„A Teleki-kutatásban még mindig sok a homályos folt” – interjú Nyári Gáborral

Nyári Gábor történész 2012-ben végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán (PPKE BTK), jelenleg ugyanitt PhD-hallgató. Fő kutatási területei a Horthy-korszak politikatörténete, valamint az 1945 utáni magyar emigráció. Nemrég megjelent könyvében Teleki Pál második miniszterelnökségét vette górcső alá. A kötet kapcsán Illik Péter beszélgetett vele.

Újkor. hu: Miért kezdtél érdeklődni a történelem iránt, és miért pont a 20. század lett a fő korszakod?

Nyári Gábor: A történelem iránti szerelmem már általános iskolás koromban kezdődött. Az első történeti mondák is lekötötték a figyelmemet, majd amikor elkezdtünk történelmet tanulni, már tudtam, hogy én ezzel akarok foglalkozni. Szerencsére mindig nagyon jó történelemtanáraim voltak, akik még jobban megszerettették velem a tárgyat. Kezdetben mindig az a korszak érdekelt, amelyet éppen az iskolában vettünk, otthon pedig feltúrtam a padlást szüleim régi tankönyvei után, hogy többet olvashassak a témában.

A 20. századig már kicsit nehezebben jutottam el, kellett hozzá pár év. A kiváltó ok az lehetett, hogy míg a többi korszakról információkat gyűjtöttem, addig a jelenkorral kapcsolatban csak a kérdések és ellentmondások száma gyarapodott. Persze azóta már tapasztaltam, hogy egyértelmű dolgok a történelem egyik időszakában sincsenek. Sokáig nem értettem, hogy alsós koromban – valamikor 1993-1994 környékén – miért kérdezte meg tőlem anyukám, hogy a tanárok vagy valaki az iskolában nem akart-e lebeszélni arról, hogy hittanra járjak?

Az igazi „áttörést” azonban a gimnázium hozta, ahol már az osztálytársaim közül is többen érdeklődtek a történelem iránt. Szabadidőnkben elmentünk idősebb rokonokhoz, ismerősökhöz beszélgetni az életükről – akkor még nem tudtuk, hogy ez az oral history műfaja –, és érdekes volt megtapasztalni, hogy például mennyivel másképp élte meg ugyanazokat az eseményeket két olyan ember, akik egész életüket egymás szomszédságában élték le. Ráadásul egyik verziónak sem volt sok köze a tankönyvekhez. Emellett egyre többet is olvastam a témában, továbbá „régészkedni” is elkezdtünk fémdetektorral az egykori harcmezőkön, nem túl sok sikerrel.

A Pázmányon tanultál, ahol én is végeztem. Milyenek voltak az egyetemi éveid, mit profitáltál belőlük, miben segítenek most?

2007-ben kezdtem meg tanulmányaimat a Pázmányon, 2010-ben BA, 2012-ben MA diplomát szereztem, de még most sem szakadtam el az egyetemtől, mivel itt vagyok harmadéves doktorandusz. Bár vannak negatív emlékeim is, összességében életem egy szép korszakaként tekintek az egyetemi éveimre. Amellett, hogy kitanultam a történész szakmai alapjait, egy nagyon jó közegbe kerültem. Sajnálom, hogy a Pázmány lassan elhagyja Piliscsabát, mert a campus hangulata utánozhatatlan, és nekem vidéki srácként sokat segített, hogy a főváros zajától távolabb, nyugodt környezetben élhettem és tanulhattam. Néhány tanárral és több hallgatótársammal nagyon jó személyes és szakmai kapcsolatot sikerült kialakítani, ezek nagy része a mai napig is él, és tudom, hogy hozzájuk akármilyen problémával fordulhatok. Ha úgy adódik, jól együtt is tudunk dolgozni. Erre volt is példa, végzős évemben több társammal szerveztünk egy konferenciát, amelyet a Történelemtudományi Intézet minden lehetséges módon támogatott, valamint elindultak történelmi műhelyek is. Ez mindenképpen az egyetemi évek egyik legjobb hozadéka. Egy nagyobb egyetemen valószínűleg jóval nehezebben lehet ilyen kapcsolatokat kialakítani, főleg tanár és diák között. Ami pedig a legfontosabb, hogy itt ismerkedtem meg a feleségemmel is.

Viszont, ha szabad némi kritikával élnem az egyetemmel kapcsolatban, megjegyeznék pár dolgot. Ez talán az ország minden felsőoktatási intézményére igaz, de úgy érzem, hogy nem foglalkoztunk eleget a történész szakma gyakorlati oldalával, főleg ami a modern kor lehetőségeit illeti. Levéltári ismereteket csak alapszinten szereztünk, azt is csak elméletben, pedig nagyon hasznos lett volna pár gyakorlati jó tanács. A mai napig emlékszem, hogy milyen elveszettnek éreztem magam, amikor első alkalommal beléptem az Országos Levéltár Bécsi kapu téri épületébe. Ami viszont nagyobb probléma, hogy a mi képzésünkben még egyáltalán nem szerepelt a modern adatbázisok ismertetése és használatának oktatása. Főleg a 20. századdal foglalkozók számára hatalmas segítség, hogy az interneten keresztül elérhetőek a külföldi források és szakmunkák. Ennek ellenére a hallgatók többsége még nem is hallott az EBSCO-ról, a FRUS-ról vagy a JSTOR-ról, és még konferenciákra, OTDK-ra készített tanulmányokban is „csak” azokat a magyar forrásokat használják, amelyek többsége szintén csak kis mértékben támaszkodik a külföldi anyagokra. Azt még kevesebben tudják, hogy számos, főleg nyugat-európai vagy amerikai levéltár kiterjedt online adatbázisokkal és katalógusokkal rendelkezik, a kutató kérésére sok esetben ingyen vagy minimális térítési díjért beszkennelik és elküldik a kért dokumentumokat.

Még csak doktorandusz vagy, de most jelent meg egy komoly, 351 oldalas monográfiád a Kairosz Kiadónál, ráadásul egy elég érzékeny témáról, Teleki Pálról. Miért pont ezt a témát választottad? Mit kell tudni a kötetről? Mi újat hoz a témában?

Teleki Pál személye és sorsa már régóta foglalkoztatott, hiszen 20. századi államférfijaink közül talán vele kapcsolatban merül fel a legtöbb kérdés. Aztán 2008-ban volt egy szemináriumom, ahol Földesi Margit tanárnő, későbbi témavezetőm és a jelenlegi kötet szerkesztője, először beszélt Teleki emigráns kormány tervéről. Először ennek a résztémának kezdtem el utánajárni, és azt vettem észre, hogy milyen sok a homályos rész. Ahogy egyre jobban beleástam magam, ráébredtem, hogy nem feltétlenül igaz az a több szakirodalomban is megjelenő állítás, hogy ez csak egy néha felvetődő és folyton elvetett ötlet volt. Valójában itt egy gondosan kidolgozott tervről volt szó, amelynek nagyon komoly előkészületei voltak, és a megvalósulás „egyetlen akadálya” Teleki halála volt.

