A teljességre törekvés igénye (nélkül) – Beszámoló Erős Vilmos Modern Historiográfia – Az újkori történetírás egy története című kötetének bemutatójáról

Nincs a történelemnek lebilincselőbb és tanulságosabb része, mint a historiográfia, a történetírás története, azaz annak a története, hogy hogyan képzelték el az egymást követő nemzedékek a múltat. Lehetetlen a történelem némely nagy eseményét anélkül megérteni, hogy ne ismernénk, hogy az események résztvevői maguk is mit gondoltak a történelemről.” Ezt a Carl Lotus Becker idézetet választotta Erős Vilmos történész annak a nemrégiben megjelent kötetének mottójául, melynek bemutatójára 2016. január 15-én, pénteken került sor az MTA BTK Történettudományi Intézetének Tanácstermében. A kutatóintézet idei első rendezvényére különösebb hírverés nélkül is szép számmal jöttek el az érdeklődők, ami jól mutatja, hogy a historiográfiát valahol minden történész sajátjának érzi, még azok is, akiknek nem a történetírás története a szűkebben vett kutatási területe.

Pók Attila, Erős Vilmos és Lajta L. László (A szerző felvétele)

A szerző előtt Lajta L. László, a könyvet közreadó Ráció Kiadó vezetője, illetve Pók Attila, a kötet lektora és kritikusa kapott szót. Lajta L. László felszólalásában köszönetet mondott a Történettudományi Intézetnek, amiért helyszínt biztosított a rendezvénynek, valamint röviden beavatta a hallgatóságot a Ráció Kiadó tevékenységébe. A kiadó vezetője hangsúlyozta, hogy a tudományos művek megjelentetése fontos részét képezi munkájuknak: Erős Vilmos könyve már a negyedik historiográfiai témájú kiadványuk. Pók Attila, az MTA BTK TTI tudományos tanácsadója bevezetőjében mindenekelőtt a könyv monumentális jellegére hívta fel a figyelmet. A közel 600 oldalas, 21 tartalmi egységből álló munka 1 bevezető fejezetre, 12 egyetemes – különösen nyugat-európai és észak-amerikai –historiográfiáról szóló részre, 4 magyar témájú egységre, illetve 4 főként elméleti jellegű írásoknak helyet adó függelékre osztható fel. Mindezt kiegészíti egy 90 oldalas irodalomjegyzék, amely meglátása szerint az anyag- és adatgazdagság mellet Erős Vilmos munkájának legnagyobb erényét jelenti. Pók Attila szerint jó historiográfiai összefoglalást írni a téma szerteágazó és egyetemes jellege miatt rendkívül nehéz feladat. Annak megállapításához, hogy ez mennyire sikerült a szerzőnek, három viszonyítási pontot ajánlott a hallgatók figyelmébe: 1) Miben ad újat a kötet a szerző korábbi munkáihoz képest; 2) Miben ad újat a kötet más historiográfiai munkákhoz képest, illetve 3) Hogyan küzdi le a szerző a szintézisírás nehézségeit?

Ami a szerző korábbi munkáit illeti, Pók Attila szerint viszonylag egyértelmű a helyzet, mivel jelen kötet döntően Erős Vilmos korábbi műveire, illetve egyetemi előadásra építkezik, azokat egészíti ki és bővíti tovább monografikus igénnyel. A címadást azonban meglehetősen ellentmondásosnak találta, hiszen a bátor és általános felütést („Modern historiográfia”) egy nagyon is visszafogott alcím („Az újkori történetírás egy története”) követi. Pók Attila szerint könnyebb helyzetben vannak az angol nyelven írók, hiszen a „a history of something” típusú címadás sok terhet levesz azok válláról, akik egy „the history of something” című munka megírására már nem vállalkoznának. A kötet lektora mégis olyan címet választott volna, amely magyar nyelven is egyértelművé teszi, hogy egy segédkönyv vagy kézikönyv jellegű munkáról van szó, nem pedig egy német értelemben vett átfogó szintézisről. Ugyancsak kézikönyvszerűvé teszi a kötetet, hogy számos idézet és gondolatmenet ismétlődik a különböző fejezetekben. Erős Vilmos válaszában elismerte, hogy egyetemi előadásai adták a kiindulópontot a kötet megírásához. A témakör oktatása már a kezdetektől rámutatott egy összefoglaló munka elkészítésének igényére – hangsúlyozta a szerző.

