„A szakasz” Afganisztánba megy – a 9. század című film történészszemmel

A Szovjetunió afganisztáni háborúja – ellentétben az Egyesült Államok sok szempontból hasonló vietnami konfliktusával – nem bővelkedik filmes feldolgozásokban. Az afgán konfliktust bemutató első valóban realisztikusnak és hitelesnek szánt háborús filmeposzra egészen 2005-ig kellett várni. Erről, Fjodor Bondarcsuk 9. század (9 Rota) című alkotásról lesz szó a következőkben.

A vietnami és az afgán háború közötti párhuzamok száma jelentős: mindkettő olyan politikai, gazdasági és ideológiai okokból megvívott helyi háború, amelyek végkimenetele nem minősült kedvezőnek a bennük szerepet vállaló szuperhatalomra nézve; a hátországban csúfos kudarccal végződött, jórészt felesleges konfliktusokként tekintettek rájuk; traumatizált, testben-lélekben megnyomorított fiatal katonák tömegét termelték ki, és szembeállították a lakosságot a hatalommal. Az afgán háború több mint kilenc éve (1979. december – 1989. február) jelentős szerepet játszott a Szovjetunió gazdasági meggyengülésében, és legalábbis részben okot szolgáltatott a glasznoszty politikai reformjára. (Az 1980-as évek közepéig a sajtó szinte semmit sem írhatott a háborúról: az elesett katonákat többnyire kiképzési balesetek áldozataiként tüntették fel.) Az Afganisztánba vezényelt 620 ezer szovjet katonából közel 15 ezren vesztették életüket; a veszteség és a megaláztatás érzése pedig úgy látszik, éppen elég volt hozzá, hogy a társadalom tabuként tekintsen erre a témára. A Szovjetunió felbomlása, valamint az 1990-es évek zavaros oroszországi időszaka – egy újabb kudarcos fegyveres konfliktussal, az első csecsen háborúval megspékelve – szintén nem kedvezett az afganisztáni háborút feldolgozó kulturális, egyéni és közösségi gyászmunkának.

Mielőtt azonban megkísérelnénk történészszemmel felmérni a 9. század értékeit, érdemes néhány szót szólnunk filmes előzményeiről. Ahogy a bevezetőben már említettem, ez a háború nem különösebben népszerű a mozifilmkészítők körében, mégis találunk pár példát az afganisztáni konfliktust feldolgozó, vagy legalábbis azt a cselekmény háttereként feltűntető művekre. A Reagan-kormányzat a hadsereg presztízsének és népszerűségének növeléséhez hasznos eszközök egyikeként tekintett a játékfilmre; ennek is köszönhető, hogy az 1980-as években megszaporodtak azok a többnyire akciófilmek (gyakran vígjátékok), amelyek igyekeztek hazafiasabb, pozitívabb színben feltűntetni az amerikaiak indokínai háborúját éppúgy, mint az 1970-es, ’80-as évek kisebb-nagyobb konfliktusait. Részben ennek a következménye, hogy az előző évtizedben népszerű, a harcokat kritikusabb szemmel bemutató és/vagy a veteránok utóéletére koncentráló háborús drámák (A szarvasvadász, Hazatérés, Apokalipszis most) műfaja háttérbe szorult. Egyes vélemények szerint a két irányzat, vagyis a látványosabb, realisztikusabb akciójelentekre kihegyezett filmek és a mélyebb lelki traumákat, illetve társadalmi konfliktusokat bemutató drámák fúziójából született meg a kortárs háborús film műfaja, amelynek híresebb képviselői például A szakasz vagy A sólyom végveszélyben.

Afganisztán hálás témát jelentett az USA és a Szovjetunió szembenállásának bemutatásához: a háborút háttérnek használó akciófilmek sora készült ebben az időszakban, amelyek ugyanakkor egyáltalán nem törekedtek az események akárcsak nyomokban is realisztikus bemutatására. Ide sorolható például a Rambo 3 (1988) vagy a Halálos rémületben (1987) című James Bond-opusz. Más filmek, mint például A tank (1988; Háborús fenevad címen is játszották) Kevin Reynolds rendezésében megkísérelték árnyaltabb fényben bemutatni a szovjet-afgán háború értelmetlenségét: e történetek általában úgy végződnek, hogy a főhős orosz katona átáll a „jó oldalra”, és segíti az afgánok harcát a megszállók ellen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy orosz részről is történtek már kísérletek korábban a háború realisztikusabb bemutatására, például Vlagyimir Bortko hazánkban soha be nem mutatott „Afgán összeomlása” (Afganszkíj izlom, 1991), amely mély átéléssel mutatja be a háború értelmetlen, lélekölő és tragikus voltát egy meghasonlott, de az emberei mellett a végsőkig kitartó őrnagy szemszögéből.

Ismerünk tehát olyan filmalkotásokat, amelyeket a helyszín- és témaválasztás okán előzménynek tekinthetünk, véleményem szerint a 9. század mégis a vietnami háború borzalmas hétköznapjait bemutató „korszerű” háborús filmekkel áll közelebbi rokonságban, különösképpen Oliver Stone A szakaszával (1986) és Stanley Kubrick Acéllövedékével (1987), a cselekmény, a megvalósítás és a mondanivaló tekintetében egyaránt – egyes párhuzamokra a film cselekményének ismertetése során még részletesen kitérünk. Fjodor Bondarcsuk első egész estés rendezése az eddig felsoroltakon túl édesapja, a nagy sikerű Szergej Bondarcsuk háborús filmjeiből is merít; érdemes kiemelni A hazáért harcoltak (1975) című második világháborús drámáját, amely a katonák közötti bajtársiasság és a jellemábrázolás szempontjából is előképe lehet a 9. századnak.


Az első nap

A film cselekménye egy szakasznyi sorkatona szolgálatát követi nyomon a bevonulás napjától kezdve a kiképzésen keresztül egészen az afganisztáni harcok végéig. 1988-ban járunk, a háború utolsó szakában, így a történet nem ölel fel túl hosszú időtartamot. Hőseink krasznojarszki regruták, akik – a szovjet sorállomány többségével ellentétben – az egyik legnagyobb presztízsű szervezet, a Légideszant Erők (Vozdusno-deszantnije Vojszka – VDV) állományába tartoznak. A VDV alakulatai jelentették az Afganisztánban szolgáló szovjet erők krémjét. Az amerikaiak Vietnamban alkalmazott taktikáját követő légi mozgékonyságú csapatok – akiket többnyire helikopterrel szállítottak a hadműveleti területre, és ugyanígy vontak ki onnan – kapták a legveszélyesebb feladatokat: ők hajtották végre a rajtaütéseket az ellenség bázisai és a lázadókhoz hű falvak ellen, felderítették és biztosították a terepet, támogatták a különleges műveleti erők tevékenységét és az utánpótlást szállító konvojok védelméből is kivették a részüket. Harcértékük magasabb volt, kiképzés és morál területén is jóval felette álltak az átlag szovjet csapatoknak (akik többnyire a gépesített gyalogság hadosztályaiban szolgáltak); ám bevetéseik természetéből fakadóan komoly veszteségeket szenvedtek. Az évek során sokat tanultak a mudzsáhidoktól, és a háború végére már a sorállomány is speciális, a hegyvidéki hadviselésre és a helyi viszonyokra felkészítő kiképzést kapott.

A film első fele egyértelműen párhuzamba állítható az Acéllövedékkel: itt is a kiképzés, a katonává válás embertelen, már-már elviselhetetlen folyamatát láthatjuk, ám Kubrick művénél egyszerre realisztikusabb és kevésbé érzékeny formában prezentálva. Újoncaink hamar alkalmazkodnak a helyzethez; civil frizurájukkal együtt vetik le polgári nevüket, és adnak egymásnak vicces beceneveket, ahogy a „kopaszok” körében kialakulnak az első klikkek. A háborús filmek kliséjének megfelelően főszereplőink között képviselteti magát a társadalom minden rétege; a 9. század mégis sikeresen lép túl az általános sztereotípiákon azzal, hogy igyekszik mélységet és egyéniséget adni az egyes karaktereknek. „Ljutyij” (Artur Szmoljanyinov) a mélyszegénységből jött utcagyerek – olyan, akinek a létezését a kor szovjet propagandája el sem ismerte. Eszes, talpraesett és empatikus; hamar kivívja társai megbecsülését. „Vorobej”, vagyis Veréb (Alekszej Csadov) ifjú értelmiségi, érzékeny tanárember, aki nagyon is jól tudja magáról, hogy nem való katonának; hamarosan az erőszakosabb, kötekedő „Csugun” (Ivan Kokorin) céltáblájává válik. „Giocondo” (Konsztantyin Krjukov) jómódú családból való, festőnek készül, az egyetem helyett vonult be – társai bolondnak is nézik emiatt, hiszen a többség menekült volna, ha teheti. „Sztasz” (Artyom Mihalkov) családos, „Rjaba” (Mihail Jevlanov) mókamester és így tovább. Mindez éppen olyan klisésen hangzik, mint amire számítanánk, ám a film sokat tesz azért, hogy a kiképzés alatt jobban megismerhessük hőseinket, általában az egymáshoz való viszonyuk alakulása, vitáik és konfliktusaik során. Erre jó példa Ljutyij és Giocondo egyik csörtéje: előbbi nehezen tudja felfogni, hogy utóbbi miért választotta az afganisztáni szolgálatot. Ám Giocondo magyarázata a haditechnika és úgy általában a háború letisztult esztétikumáról és funkcionális szépségéről csak még jobban megdöbbenti, hiszen ő már nagyjából sejti, milyen borzalmakra számíthatnak, és semmi szépet vagy jót nem talál a gyilkolásban. Az ilyen kis epizódok során a néző betekintést nyerhet a főbb karakterek gondolkodásába, akik a filmvásznon, ahogy megismerik és megtanulják becsülni egymást, lassan közösséggé válnak. Külön öröm látni, hogy a színészek életkora nagyjából megfelel az általuk alakított karakterekének (18–20 év); ritka, amikor nem bevált harmincasokkal játszatják el az ilyen szerepeket.

