A szabadságharc végnapjai és a világosi fegyverletétel

1849 nyarán az Osztrák Császárságtól függetlenedő Magyarország katonai szempontból erősen szorongatott helyzetbe került. Bár a tavaszi hadjárat a főhadszíntéren a császári csapatok visszaszorítását, illetve Buda visszafoglalását eredményezte, az eseményekkel párhuzamosan Ferenc József osztrák császár és I. Miklós orosz cár megegyeztek az orosz katonai intervenció ügyében, amelynek keretében a cár 200 000 katonát ígért a császári csapatok megsegítésére. Mindez – mint utóbb bebizonyosodott – a katonai-politikai erőviszonyok végzetes mértékű eltolódását jelentette. 


Világosi fegyverletétel (magyar festő, 19. század közepe). Forrás: Wikipedia

Buda visszafoglalását követően a Duna mentén állomásozó magyar fősereg az orosz intervenciós csapatok beérkezése előtt megkísérelt támadást intézni a császári fősereg ellen, s Bécs irányába visszaszorítani azt, június 16-21. közt azonban a Vág folyó mentén megakadt az előrenyomulás. Ezt követően a magyar fősereg nem indított jelentősebb offenzívát a császári csapatok ellen. 1849 nyarán sorozatosan visszavonulásra, illetve újabb és újabb területek feladására kényszerült a túlerőben lévő, Haynau táborszernagy által vezetett osztrák erőkkel szemben. A Minisztertanács június 29-i döntésének értelmében a magyar hadsereg hadászati központja Szeged-Arad térsége lett.

Mindeközben az orosz csapatok offenzívája is megindult a Kárpátok szorosain keresztül. A cári sereg előrenyomulását Erdélyben Józef Bem tábornok, az Alföldön pedig Görgei Artúr csapatainak hadmozdulatai igyekeztek lassítani. Görgei eközben megkísérelt tárgyalásba bocsátkozni a Paszkievics főherceg vezette orosz csapatokkal, a cár utasításainak megfelelően azonban az oroszok kizárólag a magyar csapatok feltétel nélküli fegyverletételét lettek volna hajlandóak elfogadni, s politikai kérdések tekintetében a császáriakhoz irányították a magyar tiszteket.

A Szeged térségében gyülekező magyar csapatok fővezérévé július 30-án a kormány Henryk Dembiński tábornokot nevezte ki, aki azonban  a Szegedi sáncok védelmében sem vállalt ütközetet a császári sereg ellen, s a Tiszántúlra vonult vissza. Dembiński azonban a Tisza-Maros védvonal mentén sem tudta megakadályozni a császári csapatok átkelését. Ráadásul augusztus 5-én Szőregnél csatát vesztett Haynau seregével szemben, amelyet követően a kormány székhelyéül is szolgáló Arad helyett a császári kézen lévő, ostrom alá zárt Temesvár irányába vonult vissza.

Erdélyben Bem csapatai sikeresen lelassították ugyan a cári sereg előrenyomulását, a többszörös túlerővel szemben azonban ez is csak időnyerésre lehetett elégséges. Július 31-én Segesvárnál, augusztus 6-án pedig Nagycsűrnél szenvedtek komoly vereséget az erdélyi magyar csapatok. A nagycsűri ütközetet követően Bem megmaradt csapatai Stein ezredes Gyulafehérvárnál álló hadosztályához csatlakoztak, a dél-magyarországi fősereghez azonban már nem tudtak csatlakozni. 

Augusztus 7-én a kormány leváltotta Dembińskit a dél-magyarországi sereg éléről. Helyére Bemet nevezte ki, aki augusztus 9-én vette át a sereg feletti parancsnokságot. Dembiński még ezt megelőzően a Nyárád patakon túlra, Temesvár fele vonult vissza, s nem szándékozott csatába bocsátkozni Haynau seregével. Bem ezzel szemben támadást rendelt el, s így még augusztus 9-én csatát vívott a császári sereggel. A küzdelem a kezdetekben a magyar fél számára előnyösen alakult, a csata során azonban a magyar tüzérség lőszertartalékai elfogytak. A helyzetet súlyosbította, hogy az összecsapásba a császáriak részéről néhány óra elteltével Liechtenstein altábornagy hadteste is bekapcsolódott, amely oldalba támadta a magyar sereg jobbszárnyát. A helyszínre lovagló Bem alól kilőtték lovát, súlyos sérülést szenvedett s így a magyar sereg központi irányítása megszűnt, amivel a csata is végleg elveszett. A magyar seregen belül felbomlott a rend, s a visszavonulás során komoly veszteségek keletkezetek. A megmaradt csapatok Lugos irányába vonultak vissza, a tiszti jelentések szerint a sereg az összeomlás szélére került.

Augusztus 9-én érkezett meg Görgei és hadteste Aradra, ekkor még ismeretlen volt a Temesvár mellett csata kimenetele. A vereség híre a városba augusztus 10-én, az esti órákban érkezett meg. Ennek hatására augusztus 11-én a Minisztertanács reggeli ülésén Kossuth Lajos kezdeményezte, hogy Görgeit hivatalosan is hatalmazzák fel a cári sereg képviselőivel való tárgyalásra. Kossuth érvelése szerint Görgei volt az egyetlen személy, „ki egy még legyőzetlen hadsereg élén, az ellenséggel még tiszteletet parancsoló állásból alkudozni, vagy a körülményekhez képest másvalamit tenni képes”. A Minisztertanács végül megszavazta a javaslatot és felhatalmazta Görgeit a tárgyalásra. 

Görgei azonban ennél komolyabb lépéseket látott szükségesnek: kizárólag katonai megbízottként nem látott reményt a sikeres közbenjárásra. Mindezt még ugyanazon a napon levélben közölte Kossuth Lajossal: „… és én arra, hogy azt, ami a nemzet számára megmenthető, megmenthessem, elkerülhetetlen szükségesnek tartom, hogy a jelen kormány lépjen le, s én ruháztassam fel a polgári s katonai legfőbb hatalommal”. Kérése teljesült is, mivel még ugyanezen a napon Kossuth és három minisztertársa fogalmazványt tett közzé, kijelentve: „… a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel Tábornok úrra ruházom”. A korábbi kormányzóelnök még ugyanezen a napon elhagyta Aradot és Orsova irányába, török földre indult. 


Kossuth augusztus 11-i lemondólevele. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (mek.oszk.hu)

A temesvári vereségről értesülve Görgei tudta, hogy a további ellenállásra nem maradt remény. Tárgyalni sem az osztrák, sem az orosz féllel nem lehetett eredményesen: mindkét oldal csupán a fegyverek feltétel nélküli letételét volt hajlandó elfogadni. Az ideiglenes kormány korábban még a korona felajánlását is kilátásba helyezte a cári család valamely tagja számára, az orosz fél azonban még így sem volt hajlandó politikai tárgyalásba bocsátkozni. Az egyetlen járható megoldás tehát a fegyverletétel maradt.  

Görgei  még augusztus 11-én fogalmazványt írt Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz tábornoknak a cári sereg előtti fegyverletételről, s szándékát – két ellenszavazat mellett – az aznapra összehívott hadi tanácskozás során is jóváhagyatta.  A fővezér az oroszok előtti kapituláció előnyének tartotta, hogy ebben az esetben legalább hadserege megmenekülhet a bécsi udvar bosszúját: „…talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja” – fogalmaz Rüdigerhez írt levelében. Továbbá gesztusértékkel bírt véleménye szerint az is, ha a magyar sereg nem a császáriak előtt teszi le a fegyvert, „mert az osztrák hadak nem dicsekedhetnek azzal, hogy az én csapatjaimat a vitéz orosz hadsereg egy részének segítsége nélkül valaha legyőzték volna; és mert ezen segítség nélkül sohasem is sikerült volna bennünket legyőzniök” – írja ugyanitt.

Augusztus 12-én a magyar sereg Világosra vonult, s Görgei itt ismertette katonáival a fegyverletételi szándékot is. Rüdiger orosz tábornok még ugyanezen a napon kézhez vette Görgei levelét, s válaszként követek útján megüzente, hogy elfogadja a fegyverletételi ajánlatot.

Augusztus 13-án így a magyar sereg a Világos mellett lévő szőllősi síkon letette a fegyvert a cári sereg előtt. Először Görgei és kísérete lovagolt át az orosz hadsereghez, ahol Rüdiger tábornok köszöntötte őket. Görgei először jelentette a sereg létszámát, illetve átadott egy előzőleg összeállított, a hadsereg kéréseit tartalmazó fogalmazványt. Ezt követően kiadta a parancsot a fegyverletétel megkezdésére.

Drozdov főhadnagy, a cári sereg tisztje ekképp írta le az eseményt: „A gyalogosok, miután tisztelegtek, szomorúan levették magukról hadfelszerelésüket, és puskájukat gúlákba állították. A katonák búcsúzás közben sírtak és megcsókolták ezredzászlójukat. A huszárok, megállítván lovukat, megölelték azokat, és zokogva búcsúztak tőlük.” A fegyverletétel során a magyar sereg katonái még egyszer, utolsó alkalommal megéljenezték Görgeit. 


Szkicsák-Klinovszky István festménye a fegyverletételről. Forrás: Wikipedia

A fogságba ejtett magyar katonákkal az orosz tisztek méltányosan bántak. A legénységet Nagyváradra, a tiszteket pedig Gyulára vezényelték. Görgeit másnap az orosz katonák Paszkievics főherceg szállására kísérték, s itt tudta meg, hogy a főherceg – a magyar reményekkel ellentétben – nem ígérhet amnesztiát a sereg részére és kizárólag az ő életét tudja garantálni. Augusztus 23-ig a katonák orosz fogságban maradtak, csak ezt követően kerültek a császáriak ellenőrzése alá.

A világosi fegyverletétellel a magyar nemzet közel egy éves önvédelmi harca ért véget. A Habsburg Birodalmon belül ebben az időpontban Magyarországon kívül csupán egy helyen folyt még a harc: a Radetzky marsall által ostromlott Velence városában, amely végül augusztus 27-én szintén kapitulálni kényszerült. 

A fegyverletételt követően augusztus végéig az összes magyar katonai alakulat megadta magát, a péterváradi és komáromi várőrséget leszámítva. Pétervárad szeptember 7-én, Komárom pedig október 2-4. közt került császári fennhatóság alá, mindkét esetben tárgyalás útján, a várvédőknek nyújtott komoly engedmények mellett. 

A katonai és politikai vezetés jelentős része a szabadságharc végnapjaiban az Oszmán Birodalomba emigrált. A menekülési útvonalat egészen augusztus 20-ig Józef Wysocki tábornok csapatai biztosították. Bár tényleges katonai akcióra az elkövetkező évtizedekben nem adódott lehetőség, a magyar emigráció jelenléte politikailag komoly nyomást gyakorolt a császári kormányzatra.

Azokra, akik az emigráció helyett a birodalmon belül maradtak a császári kormányzat véres megtorlása várt – még annak ellenére is, hogy Miklós cár kegyelmet kért a magyarok részére Ferenc Józseftől. A kivégzések mellett ennek számos formája létezett: sokakat várfogságra ítéltek, illetve kényszerrel besoroztak a császári seregbe, továbbá minden olyan jelkép viselését megtiltották, amely a forradalomra utalhatott.

Bereznay István

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket