A Tanácsköztársaság szociálpolitikája

A Tanácsköztársaság önmeghatározásában fontos szerepet játszott, hogy a „dolgozók” – ami alatt a bérből élők egészét értették – jólétét biztosítania kell. A proletárdiktatúra 133 napja alatt nagy hangsúlyt helyezett a szociálpolitikára. Milyen népjóléti intézkedéseket foganatosítottak, mennyire sikerült megreformálniuk a közellátás és a közegészségügy helyzetét, hogyan próbálták megoldani az égető lakáskérdést, milyen visszásságok jellemezték ezeket a rendelkezéseket, és hogyan fogadta mindezt a társadalom? Bödők Gergely és Magyar Endre ezekre a kérdésekre kísérelt meg válaszolni a Clio Intézet Tanácsköztársaság 100 év után című – Budapest Főváros Levéltárával közösen rendezett – előadás-sorozatának október 17-ei, A Tanácsköztársaság szociálpolitikája című állomásán.

Bödők Gergely

Bödők Gergely, a Clio Intézet társ-ügyvezetője fontosnak tartotta, hogy felvázolja a magyarországi állami szociálpolitika Tanácsköztársaság előtti történetét, mielőtt rátért volna a proletárdiktatúra intézkedéseinek ismertetésére. Az intézményes szociálpolitika iránti igény a 19. század közepén jelent meg a régióban. Már az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után felmerült, hogy a rokkant hadfiaknak állami segítséget kellene kapniuk, azonban ezt a felvetést csak 1875-ben valósították meg a gyakorlatban. Az ez évi LI. törvénycikk meghatározta a sérült katonák állami támogatását, a rokkantsági nyugdíjat katonai fokozathoz és szolgálati időhöz kötve, sebesülési és személyi pótdíjakat meghatározva. 1880-ban külön alapot hoztak létre a rokkantak részére. Az első világháború radikális változást eredményezett. El kellett látni a hadbavonultak, és különösen a fronton elhunytak családtagjait, biztosítani kellett a csonka és megbénult katonák egészségügyi kezelését és társadalomba visszailleszkedését. A háború elején még főként karitatív szervezetek alakultak e feladatok ellátására, de a lakosság egyre hangsúlyosabban igényelte a fokozott állami szociálpolitikai szerepvállalást. Létrejött a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság, az Országos Hadsegélyező Bizottság, majd a 3300/1915. számú M. E. rendelettel a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal, amelyre a rokkantsági segély folyósítását, a rehabilitációt és az utókezelő központok fenntartását bízták. A 900/1917. sz. M. E. rendelet hívta életre az Országos Hadigondozó Hivatalt, amely már hadiárva-ügyekkel, tanulmányi ösztöndíjak biztosításával, gyógykezeléssel, sőt művégtaggyár üzemeltetésével is foglalkozott. (A kérdés kapcsán ajánlom szeretettel saját, Hadiárvák, hadiözvegyek, hadirokkantak. A nagy háború harctéri emberveszteségeinek szociális vonzata című tanulmányomat is – Sz. Z. O.)

Rokkant katona művégtaggal ellátása. Kép forrása: Fortepan/MNL Veszprém Megyei Levéltára/Klauszer

A Károlyi- és Berinkey kormányok bevezették a munkanélküli segélyt, megtiltották a 14 év alatti gyermekek munkavégzését, béremelést irányoztak elő, elengedték a kisiparosok és a kiskereskedők adóhátralékainak egy részét, a hazatérő katonáknak szerény végkielégítést biztosítottak. A további szociálpolitikai reformok egy része csak tervezet maradt. Előfordultak köztük olyanok is, amelyeket elrendeltek, a gyakorlatban azonban mégsem valósultak meg, mint például a nyolcórás munkaidő vagy az alkoholos italok tilalma. Felállították a Munkaügyi és Népjóléti Minisztériumot, a tífusz- és spanyolnáthajárványok kezelésére közegészségügyi reformot hajtottak végre. A társadalombiztosítási rendszer kialakításáról is született tervezet, azonban ezt nem valósították meg. A legsürgősebben megoldandó kérdések egyike a leszerelt katonáké volt: meg kellett oldani azsoldjuk kifizetését, élelmiszerellátásukat és ruházásukat.

Bödők Gergely hangsúlyozta, hogy a Tanácsköztársaság tevékenységét 133 napig tartó válságmenedzselési kísérletnek is felfoghatjuk. A népbiztosok kiemelt feladatuknak tartották a szociális problémák kezelését, egyúttal a bérből élők életszínvonalának emelését. Ebben látták ugyanis a lehetőséget a kommunista állam megteremtésére. A szociálpolitikát az állam feladatának tekintették, ezzel az első világháború alatt jelentősnek számító jótékonykodást háttérbe is szorították. Átfogó intézkedéseket hoztak, és hosszútávú tervezeteket készítettek. Rendeletdömpingjük során részben a szociáldemokraták követeléseit vették át, közte a munkabérrendezést, a lakáskérdés megoldását, a munkásnyaraltatás megszervezését, az egészségügy reformját, az alkoholtilalom bevezetését (amiről már március 21-én rendelkeztek), anya- és csecsemővédelmi intézkedések foganatosítását.

Bödők Gergely

A munkabérek rendezésére több intézkedés történt. A csomag részeként bevezették a nyolcórás munkaidőt, segélyezték a munkanélkülieket, csökkentették a lakbéreket, majd április közepétől általános bérrendezést hajtottak végre, aminek következtében a nominálbérek tíz és nyolcvan százalék közötti összeggel nőttek. Az órabéreket központilag határozták meg, a korszak legmagasabb fizetéseit pedig a vörös katonák kapták. Az árak együtt emelkedtek a bérekkel, így a megélhetés a bérrendezés ellenére sem lett könnyebb.

Az égető lakáshiányt a lakóházak köztulajdonba vételével kívánták orvosolni. A rendelet végrehajtására nem adtak ki utasítást, így a helyi munkástanácsok koordinálták a szocializálás folyamatát, a lakásállomány elosztása pedig a Központi Lakásbizottság dolga volt. A proletárcsaládok beköltöztetése más családok mellé óriási elégedetlenséget szült.

Bödők Gergely szerint a Tanácsköztársaság igyekezett fejleszteni a társadalombiztosítást is. Célként a munkásbetegségek megelőzését, valamint a népbetegségek elleni harcot jelölték meg. Kiterjesztették a biztosítottak körét, komoly erőfeszítéseket tettek a betegellátás anyagi biztosítására, gyógyüdüléseket szerveztek, anyasági, rokkantsági, hadiözvegyi és hadiárvai segélyeket folyósítottak. Az egyészségügyi intézmények (kórházak, szanatóriumok, rendelő- és gondozóintézetek) vezetőit lecserélték, viszont rendezték az orvosok és más egészségügyi dolgozók fizetését, biztosítva anyagi megbecsülésüket. A gyógykezeléseket ingyenessé tették. Egységesítették a temetkezések árszabását. A köztisztaságot kiemelten kezelték, ennek részeként elrendelték, hogy a proletárgyerekeknek hetente legalább egyszer fürdeniük kell. Ehhez egyrészt nyilvános fürdőket vettek igénybe, másrészt viszont a magánlakásokat is, súlyosbítva azzal, hogy a fürdetés költségét annak kell állnia, akinek a lakását igénybe veszik – ennek is köszönhető, hogy ez a rendelkezés komoly ellenérzéseket váltott ki. A gyermekvédelem jegyében más rendeletek is születtek. Egyenjogúsították a törvénytelen gyerekeket, gondozásba vették az árvákat, tiltották a gyermekmunkát, iskolai gyermekegészségügyi programokat indítottak, a gyermekbűnözést pedig prevenciós intézkedésekkel igyekeztek visszaszorítani. Hangsúlyt helyeztek a nemi felvilágosításra is – ezekkel az előadásokkal szemben komoly ellenállás bontakozott ki, mivel a hallgatóság túlságosan szabatosnak ítélte az elhangzottakat.

A budapesti élelmiszerhiányt érdekes intézkedéssel kísérelték meg enyhíteni, mégpedig intézményesített üdültetéssel. A program nemcsak gyerekeket érintett, hanem teljes családokat is. A rajta résztvevők mentesültek a lakásrekvirálás alól a nyaralás időtartamára, és az élelmezésüket sem a budapesti munkástanácsnak kellett megoldania. A főváros tehermentesítésének problémájához a második előadó, Magyar Endre is hozzászólt később. Felhívta a figyelmet, hogy a Forradalmi Kormányzótanács utasítására elfogtak nagyjából hatszáz, jórészt zsidó származású galíciai menekültet azzal, hogy kitelepítik őket. Közülük négyszázat elengedtek azzal a feltétellel, hogy önként elhagyják az ország területét. A többieket vonaton elszállították a határra, majd sorsukra hagyták őket.

Magyar Endre

A Tanácsköztársaság bukása után már a Friedrich-kormány eltörölte a rendeletek nagy részét. Tulajdonképpen csak a gyermeknyaraltatás intézménye bizonyult tartósnak. Bödők Gergely összegzése szerint a proletárdiktatúra túl sok társadalmi problémát próbált egyszerre felszámolni, azonban a megoldás útjait nem gondolták végig kellőképpen, sok esetben pedig az anyagi fedezet is hiányzott a rendelkezések megvalósításához. Az átalakítás olyannyira radikális célokat jelölt meg, hogy tulajdonképpen kódolva volt, hogy hosszú távon nem lehet sikeres.