Az Üzbegisztánban eltöltött három hónap szolgált arra, hogy felkészítse a leendő bakákat arra a pokolra, ami az afgán hegyek között várt rájuk. Mindezt kellő hitelességgel adja vissza a 9. század, kezdve a harcokat többször is megjárt, sebesülés miatt kiszuperált Gyigalo kiképző őrmesterrel (Mihail Porocsenkov). Itt érdemes megemlíteni, hogy a filmben meglepően kevés tiszt szerepel, ami furcsa, hiszen a szovjet hadseregben a tisztek – különösen az alacsonyabb rendfokozatú harctéri vezénylő tisztek; hadnagyok és századosok – száma meglehetősen magas volt a NATO-országok haderőihez képest. A filmben alig találunk tiszteket, ami részben magyarázható azzal, hogy a rendező szándékosan koncentrált a legénységi állomány bemutatására. Egyedül a század afganisztáni parancsnokát ismerhetjük meg közelebbről; őt hatalmas tisztelet övezi a legénység részéről, és ettől látszik szinte misztikus figurának. Bár a szovjet hadseregben a tisztikart minden eszközzel igyekeztek elkülöníteni a sorállománytól, a harctéri tisztek jóval közelebb álltak katonáikhoz, különösen az olyan közös identitással bíró, etnikailag általában homogén (orosz, ukrán, belorusz) elit egységek esetében, mint egy ejtőernyős ezred. Gyigalo rendfokozata valójában inkább a nálunk használt zászlósnak felel meg; ezt a kategóriát (praporscsik) csak az 1970-es években vezették be újra (a cári hadseregben már létezett), de a kiképzők még később is gyakran viseltek tiszti rendfokozatot.


Gyigalo kiképez

Gyigalo meglehetősen kemény kiképző, aki szorosan fogja az újoncait. Brutalitása sem palástolja azonban a poszttraumás stressz szindróma, sőt az idegösszeomlás tüneteit. Folyamatosan kérelmezi, hogy helyezzék vissza harci alakulatához, ám állapota miatt rendre elutasítják, ettől aztán még rosszabbul érzi magát, a feszültséget pedig a katonákon vezeti le. Karaktere rokonítható az Acéllövedék Hartman őrmesterével, bár nála még Gyigalo is humánusabbnak tűnik, talán éppen sérült volta okán – iránta legalább érzünk némi szánalmat. Ljutyijékból mindenesetre katonát farag: megtanulnak együttműködni. A film többé-kevésbé hitelesen mutatja be a VDV sorkatonáinak felkészítését. A szükséges gyakorlati ismeretek (közelharc, lőfegyverek, robbanószerek stb.) elsajátítása mellett betekintést nyerhetünk az elméleti képzésbe is. Az afgán hadszínteret jól ismerő százados nem kertel, és tanácsai sem csupán a film későbbi eseményei szempontjából bizonyulnak fontosnak, hanem jól visszaadják azt a kiábrándultságot is, amit a katonák – kiváltképpen a tapasztaltabbak, a hadi helyzetet ismerők – érezhettek. Baljósan csengenek szavai, mikor közli a nem túl érdeklődő hallgatóságával: „A történelem során még soha senki sem győzte le az afgánokat. Soha senki.”

Eddig tehát a 9. század inkább a háborús lélektani drámák csoportját erősítette, a film második fele azonban sokkal eseménydúsabb. Hőseink amint megérkeznek Afganisztánba, máris szembesülnek a háború borzalmával, amikor a veteránokat hazaszállító gépet rögtön felszállás után lelövik. Ez gyakran megesett, nem csupán a filmben ábrázolt bagrami légitámaszponton, de szinte mindenhol, mivel megszálló erők és afgán szövetségeseik többnyire nem tartották irányításuk alatt a környező hegyvidéket. Nagy magasságban a felszállás is hosszabb kifutópályát, illetve több időt igényelt, lehetőséget adva a támadásra. Az amerikaiak által leginkább Pakisztánon keresztül az országba juttatott nagy mennyiségű FIM-92 Stinger kézi légvédelmi rakétarendszer tovább növelte a sikeres lelövések esélyét, bár mint sok visszaemlékezésből kiderül, a mudzsáhidok a szárazföldi járművek elleni RPG kézi páncéltörő gránátvetőknek is jó hasznát vették alacsonyan szálló repülőgépek, helikopterek ellen.

Itt, a támaszponton osztják be az eddig megismert főszereplőket a 345. Önálló Légi Roham Gárdaezred 9. századába; és itt ismerkednek meg Hohollal, vagyis az „Ukránnal” (maga a rendező, Fjodor Bondarcsuk alakítja), Kurbasival, a felcserrel (Amadu Mamadokov) és még néhány veterán altiszttel, akik igyekeznek gatyába rázni – és ha lehet, életben tartani – a jövevényeket. A deszantosok hétköznapjai a háború utolsó éveiben nagyjából úgy teltek, ahogy a filmvásznon láthatjuk: a 345. ezred katonái konvojokat biztosítottak; felderítő bevetéseket hajtottak végre a hegyi utak mentén és rajtaütéseket az afgánok táborai, falvai ellen, mindezt a légierő és a gépesített csapatok támogatásával. Olyan, a maga korában tabunak számító témák is terítékre kerülnek, mint az illegális fegyverkereskedelem, csempészet és csencselés a helyiekkel. Hasonlóan A szakaszban látottakhoz, főszereplőink lassan ismerkednek a helyi viszonyokkal, és nem sokat várat magára az első kisebb összecsapás az ellenséggel, amit aztán egyre súlyosabb harcok követnek, ahogy közeledünk az epikus végkifejlet felé. Értékelendő gesztus, hogy az ellenség emberi oldalát is megismerhetjük, habár a készítők odáig azért nem mentek, mint Mel Gibson a Katonák voltunkban, ahol az észak-vietnamiak mentalitásából, motivációjából is kapunk egy kis ízelítőt. Vietnamhoz hasonlóan itt is elmosódott a határ a civilek és az ellenség harcosai között, akiket a katonák következetesen a „dusmánnak” neveznek – ez a perzsa (fárszi) „ellenség” szóból származik. Hiába a felkészítés, hőseinknek rá kell döbbenniük, hogy sehol, még a falvakban sem érezhetik magukat biztonságban; egy-egy véres összecsapás után pedig tudják, hol rejtegethetik az ellenállókat. A lakosság elleni megtorló akciók a háború előrehaladásával valóban egyre hétköznapibbá váltak, és bár az oroszok próbálták távol tartani a sajtót, sok eset mégis eljutott a nyugati médiába, nemzetközi felháborodást váltva ki és végképp aláásva a háború jogosságát alátámasztó szovjet érveket. Arról nem is beszélve, hogy az „ész és szív” megnyerése híján, minden ilyen akcióval csak növelték a mudzsáhidok erejét és elhivatottságát.

A film látványvilágára, kivitelezésére igazán nem lehet panaszunk: az orosz-ukrán-finn koprodukció 9 millió dolláros költségvetése jó kezekbe került. 1500 statiszta közreműködésével 40 repülőeszközt és 70 harcjárművet használtak fel a forgatás során. A főszereplőket alakító színészeknek szabályos katonai kiképzésen kellett részt venniük, amit az alakulat veterán őrmestere tartott. Ahol csak lehetett, valódi fegyvereket (vaklőszerrel) és robbanóanyagokat használtak, így aztán a csatajelenetek nem csupán látványosak, de kellően realisztikus módon adják vissza az eseményeket. Még dublőröket sem nagyon használtak: a főszereplők kisebb sérüléseinek többsége valódi. A díszletek és kellékek hitelességébe szintén nehéz belekötni: a Mi-24-es harci helikopterektől a repeszálló mellényeken át (amelyek használata az afgán háború idején terjedt csak el a szovjet hadseregben) egészen az ikonikus kék, Adidas másolat („Moszkva”) tornacipőkig, amit a rendszeresített bakancsnál praktikusabbnak találtak a hegyek között, minden korhű. Érdekes módon éppen a leglátványosabb és leginkább akció-dús rész, a végső csata a film gyenge pontja, már a történelmi tények szempontjából. „Megtörtént események alapján” – így reklámozták a filmet, és bár nyilván történt sok hasonló eset – hiszen az előretolt szovjet erősségek, beásott hegyi pozíciók ostromára gyakran került sor –, az a hadművelet, amelyre a film hivatkozik, egészen másképp alakult.

1988. január 7-én (egy évvel a filmvégi események előtt), a Magistral hadművelet keretében a 345. ezred 9. századának 39 katonáját ledobták a „3234-es magaslatra”, mely a tengerszint feletti magassága után kapta a nevét. Feladatuk az volt, hogy alakítsanak ki védelmi pozíciót, és biztosítsák a konvojok átvonulását; ehhez tüzérségi és légi támogatást is kaptak. Alig néhány órával az érkezésük után, délután 3 körül megtámadták őket az afgán milicisták, akiket egyes források szerint pakisztáni kommandósok is támogattak. A körülbelül 200–400 főre tehető ellenséges erők két irányból támadtak, és 8-án reggelig 12 rohamot intéztek a domb ellen, sikertelenül. A védők folyamatos rádiókapcsolatban álltak a parancsnoksággal, és minden támogatást megkaptak, még a sebesültek légi evakuálását is meg tudták oldani. Végül 6 halott és 28 sebesült árán védték meg a 3234-es magaslatot, és bár ez jelentős veszteségnek számít, nagyon távol áll attól az apokaliptikus vérfürdőtől, amibe a film torkollik. A cselekmény fordulatainak leleplezése nélkül is kijelenthetjük, hogy a fentebb leírt események szinte minden pontját megváltoztatták a készítők, így talán jobb lett volna, ha egy meg nem nevezett, fiktív ütközetként tálalják a látottakat. Sovány vigasz, hogy az epilógus legalább megemlít párat az elferdített történelmi tények közül. Akad még néhány olyan pillanat, amely kikezdi a film kőkemény realizmusát: ilyen például az afgánokat vezető, napszemüveges Rambo-küllemű figurák feltűnése, akik jelenlétével mintha azt sugallnák a készítők, hogy az amerikaiak nem csupán felszereléssel és kiképzéssel, de a harcban is segítették a mudzsáhidokat.

Bondarcsuk filmje nagyon pozitív fogadtatásra talált odahaza: már a premierhétvégén, 2005 szeptemberében milliók nézték meg, és néhány hónap alatt a költségvetése háromszorosát hozta be a kasszáknál (csupán Oroszország, illetve a FÁK államainak területén). Maga Vlagyimir Putyin elnök is megnézte veterán katonák valamint a rendező társaságában, és igen elismerően nyilatkozott róla. Azóta a világ több országában bemutatták vagy kiadták DVD-n, de Magyarországra sajnos máig nem jutott el.

Mindent összevetve a 9. század összes hibájával együtt is meglepően hiteles és megrázó, ugyanakkor szórakoztató filmalkotás. Az a nyerseség és egyszerűség, amellyel igyekszik megragadni az afganisztáni háború borzalmas jellegét, a harcolók külső és belső szenvedését talán még a filmbéli Giacondo tetszését is elnyerné. Szinte nyomát sem látni annak az erőltetett pátosznak, ami az utóbbi egy-másfél évtized orosz háborús filmeposzaira annyira jellemző, legyen szó akár Andrej Kravcsuk 2008-as Admirálisáról, vagy éppen a pár éve bemutatott Sztálingrádról – utóbbi ékes bizonyítéka, hogy Fjodor Bondarcsuk és a nagy költségvetés találkozása sem garancia a sikerre. Szerencsére a 9. században nem törekedtek a nagy ívű történelmi tabló megfestésére, sem a szereplők magánéletének melodramatikus ábrázolására, így a film nem akar több lenni, mint ami: látványos és realisztikus háborús mozi, mely a megfelelő eszközökkel mutatja be a háború testet-lelket összezúzó brutalitását.

Réfi Oszkó Dániel  

Ezt olvastad?

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A
Támogasson minket