A tehén és a vírus – a védőoltások rövid története

A közelmúltban olyan rettegett, leginkább a gyermekeket veszélyeztető fertőzések terjedtek el a nyugati országokban, amelyeket már évtizedek óta leküzdöttnek tartott az orvostudomány. Az amerikai és nagy-britanniai szamárköhögés-járványok után idén arról tudósítottak az újságok és a médiafelületek, hogy Spanyolországban az 1986 óta nem tapasztalt torokgyík ismét felbukkant, s megbetegített egy hatéves gyereket, mivel a szülők, akik az Egyesült Államokban és Angliában is népszerű oltásellenesség hívei voltak, nem járultak hozzá a diftéria elleni védőoltás beadásához. Döntésük a fiuk életébe került.

Már jó ideje léteznek oltásellenes mozgalmak. Követőik kételkednek abban, hogy a védőoltások szükségesek az egészség megőrzéséhez, sőt azt gyanítják, hogy kifejezetten ártalmasak, s ennek alátámasztására gyakran hivatkoznak arra a néhány esetre, amikor valóban az oltóanyag idézett elő kórfolyamatokat. A spanyolországi hír viszont azt támasztja alá, hogy akár egyetlen oltatlan személy is elég ahhoz, hogy közöttünk teremjenek a régi idők ragályai. Nemcsak az immunizáció önkényes elutasítása fenyegetheti életünk megszokott rendjét. A diftéria a Szovjetunió néhány utódállamában is elburjánzott az 1990-es évek elején, mivel egyszerűen nem volt raktáron elegendő vakcina. Ennek hátterében a gazdasági-társadalmi összeomlásból eredő elégtelen egészségügyi ellátás állt, s ez napjainkban is rizikót jelent a háború és szegénység sújtotta régiókban.

A védőoltások hatása az immunizáción alapul. Immunizáció kétféle módon történhet: az egyszeri fertőződést követően huzamos ideig, esetleg egy életen át tartó védettség alakul ki, vagy az immunrendszer egy gyengébb változat leküzdése után már képes ellenállni a valódi betegségnek. Az orvostudomány általában az utóbbi jelenséget aknázza ki a védőoltásokkal: legyengített kórokozók beadásával ellenanyag termelésére kényszerítik a szervezetet a „vad” mikroorganizmusok ellehetetlenítésére.


Lady Mary Wortley Montagu. Forrás: Wikipedia

Az ókori Kína és India orvosai himlős pörköket zúztak össze, majd a kapott port egészséges emberek orrnyálkahártyájára fújták, hogy megmentsék őket a szörnyű fekete himlőtől. A módszert két görög orvos, Jacob Pylarino és Emmanuel Timoni ismertette meg Nyugat-Európával a XVIII. században. A Konstantinápolyban tevékenykedő Timoni 1715-ben egy angol nyelvű munkát adott ki, azzal a szándékkal, hogy Angliában népszerűsítse a himlő elleni immunizálást, de mindaddig nem járt sikerrel, amíg össze nem hozta a sors Lady Mary Wortley Montaguval. A művelt asszony, a költő Alexander Pope szeretője, oly híres szépség volt, hogy még a kor uralkodóit megfestő tekintélyes művész, Sir Godfrey Kneller is portrét készített róla. Lady Montagu jó sora 1717-ben tört meg: Konstantinápolyban, ahová diplomata férjét követte, elkapta a fekete himlőt, s a kiütések egész hátralévő életére elcsúfították. Ugyanebben az évben a lady egy lánynak adott életet, s a szülésnél történetesen Timoni is segédkezett. A doktor rávette az asszonyt, hogy az arcáról lekapart himlőhellyel oltsák be idősebb gyermekét, majd Timoni, immáron Angliában, az újszülött kislányt is immunizálta. Ettől kezdve Lady Montagu mindent megtett az eljárást elfogadtatásáért, amely varioláció néven vált népszerűvé (a variola himlőt jelent az orvostudomány nyelvén). A varioláció ugyanakkor a maga hozzávetőlegesen 12 százalékos halálozási arányával egyáltalán nem volt veszélytelen, ráadásul kellemetlen és ésszerűtlen felkészítés előzte meg: a felcserek hat héten át vágtak eret az ügyfeleken, illetve purgálták és éheztették őket. Mindennek Edward Jenner (1749–1823) felfedezése vetett véget az 1790-es években. A vidéki angol orvos, akinek gyerekfővel szintén meg kellett élnie a variolációt annak minden gyötrelmével együtt, megfigyelte, hogy az enyhébb tünetekkel járó tehénhimlőn átesett fejőnők nem kapták el az emberi himlőt. Jenner a tapasztaltakból kiindulva 1796-tól immunizált tehénhimlővel, vagyis létrehozta az első modern védőoltást. Az új gyakorlat jóval biztonságosabb és egyszerűbb volt a variolációnál. A ma használt oltóanyagok működése Jenner találmányának technikáján – ártalmatlan kórokozók illetve ezek toxinjának befecskendezése – alapul.


