Borsod megyei ifjú, járási főszolgabírónak megválasztott tartalékos honvédfőhadnagy, akinek az eskü tételére azonban már nem került sor, végzett vele az influenzából kialakult tüdőgyulladás. Az áldozatok között találunk idős, köztiszteletben álló tanítót, háborúból hazatérő katonát, hadiözvegyet, a hírek alapján nemtől, életkortól és társadalmi állástól függetlenül senki sem érezhette magát biztonságban. A következő napokban nem kisebb rémületet keltve már egész családok pusztulásáról cikkeztek: a zentai földbirtokos családja ugyanúgy nem menekülhetett, mint a Pozsonyi úti házban élő fiatal nyomdászlány és három testvére.

„Zentáról táviratozzák: Bün Máté zentai földbirtokos családját teljesen elpusztította a spanyolnátha. Elsőnek Bün Jánosné, a földbirtokos édesanyja halt meg, utána a nagyapja: Boros Márton. Néhány nappal ezután a földbirtokos felesége, hétfőn maga a földbirtokos, kedden pedig a családot ápoló Szejes Mihályné esett áldozatul a járványnak. Most még két kicsiny gyermekük fekszik nagy betegen és kétséges, hogy a magasfokú lázzal járó betegséget kiheverik-e?” (8 Órai Újság, 1918. szeptember 26. 5.)

„Eső után locsolás” avagy hogyan védekezett a főváros

Az emberiség a középkori nagy pestisjárványok óta nem találkozott hasonlóan gyorsan terjedő és halálos kórral, így a háború zűrzavara, a sok nélkülözés és a politikai bizonytalanság mellett a tömeges megbetegedések könnyen pánikot válthattak ki a meggyötört lakosságból. A helyzet súlyosságát tovább fokozta, hogy nem sikerült pontosan azonosítani a kórokozót, sem a fertőzőmechanizmusát leírni. Ebben az időben a vírusok létezéséről még nem tudtak, így a tudósok különböző, korábban ismert vagy ismeretlen baktériumtörzseket (pl. Pfeiffer baktérium) gyanítottak a háttérben. Sok beteg a szövődményként fellépő bakteriális fertőzésbe halt bele, a szövetek mikrobiológiai vizsgálatát követően legtöbbször a streptococcus baktérium jelenlétét mutatták ki, ezért sokáig ezt a kórokozót „gyanúsították”. Az európai sajtóban egy svájci orvos félreértett információi alapján futótűzként terjedt el az a rémhír, hogy valójában tüdőpestisről van szó. Magyarországon a járványügyekben elismert szaktekintély, Korányi Sándor cáfolta ugyan az alaptalan híresztelést, de a szóbeszéd később is rendszeresen szárnyra kapott. E bizonytalanság és a biztos gyógymód hiányában egyetlen, több évszázad alatt kipróbált védekezési módszer maradt, a fertőzöttek minél szélesebb körű, szigorú hatósági intézkedésekkel foganatosított elkülönítése, a különböző csoportosulások megakadályozása. A tömeghisztériától tartó hatóságok azonban világszerte óvakodtak attól, hogy a háborúból és a politikusokból kiábrándult lakosság elé tárják a spanyolnátha-halálozás valódi adatait, igyekeztek a számokat lehetőség szerint szépíteni. Az állami hatóságok képviselői a már említett okok miatt nem merték az emberek szabad mozgását a végletekig korlátozni, a nagyvárosok és a modern tömegközlekedés korában ez amúgy is óriási erőfeszítéseket igényelt volna. Az újabb korlátozó intézkedések, még ha a lakosság érdekében történtek is, mindenütt ellenkezést váltottak ki, nem lehetett tudni, mi vezethet beláthatatlan politikai következményekhez. Ezek a jelenségek a vesztes országokban fokozottabban jelentkeztek.

Korányi Sándor. Forrás: OSZK Digitális képarchivum

A spanyolnátha 1918. szeptember 30-án már olyan méreteket öltött a fővárosban, hogy Budapest Főváros Közegészségügyi Bizottsága kénytelen volt összeülni és megvitatni a tömeges influenzaesetek kérdését. A tanácskozás hírét az országos védekezést irányító szakember, Frank Ödön minisztériumi tanácsos, a Belügyminisztérium Közegészségügyi Osztályának vezetője a lapoknak adott interjújában igen cinikus szavakkal fogadta.