2008-tól folyamatosan szélesítettem a kutatásokat, és ennek eredményeként született meg idén a kötet, amely négy nagyobb témára bontható: külpolitika, emigráns kormány, titkos belpolitika és Teleki halála. Mindegyik témánál igyekeztem, amennyire lehetséges, új vagy kevésbé ismert forrásokat behozni, illetve más tudományágak szakértőit bevonni. A forrásokra két példa. A mai napig komoly viták tárgya, hogy a náci Németország mennyire veszélyeztette Magyarországot, politikusaink cselekedeteit mennyire befolyásolta a német nyomás. Azt hiszem, ezt a német nyomást jól bemutatja egy, a kötetben ismertetett forrás, Franz Halder német vezérkari főnök naplója. Ebben 1939 őszén, a világháború kirobbanásának időszakában arról ír, hogy Magyarország nem teljesíti a német követeléseket, ezért keményen kell vele bánni, 1940 tavaszán pedig már az ország esetleges megszállását említi. Ne legyenek kétségeink, a magyar politikai elit tudott erről. A másik érdekes forrásanyag Újpétery Elemér külügyminisztériumi titkár „hagyatéka”. Számtalan levéltári dokumentumban találkoztam Újpétery nevével, és úgy véltem, hogy jóval fontosabb szerepe lehetett a történtek alakulásában, mint az elsőre látszott. Pár éve még létezett az iwiw, ezen találtam meg az ő húgát, akinek írtam egy levelet, és megkérdeztem, hogy maradtak-e iratok. A válasz igenlő volt, pár nappal később pedig egy hallgatótársammal már egy poros bajai padláson csúsztunk-másztunk dokumentumokat keresve. Végül több száz oldalnyi iratanyaggal távoztunk, köztük egy „szigorúan titkos” jelzésű dossziéval, amely egy teljes belpolitikai reformtervezetet tartalmazott – amelynek fontos eleme volt a német és a szélsőjobb befolyás csökkentése –, és összeköthető Teleki többi titkos belpolitikai tevékenységével.

Természetesen a legtöbb embernek Telekiről egyből a miniszterelnök rejtélyes halála jut eszébe, én is sokat foglalkoztam a kérdéssel. Próbáltam minél pontosabban felvázolni a kormányfő halála körüli eseményeket, és Teleki halálát – akár gyilkosság, akár öngyilkosság történt – nem külön kezeltem, hanem politikájának következményeként. Engem nagyon zavar, hogy Teleki halálával kapcsolatban szekértáborok alakultak ki, egyesek váltig állítják a gyilkosságot, míg mások – és a történészek nagy része ide tartozik – csakis az öngyilkosságot fogadják el. A két tábor között pedig nem igazán létezik kommunikáció, inkább csak sárdobálás folyik. Véleményem szerint a jelenleg ismert adatok alapján egyik tábor sem jelentheti ki, hogy igaza van. Én annak örülnék, ha elindulna egy komoly, személyeskedésektől mentes, tudományos vita. Szeretném, ha könyvemmel ennek alapjait le tudnám fektetni. Kezdésnek bevontam a munkába más tudományágak jeles szakértőit is, így a könyvben igazságügyi pszichografológusi és orvosi szakvélemény is olvasható. Emellett fontosnak tartottam, hogy megpróbáljam visszaadni a Teleki halálát követő reggelt mind a politikusok, mind az átlagemberek szemszögéből. Képzeljük el a szituációt, hogy a fővárosban az emberek motorzúgásra ébrednek. Kinéznek az ablakon, és látják, hogy német csapatok vonulnak át Budapesten. Ezután pedig meghallják a hírt, hogy a miniszterelnök halott. A politikai elit emellett azt is tudta, hogy Teleki a végsőkig ellenállt a német követeléseknek, a Wehrmachtnak pedig nem volt engedélye arra, hogy felvonulási területnek használja az országot. Ezt a napot úgy fogalmaznám meg, hogy az „önállóan cselekvő, független magyar politika vége”.

A történész szakmán belül csakugyan az öngyilkosság tézise elfogadott. Miért gondolod, hogy nem egyértelműek a bizonyítékok erre?

Mert cáfolhatatlan bizonyítékok nincsenek, egyik oldalon sem. Rengeteg a vitatható pont, amelyek közül a legtöbb a téma iránt érdeklődőknek ismert, ezért ezekre nem is térnék ki. De kezdjük azzal, hogy nem létezik – vagy ez idáig nem került elő – egy olyan hivatalos orvosi vagy rendőrségi jelentés, amely az öngyilkosságot igazolná. Nyilvánosságra hozták ugyan a Bakay Lajos professzor által készített halottkémlelési jelentést, amely „minden kétséget kizárólag” megállapította az öngyilkosságot, de ezzel számos probléma van. Első, hogy Bakay sebész volt, nem értett a halottkémleléshez, számos hibát el is követett (például elmozdította a testet), a rendőrségi csoport orvosa pedig nem végezhetett részletes vizsgálatot. Én ezt a jelentést megvizsgáltattam több orvossal is. Az egybehangzó vélemény az volt, hogy ha ez a leírás pontos, akkor gyakorlatilag kizárt az öngyilkosság, mivel az ilyen módon kivitelezhetetlen (a legfontosabb pontok: nem maradhatott volna Teleki kezében a fegyver; a be- és kimeneti nyílás alapján a pisztolycsőnek teljesen vízszintes helyzetben kellett volna állnia, ami nem lehetséges; a bemeneti nyílás másképp roncsolódott volna). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Telekit biztosan megölték, de ez a jelentés kihúzható az öngyilkosságot alátámasztó bizonyítékok közül. Az is igen érdekes adalék, hogy az „öngyilkosság tényét” először a helyszínen tartott rögtönzött minisztertanács állapította meg, még a rendőrségi vizsgálatok előtt.

Számomra nagyon érdekes volt a búcsúlevelek pszichografológiai vizsgálata. Erre már korábban is voltak próbálkozások, de talán nem ennyire részletesen. Én magam nem értem, és valószínűleg soha nem is fogom megérteni, hogyan működik ez a tudomány, de az általam felkeresett szakértő, Dr. Lépold Józsefné nemzetközi elismertségnek örvend szakmájában, a rendőrségnek dolgozik, és szakvéleményeit a bíróság bizonyítéknak fogadja el. Ő betűről betűre elemezte a búcsúleveleket. Véleménye szerint, amelyet részletes magyarázatokkal támasztott alá, Teleki nem lett öngyilkos. Úgy gondolom, hogy ha valaki Teleki halálának körülményeivel foglalkozik, egy ilyen szakvéleményt nem kerülhet ki.

Ha a levelek elemzésénél tartunk, akkor a tartalom is igen érdekes. Miért nevezte magát Teleki „hazaárulónak”, amikor ő és kormánya nagy része kitartott amellett, hogy nem veszünk részt a jugoszláv konfliktusban? Miért hivatkozott arra az 1926-os mohácsi beszédre – erre lektorom, Vizi László Tamás hívta fel a figyelmemet –, amely valójában gátat szabott a magyar–jugoszláv barátsági szerződés megkötésének? Mindemellett az is bizonyítható, hogy a németek szemében Teleki nemkívánatos személy volt. És még sorolhatnánk a gyanús körülményeket.

Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem állítom, hogy Telekit megölték. Hiszen számos, a gyilkosság mellett felhozott érv, mint például a kettős helyszín elmélete, a valóságtól teljesen elrugaszkodott, bizonyítéknak semmiképpen sem tekinthető teória. De olyan sok a valóban gyanús körülmény, a valós értéket képviselő és szakmai körökben több esetben ignorált vagy nem ismert forrás, hogy véleményem szerint nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy Teleki öngyilkos lett. Az természetes, hogy a világháború alatt nem lehetett forszírozni a témát, ahogy a rendszer szempontjából az is logikus, hogy a pártállami időszakban a fasisztának bélyegzett Horthy-korszakhoz nem kapcsolódhatott egy a németeknek ellenálló, mártír miniszterelnök. A rendszerváltás óta azonban eltelt huszonöt év, és ezt a kérdést még mindig nem sikerült tisztázni, a szekértáborok között csak egyre nagyobb a szakadék. Úgy gondolom, hogy amíg a történész szakma azon kívül, hogy az öngyilkosságot hangoztatja, nem foglalkozik a kérdéssel, csak nagyobb teret enged azoknak a nem sok valóságalappal rendelkező összeesküvés-elméleteknek, amelyek még jobban eltávolítják egymástól a táborokat.