Magyar Endre (tudományos kutató, Clio Intézet; PhD-hallgató, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) előadásában a lakáskérdés szociál- és gazdaságpolitikai vetületéről beszélt, ami a Tanácsköztársaság szociálpolitikájának hangsúlyos, a gazdaságpolitikától elválaszthatatlan elemét jelentette. A lakáspolitikát korabeli szóhasználat szerint „redisztributív igazságosság” jellemezte, azonban az előadó szerint ez a gyakorlat csak redisztibutívnak nevezhető, igazságosnak nem. A rendszer a korábbi „kizsákmányolók” kizsákmányolására épült, lényégében az ő javaikat akarták újra elosztani. A szociális politika szigorúan osztályalapú volt, koránt sem vonatkozott a teljes társadalomra. A tulajdont kisajátították, vagy más szóval rekvirálták. Marx ezt az eljárást annak idején vulgárszocialista gyakorlatnak nevezte, így a kommunisták nem őt követték, hanem Buharin receptjét használták fel. Buharin szerint a termelés eszközei a tőkésosztály kezében vannak, ezért őket kell a forradalmi erőszak eszközével kizsákmányolni, ezt pedig „nem lehet fehér kesztyűvel elintézni”. A kisajátítás a gyakorlatban tulajdonoscserét jelentett, elméletben azonban az ingatlanokat államosították, és használatra kapták meg ezeket új haszonélvezőik.

Magyar Endre

Magyar Endre rámutatott, hogy a lakáskérdés valóban létező probléma volt. A főváros népességnövekedése nem tartott lépést a lakásállomány felújításával és újratermelésével, ezért a századforduló idejétől kezdve túlzsúfoltság és ebből fakadóan közegészségügyi problémák tömege jellemezte Budapestet. Az első világháború kezdetén rövid konjunktúraként lakásbőség alakult ki, azonban a háború közepétől a menekültek nagy száma miatt átfordult az ellenkezőjébe, lakásínség alakult ki. A központosított hadigazdaság erőit nem építkezésre használták, a meglevő lakásállomány pedig leromlott. A háborús kormányok megszüntették a lakáspiacot, állami kézbe véve a lakásügyek intézését. Már 1917-ben lakáshivatalokat állítottak fel, hogy fedélhez juttassák a hajléktalanokat. A hatóságok – új jogintézményként – kényszer-igénybevehették az ingatlanokat, megállapíthatták a lakbéreket, a háztulajdonosakat pedig kötelezhették a bérbeadásra.

1919. március 26-án a Forradalmi Kormányzótanács elrendelte a lakóházak ellenszolgáltatás nélküli köztulajdonba vételét Budapesten és az agglomerációs településeken. A területi hatályt fokozatosan kívánták kiterjeszteni. Mindenkit köteleztek a lakbérfizetésre, és nemcsak az ingatlanokat, hanem a bútorokat, a háztartási eszközöket és a gyári készleteket is kisajátították. Utóbbi nem véletlen, ugyanis a nem lakáscélú ingatlanokat is köztulajdonba vették. A lakásokba behelyezett lakók gyakran tulajdonosokként viselkedtek, s a Tanácsköztársaság után számtalan jogvita született a birtokviszonyokról – természetesen a fennmaradt iratanyagot forráskritikával kell kezelni, mert sok beadvány született személyes bosszúvágy nyomán. A Tanácsköztársaság után nem egy büntetőeljárásra került sor a lakásrekvirálások folyományaként. Magyar Endre szerint ígéretes kutatást jelentene megvizsgálni, hogy kik voltak a rendszer kedvezményezettjei, milyen típusú kiváltságokat élveztek, és hogyan próbálták a rendszer ellenségeinek számító közalkalmazottak szabotálni a rendeletek végrehajtását.

Az előadásokat a korábbi alkalmakhoz hasonlóan élénk vita követte. Az előadás-sorozat következő állomásán Gellért Ádám és Bödők Gergely vörösterror eseményeit, végrehajtóit, dinamikáját és összefüggéseit fogja bemutatni. (A részletek ide kattintva olvashatóak.)

Szőts Zoltán Oszkár

A külön forrásmegjelölés nélküli fotókat Majnik Zsolt készítette, és ezeket a Clio Intézet bocsátotta rendelkezésünkre. A borítókép forrása: Fortepan/Péchy László.

 

Ezt olvastad?

A megszálló román hadsereg kivonulásának második szakaszára – az antant elvárásai szerint – november közepén került sor, amikor kiürítették a