Más történészek historiográfiai műveivel összevetve Erős Vilmos könyve számos szembetűnő különbséget mutat. Pók Attila szerint Magyarországon leginkább Romsics Ignác összefoglalásai ismertek és elismertek a témában (Történelem, történetírás, hagyomány – Osiris, 2008; Clio bűvöletében – Magyar történetírás a 19-20. században – nemzetközi kitekintéssel – Osiris, 2011). Míg Romsics jól strukturált, arányos szerkezetű munkái alapvetően a magyar történetírásra fokuszálnak nemzetközi adalékokkal, addig Erős Vilmos főként az euroatlanti történetírás történetével foglalkozik, és ebből a perspektívából tekint a magyar fejleményekre. Pók Attila rámutatott: a szerző könyve szerkezeti szempontból nem eléggé feszes és arányos, amit meglátása szerint az indokolhatott, hogy Erős több teret szentelt a történelem elméleteinek. Ilyen szempontból a két szerző historiográfiai munkássága jól kiegészíti egymást, ezért Pók Attila azt javasolta az olvasóknak, hogy a választás helyett inkább mindegyiket olvassák.

Erős Vilmos válaszában megvédte könyve szerkezeti felépítését. Nem véletlen – világított rá a szerző –, hogy a kötet harmadát a történelemfilozófia és történeti ismeretelmélet teszi ki. Erős szerint a magyar történészek nem szentelnek elég figyelmet a filozófusoknak és fordítva, ezért történhetett meg az, hogy számos neves szerző (Hegel, Nietzsche, José Ortega y Gasset, R. G. Collingwood) historiográfiai hatását mindezidáig alábecsülték. Azt is elmondta, hogy a kötet szerkezetének kialakításánál arra törekedett, hogy a történetírás története a főszövegben, az pedig, hogy „mit gondoltak az adott korban a történetírás történetről”, inkább a függelékben kapjon helyet. A Romsics-féle szerkezet Erős Vilmos szerint azért átláthatóbb, mivel csupán kronológiai rendet követ fogalmi elnevezések nélkül; azaz vonakodik deklarálni, hogy például a 19. század második fele a „professzionalizmus” korszaka volt. Ez a túlzott óvatosság azért nem szerencsés, mivel így az adott korszakban alkotó egyes szerzők és irányzatok egymás mellé kerülnek, és eltűnik a lényeges és lényegtelen közötti különbség. (Így történhet meg, hogy Málnási Ödön hasonló hangsúlyt kap, mint Szekfű Gyula.) Erős Vilmos szerint azért jobb fogalmakkal, mint korszakokkal dolgozni, mivel az „évszámokkal nem lehet problematizálni”, azaz nem lehet olyan nemzetközi összehasonlítást végezni, amelyben a kurrens és/vagy értékes történetírói munkásság érdemben mérhető lenne.

A nemzetközi historiográfiai szakirodalom kapcsán Pók Attila szerint elsősorban Daniel Woolf nevét érdemes említeni, aki társszerzőkkel közösen hat év alatt egy 5 kötetből álló monumentális szintézist tett le az asztalra (The Oxford History of Historical Writing – Oxford Univesity Press, 2011-2012). A kanadai történész ezen kívül önálló monográfiával is jelentkezett (A Global History of History – Cambridge University Press, 2011), melynek már a címe is jól mutatja a Woolf-féle koncepció globális jellegét. Hasonlóan fontos munka a témában a sokszerzős Transnational Challenges to National History Writing című kiadvány, amely 2015-ben látott napvilágot a Pelgrave and Macmillan kiadó gondozásában. Pók Attila ezt az egyetemes és transznacionális megközelítést hiányolja Erős Vilmos könyvéből, melyből szerinte viszonylag keveset tudhatunk meg a kelet-európai és még annyit sem a rendkívül jelentős ázsiai történetírás történetéről. Erős könyvében inkább a nemzetcentrikus megközelítés az uralkodó, ami Pók Attila szerint azon a leegyszerűsítő előfeltevésen alapszik, hogy míg a történetfilozófiai irányzatok mindig is nemzetköziek voltak, addig a történetírások jobbára nemzeti jelleget öltöttek.

Erős Vilmos szerint óvatosan kell kezelni a nemzetközi szakirodalom címadási szokásait és hangzatos jelszavait, mivel erősen kérdéses, hogy ebben az értelemben létezik-e egyáltalán egyetemes történetírás. Számos angol és francia szerző esetében tapasztalta, hogy az „egyetemes” címadást követően az egyes nemzetek szintézis helyett csupán felsorolásszerűen „egymás mellé vannak helyezve.” Daniel Woolf is ezt a gyakorlatot követi: úgy ír például kínai, koreai vagy japán történetírásokról, hogy közismerten nem olvas távol-keleti nyelveken, tehát csupán angol nyelvű kivonatokból építkezhetett. A szerző ezt a megoldást sem etikusnak, sem eredményesnek nem tartja, ezért is tanult meg olaszul, hogy az angol, a német és a francia mellett a nemzetközi historiográfiai irodalom negyedik nyelvén is első kézből tudjon tájékozódni.

Pók Attila arra a kérdésre is kereste a választ, hogy Erős Vilmos hogyan próbálta leküzdeni a szintézisírás nehézségeit. Meglátása szerint a szerző koncepciójában alapvetően négy paradigma határozza meg az európai történetírást. Az első a középkoré, amely leegyszerűsítve az „önálló történeti gondolkodás hiányával” írt le. A második a 16-18. század időszakához tartozik, amely elhozta „a kritikai szemlélet kialakulását.” A harmadik a 19. század paradigmája, melynek jegyében a történetírás „professzionalizálódott” és önálló tudománnyá vált. A negyedik pedig a 20. századé, melyet Erős Vilmos nyomán leginkább a „szcientizmus” kulcsfogalmával lehet fémjelezni. A felosztás természetesen nem tökéletes, hiszen olyan, a 20. század második felében felbukkanó és máig ható irányzatok, mint a „posztmodern történetírás”, a „public history” vagy az „emlékezetpolitika” valahogy kilógnak a koncepcióból. Azt Pók Attila is elismerte, hogy nagyon nehéz meghúzni a kronológiai határokat: szinte lehetetlen például megnyugtatóan megállapítani a modern kor kezdetét és végét.

Hasonlóan kényes kérdés az 1945 utáni magyar történetírás témaköre, melyet Erős Vilmos három periódusra oszt fel: 1945-48, 1949-1989 és az 1990 utáni időszak. Pók Attila szerint ez azért problémás, mivel olyan fontos fordulópontok, mint amilyen az 1960-as évek vége is volt a magyar történetírásban, nem nyernek kellő hangsúlyt. Pók Attila „fogalomhasználati nehézségeket” is tetten ért Erős Vilmosnál, aki kritikusa szerint a bevezetőben remekül használt „pillérfogalmakat” (tudás története, hatalom és tudás viszonya, emlékezet) nem tudta kellő következetességgel és alapossággal alkalmazni könyve valamennyi fejezetében. Ez azzal is összefügghet, hogy a könyv szövegének nyelvezete hullámzó, olykor visszafogott és tárgyilagos, máskor pedig nagyon erősen értékelő. Pók Attila szerint nagyon nehéz értéktartalmat kapcsolni szellemi irányzatokhoz, hiszen annak megállapítása, hogy mi volt éppen a kurrens, illetve mi volt akkor és mi ma az értékes, rendkívül merész kísérlet.

Erős Vilmos ezzel szemben fontos és szükséges feladatnak látja annak meghatározását, hogy egy adott korszakban mi tartozott az nemzetközi fősodorba, hiszen a hazai fejleményeket is ennek tükrében lehet csak értékelni. Erős példának hozta fel a polgári radikálisok esetét, akik – függetlenül politikai tevékenységük megítélésétől és dacára nyíltan hirdetett európai elkötelezettségüknek – történetírói mivoltukban egy „szakmán kívüli, dilettáns” csoportnak számítottak saját korukban, mivel nem tudtak megfelelni a korabeli történettudomány által felállított mércének. Bár elismerte a belső fordulópontok és árnyalatok jelentőségét, hasonlóan elmarasztaló véleményt alkotott Erős Vilmos az 1945 után magyar történetírás egészéről. Szerinte paradox módon a gazdaság- és társadalomtörténeti irányt hirdető marxista és marxizáló történészek mindvégig politikatörténeti ihletettséggel írtak. Azért is lépett hátra ebben korszakban a magyar történettudomány, mivel ekkor Nyugaton már a társadalomtörténet volt a meghatározó irányzat – érvelt Erős Vilmos. A szerző szerint itt keresendő magyarázata annak is, hogy miért „túlpolitizált” a mai napig a magyar történetírás. Erős Vilmos kötetének fő célját éppen abban jelölte meg, hogy ilyen és ehhez hasonló problémákra rákérdez, és ezzel az olvasót bizonyos historiográfiai és történetfilozófiai alapvetések újragondolására inspirálja. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, szükség van az olvasókra és a kiadóra is, ezért a szerző zárásként mind a Ráció Kiadónak, mind a könyvbemutatónak otthont adó Történettudományi Intézetnek, mind pedig a jelenlévő érdeklődőknek köszönetét fejezte ki.

Székely Tamás

Ezt olvastad?

Aligha kétséges, hogy az 1955. június 29-én elhunyt Szekfű Gyula a magyar történetírás legtöbb vitát kiváltott egyénisége. Jelen írásban fő
Támogasson minket