A Szulejmán című sorozatról és az alternatív történelemről

Ármány, cselszövés és a keleti despoták lélekrajza: 2013. januárja óta Magyarországon is vetítik a Muhteşem Yüzyıl c. sorozatot. A Törvényhozó Szülejmánt középpontba állító szappanopera a szélesebb közönség mellett a hazai történésztársadalom érdeklődését (és bírálatát) is kiváltotta, gondoljunk Fodor Pál, Csaplár-Degovics Krisztián és Fónagy Zoltán véleményére, mely Magyar Nemzet online felületén olvasható.

Számomra nem érdektelen az elnevezés sem: a „nagyszerű század” vagy „pompás század” sorozatcím érdekes párhuzamokra ébreszt, mintha a spanyol Aranyszázadot vagy a francia Nagy Századot imitálná, eszerint a készítők számára a XVI. század a Grand Siècle oszmán megfelelője. Ennek érdekében nem áll távol tőlük az aránytévesztés vagy a torzítás sem. Egy-egy nevezetesebb küzdelem, mint Nándorfehérvár 1521-es ostroma vagy az 1522-es rodoszi hadjárat perspektivikus lerövidítésben tűnik fel előttünk, a hónapokig elhúzódó összecsapás-sorozatok néhány nap alatt kivívott viadalnak látszanak. A filmbeli Oszmán Birodalmat monolitikus egységként ábrázolják, ezt a képet erősítendő a karakterek zöme török nevű szunnita, míg Anatólia síita lakosságának problémája, az 1520-as években zajló kizilbas felkelés kevés hangsúlyt kap. A filmbeli birodalom nemzetközi hatalmi súlya is nagyobb, mint a kora újkorban: a nézők számára ugyan nem egyértelmű, hogy a krími kán nem a mindenkori oszmán uralkodó vazallusa volt, sokkal inkább szövetségese, egyenrangú partnere – de az a történészi képzettséggel nem rendelkezők számára is ellentmondásos, hogy Szülejmán I. Ferenc francia királyt a vazallusának tekinti.

Számolnunk kell azzal is, hogy a nézőközönség nagyobbik részét inkább foglalkoztatja az intrika, mint a kortörténet vagy a hadi események ábrázolása. A sorozat korhűsége több szempontból is vitatható – elsőként nem helytálló azon epizód, melyben az Isztambulból érkezett gyalogság és tüzérség (!) váratlanul üt rajta a magyar végvárakon. Kevéssé valószínű a sorozat íróinak koncepciója, mely a külföldi kémek hárembe helyezésével számol, ami – valljuk be – rendezői szempontból kiválóan alkalmas arra, hogy a politikai és a szerelmi szál összeérjen, de magát a cselekményt komolytalanná, hiteltelenné teszi.

Még a korabeli török, muszlim viszonyokról alkotott kép is ellentmondásos. Ibrahim pasa nagyvezírnek azt róják fel ellenlábasai, hogy nem tagja az oszmán elitnek és rabszolga származása ellenére mer magasra törni – valójában a kul-rendszer ismeretében ez nem oly ritka, a XV. század dereka óta a fenti életpálya tipikusnak mondható. Nem bizonyítható, hogy Szülejmán majomszeretettel viszonyult a fiaihoz. Ennek nem csupán a korabeli események mondanak ellent – hisz a szultán Musztafa fia megölését személyesen nézte végig, később pedig 500 000 aranyat fizetett a Szafavidáknak, hogy Iránba menekült fiát, Bajezidet kivégeztethesse –, hanem kultúrtörténeti argumentumok is: az adott korszakban hajlamosabbak voltak a gyermekeket „kis felnőttnek” tekinteni. Az sem valószínű, hogy az oszmán elit tagjai asztalnál, székeken ülve étkeztek.


Aras Bulut İynemli Bajezidként

Jóval ellentmondásosabb, amikor a sorozat politizálni próbál.

A padisah legfőbb riválisa a mindenkori pápa, aki V. Károly császárt, II. Lajost és I. Ferenc francia királyt is magánkihallgatáson fogadja (!). Ebben az alternatív filmbéli univerzumban a „sacco di Roma” sem történt meg, Európa monarchái a keresztény egyházfőnek engedelmeskednek. Mivel Szülejmán kalifa, azaz vallási vezető is, ellenfele csakis a katolicizmus legnagyobb egyházi méltósága lehet. Ugyan 1520 és 1566 között nem kevesebb, mint hét pápa uralkodott, ez a sorozat készítői számára lényegtelen: Róma püspöke dramaturgiai szempontból fölcserélhető, topikus alakká merevedik, akinek egyedüli életcélja a vallásháború vezénylése. A háború tétje, a Közép-Európa vagy a Mediterráneum fölötti hegemóniáért vívott harc eltörpül a civilizációk összecsapása mellett.


Alp Öyken VII. Kelemenként

Az iszlámra hivatkozó szemléletmód máshol is kitapintható: ilyen megközelítés az önkéntes asszimiláció, az identitásváltás pozitív színben való feltüntetése, hisz a padisah nagyvezíre és későbbi felesége is keresztény környezetből érkezett. Függetlenül attól, hogy ez mennyiben jelenti a rabnői lét romanticizálását, az egyéni döntések sokszor a múlt ködébe vesznek: elég arra utalnunk, miként lett egy feltehetően magyar rableány II. Mehmed szultán anyja. Arról nem is beszélve, hogy a filmnéző kizárólag az elitet ismeri meg, márpedig a török fogságba esettek zömének számára nyilvánvalóan nem adatott meg a hasonló életút, a palota csillogása.

A filmsorozat ráadásul sajátos bináris oppozícióról árulkodik: míg oszmán vonatkozásban egy csaknem teljesen militarizálódott társadalmat sejtet, addig a keresztények a harcmezőkön alulmaradnak, többnyire kereskedők vagy követek, jellemüket tekintve önbizalomhiányos, férfiatlan kreatúrák. Különösen látványos az itáliai kalmárok vagy a Habsburg-diplomaták félszegsége, sőt szervilizmusa az oszmán uralkodóház dominanciát árasztó tagjaival szemben. A Nyugat országai nem hódítanak, hanem alkudoznak, arannyal vásárolva békét. Vagyis a sorozat a muszlim–katonáskodó–maszkulin viselkedés és látásmód ellenpárját a nyugati–merkantil–nőies típusban jelöli meg. Ez az a pont, ahol a sorozat történelemszemlélete már-már szatírának tűnik: nehezen hihető, hogy egy világbirodalom vezetőrétege kizárólag kardlengető pozőrökből állt.

Ismertetésemben még nem érintettem a szinkron kérdését, a magyarra fordítás hibáit vagy hiányát. Egy hazai néző még meg tud barátkozni azzal, hogy Újlak vagy Szendrő Ilok és Smederevo néven szerepel, de már kevesebben sejtik, merre keressék Boğdant (a moldvai vajdaság török neve). A perzsa eredetű şehzade titulust ugyanakkor hercegként magyarítják. Nagyobb hiba, hogy a magyar fordítás készítői a sohasem létezett szultána szóhoz ragaszkodnak, holott az Oszmán-ház egyes nőtagjai is szultáni címet viseltek. Az egykor valóban létezett Matrakçi Nasuh egy általam nem ismert ok miatt Matrakos néven tűnik fel a sorozatban (jelen sorok írója némi szarkazmussal megjegyezheti, hogy a tüfenkçi hasonló logika alapján tüfenkes), míg V. Károly császár Bajern és Sachsen (!) területéről gyűjt csapatokat.


Hürrem szultána Tiziano festményén és a sorozatban

A kora újkor kutatójának meg kell birkóznia a XVI. századhoz kötődő helyi mítoszokkal: ilyen török–magyar kohabitáció gondolata (ez esetben nem a megítélés vitatott, hanem maga a kijelentés is, hisz a hódoltsági részbe elsősorban délszlávok települtek) vagy a Tarih-i Ungurus köré épült rajongói kör (holott a fordítás a szultáni propagandát szolgálta s szerzője a legújabb kutatások szerint nem is volt magyar). Nagy kár, hogy jelen esetben a mítoszok további gyarapodására van példa.

Perényi Károly

Kapcsolódó cikkek:

Diplomácia Mohács előtt – A szulejmáni ajánlat

„Alulnézetből:” Létezett-e a Magyar Királyság 1526-1699 között?

Mohácsi helyszínelők – Néhány észrevétel II. Lajos holttestének megtalálásával kapcsolatban

A Mohács-kód: egy mítosz alapvonalai

Az orvos, a történész és a király holtteste – beszámoló a „Nekünk mégis Mohács kell…” című szimpóziumról

Ezt olvastad?

Sokan lehetnek köztünk olyanok, akik történelmi filmek, regények alapján alkotnak magukban képet a múltról. Az efféle műalkotások nagyban hozzájárulhatnak ahhoz,