A szüfrazsett, avagy küzdelem a nők választójogáért

„A mai kor embere arra kényszeríti a nőt, hogy elhagyja otthonát, azonban szemrehányást tesz neki, ha ezt megteszi.” – Az 1914 előtti feminista sajtó végtelenségig ismételt frázisa a női szerepek fokozatos átalakulásáról, illetve a közvélemény jelentős részének ezzel szemben megnyilvánuló ellenérzéseiről akár A szüfrazsett című film mondanivalójának rövid összegzése is lehetne.

A Magyarországon 2015 októberében bemutatott alkotást szokatlanul nagy várakozás előzte meg, mivel a premier előtt napvilágot látott előzetesek az Emmeline Pankhurstöt – az angol militáns (harcos) szüfrazsett mozgalom első világháború előtti vezetőjét – alakító Meryl Streep-et jelenítették meg a történet központi figurájaként. Kíváncsiságra adott okot a stáblista is: a rendező, Sarah Gavron mellett olyan nevek is feltűntek a film készítői között, mint pl. Abi Morgan forgatókönyvíróé, aki a sokak által vitatott – Margaret Thatcher brit miniszterelnök életét feldolgozó – Vaslady című drámában is Streeppel dolgozott. Mindemellett a szakma és a nagyközönség számára is figyelemreméltónak bizonyult, hogy a kilencfős producergárdában hat nő neve tűnt fel.

Azon filmkedvelőknek, akik kizárólag a több Oscar-díjban és számos egyéb elismerésben részesülő színészlegenda miatt váltották meg mozijegyeiket, csalódniuk kellett. Az 1903-ban szerveződő Women’s Social and Political Union (WSPU) nagyhatású, a csoportosulás tagjai által kivételes személyiségként tisztelt irányítója ugyanis bár gondolataiban és szellemiségében mindvégig jelen van a cselekményben, ténylegesen csak pár perc erejéig tűnik fel.

Mindezek ellenére egy jól felépített és szinte valamennyi aspektust tekintve „működő” alkotásról beszélhetünk, amely a szavazati jog nőkre történő kiterjesztésének problematikáját egy mosodában alkalmazott East End-i munkásnő, Maud Watts szemüvegén keresztül mutatja be. (A Maud karakterét megformáló színésznő a mozilátogatóknak a Great Gatsby című filmből lehet ismerős.) A heti 13 shillingért hétéves kora óta megállás nélkül robotoló, iskolázatlan főhős – akinek a férje egyébként lényegesen kevesebb munkáért 19 shillinget keresett – egy nap puszta véletlenek összejátszása révén a harcos szüfrazsettek aktuális kampányának kellős közepén találja magát. Ők a durva, kegyetlen eszközöktől sem riadnak vissza (pl. kirakatok betörése, gyújtogatás) azért, hogy felhívják a rendkívül konzervatív Edward-kori társadalom figyelmét a „gyengébb nem” választójogának fontosságára. A filmben tulajdonképpen Maud jellemfejlődésének állomásait követhetjük nyomon, aki – férje és szűkebb környezete nyomásának engedve – eleinte igyekszik távol tartani magát „az ügytől”, azonban egy munkatársa által mégis fokozatosan radikalizálódik, s mozgalmárrá válik.

A főhős mélyen kidolgozott és elgondolkodtató alakításával kapcsolatban fontos kitérnünk a férjével, Sonny-val (Ben Whishaw) és fiával való kapcsolatának jellegére, illetve formálódására is. Lényeges aspektus – amelynek háttere a cselekményszövésben kevéssé jelenik meg –, hogy a gyermekfelügyelet joga a korszak Angliájában kizárólag a családfenntartót, vagyis a férjet illette meg, aki önhatalmúlag dönthetett felesége és gyermekei sorsának alakulásáról. A feleség aktivista tevékenysége miatt a férfiasságában sértett Sonny – akinek karaktere a főszereplők között egyedüliként minden jellemfejlődést nélkülöz – a következőket vágja Maud fejéhez: „Anya vagy, feleség vagy, az enyém vagy! Nincs is más dolgod!” Mindez közvetlenül azelőtt hangzik el, hogy a feleség a közös otthon és gyermeke hátrahagyására kényszerülve utcára kerül, hiszen a férj rossz szemmel nézi agitációs tevékenységét.

Mindez megfelelően szemlélteti a korabeli férfitársadalom jelentős részének gondolkodásmódját, akik egyrészről a családjuk jóhírének megőrzését tartották szívügyüknek, másrészt pedig természetesen minden rendelkezésükre álló eszközzel akadályozni próbálták a nők nyilvános szférában való megjelenését. Emellett a férj szenvtelen, sőt gőgös és kegyetlen személyiségének ellenpontozására is találunk példákat a cselekményben. Az egyik Edit Ellyn (Helena Bonham Carter), fiatal korában igen ambíciózus, orvosi pályára készülő patikusnő férjének (Finbar Lynch) alakja, aki minden megmozdulásában támogatja feleségét és harcos nőtársait. A másik a Maudot több ízben kihallgató rendőr (Brendan Gleeson), aki eleinte arról igyekszik meggyőzni a WSPU munkájához „csiszolatlan gyémántként” csatlakozó fiatal nőt, hogy ő a szüfrazsettek számára csupán idealista „ágyútöltelék” lehet. Később, a börtönben raboskodó nők kínszenvedéseit, az általuk folytatott éhségsztrájkokat, s mesterséges táplálásukat végignézve az ő határozottsága is meginog, s fellép a rabokkal szemben tanúsított kegyetlen bánásmód ellen.

A nézők bepillantást nyerhetnek a WSPU főhadiszállásán végzett mindennapos munkába, illetve képet kaphatnak arról, hogy a szüfrazsettek vezérüket már-már emberfeletti tulajdonságokkal ruházták fel, s kivételes személyiségként tisztelték. Harcostársainak tartott rövid buzdító beszédében Mrs. Pankhurst képes az érzelmekre hatni, jól látható ez a népes hallgatóság tagjainak tekintetein. Az apróbb részletekre is figyelmet fordító néző pedig jól láthatja, hogy a díszlettervezők figyelmét nem kerülte el az apróbb, propagandisztikus elemek cselekménybe csempészése sem. A lakásbelsők falainak képeiről, újságcikkekből stb. ugyanis számos ponton Emmelyne Pankhurst köszön vissza.

A kritikusok egy része a közel kétórás mozifilm gyengepontjaként a cselekményfűzés dinamizmusának hiányát rója fel. Elvarratlan szálként említik a történetben a főszereplő és férje közötti kapcsolat alakulásának részletes kibontását, néhányan pedig – a kérdés történetében minimálisan tájékozottak számára érthetetlen – happy endet hiányolják. Véleményem szerint az alkotás különleges értéke, hogy a filmtörténetben kevéssé feldolgozott kérdéskör egyedi aspektusát ragadta meg. A harcot ugyanis nem a vezető mozgalmárok szemszögéből, hanem az egyszerű munkásnők interpretációjában követhetjük. A részletekben elmélyülő nézők egyébként számos hasonlóságot vehetnek észre Maud Watts karaktere, illetve Ken Follett Évszázad-trilógiájának (A titánok bukása) egyik női hőse, Ethel Williams között, aki az első világháború előtt Londonba költözve maga is nőjogi harcossá válik. Tényeken alapuló történetről van tehát szó, részben valóságos figurákkal, részben pedig kitalált karakterekkel.

Mégis, a WSPU tevékenységének és a korszak angol társadalomfejlődésének alapvető elemei maradtak – részben nyilván szándékoltan – rejtve a mozilátogatók előtt. Ezek közé sorolható mindenekelőtt az a tény, hogy az 1910-es évek kezdetén a férfiak sem rendelkeztek általános, mindenkire kiterjedő szavazati joggal a szigetországban. Továbbá – egy ilyen alkotás kereteiből adódóan is – a századforduló idejében szerveződő mozgalom fejlődésének (majd fokozatos elhalásának) csupán viszonylag szűk keresztmetszetével ismerkedhetünk meg. A nézők számára természetesen elgondolkodtató lehet a film zárásaként feltüntetett kronológiai lista a szavazati jog „gyengébb nemre” történő kiterjesztéséről. E felsorolás azért is fontos, mivel mindenki számára érzékelhetővé teszi, hogy a 20. század szinte teljes egészén átívelő globális problémakörrel állunk szemben, amelyek bizonyos tekintetben ma is megoldatlanok (pl. férfi-női bérek alakulása). Azonban a legapróbb utalás is hiányzik a mozgalom 1914 utáni történetéről. A WSPU ugyanis nem élte túl az első világháború éveit, amikor az angol nők – a kontinensen élő társaikhoz hasonlóan – időszakosan megszakították agitációs tevékenységüket, s mindent a háború megnyerésének rendeltek alá. Elévülhetetlen érdemeket szereztek a munka világában is, ugyanis a mozgósítás során frontra szállított férfiak munkáját ők vették át a gyárakban s a mezőgazdaságban is. A választójogot mégsem értékelhetjük hazafias cselekedeteikért cserébe kapott megérdemelt jutalomként, ugyanis bevezetése nem terjedt ki minden államra, s pl. Angliában is számos korlátozó tényező (életkor, financiális helyzet) szűkítette a női szavazók körét.

A fentiek mellett két fontos hiányosságra kell kitérnünk. Az egyik Emily Davison karakterének elnagyolt jellege és kidolgozatlansága: a cselekmény kezdetén csak csendes megfigyelőként látjuk, semmi nem utal arra, hogy korszakalkotó, s a világ sajtójában hatalmas publicitást kapó tettre készül. Ez már csak azért is furcsa, hiszen a történet csúcspontját az általa véghezvitt akció jelenti: 1913. június 8-án az epsomi derbin a király lova elé vetette magát, amivel emberek millióinak figyelmét hívta fel a nők követeléseire.

Az általa véghezvitt, rendkívüli elszántságról és lélekjelenlétről tanúskodó tett megítélése azonban nem volt egységes, ami igaz a WSPU által kifejtett agitációs tevékenységre is. A kontinens feminista mozgalmainak jó része – bár tiszteletteljesen beszélt a szüfrazsettek elkötelezettségéről, s a „speciális szigetországbeli társadalmi-politikai rendszer” tükrében értékelte aktivizmusukat – elzárkózott az általuk folytatott erőszakos tevékenységtől, vagyis nem tartotta nőkhöz méltónak („ladylike”-nak) ezt a viselkedésformát. Végül röviden meg kell említenünk azt is, hogy – bár a rendező nem utal erre – az angol nőmozgalom sem volt a korszakban egységes, éles ellentétek feszültek az egyes irányzatok között.

A megfogalmazott kritikák ellenére azonban számos valóságos elemet tartalmazó, felkavaró, drámai alkotás született, amelynek számos megállapítása korokon átívelően – így napjainkban is – érvényes.

Czeferner Dóra

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket