A Tanácsköztársaság emlékezete

Aligha van a proletárdiktatúra 133 napjánál vitatottabb időszak a 20. századi magyar történelemben. Amíg a Horthy-korszakban a rémuralomként, addig 1945 után egy ambivalens előképként tűnt fel az 1919-es kommün. Az elmúlt hónapok közéleti diskurzusa pedig ismételten nyilvánvalóvá teszi, mennyire élénk a Tanácsköztársaság emlékezete.

A Clio Intézet a Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett Tanácsköztársaság 100 év után előadás-sorozatának huszadik, záróeseményén Bödők Gergely, a Clio Intézet társ-ügyvezetőjének moderálása mellett a Magyarországi Tanácsköztársaság emlékezetét mutatták be a meghívott előadók. A december 16-i alkalom első előadójaként Csunderlik Péter, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tanársegédje, és a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársa a Horthy-korszak Tanácsköztársaság értelmezéseit tekintette át. A rendezvény második felében pedig Pók Attila, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet nyugalmazott tudományos tanácsadója, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének kutatója a proletárdiktatúra 1945 utáni emlékezetét mutatta be.

A tragikomédiától a horrorig

Első előadóként, Csunderlik Péter 2019-ben A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig” – A Tanácsköztársaság a korai Horthy-korszak pamflet- és visszaemlékezés-irodalmában címmel megjelent kötetéhez végzett kutatásai alapján adott átfogó képet a Horthy-korszak Tanácsköztársaság értelmezéseiről. Habár a két világháború közötti időszak Tanácsköztársaság-képét általában három munka – Gratz Gusztáv: A forradalmak kora; Szekfű Gyula: Három nemzedék, Tormay Cécile: Bujdosó könyv – alapján szokták meghatározni, az előadó a Siklós András által csak „szennyirodalomnak” bélyegzett pamflet- és memoárirodalomra irányította a figyelmet. Azért döntött az előadó a Politikatörténeti Intézet gyűjteményében lévő, mintegy 60 mű részletes feldolgozása mellett, mivel egyfelől nem tartotta kielégítőnek, hogy csupán három mű alapján alkossunk képet a proletárdiktatúra emlékezetéről, másfelől ezek a brossúrák hatottak mind a fentebbi művekre, mind a társadalmi és politikai elit Tanácsköztársaság diskurzusára.

Csunderlik Jeffrey C. Alexander „kulturális trauma” fogalmán keresztül közelítette meg a Tanácsköztársaságról szóló elbeszéléseket. A „kulturális trauma” egy korábbi vagy jelen idejű megrázkódtatás identitásbiztosító mesterelbeszélése, amely arra ad választ, hogy mi történt, kik voltak az áldozatok, kik voltak az elkövetők, milyen közösséghez tartoznak az előbbiek és az utóbbiak. Ennek az úri középosztályt érintő traumának nem alakult ki egységes elbeszélése a Horthy-korszakban. Már csak amiatt sem, mert nem tudták eldönteni, hogy minek tekintsék a proletárdiktatúra 133 napjának történetét: egy „vörös farsangnak”, aminek tragikomédiáját átmeneti ellenvilágjellege adja, vagy egy „vörös tatárjárásnak”, ahol esetlen proletárvezetők helyett profi és fanatikus forradalmárok vezette horroruralomként ábrázolták a kommünt.

A művek céljait tekintve megkülönböztethetjük az aktuálpolitikai célzattal íródott valamint az önigazoló műveket. Előbbiek elsősorban a Tanácsköztársaságot követő hónapokban jelentek meg, céljuk az volt, hogy a választásokra készülő Szociáldemokrata Pártot diszkreditálják a kommünön bélyegével. Ugyanezt a célt szolgálta a népbiztosok pere is, ahol a Tanácsköztársaság vezetőrétegének – szociáldemokrata – harmadvonalával próbálták reprezentálni a kommün uralmát. Az önigazoló műveket az ellenforradalmárok saját tetteik védelmére és igazolására írták. Ilyen igazolandó cselekedet volt Kratochvil Károly részéről a Székely Hadosztály fegyverletétele, vagy a bécsi antikommunista emigránsoknak a kommün bécsi nagykövetségének kirablása.

A művek kategorizálása után a szerző áttekintette az elemzett művekben megjelenő legfontosabb toposzokat és ezek önellentmondásait. Csunderlik először a kommün okainak magyarázatait vizsgálta. A magyarázatok döntő hányada a dualizmus időszakában keresi a proletárdiktatúra gyökereit. Szekfű értelmezésében a dualista politikai élet liberalizmusa, míg a baloldali interpretációk szerint éppen a dualista állam liberalizmusának hiánya, a szociáldemokraták parlamenti életből való távoltártása és ebből eredő politikai tapasztalatlanságuk vezetett a Tanácsköztársasághoz. Ehhez szorosan kapcsolódik az a kérdés, hogy a Tanácsköztársaságról szóló elbeszélésekben milyen szerepet játszik a hatalomátvétel módja. Azok a szerzők, akik egy nagy elbeszélésbe helyezték a kommün történetét, azok számára lényegtelen kérdés volt a hatalomátadás módja. Viszont a Károlyit elítélni akaró Tisza-pártiak, valamint a Károlyiban csalódott függetlenségi pártiak és a hatalomváltással a hatalomból kiszoruló szocdemek érdekeltek voltak abban, hogy sorsdöntő mozzanatként ábrázolják a március 20-21-én történteket.

Más elbeszélések a dualizmus korabeli előzményeket az állítólagos zsidóbevándorlásból magyarázták, viszont a világméregű judeobolsevik világösszeesküvésen kívül nem adtak arra magyarázatot, hogy a forradalmi mozgalmakban miért voltak felülreprezentáltak a zsidó származásúak.

A jelenlegi historiográfiával szembe állítva viszont szembetűnő, hogy nem jelenik meg a kommün okaként az első világháború. Csunderlik szerint ennek oka abban keresendő, hogy ebben az esetben csökkent volt a baloldali radikális mozgalom szerepe a kommünben.

A Forradalmi Kormányzótanács tagjait olyan alakokként ábrázolták, akik egy ún. „rendes világban” börtönben lettek volna. Ezekben a leírásokban az antik invektívák lejárató eszközeit, a római császárok zsarnoktoposzait fedezhetjük fel, mely utal a pamfletírok műveltségére. Ilyen invektíva volt a Szovjet házi orgiák toposza, amiről – amint azt az előadó némi szarkazmussal megjegyezte – elsősorban azok a visszaemlékezők számoltak be, akik saját bevallásuk szerint bujdosniuk kellett a kommün hatalom elől. A népbiztosokról két, egymással ellentétes elbeszélési séma alakult ki. Egyik oldalról a fizikai munkás mivoltukból eredő alkalmatlanságukat emelték ki, másik oldalról viszont Moszkvából igazgatott, profi és kegyetlen gyilkosokként jelentek meg. Ugyanez a kettőség volt jelen Kun Béla ábrázolásánál is, aki egyszerre jelent meg kegyetlen, de gyáva zsarnokként, valamint olyan fanatikusként, aki életét is kockáztatja azért, hogy eltiporja az ellenforradalmat. Habár szinte minden zsidó sztereotípiával hitelteleníteni próbálták Kun személyét, nem tudtak arra választ adni, hogy miképp tett szert olyan népszerűségre 1918 novembere és 1919 márciusa között.

A Horthy-korszakban megjelent kiadványok következetesen tagadták, hogy a kommün – kezdetben – jelentős társadalmi bázisra támaszkodhatott. A zsidók szolgáltak bűnbakul, a munkásságot is csak mint zsidók által félrevezetett tömeget ábrázolták, a rokkantak szerepét pedig teljes mértékben elhallgatták. Amint az előadó kiemelte, a bűnbakszerepek kijelölése alapvetően attól függött, hogy mely társadalmi csoportokkal kívánt konfrontálódni a hatalom, s melyekkel nem.

Ugyancsak elhallgatásra kerültek a Tanácsköztársaság szociális és emancipatorikus intézkedései. Ha meg is jelent ez a téma a vizsgált írásokban, akkor elsősorban ennek a politikának a komikus, farsangi jellegét emelték az illetlenül viselkedő munkások bemutatásával. Arra viszont nem keresték a választ, hogy ezek, a külvárosból a belvárosba áramló munkástömegek miért voltak ennyire kulturálatlanok és miért voltak ennyire koszosak, s mennyiben fakadt a munkások ebbéli léthelyzete az 1918 előtti Magyarország társadalmi viszonyaiból.

A Tanácsköztársaság katonapolitikája is problémát jelentett a két világháború közötti kurzus számára, mivel a magyar területeket megszálló hatalmakkal szemben nem a Nemzeti Hadsereg, hanem a Vörös Hadsereg vette fel a küzdelmet. Ezért lekicsinyelték és kétségbe vonták a vörös haderő teljesítményét, Stromfeld kivételével inkompetensnek állították be a Vörös Hadsereg vezetését.

Előadásának végén arra az előadó a kérdésre kereste a választ, hogy miért volt szükséges a Tanácsköztársaság tatárjárásként való bemutatása. Ennek megértéséhez Csunderlik idézte az 1920-ban kiadott Kun Béláék rémuralmának története hiteles okmányok alapján című kiadványt, mely egyfajta ultima ratioként leszögezte, hogy a magyar nép

„nem kér abból, hogy Kun Béláék valaha is visszatérjenek”.

Ezáltal a Tanácsköztársaság elleni irodalom elsődleges célja az volt, hogy egy olyan képet fessen a kommün uralmáról, hogy ahhoz képest bármilyen berendezkedés elfogadhatónak tűnjék fel.

A Tanácsköztárság helye a magyar emlékezetben

Pók Attila előadását annak a problémának a kibontásával kezdte, hogy a történészek és az emlékezetpolitikát irányító személyek hajlamosak a proletárdiktatúra történetét egy teleologikus történetszemléletbe beágyazni a magyar történek egyik csúcs- vagy éppen mélypontjaként. Ezzel szemben a történész álláspontja azt, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság történetét nem a magyar történelem csúcs- vagy mélypontjaként közelíti meg, hanem egy olyan sűrűsödési pontként, melyben meghatározó jelentőségű nemzetközi és magyar folyamatok találkoztak.

Emellett felhívta arra a figyelmet, hogy egy történelmi esemény emlékezeténél legalább két fő irányt kell figyelembe vennünk: egyfelől a történelemtudomány korabeli, meghatározó álláspontját az adott folyamatról, másfelől ennek az eseménynek a politikai reprezentációját. Pók szerint az 1945 utáni időszakban 4 meghatározó értelmezés alakult ki a 20. századi történelemről. Mód Aladár egy kurucosan optimista álláspontjában a magyar szabadságharcok egyik állomásaként jelenik meg 1919 egyfajta teleologikus történelemszemlélet részeként. Ezzel szemben Hanák Péter érdeklődésének középpontjában a kudarcok és krízisek okainak vizsgálata állt, így a Tanácsköztársaság története egy kauzális modell részeként, a Károlyi-féle népköztársaság válságának eredményeként valamint a Horthy-rendszer előzményeként volt jelen. Világnézeti szempontból a két legmeghatározóbb hagyományt Litván György és Antall József személyén keresztül mutatta be a történész. A magyar liberális, demokrata hagyomány sarokköveit a polgári átalakulás kísérletei – 1848-1918-1946 – alkották, így ebben nem lehetett meghatározó szerepe a Tanácsköztársaságnak. A konszolidációt értékelő keresztény, nemzeti, hazafias történelemszemlélet pedig magukhoz a forradalmakhoz is kritikusan állt.

Habár 1945 után minden adott volt a proletárdiktatúra emlékezetének felhasználáshoz, az ’50-es évek második feléig nem kapott jelentős hangsúlyt. A koalíciós időszakban – már csak a centenárium miatt is – az 1848-cal való kontinuitás vált elsődleges legitimációs faktorrá. A Rákosi-korszakban sem került a Tanácsköztársaság az emlékezetpolitika előterébe. A kor értelmezése szerin az 1919-es tanácshatalom a nagy október forradalom gyermeként született, de az imperializmus áldozata lett. Az 1956-os forradalmat követő években ambivalens módon 1919 kapcsán nem a proletárdiktatúra, hanem az ellenforradalom emlékezetét tematizálta a hatalom, mivel a forradalmat a fehérterror újjáéledésének kívánta ábrázolni.

A Tanácsköztársaság méltánylása 1958-59 fordulójától jelent meg a hivatalos emlékezetpolitikában, viszont ekkor sem vált egy kritikátlan előtörténetté. Egyfelől a hatalom számára még mindig maradtak kínos kérdések a proletárdiktatúra történetében – mint például Kun Béla kivégzése. Másfelől a Tanácsköztársaság gyors bukása és már az 1960-as évekből visszanézve is radikális intézkedései miatt sem lehetett egy kritikátlan előkép. Emiatt egy olyan eseményként tekintettek erre, aminek erényeiből és hibáiból tanulhat az utókor, legfőbb üzenete pedig az volt, hogy amíg az egyes emberek hibázhatnak, addig a párt képes mindig megújulni.

A Tanácsköztársaság köztéri reprezentálásának legjelentősebb alkotása az 1959-ben létrehozott Munkásmozgalmi Panteon volt. Már a felállítását megelőző politikai bizottsági vitákban megjelent arra az igény, hogy 1848-cal szemben 1919 szerepét erősítsék az emlékezetpolitikában. A Panteon kialakításának és a Kerepesi úti temetőben való elhelyezésének – közel Kossuth, Battyhány és Károlyi sírjához – célja is azt volt, hogy a magyar munkásmozgalmat – és benne a Tanácsköztársaságot – a magyar történelem progresszív hagyományába helyezze.

A Tanácsköztársaság emlékezettörténetének következő állomását az 1960-as évek vége jelentette. A Tanácsköztársaság kiemelt szerepét nem csupán az események 50. évfordulója indokolta, hanem 1968 kihívása is. Épp emiatt a forradalmi ifjúsági napok keretében szorosan beintegrálták a magyar történelem progresszív hagyományaiba annak érdekében, hogy 1919 radikalizmusának emléke nem az 1968-as progresszív mozgalmakhoz és diákmozgalmakhoz kapcsolódjon. Erre a veszélyre mutatott rá Magyar Dezső Agitátorok című vizsgafilmje is, mely a Tanácsköztársaság ürügyén 1968 problémáit járta körbe.

1968-69 historiográfiai szempontból is mérföldkő, ugyanis ekkor jelent meg Hajdu Tibor a Magyar Népköztársaságról és a Magyarországi Tanácsköztársaságról írt monográfiája. Az 1970-es években kiteljesedett a proletárdiktatúra történetének szaktudományos feltárása, többek között Péteri György és Romsics Ignác munkája révén. Ennek ellenére Borsányi György Kun Béla kötetének fogadtatása mutatta a szaktudományos feltárás határait. A szerző 1979-ben realista képet akart festeni a proletárdiktatúra vezetőjéről, ezért – elsősorban a Kun család tiltakozása miatt – a könyv terjesztését leállították, a Pártörténeti Intézet vezetőjét pedig elmozdították.

Az államszocialista rendszer utolsó jelentős, 1919-cel kapcsolatos emlékezetpolitikai lépése az Kun Béla-emlékmű 1986-os felállítása volt. A diktatúra vezetőjének 100. évfordulójára emlékezve az MSZMP elhatározta, hogy jelentős emlékművet kell emelni Kun tiszteletére, viszont nem volt elvi egyetértés abban, hogy ez miképp is nézzen ki. Végül Varga Imre szoborcsoportját mellett döntött az MSZMP KB. Pók felhívta a figyelmet a szoborcsoport többes jelentésére. A hivatalos állásfoglalás szerint az emlékmű azt ábrázolja, hogy Kun Béla a tömeggel szerves egységben vezette a Tanácsköztársaságot – emiatt 1989-tól kezdve több alkalommal meg is rongálták a szoborcsoportot, 1991-ben pedig a Szoborparkba vitették. A szobrász – egy 1995-ös interjújában – jóval kritikusabb és összetettebb jelentését adta az emlékműnek:

„Sajnos ez később bebizonyosult, hogy mennyire nem értette senki, például a Kun Béla-emlékműnél, amit a politikai fordulat után azonnal leszedtek Budapesten. Holott ez volt az első kritikus szemléletű emlékmű a [magyar] történelemben. Egy olyan emberről szól, aki búcsúzása pillanatában az általa kivégeztetettek szellemi árnyaival találkozik, a kísértetekkel. Ott lebegnek, ott lebeg az egész a föld felett, és ott áll ez az ember, aki búcsút int, kalappal a kezében, az akasztófa alatt (amely rá vár)… Petőfi óta a lámpavas a magyar irodalmi nyelvben nem egy világítótestet hordozó oszlopot, hanem akasztófát jelent. És Kun Béla ott áll a lámpavas mellett (éjjel-nappal égett a lámpa benne). Nahát, ezért volt ez egy kritikai emlékmű.”

Előadásának utolsó részében a történész kitekintett az elmúlt évek proletárdiktatúra recepciójára is. A rendszerváltás idején 1919 nem volt meghatározó viszonyítási pont, helyette 1848 és 1956 szerepe volt domináns. Az utóbbi években viszont számos új tudományos eredmény született a proletárdiktatúra időszakáról, a Tanácsköztársaságról szóló élénk viták arra mutatnák rá, hogy nagy a kereslet ezekre a kutatásokra. Ezen kutatások kapcsán fogalmazott meg néhány észrevételt, tanácsot a történész. Elsődlegesen azt, hogy a válságos helyzetekben meghozott súlyos politikai döntések esetén empatikusan kell a történésznek viszonyulnia az akkori politikusok motivációihoz. Ugyancsak kulcsfontosságú annak vizsgálata, hogy az elitek folyamatossága és megszakítottsága mennyiben volt jelen, és ezek hogyan befolyásolták az eseményeket. A jövő releváns történettudományi problémája, hogy miképp viszonyuljunk a parlamenten belüli és kívüli politizáláshoz, ezzel rámutatva arra is, hogy a személyiség központú politikatörténet vizsgálat közben gyakran elsikkad a döntéshozási mechanizmus feltárása. Emellett óvta a történészeket a kollektív bűnösség és hősiesség fogalmaitól, a korábbi alkalmak előadóihoz hasonlóan pedig Pók is kiemelte az erőszaktörténet fontosságát.

Az előadó végül a Tanácsköztársaság emlékezettörténetének 2 tanulságát osztotta meg a közönséggel. Egyfelől a 133 nap traumája hozzájárult ahhoz a mentalitáshoz, ami Magyarországot 1941-ben a háborúba lépésre sarkallta. Másfelől a Tanácsköztársaság emlékezetpolitikákon átívelő módon diszkreditálta sokak számára 1918 októberét is. Az proletárdiktatúra jövőbeli emlékezetére vonatkozólag pedig azt a kérdést tette fel, hogy az antikommunizmus lehet-e jövő formáló erő? Habár erre nem lehet az előadó szerint egyértelmű választ adni, szerinte a jövőorientált emlékezetpolitikában nem lesz meghatározó tényező az antikommunizmus, így a Tanácsköztársaság emlékezete sem.

Mit árulnak el számunkra Kun Béla kisírt szemei?

Az előadásokat követően ismét élénk eszmecsere alakult ki az elhangzottakkal kapcsolatban. Az egyik hozzászóló a felvetette, hogy mennyiben a sztereotípiák határozták meg a Tanácsköztársaság szereplőinek ábrázolását, s mennyiben csupán az adott személyek meglévő fizikai jegyeit túlozták el. Erre reagálva Csunderlik hangsúlyozta, hogy interpretáció kérdése az, hogy egy személy – vélt vagy valós – rútságához, fizikai jegyeihez milyen tulajdonságokat társítunk. Amikor a Horthy-korszakban rúttá maszkírozták a Tanácsköztársaság vezetőit, akkor ezt abból az esztétikai alapállásból tették, miszerint a fizikai rútság egyben lelki romlottság jelképe is. Az éltérő interpretációkra két szemléletes példával szolgált az előadó. Korvin Ottó púpossága a Horthy-korszakban a gonoszság jelképeként jelent meg, egyfajta III. Richárd-féle alakként. Ezzel szemben a Kádár-korszak a púposság, tehát a testi fogyatékosság és rútság mögötti nemes szív toposzára helyezte a hangsúlyt. Ugyancsak eltérő jelentést nyertek Kun Béla véres szemei is. A két háború között ez a kegyetlenség, míg 1945 után a népért végzett munka fáradtságának jelképévé vált.

Vörös Boldizsár, a Bölcsészettudományi Központ Történettudományi Intézetének főmunkatársa ismételten megosztotta gondolatait az elhangzottakkal kapcsolatban. A tatárjárás szinonima kapcsán kiemelte, hogy ez nem csupán mint történelmi mélypontra vonatkozó metafora értelmezhető, hanem a bolsevizmus mint keleti veszedelem értelemben is jelen lehetett. A történész szerint a Bujdosó könyvben nem csupán a Károlyi-féle népköztársaság és a Tanácsköztársaság vezetői elleni bűnbakképzésben lelhető fel a felelősségkeresés, hanem az előző garnitúrával szemben is. Ugyanis találhatóak a kötetben olyan jelenetek, ahol munkások szembesítik azzal az írónót, hogy nem foglalkoztak velük 1918 előtt, s emiatt csatlakoztak a forradalmakhoz. Csunderliknek a pamfletírók antik műveltségére reflektálva hangsúlyozta, ókori szerzők nem csupán az írókra lehettek hatással, de a középosztálybeli olvasókkal való kapcsolatteremtés egyik kulcsa is lehetett.