„Hogy «védekezik» a főváros a spanyol-nátha ellen? Tanácsokat kap holnap a közönség – Eső után locsolás – Bárczy főpolgármester kötelességmulasztása.”

A lapokban a városatyák szemére vetett nemtörődömségről bizonyára nem volt szó, inkább annak terhére írható a habozás, hogy nem tudták igazán pontosan, milyen betegséggel állnak szemben. Az aktuális kutatások alapján azt feltételezték, hogy a fertőzés a levegőben terjedt, ezért – jobb híján – elrendelték az utak locsolását. A tanácskozáson megjelent szakemberek egy része ekkor még bizakodott, hogy a járvány hamar lecseng magától, vagy az orvostudomány gyorsan megoldást talál, sőt dr. Szabó Sándor tiszti főorvos még azt is vitatta, hogy igazi járvány lett volna. Tekintve, hogy információi alapján a halálozási arány az 1889/1890-es influenzáénál jóval alacsonyabbnak tűnt, elegendőnek vélte 200 ágy elkülönítését az influenzabetegek számára a Szent László Kórházban. A megjelent orvosok idősebb generációja azonban, akik már praktizáltak az 1889/1890-es influenza idején, súlyosnak ítélték a helyzetet, és határozottan kijelentették: a fővárosban járvány tört ki. Figyelmeztették kollégáikat a megelőzés fontosságára, a rendelkezésre álló adatok hiányosságára, valamint a fertőzés gyors elharapózásának veszélyeire. A bizottsági tagok – akár elismerték a járvány tényét, akár nem – tartottak a járvány hivatalos kimondásával járó, a közegészségügyi törvényben előírt rendelkezések bevezetésének következményeitől, különösen annak anyagi vonzataitól.

A vitát dr. Wenhardt Jánosnak, a közkórházak központi igazgatójának és dr. Gerlóczy Zsigmondnak, a Szent László Kórház igazgatójának beszámolója döntötte el, akik a kórházi tapasztalatokat összegezve nem féltek kimondani: súlyos, a korábbi influenzáktól bizonyos tekintetben különböző megbetegedésről van szó. Az előző járványokkal ellentétben ugyanis ez nem keletről, hanem nyugatról érkezett az országba, s nem a megszokott tavaszi–őszi időszakban, hanem már nyáron. Külön hangsúlyozták, hogy a nyár folyamán feltűnően megnőtt a halálos kimenetelű tüdőgyulladások, mellhártyagyulladások száma, az előbbiek hátterében először a kiütéses tífuszt sejtették, de a vizsgálatok ezt nem igazolták. Figyelmeztették kollégáikat, hogy az influenza egy teljesen új változatával állnak szemben, éppen ezért teljesen kiszámíthatatlan. Állításukat a frontvonalak mögötti katonakórházak orvosainak tapasztalataival támasztották alá, akik ijesztően magas mortalitásról számoltak be, a kórházi ápolásra szorulók 80%-át veszítették el. A kórházigazgatók érveinek meghallgatása után a megjelentek végül mégis kimondták a járvány tényét, melyről a polgármester még aznap, 1918. szeptember 30-án rendeletet bocsátott ki. Első lépésként bezáratta az oktatási intézményeket – az egyetemek és az ellátást nyújtó tanoncotthonok kivételével –, megtiltotta a látogatást a kórházakban, továbbá előírta a fertőzöttek szigorú elkülönítését. Az utóbbi intézkedés véget vetett annak a már a sajtóban is sokat emlegetett gyakorlatnak, hogy a tömegével a kórházakba szállított influenzásokat helyhiányra hivatkozva a tífuszosok, szamárköhögésben és más ragályos betegségekben szenvedők közé fektették. A sajtó, köztük a 8 Órai Újság is, a főpolgármester felelősségét hangoztatták:

„A baj országos jellegű, s ép ezért, úgy látszik, a főváros vezetősége a kormányra hárítja a cselekvés feladatát. De ha már itt tartunk, meg kell kérdezni, hogy hol van ilyen veszedelem idején a főpolgármester Bárczy István? Ő a végrehajtó hatalom képviselője, neki lett volna múlhatatlan kötelessége őrködni afölött, hogy a fővárosi közönség érdekében megteszik-e kellő időben az óvó-intézkedéseket. A kórházak felügyeleti joga is az övé, de Bárczy István ilyenkor nincs sehol sem. Persze, a spanyolnáthára nem lehet pohárköszöntőt mondani, sem ünnepélyesen, díszmagyarban fogadni.” (8 Órai Újság, 1918. szeptember 29. 4.)

Bárczy István. Forrás: Wikipedia

Késleltette a járvány elleni védekezést, hogy bejelentési kötelezettség hiányában nem rendelkeztek biztos adatokkal a megbetegedettek számáról, életkoráról, társadalmi hovatartozásáról. A főpolgármester 1918. október 6-án bocsátott ki rendeletet az influenzafertőzöttek kötelező bejelentéséről, amit visszamenőleg október 1-től írt elő. E naptól kezdve információt kért a kórházak és gyógyintézetek igazgatóitól, az orvosoktól, a közlekedési vállalatok igazgatóságaitól, az oktatási intézmények és a gyárak, üzemek, szállodák vezetőitől arról, hogy hány megbetegedés fordult elő, ezek közül mennyi volt a tüdőgyulladások és mennyi a halálozások száma. A súlyos helyzetre tekintettel az érintettek három napot kaptak a kért adatok benyújtására. A bejelentést elmulasztók számára 600 Korona pénzbüntetést vagy 30 napi elzárást helyeztek kilátásba. A beérkezett jelentések alapján 1918. október 1–9. közötti periódusban az előző évihez képest tízszeresére nőtt a tüdőgyulladásban elhunytak száma.

A Közegészségügyi Bizottság a határidő letelte után, október 9-én ült össze a kialakult helyzet elemzésére. Az ülésen megjelent tiszti orvosok javaslatára egyszerűsítették a betegek bejelentésének procedúráját, mivel az orvosok a megnövekedett beteglétszám mellett nem tudtak eleget tenni az adminisztrációs kötelezettségeiknek. A statisztikák alapján megállapították, hogy a fertőző betegség az egész fővárost érintette, a megbetegedések száma egyenletesen oszlott meg az egyes városrészek között. A jelentett betegek mintegy 90%-a a 14–35 éves korosztályból került ki, feltűnően sok volt közöttük a társadalom középrétegébe tartozó, továbbá a nők száma jóval meghaladta a férfiakét (3:1-hez). Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a legnagyobb tömegek az élelmiszerjegyeket osztó bizottságok helyiségei előtt verődtek össze. Az adminisztrációs munkát éjjel végezték, a bizottsági tagok többsége pedig a társadalom középrétegéhez tartozó nő volt, de sokan álltak közülük kora reggeltől estig a hosszú sorokban. Más úrinők a különböző jótékony nőegyletek képviseletében a zsúfolt pályaudvarokon fogadták a hadszíntérről hazatérő katonákat. Már a kortársak is úgy vélték, hogy a háborús gazdasági válság a társadalom középrétegét jobban megviselte, mint a szegényeket, mivel ők nem szoktak hozzá a nélkülözéshez. A közölt adatok, arányok azonban csupán durva becslések, mivel a betegek egy részét – feltételezhetően a szegények tartoztak ebbe a csoportba – soha nem látta orvos. Egyes leírások arról számoltak be, hogy a bejelentettnél öt-hatszor magasabb volt a fertőzöttek valós száma, de az óvatosabb becslések szerint is csupán a betegek negyedéhez jutott el orvos.

A polgármester a járvány kihirdetését követően elsőként a napilapok hasábjain és kiragasztott hirdetményekkel tájékoztatta a lakosságot a betegség tüneteiről és a szükséges teendőkről. Az orvosok, gyógyszerészek nagy része még katonai szolgálatát teljesítette, de nem állt rendelkezésre elég gyógyszer, illetve az orvosok és a betegek szállítására alkalmas jármű sem. A polgármester az illetékes minisztériumtól a mozik és mulatóhelyek, egyetemek bezárását kérte, azonban mindössze e létesítmények nyitva tartásának korlátozását sikerült elérni. A mozik üzemeltetői a korlátozás miatti veszteségek elkerülése érdekében inkább önként bezártak október 13-ig. A kávéházak zárva tartásának ötletét végül a bizottságok elvetették, mivel fontos szerepet játszottak a közétkeztetésben. A megelőzés érdekében alaposabb takarítást írtak elő, a férőhelyek számát egyharmaddal csökkentették, s kora délután néhány órára szellőztetés és rendkívüli takarítás céljából átmenetileg bezártak.

A kijelölt budapesti járványkórházak gyorsan megteltek, ezért a város vezetése a katonai hatóságokhoz fordult újabb ágyak, teljes pavilonok átengedéséért a Zita Kórházban. Október 9-ig 1107 ágyat különített el a főváros az influenzabetegek kezelésére, melynek következtében mindössze 137, vagyis alig egy napra elegendő férőhely maradt szabadon. Nemcsak a szükséges járművek hiánya – mintegy napi 180–200 beteget kellett volna elszállítani –, hanem a betegszállítás nehézkes gyakorlata is akadályozta a legsúlyosabb esetek mielőbbi kórházba juttatását.

Tüsszögő őszirózsás forradalom

A Fővárosi Közgyűlés 1918. október 18-án, miután hosszú ideig felállva éljenezte Bódy Tivadar polgármester határozati javaslatát Magyarország önállóságának és teljes függetlenségének megőrzéséről, az ország demokratikus átalakításáról, illetve az általános, egyenlő és titkos választójog érvényesüléséről, az „Éljen a független Magyarország!” felkiáltást követően rátért a következő sürgős napirendi pontra: a gyorsan terjedő spanyolnátha leküzdésének aktuális kérdéseire. A járvány megfékezésére bevezetett korábbi intézkedések – melyek a rendelkezésre álló eszközök hiányában meglehetősen elégtelennek bizonyultak – eddig nem hoztak valódi eredményt, mert

„különböző érdekköröknél a hatóságok által kezdeményezett erélyesebb rendszabályok ellen oly ellenállás mutatkozott, hogy a helyes ötletek kivitelre nem kerültek”.

Az orvoshiány leküzdésére a város ismét mintegy száz orvos katonai szolgálat alóli felmentését szerette volna elérni, illetve a betegek szállítására alkalmas járműveket kért. Javasolta az összes színház, mulató és mozi bezárását két hétre, a kávéházi záróra leszállítását este kilenc órára, a nők és gyermekek kitiltását a kávéházakból, továbbá drasztikusan csökkentették a villamoson utazók számát. Karinthy Frigyes a felháborodott utazóközönség nevében fejezte ki véleményét az utaslétszám korlátozásáról:

„Tudod-e, milyen andalítóan szép a polgármester hirdetménye a spanyolnátha ügyében? Én nem tehetek róla, de könny szökött a szemembe, részint a meghatottságtól, részint a spanyolnáthától. Van ezen a plakáton minden, ami szép és jó, le van írva a spanyolbetegség és hogy az milyen veszedelmes. A polgármester többek között felszólítbennünket, hogy a vasutat és a villamost csak a legszükségesebb esetekben használjuk. Hát tudod milyen bájos ez, milyen kis biju, egy Wilde-aforizma, egy aperszü, egy aranysulánk. Hogy vasúton és villamoson csak akkor utazzam, amikor szükségem van rá – szóval ne utazzam villamoson és vasúton, ahogyan rendesen szoktam élvezetből, mulatságból, mámorból, dorbézolásból, fényűzésből, dáridóból, kéjhajhászásból, kicsapongásból, hanem csak szükségből utazzam – hogy egy időre mérsékeljem szertelen és vad mulatságomat és szórakozásomat, a villamoson való utazást.”

Hirdetmény – 1918. szeptember 30. Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

A Közegészségügyi Bizottság az 1876. évi XIV. törvénycikk 157. paragrafusa alapján végre járványbizottsággá alakult, miután kiderült, hogy október első két és fél hetében közel tizenkétezer fertőzöttet jelentettek be, és közülük hétszázan haltak meg. A tiszti főorvos ezzel szemben a betegek tényleges számát már százezer főre becsülte. Nem bizonyult hiábavalónak a hatóságok óvatoskodása, mivel a járvány hivatalos bejelentését követően valóban kisebb pánik tört ki. A lakosság megrohamozta a patikákat, és napok alatt felvásárolták a kór kezelésére használatos szereket, elsősorban a lázcsillapítókat, így bizonyos gyógyszerek – sőt, a legolcsóbb láz elleni szer, a jég is ebbe a csoportba tartozott – hiánycikké váltak. A borogatás és a hűtőfürdő sem volt mindig kivitelezhető, mivel rossz állapota miatt éjszakára elzárták a vízvezetékeket. Hamarosan a kámfor és a fertőtlenítésre használt lizoform is felkerült a hiánylistára, mivel a háborús szappant sem nagyon lehetett kapni, a hatóságok meleg vizes kézmosást javasoltak.

Október közepén a katonaság a Zita Kórházat az influenzabetegek kezelésére engedte át, ahol összesen 2000 beteg elhelyezésére nyílt lehetőség. Az ápoló- és a gyógyszerhiányon túl nehézségekbe ütközött a kórházi betegek élelmiszerellátása is. A katonai szolgálat alól felmentett szakemberekkel kiegészülve sem jutottak el az orvosok minden beteghez. A III. kerületben például 60 000 lakosra mindössze egyetlen hatósági orvos jutott, így még a szigorló medikusok, sőt a harmadévesek beállítása is szóba került. Az orvosok alacsony létszáma akadályozta meg, hogy kerületenként egy-egy gépkocsival felszerelt ügyeletet állítsanak fel, elsősorban a szegény betegek ellátására.

A tömegek összeverődésének megakadályozására különféle ötletek merültek fel, így például a nagymisék tartásának felfüggesztése. Az egymást érő temetések – az elhunytak nagy száma és a pénzromlás arra késztette a vállalkozókat, hogy a temetési költségeket hirtelen többszörösére emeljék – gyors és tömegmentes lebonyolítása érdekében a városvezetés néhány főben korlátozta a halottat búcsúztatók számát. Az elhunytakat éjszaka is temették, sőt, a város vezetése kénytelen volt előírni, hogy délelőttönként csak a kórházakban és szegényházakban elhaltakat lehetett nyugalomra helyezni. Az október végén lezajlott fővárosi események jelentős mértékben akadályozták a járvány elfojtására irányuló intézkedések végrehajtását és a betegek ellátását. A várost közel egy hétig járó tüntetők a még mozgósítható teljes rendőri állományt lefoglalták, így a betegség elleni védekezésben nem számolhattak velük. Nehézségekbe ütközött a betegek kórházba szállítása, s különösen a távolabbi gyógyintézetek élelmiszerellátása. A feszültségek csökkentése érdekében az új miniszterelnök, Károlyi Mihály gróf 1918. október 31-én hatályon kívül helyezte a színházak, kabarék, mozik, orfeumok zárva tartásáról, továbbá a vendéglők és kávéházak zárórájának előrehozásáról kiadott rendelkezést. Döntését a politikai és társadalmi változásokkal, valamint a járvány alábbhagyásával indokolta. A rendelet célja mindenekelőtt a tömeg „elvezetése és szórakoztatása”, valamint a lakosság megnyugtatása volt. A szakemberek úgy ítélték meg, hogy a megbetegedések csökkenése elsősorban az átmeneti zűrzavarral magyarázható, mivel az orvosok továbbra sem jutottak el valamennyi beteghez.

Hirdetmény – 1918. október 25. Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár

A látszólagos csökkenést, pontosabban stagnálást követően beigazolódott a járványtani szakemberek félelme, a fertőzöttek száma ugyanis ismét rohamos növekedésnek indult. Októberben 21 499 fertőzöttet jelentettek be a kezelőorvosok, novemberben pedig 9149 főt. A betegek száma szemmel láthatóan csökkent, a halálozási arány ezzel szemben az előző havi 8-ról 9%-ra emelkedett, december elején pedig elérte a 10%-ot. A járvány újabb fellángolása miatt ismételten a Monarchia összeomlása után nagy tömegben hazafelé özönlő katonákat hibáztatták, akik a spanyolnátha mellett egyéb fertőző betegségeket (tbc-t, vérhast, tífuszt) hoztak magukkal. Állítólag egyedül a belgrádi katonai kórházból 950 influenzás katonát szállítottak a fővárosba. A katonaság nem tudott önerőből gondoskodni halottai eltemetéséről, ezért a főváros segítségére szorult. A könnyebb boldogulás reményében a nem fővárosi illetékességű katonák is Budapestre igyekeztek, nagy tömegekben követték őket az elveszített területekről menekülő lakosok.

A járvány elleni teendők kapcsán megoszlottak a vélemények. A Járványbizottság tagjai három pártra szakadtak. Az egyik szélsőséget egyetlen fő képviselte, aki a svájci példa nyomán radikális zárlat elrendelését szorgalmazta. A másik szélsőséget a „nihilisták” népesebb tábora jelentette. Ők az intézkedések többségét feleslegesnek és haszontalannak ítélték: influenza máskor is volt, a problémát valójában mindig a természet oldotta meg. A legtöbben azon a véleményen voltak, hogy a kórokozó pontos ismerete nélkül, az ország nyomasztó helyzetében túl sok mindent nem lehet tenni. Ők elsősorban az emberek megnyugtatása érdekében kívántak cselekedni: látványos, de végrehajtható rendeleteket hozni. Fontosnak vélték, hogy a külső szemlélők számára úgy tűnjék, uralják a helyzetet. E többségi irányzat képviselői abban egyetértettek a „nihilistákkal”, hogy tanulni kell az október végi eseményekből, az emberek mozgásterének szigorú korlátozása, radikális elkülönítése esetén „fölfordulna az egész társadalmi rend.” Féltek, ha valamilyen csoportosulás megakadályozására törekednének, sokan politikai szándékot gyanítanának a háttérben.

A spanyolnátha-betegek száma december közepétől mutatott lassú csökkenést. A városvezetésben egyre inkább a „nihilista” irányzat kerekedett felül, tudomásul vették, hogy a járvány addig nem szűnik meg, amíg nem találják meg a kórokozóját és az ellenszerét. A szakértők többsége úgy gondolta, hogy lassú ütemben, március–április táján ér majd véget a spanyolnátha. A Járványbizottság ezt követően elsősorban a betegek orvosi ellátásának biztosításával és tájékoztató röpcédulák terjesztésével foglalkozott. Az újabb röpiratok elsősorban abban különböztek a korábbiaktól, hogy nagyobb súlyt helyeztek az egyéni óvintézkedésekre.

A spanyolnátha Budapesten a természet jóvoltából 1919 elején hirtelen véget ért. A következő járványhullám 1920 januárjában ütötte fel a fejét a fővárosban, majd a februári tetőzés után gyorsan megszűnt. A rendelkezésre álló adatok alapján a második járvány betegeinek számát az 1918-as harmadára becsülhetjük.

Géra Eleonóra

A cikk az Újkor.hu és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Történettudományi Intézet együttműködésének keretében született. A szerző az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója.

Korábbi járványtörténeti cikkeink a PTE BTK TTI jóvoltából:

Fedeles TamásA fekete halál a 14. század közepén

Lindner Gyula: Egy túlélő följegyzései – Thuküdidész és az athéni járvány

Grüll Tibor: „Könyörögjenek a halandók jó orvosságért!” – Róma Antoninus-kori járványa

Fedeles TamásKígyóméreg, fahéj, arany – Középkori pestis elleni praktikák és csodaszerek

Czeferner DóraFlorence Nightingale és a modern nővéri hivatás kezdetei

Löffler Erzsébet: Az 1831-es kolerajárvány az Egri Főegyházmegyében

Madarász Fanni: A nagy londoni pestisjárvány (1665–1666)

Hornyák Árpád: A 20. század legnagyobb tömeggyilkosa: a spanyolnátha

Források

Budapest Székesfőváros Statisztikai Évkönyve XII. (1913–1920) Budapest, 1923.

Fővárosi Közlöny 29. évf. (1918)

Tájékoztató irodalom

Géra Eleonóra: A halál villamoson érkezett. Fővárosi hétköznapok a spanyolnátha árnyékában. In: Sorsok, frontok, eszmék. Tanulmányok az első világháború 100. évfordulójára. Főszerk. Majoros István, Budapest, 2015. 733–752.

Géra Eleonóra: A spanyolnátha Budapesten. Budapesti Negyed 17. (2009) 206–232.

Géra Eleonóra: Járványok és következmények (https://mta.hu/tudomany_hirei/jarvanyok-es-kovetkezmenyek-110583 – 2020. április 17. [utolsó letöltés: 2020. május 26.])

Johnson, Niall P. A. S.–Mueller, Juergen D.: Updating the Accounts: Global Mortality of the 1918–1920 „Spanish” Influenza Pandemic. Bulletin of the History of Medicine 76. (2002):1. 105–115.

Taubenberg, Jeffery K.–Reid, Ann H.–Fanning, Thomas G.: Das Killervirus der Spanischen Grippe. Spektrum der Wissenschaft. 2005/4. 52–60.

Ezt olvastad?

Lucian Boia román történész neve néhány éve a történettudomány és a történelmi ismeretterjesztő munkák iránt érdeklődő magyarországi olvasók számára sem