Fiatal korod ellenére több tudományos intézetben dolgoztál, dolgozol. Beszélnél erről?

Még egyetemistaként kezdtem el dolgozni a Terror Házában, ahol egy ideig a diplomaszerzés után is maradtam. Ez a két és fél év sok mindenre megtanított. Egyrészt beleláttam egy múzeum működésébe, és kivehettem a részem konferenciák, kiállítások szervezéséből, ezek történelmi háttéranyagának elkészítéséből. Alapkutatások elvégzésére csak ritkán adódott lehetőség, de megtanultam csapatban dolgozni. Egy nagyon jó fiatal történészgárda jött össze, gyakorlatilag a 20. század mindegyik korszakára jutott valaki, és mind a munkahelyi feladatokban, mind a saját kutatásokban jól segítettük egymást. Bár a csapat tagjai azóta szétszéledtek, a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és többen pótolhatatlan segítséget nyújtottak a Teleki-kötet elkészítéséhez is.

Jelenleg a Kairosz kiadónak dolgozom egy történelmi könyvsorozat (Nemzeti Nagyvizit) tudományos munkatársaként, ez azt jelenti, hogy lábjegyzeteket készítek és szerkesztési feladatokat látok el. Mivel a könyvsorozat végigmegy a teljes magyar történelmen, így bővíthetem tudásom. Emellett az Antall József Tudásközpontnak is dolgozom. Készül egy dokumentumfilm Antall József életéről, amelynek történész szakértője vagyok. Itt is napról napra értékes tapasztalatokkal gazdagodom, és betekintést nyerhetek a filmkészítés világába is.

Milyen témákkal foglalkozol most?

A doktori témám a nyugat-európai magyar emigráció 1945 és 1956 közötti története. Ha az emigrációra gondolunk, általában a második világháború utáni átmeneti rendszer hazáját elhagyni kényszerült politikusaira vagy az 1956-os menekültekre gondolunk. Arról kevesebb szó esik, hogy a világháború befejezésekor hozzávetőlegesen egymillió magyar állampolgár tartózkodott Magyarország határain kívül – szovjetek elől menekülők, kitelepítettek, katonák, leventék, koncentrációs táborokból szabadulók –, akik közül 250 ezren nem tértek haza. Ők döntően értelmiségiek, hivatalnokok, katonatisztek voltak, akik a Horthy-korszak keresztény-konzervatív nézeteit vallották és többségük legalább annyira elhatárolódott a nyilasoktól, mint a kommunistáktól. Szerencsére Münchenből hatalmas mennyiségű forrásanyagot kaptam, ennek köszönhetően reményeim szerint részletesen is fel tudom dolgozni ennek a nagy létszámú magyar csoportnak a sorsát. Emellett természetesen folytatom a Teleki-kutatásokat is, mert még mindig rengeteg a homályos folt.

Mik a jövőbeni terveid?

Az elsődleges cél a doktori iskola befejezése és a fokozatszerzés. A jövőm többi része még bizonytalan, de ha van rá lehetőség, szeretnék a szakmában maradni, kutatni, és nagyon örülnék, ha egyszer kipróbálhatnám magam egyetemi oktatóként.

Illik Péter

Kapcsolódó cikkek:

„Pawel Teleki” – egy magyar miniszterelnök lengyel szemmel

A téli háború és Magyarország ‒ kiállítás Helsinkiben

Magyar kormányzóhelyettes-választás London szemével

Bemutatkozik a Kubinyi András Történész Műhely

Sajtótájékoztató a Horthy-korszakról

Ezt olvastad?

Néha a mikrofon is megfordul. Ez történt felelős szerkesztőnkkel, Szőts-Rajkó Kingával, amikor Vaszilandó János megkereste, hogy interjút készítene vele az