A Pók Attila által elmondottakra reagálva kiemelte, hogy a centenárium mellett amiatt is inkább az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emlékezetét használta fel a kommunista hatalom, mert 1919-cel szemben 1945 utána magyarországi kommunistáknál hangsúlyosan jelen volt a nemzeti vonal. Ennek tükrében nem véletlen, hogy a Kádár-rendszer emlékezetpolitikája elsősorban a nemzeti történelembe próbálta integrálni 1919-es eseményeket. Varga Imre emlékműve kapcsán pedig megjegyezte, hogy a nemrég elhunyt szobrásznak nem a Tanácsköztársaság emlékmű volt az első kritikus műve. Az 1975-ben felállított Károlyi Mihály emlékmű egy öreg, megtört ember benyomását kelti, a szobor hátterében álló, nagy, de össze nem érő neogótikus ívek jól kifejezik a népköztársaság kudarcát. Ennek kapcsán osztotta meg azt a hipotézisét Vörös, hogy a várban felállított Bethlen szobor bizonyos értelemben felel erre a szoborra, hiszen a miniszterelnök alakja egy jóval kisebb, viszont összeérő boltív alatt található.

Vörös Boldizsár elhangzott kommentárjaira mindkét előadó reflektált. Csunderlik megerősítette, hogy a keleti veszedelem, Ázsia metafora több szempontból is jelen volt a két világháború közötti időszak diskurzusában. A forradalmat gyakran olyan keleti sztereotípiákkal ábrázolták mint az irracionalitás, a fanatizmus, vagy a kosz, az ellenforradalomhoz közel álló egyházi személyek – mint Zadravecz vagy Prohászka – előszeretettel ábrázolták az új hatalmat a kereszténység védőbástyájának. Pók Varga Imre Károlyi-emlékműve kapcsán azt emelte ki, hogy az 1970-es években nagy vitát váltott ki az MSZMP KB-n belül a Károlyi szobor koncepciója. Az előadó a Kádár-rendszer hivatalos ideológiájának megroppanását fedezte fel abban, hogy a fiatal és tetterős Károlyi helyett végül egy öreg és megtört politikusnak állítottak emlékművet.

A rendezvényt Bödők Gergely két, az előadókhoz intézett kérdésével zárta. Csunderlik Pétertől érdeklődőtt arról, hogy miként jelent meg a Tanácsköztársaság a két világháború közötti magyar szépirodalomban. Az előadó röviden azt emelte ki, hogy egyetemi szemináriumainak keretében is vizsgálja ezt a kérdést, a proletárdiktatúráról szóló regények több példáját is megemlítette válaszában. Ezt követően Bödők Pók Attilától azt kérdezte, hogy miképp állt a két világháború közötti történetírás a Tanácsköztársaság kérdéséhez, monolit álláspontot képviselt-e a proletárdiktatúrával szemben. Pók megerősítette Csunderlik korábbi állítását, miszerint a proletárdiktatúra megítélésében az alapvetést Gratz Gusztáv és Szekfű Gyula értelmezése adta. Viszont a két történész a proletárdiktatúra megítélését elsősorban politikai, és nem történeti szempontból végezte el. Egyfelől a korban úgy tartották, hogy a Magyarország Tanácsköztársaság nem része a magyar történelemnek, csupán devianciának tekinthető. Másfelől a proletárdiktatúrára vonatkozó kutatások csupán az áldozatok meghatározására irányult, viszont ennek is elsősorban jogi szempontból volt jelentőségük, hiszen a felelősségre vonási eljárások miatt végezték ezeket. Ennek megfelelően, amikor az 1920-as évekre Szekfű Gyula és Mályusz Elemér megbízást kaptak a Tanácsköztársaság történetének idegen nyelvű összefoglalójára, akkor ezt politikai kérdésként fogták fel: Szekfű kihátrált ebből, Mályusz pedig nem tekintette a kötetet szakmai munkásságának részének.

Ezzel az alkalommal befejeződött a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után előadássorozata. A 2019. március 18. és június 28, valamint a szeptember 4. és december 16. között megtartott húsz eseményen 40 előadás és több mint 100 hozzászólás hangzott el. A szervezők ígérete szerint a jövő évben is várható több, hasonló szisztematikusan felépített előadás-sorozat az intézet részéről.

Fóris Ákos

Ezt olvastad?

NATO 25 – Magyarország negyed évszázada a NATO-ban

2024. március 11-én kerekasztal-beszélgetést tartottak az ELTE Társadalomtudományi Karán abból az alkalomból, hogy Magyarország negyed évszázada tag a NATO-ban. A

X