Louis Pasteur és Robert Koch. Forrás: Wikipedia

A védőoltások igazi hőskora a bakteriológia kibontakozásával, személy szerint két nehéz természetű kutatóval, Louis Pasteurrel (1822–1895) és Robert Kochhal (1843–1910) kezdődött, a XIX. század második felében. A francia vegyész és a német orvos egymást ellenszenvvel figyelve dolgozott, viszonyukat a francia-porosz háború utáni hazafias ellenségeskedés is megterhelte. Mégis mindkettejük életművére szükség volt ahhoz, hogy belássa a tudomány: bizonyos betegségeket bizonyos mikrobák idéznek elő. Pasteur nevezte el az oltási mechanizmust Jenner előtt tisztelegve vakcinációnak (a latin vacca szó tehenet jelent). Az ő örök érdeme a veszettség elleni oltás kidolgozása. 1885 nyarán még javában kísérletezett az oltóanyaggal, amikor riadt elzászi szülők hozták el hozzá gyermeküket, a kilencéves Joseph Meistert, s könyörögtek neki, hogy oltsa be, mivel egy veszett kutya harapta meg. Pasteur élete talán leggyötrőbb dilemmájával találta magát szemben. Az oltóanyag hatásának pontos felméréséhez további vizsgálatokra volt szüksége, ellenben tudta: a tétovázás biztosan a fiú életébe fog kerülni. Hírnevét és tiszta lelkiismeretét kockára téve döntött úgy, hogy beoltja Joseph Meistert. A feszült várakozás a gyerek felépülésével végződött. Pasteur fényes ünneplésben részesült, s akkora anyagi támogatást kapott, amelyből megalapíthatta a védőoltások kutatásáért is sokat fáradozó Pasteur Intézetet. Itt vállalt aztán haláláig gondnoki állást a hálás Joseph Meister.

Az 1890-es évektől jórészt Pasteur és Koch követői kísérletezték ki lassan, egymás után az ezrek halálát okozó bakteriális betegségek oltószerét: a tetanuszét 1890-ben, a tuberkulózisét 1921-ben (csak a II. világháború után vált általánossá), a torokgyíkét 1923-ban, a szamárköhögését 1925-ben. A vírusos mumpsz, rubeola, kanyaró és hepatitisz B megelőzése pedig a XX. század második felében vált lehetővé. Akadt azonban egy különösen alattomos kór, amely sokáig ellenállt mindenféle orvosi kísérletnek. Ez volt a járványos gyermekbénulás.

A Heine-Medin-kórnak, poliomyelitisnek vagy röviden csak polionak említett kórt egészen a XIX. századig alig ismerték Európában, holott az orvostörténészek szerint néhány történeti emlék bizonyítja: a megbetegedés egyáltalán nem új keletű. Kr. e. 1400 körül véshették ki azt a egyiptomi domborművet (jelenleg a koppenhágai Carlsberg Glyptothekában tekinthető meg), amelyen egy sorvadt lábú, a gyermekbénulás jellegzetes szövődményeit mutató alak látható. Egy évezreddel későbbi a Hippokratészhez köthető leírás egy Thasos szigetén nyáron és kora ősszel dúló, bénulásos tüneteket produkáló járványról. Ezután az időszámításunk szerinti XVIII. század végéig nem keletkezett megdönthetetlen bizonyíték a poliomyelitis létezésére. A XIX. század első felében azonban gyarapodni kezdtek az itt-ott fellépő, rejtélyes ragályokat említő dokumentumok. A poliomyelitis első szakszerű bemutatásait Jacob von Heine (1800–1879) német ortopéd orvos és Karl Oskar Medin (1847–1927) svéd gyerekorvos írta. A szintén svéd Ivar Wickman (1872–1914) a hazáját 1905-ben sújtó ragály elemzésével végleg eloszlatott minden kétséget a gyermekbénulás erősen fertőző jellegéről, valamint ő fogadtatta el a Heine-Medin-kór elnevezést. A kutatóorvosok egyre többet tudtak, de ellenlépéseikkel még sokáig kudarcot vallottak.


Jakob Heine, Karl Oskar Medin, Ivar Wickman, Karl Landsteiner. Forrás: Wikipedia

Magyarországon 1911-ben lépett fel komolyabb gyermekbénulás-járvány. Fritz Sándor doktornak a következő évben publikált jelentése a pesti izraelita hitközség kórházában jegyzőkönyvezett eseteket is tartalmazza. Ezeket olvasni hátborzongató és elszomorító élmény. Egy négyéves lány többszöri hányással, magas lázzal és végtagbénulással esett ágynak. Betegségének negyedik napján, eszméletlen állapotban került kórházba, s a következő reggel meghalt. Egy tizenhét hónapos kislánynál, miután kigyógyult gyomorbélhurutjából, jobboldali arcbénulás jelentkezett, majd nem tudott nyelni. A tüneteket jelentkezését követően két nappal megbénultak légzőizmai, s fulladásos halál áldozata lett. Egy harmadik kiskorú négy napig magas láztól szenvedett, attól fogva pedig sem járni, sem ülni nem tudott, sőt végtagjait érintésre nagyon fájlalta. – A belügyminisztérium 1912. január 1-i hatállyal sorolta a gyermekbénulást a bejelentésköteles betegségek közé, de az előírás gyakorlati haszna gyér volt, ezért például 1926-ban, amikor újra súlyossá vált a közegészségügyi helyzet, az akkori Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumnak egy új körrendeletet kellett kiadnia, az 1912-es intézkedésre hivatkozva. A legtragikusabb ragályok az 1950-es években törtek ki, ám éppen ekkor következett be a tengerentúlon a régóta várt tudományos áttörés.


Jonas Salk. Forrás: Wikipedia

Az egyesült államokbeli Nemzeti Gyermekbénulás-alapítványt (National Foundation for Infantile Paralysis) 1938-tól végezte kutatásait. Alapítója, az elnök Franklin D. Roosevelt ugyancsak egyike volt azoknak, akiket a poliomyelitis egy életre mozgáskorlátozottá tett. Az alapítványnak négy egyetem bevonásával, valamint 1,37 millió dollár elköltése és 30 ezer kísérleti majom feláldozása után, 1951-re három vírustörzset sikerült izolálnia. Végre megindulhatott a hatékony oltóanyagok kifejlesztése. Először Jonas Salk (1914–1995) készült el 1954-ben. A Salk-féle oltás használata addig nem látott mértékben szorította vissza a Heine-Medin-betegséget, de néhány éven belül nyilvánvaló lett: nem képes maradéktalan és tartós védettséget nyújtani, s költséges újraoltásokat kell végrehajtani. Salkkal párhuzamosan Albert Bruce Sabin (1906–1993) is előállt a maga vakcinájával. Hosszú távon ez bizonyult a sikeresebbnek, mivel egyszerűbb felhasználással jobb hatásfok elérésére volt alkalmas, sőt még az is előnyére vált, hogy nem injekcióval, hanem cseppek formájában, szájon át juttatták a szervezetbe.


Robert Gallo és Albert Sabin. Forrás: Wikipedia

Magyarországon is először a Kanadából importált Salk-vakcinát vetették be 1957-ben, ám a két év múlva újból elharapózó gyermekbénulás itthon is igazolta a nemzetközi megfigyeléseket az oltóanyag tökéletlenségéről. 1959-ben a Sabin-cseppeket alkalmazták, de ezt a készletet már nem egy nyugati ország, hanem a Szovjetunió szállította, pontosabban dr. Mihail Csumakov, a moszkvai Poliomyelitis és Virális Encephalitisek Intézetének vezetője. A Sabin-vakcinációt először Győr-Sopron megyében próbálták ki, s az itt észlelt kedvező eredményeken felbuzdulva 1959. december 14-én országosan is hozzáfogtak az immunizáláshoz. Itthon és a világ sok más pontján véget ért egy hosszú, félelemmel teli korszak, s kizárólag a két amerikai orvos védőoltásának érdeme, hogy egyelőre nem tért vissza.

Bozó Bence Péter

Ezt olvastad?

Március 15-e több mint egy ünnep. Ezen a napon egész Magyarország az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hőseire emlékezik, előttük tiszteleg.
Támogasson minket